Shock!

Vajon játszanak Red Hot Chilit, Metallicát és Black Sabbathot? Látok-e majd bármit is a fejem fölé magasodó telefonerdőtől? Lesznek vajon pasik is a koncerten vagy tele lesz negyven-ötvenpluszos nővel? Vajon félmeztelen lesz-e Momoa? Megannyi izgalmas kérdés tolult a fejembe a koncert estéjéhez közeledve, amikor még azt vártam, hogy saccra másfél órányi vélhetően amatőr, de mégis bájos hakni vár rám. Ám sajnos már koncert közben, utána és másnap is finoman szólva vegyes érzések kavarogtak bennem. Az alábbiakban olvashattok néhány gondolatot egy „jó is lehetett volna, de nem lett az”, azaz a „hogyan szúrjunk el mindent saturészegen?”-estéről.

Akad néhány különös hét párévente, amikor „nemnormális” zenekarok koncertjeit nézhetjük meg, hanem inkább valamiféle audiovizuális celebállatkertté változik egy-egy koncerthelyszín, így esett meg, hogy pár napon belül J Ügynököt és Khal Drogót is igaziból, élőben láthattuk. Will Smith neve nyilvánvalóan nagyobb számú embert vonzott, főleg, hogy őt a dalai kapcsán jóval korábban lehet ismerni, mint a filmvászonról, Jason Momoa zene iránti rajongása pedig a rockzenei világban nem újdonság. Legutóbb például Ozzy Osbourne búcsúkoncertjén vetette a tömegbe magát a Pantera Walkja alatt. Arra pedig még én is emlékszem, hogy a Slayer utolsó turnéjának budapesti állomásán a színpad szélén ácsorgott, és ha olyan szögben néztél arra, épp ki lehetett szúrni.

Momoa az utóbbi években mindenféle forgatás miatt megfordult már Budapesten, most épp a Dűne harmadik része készül (tízpercnyire kocsival a lakóhelyemtől, sóhaj), mindezek mellé a Meili néven futó vele népszerűsített vodkát is promózza (napközben a Brody House-ban nyakalták páran a nedűt). Mindezen események közben bevállalt egy last minute koncertet, vélhetően a termék promóciós eseményeként, hiszen a ledfalon kábé két órán át mást sem láttunk, csak a vodka nevét és logóját. Egyébként bő két hét telt el a bejelentéstől az eseményig, és finoman szólva gyorsan elfogytak erre a különös eseményre a jegyek, de hát Aquaman az Akváriumban koncertezik – adja magát a poén, nyilván elsütik még rajtam kívül pár százan, de nem lehet kihagyni ezt az ütős vizuális humorfoszlányt, bár utólag csak azt tudom mondani, bárcsak kisugárzásra lett volna bármi (bármelyik) filmbéli figurájából.

Jason Momoa zenekarát úgy hívják, hogy Öof Tatatá, és mindenféle rockfeldolgozásokat játszanak két régi cimborájával, Mike Hayes gitárossal és Kenny Dale Borill dobossal. Tedd a szívedre a kezed, senkit nem érdekelne egy ilyen haknizenekar, ha nem Momoa (vagy más nevesebb arc) állna a színpadon. Ez a tagbaszakadt csávó tényleg éli ezt a zenét, én meg előre mulattam magamban azokon a milfeken, akik csak Momoa testét jöttek megbámulni, és kénytelenek lesznek nyálcsorgatás közben elviselni a For Whom The Bell Tolls pár évtizedes riffjeit vagy a The Wizardot a Black Sabbathtól – legalábbis ezt gondoltam még koncert előtt. Tegyük hozzá: sztriptízbárba sem az edukáció miatt járnak a pasik, és itt a „shirt off” bekiabálásokkal gyorsan sikerült tárgyiasítani a főhőst.

Jó későn, fél 11-kor kezdődött a koncert, ennek ellenére a fanatikusabbak képesek voltak órákat várni az Akvárium belsejében, csak hogy minél közelebbről szemlélhessék a színpadi eseményeket. Hogy megérte-e bárkinek negyvenkét fokban aszalódni odabent, az egyéni ízlés kérdése, nyilván van a fanatizmusnak egy olyan ága, amit én már nem érthetek. Aztán egyszer csak némi színpadi vacakolás után feljött a színpadra a főhős Travis Fimmel felkonfja után (szóval máris két hollywoodi sztárt láthattunk), mindenki boldogan a magasba emelte a telefonját, és elkezdődött a mulatság a Paranoiddal, amiben Momoa fia, Nakoa-Wolf is vendégeskedett gitáron. A tizenéves srác pont olyan, amilyen tizenévesen bármilyen más kezdő gitárospalánta, túlmozgásos, „túl sok”, a hangszert még nem uralja, de tök lelkes. Momoa (már az idősb) már a színpadra lépéskor saturészegnek tűnt, és még a koncert alatt lehúzott vagy öt üveg sört, szóval így indultunk neki ennek a nem mindennapi performansznak. Egyébként nem volt jó a Paranoid, nem állt össze sehogy, utána jött Hendrix- meg Zeppelin-feldolgozás, amikkel egy kicsit magukra találtak, illetve a kavalkádból a gitáros-énekes Mike Hayes emelkedett ki, akinek a ′70-es évek muzsikája és a bluesosabb hangzás sokkal inkább terepe.

