Az Alter Bridge a 2000-es évek közepén robbant be a köztudatba, mivel viszont egykori Creed-zenészekkel a fedélzeten tette ezt, minden okom megvolt gyanakodva tekinteni rájuk. Ám a csapat rám cáfolt (és egyúttal még sok mindenki másra), mert sokkal érdekesebb zenét játszottak, mint az anyabanda. Úgy illeszkedtek a hard rock modern amerikai vonulatába, hogy zenéjüknek sok tradicionális összetevője is akadt. Ilyesmiből meg Európában mindig is kevés volt: jellegzetesen tengerentúli miliő ez, az a felhang minimum megvolt, hogy a dolog valami más és ugyanakkor jó. Az összetevőkből pedig igazi sikertörténet kerekedett kiváló lemezek (például Blackbird) egész sorával. Mellékes is, hogy minek nevezzük ezt az egészet, de ha a hard rockhoz az kell, hogy legyen egy nagyszerű frontember, egy varázsló gitáros nagy riffekkel és szólókkal, meg egy betonbiztos, masszív ritmusszekció, akkor helyben vagyunk, mert itt minden ilyen megvan.
Több mint húsz évvel a kezdetek után itt is van a zenekar saját nevére keresztelt új album, és hasonló a véleményem róla, mint bármelyik jól sikerült eddigi lemezükről. Nem is számítottam rá, hogy meghaladnák saját legnagyobb műveiket, de ez a megszokott Alter Bridge-mennyiség sok-sok éve: egy órát töltenek meg mindegyik lemezükön, és ez most is sikerült. Az újkor legjobbja, a négy évvel ezelőtti Pawns & Kings egyenes folytatása az album, hasonló erényekkel és szerencsére hasonló ihletfaktorral is. A megjelenést és a dalírást a Creed reaktiválódása is hátráltatta, ugyanis a középutas rockzene Amerikában mindig is nagy népszerűségnek örvendett, a Creed pedig ennek egyik legnyilvánvalóbb és legismertebb képviselője. A zenészek jobbik bandája pedig kicsit ennek is megfizette az árát, de négy év szünet után lássuk, mivel van dolgunk!
A készítés helyszíne is ideális volt egy nagy rocklemezhez, mivel két hónapig az Eddie Van Halen-féle 5150 stúdióban dolgoztak, a zenekar régi barátjával, Michel Baskette-tel. Mark Tremonti az életben egyszer jelentkező lehetőségnek tekintette a legendás Los Angeles-i stúdióban megírni és befejezni a lemezt. „Valamit biztosan jól csinálhatunk, ha beengedtek minket ide, a rock'n'roll szentföldjére" – az ihlet pedig végig hallatszik a lemezen. Nagyon szigorú értelemben véve nem ez a csapat első saját magáról elnevezett anyaga ugye (emlékezzünk az általam mindig is csak barna lemezként aposztrofált ABIII-re!), de szintén jól meghatározza, miről is szól a sztori. Ráadásul a daloknak tere is van, mivel jó szokásukhoz híven, most is bő kézzel szórják bennük a szólókat és harmóniákat. Nem fogalmaznak túl tömören most sem, de ez jól áll is egy ilyen kifejtős hard rock albumnak. Itt nem a partizás a lényeg.
De már a kezdés is meggyőző. A nyitó Silent Divide fajsúlyos és jellegzetes Alter Bridge megoldásokkal operál, metálos riffje egyből lefegyverez, mindjárt tudjuk, milyen jó dolgunk lesz az elkövetkezendő egy órában. Nem is feltétlen nagyon gyors, tombolós tempójú lemez ez, inkább a harapós, dohogó riffeken van a hangsúly, ezekben meg mindig is erősek voltak. Ráadásul a keverés is sokat segít ezeknek a húsos, vérbő témáknak kibontakozni. A továbbiakban is inkább kivételt jelentenek a gyors nóták, de a gyaluló, pattogós Power Down azért szépen odaver, ahogy a himnikus Playing Aces is, majd a (jó értelemben) csattogó dobokkal operáló Disregarded is magasabb oktánszámú, de nem feltétlen ez a jellemző. A Rue The Day is hasonló elemekből építkezik, mint a nyitó lehetnyivel talán gyorsabb, mint elődje, de ez is méltóságteljesen kalapáló középtempó Myles Kennedy szárnyaló énekével „Breathe it in, breathe it out" – aki nem énekli a frontemberrel néhány hallatás után, azt beoltották dallamok ellen.
Amikor viszont nem a riffelésé és a heroikus éneké a főszerep, szintén nagyszerű dolgok történnek, ilyen a balladisztikus Hang By A Thread. A fentiek mindegyike bizonyítja, hogy miért is Myles korunk egyik legnagyobb rockénekese. Apropó ének, Tremonti is vállal pár énekdallamot a szellősebb groove-okra épülő Trust In Me-ben és a szaggatottan riffelő Tested and Able-ben is – meglehetősen jól. (Régebben is előfordult ilyesmi, de a Fortressen kívül nem emlékszem olyanra, hogy két számban is énekelt volna.) Ezekben a számokban érdekes a szereposztás is, előbbiben Myles hozzá a verzéket és Marké a kórus, utóbbiban fordítva. A két gitáros nagyszerűen adogatja egymásnak a vokális szerepeket is, de hozzá kell tenni, hogy az ének hangszíne és még a hangok hajlítása összetéveszthetőségig hasonló. Szép akkordbontások vezetik fel a szintén melankolikus hangot megütő Scales Are Fallingot is. Talán csak a What Lies Withint minősítettem volna single B-oldalnak, de bőven elfér ez is, a lemez elviszi a hátán, a szóló például lendületes benne.
A végére marad a legnagyobb vállalás: a Slave To Master a csapat eddigi legkomolyabb és leghosszabb teljesítménye, kilenc percében (ezzel kicsit még elődje epikusára, a Fable Of The Silent Sonra is ráver) minden megvan, ami egy ilyen emblematikusnak szánt kolosszushoz kell, csendes felvezetésen, metálos riffelésen, basszusos-groove-os középrészen keresztül hömpölyög a gitárszóló felé. Az álmodozós, fátyolos ének is illik ide. A terjedelmes, impozáns gitárszóló a lemez legkidolgozottabbja, meghatározza a dal utolsó harmadát. Nagyszerű ez akkor is, ha mestermunkának azért nem nevezném. De az egész lemezen nincs hiba, csak nagyon erős, kortárs, súlyos rockzene metálos kikacsintásokkal.
Megint leszállítottak tehát nekünk egy tucatnyi erős nótát, eléggé változatos stílusban, de szerencsére a múltjukhoz méltó minőségben. Kevés ilyen fajsúlyos megjelenés várható a hard rock és a dallamosabb metálzenék határmezsgyéjén idén, ez bizony megint vaskos nyolcas. Holnap pedig a Barba Negrában meghallgathatod, hogyan szólalnak meg élőben ezek az új számok.