Az estét vélhetően ő mentette meg valamennyire, vitte a hátán a produkciót, néha szó szerint a hátára emelte a gitárt, és úgy szólózott, de kellett is, mert Momoa a termete ellenére totálisan elveszett, ki tudja, milyen galaxisban járhatott fejben. Ha néha megszólalt, abból is csak egy-egy szót lehetett kivenni a részeg murmurból. A dalok között olykor hosszan hangolgattak, mindenki magába fordulva, Momoa a telefonját is nyomkodta, amit oldalról beadtak neki, aztán belekezdtek a következő dalba, kis jammelés-szerűséggel kísérve, amiből kibontakozott valami, amit többnyire elég nehezen lehetett felismerni. A setlist itt van, na, ezeket kellett volna hallanunk.

Fény sem volt túl sok a színpadon, egy idő után már csak sziluetteket láthattunk, vélhetően zavarta Momoa szemét a világítás, a napszemüveget is felvette egy időre. De a mi retinánk is kiégett néhány dal közben a rendszeres „szembevakutól”. A lakossági dalokra a közönség is bemozdult, énekelt, a Zombie-t, a Rebel Yellt és a Can’t Stopot lelkesen fogadta a többség, de sajnos, amit a színpadon műveltek, az inkább a dalok gyalázása volt, megkoronázva a végén a teljesen értelmezhetetlen Purple Rainnel. És mindezen az is keveset finomít, hogy Hayes egy pontot elnézést kért és mondta, hogy hát ma sokat ittak. A kisebbik Momoa a koncert végén kóválygott elő újra, és a Rage Against The Machine meg a Metallica klasszikusait rontották el vele még jobban, a For Whom The Bell Tolls konkrétan pontosan olyan volt, mint amikor a ′90-es években egy dobos haverommal lementünk a próbaterembe, életemben először vettem a kezembe basszusgitárt és megpróbáltam eljátszani a nevezett dalt.

Momoa elsősorban színész, nincs is ezzel gond, csak hát látszik, hogy a színpadi létet azon kívül nem érzi, hogy elbohóckodik magában, mint egy rajongó, de nem úgy, mint egy showman, egy frontember. Persze ilyen intim közelségben és azonnali visszajelzéssel teljesen más élmény lehet, mint felvenni egy sorozatot, és utána fogalma sincs, hogy mit szól hozzá valójában a nézőközönség. Zavarba ejtő lehet a sok rád bámuló szempár munka közben. Sajnos pár részeg haver sulizenekar-szintű bohóckodása volt ez az este, de hogy azon kívül tényleg nem rejtett más élvezeti faktort, mint hogy élőben láthattunk egy A-listás celebet, az is biztos.

De, hogy írjak valami pozitívat azon kívül, hogy Hayes és Borill okésan teljesített: abszolút rokonszenves volt, hogy Momoa egy másodpercig nem játszotta meg a sztárt, csak egy random (tökrészeg) csávónak tűnt, aki néha basszusgitározik. Viszont mindezt egy kicsit túl is tolta, mármint gyakorlatilag többet láthattuk a hátát, többnyire Kenny Dale Borill dobos felé fordulva, vagy lefelé nézve küzdött a hangokkal és a fejében dúló bármivel. Pedig a közönség alig várta, hogy Momoa észrevegye őket, netán meg is szólaljon. Az a minimális, amikor kommunikált egy keveset, azonnali örömrivalgást váltott ki, szóval „igény lett vóna rá”. Ki hitte volna, hogy a színpadi jelenlétet még bőven tanulnia kell, mert lehet, hogy fejben rocksztárnak gondolja magát, de kisugárzásra meglehetősen félszeg (és részeg) volt.

Mondhatod most, hogy „minek mentem oda”, és a kérdés jogos, én sem vártam vérprofi előadást, tisztában voltam vele (a videók alapján is), hogy ez egyfajta haveri körös saját örömöt megosztó zenélgetés. Nyilván idejük sincs nagyon összepróbálni a dalokat, azért is volt annyi szünet két dal között, plusz a rengeteg hangolgatás, de ha már Jason Momoáról szól az egész, akkor ne a fia (bár tény, hogy ő is egy Momoa) legyen az, aki többet kommunikál a nézőkkel. A másik pedig az, ha már örömzenélnek, akkor a nekik jobban fekvő stílusnál maradva toljanak feelinges bluesos cuccokat. Nem kell a combosabb dalokkal feleslegesen küzdeni nekik és a nézőknek is, például egy Rage Against The Machine-nel, amit egyszerre kell(ene) feszesen és tűpontosan játszani, vagy a Metallicával, mert az ilyen dalokban sem véletlenül volt olyan a basszusgitár szerepe, amilyen. Nem véletlenül ritmushangszer az is.

Szóval, ahogy az elején is írtam, bájosan amatőr hakniestét vártam, amibe az elbaszások is beleférnek, de itt a közönség és a színpad iránti alázat teljes hiányával találkoztunk – sajnos. Különös élmény volt ez az este, egy tízes skálán mondjuk úgy kettesre értékelt koncert volt ez a rettenetes sok szekunder szégyenérzet, balfaszkodás, bénázás miatt, de egy idő után kívülről szemlélve egyfajta emberkísérletként szemlélve, szürreális élménynek bizonyult, és nem bántam meg, hogy ott voltam, és az bebizonyosodott, hogy csatakrészegen bármelyik nagy sztár és „jópasi” is rendkívül kellemetlen élmény tud lenni.