Shock!

A '80-as évek hajmetálos vonulatának platinalemezes sztárcsapatai közül kétségkívül a Dokkent érte a legdrámaibb vég: még sehol nem volt a grunge által elhozott zeneipari paradigmaváltás, amikor pályafutásuk csúcsán, 1989-ben önkezükkel vetettek véget létezésüknek. Hiába számítottak a Sunset Strip egyik legeredetibb formációjának, a kikezdhetetlen zeneiségű sikerlemezek adta elismertség, illetve a tengerparti villákra és méregdrága sportautókra váltott dollármilliós vagyon luxusának fenntartása iránti vágy sem volt elég erős ahhoz, hogy a négyes túlélje története legnagyobb személyi krízisét. Az elkerülhetetlen összeomlás azonban felcsillantott egy reménysugarat is: a zenei szakma és a rajongótábor egyaránt abban bízott, hogy a Dokken romjain legalább két hasonlóan komoly potenciállal kecsegtető alakulat jön majd létre. A jóslat részben bejött.

Azért részben, mert mind Don Dokken énekes, mind George Lynch gitáros magabiztosan hozta a megszokott kiemelkedő színvonalat első saját anyagán 1990-ben, ugyanakkor e lemezek üzleti szempontból megközelíteni sem tudták a korábban együtt elért eredményeket. A két főkolompos közül az énekes maradt közelebb a jól ismert Dokken-világhoz, a harmincötödik születésnapját nemrég betöltött és abszolút klasszikusnak számító Up From The Ashes pedig tartogatott számos olyan kellemes meglepetést, ami mindenki számára feledtetni tudta az előző évek nyomorúságát. Akár azt is lehetne mondani, hogy a stílszerűen elkeresztelt korong megadta a lehetőséget Don számára, hogy poraiból főnixmadárként támadhasson fel. Hogy mennyire tudott élni a lehetőséggel, az alábbiakban kiderül.

Az 1987-es Back For The Attack turnéját követően csupán idő kérdése volt, hogy a Dokken darabokra hulljon. A szakmában mindenki pontosan tudta, hogy a négyes eljutott arra a pontra, ahonnan már nincs visszaút. A zenekar működése természetesen a Don Dokken és George Lynch között az ősidők óta jelenlévő ellenszenv okán vált fenntarthatatlanná, a Back For The Attack album turnéja alatt végleg elfajult helyzet az önfejű énekes és a lobbanékony természetű gitáros között. Pedig jól indult a világkörüli túra, mindenki meglepetésére összekapta magát a hullámzó koncertteljesítménye miatt korábban sokszor kritizált brigád, ám az újdonsült lendület és összhang nem tartott sokáig.

Jeff Pilson basszusgitáros tavalyi interjúnk során erről így mesélt: „Valami csoda folytán a turnéra ismét elkezdtünk zenekari formát ölteni. Érthetetlen, de amikor 1987 őszén nekiindultunk Amerikának az Aerosmith társaságában, olyanok voltunk, mintha kicseréltek volna minket. Nyoma sem volt a korábbi feszültségnek, ismét összekovácsolódott csapatként működtünk, a bajtársiasságot megint érezni lehetett. Az első két hét az egyik legszebb időszak volt, amit a Dokkenben töltöttem: első alkalommal utaztunk saját luxusbusszal, amiben számos éjszakát töltöttünk el jó hangulatban, miközben egyik városból a másikba tartottunk. George, Don, az azóta zeneipari nagykutyává vált turnémenedzser, Rick Sales, valamint jómagam rengeteget beszélgettünk, közben borozgattunk. Ment a sztorizás mindenről, ami éppen ért minket. Boldogok voltunk, hogy a sikereinkből végre egzisztenciát teremtettünk magunknak, egyszóval tényleg úgy tűnt, hogy minden klappol, újra sínen van a banda. Aztán eljött 1987. október 31-e, Halloween éjszakája, és Don ledobta az atombombát: közölte velünk, hogy a turné végeztével elbúcsúzik tőlünk, viszi a nevet, és szólóban folytatja tovább. Nem hirtelen felindulás vezetett ide, gondosan, jó előre megtervezte ezt a lépést, szerintem már a lemezkészítés alatt azon dolgozott, hogy miként tudna megszabadulni tőlünk. Enyhe kifejezés, hogy fordulópontot jelentett a bejelentése.″ 

Mindez azt eredményezte, gogy gyakorlatilag azonnal darabjaira hullott a zenekar. Jeff: „George alig tudta fékezni magát a folyamatos dührohamai miatt. Képtelen volt napirendre térni Don döntése felett, úgy érezte, hogy elárulták. Egyre csak azt hajtogatta: hogy képzeli ezt, hogy veszi a bátorságot ehhez?! A koncertteljesítményünk attól fogva egyre rosszabb lett, pedig hatalmas lehetőségek előtt álltunk. Az Aerosmith-turnét követően '88 tavaszán átmentünk Európába az AC/DC-vel, ami szintén nagyon erős összeállítás volt, addigra viszont már olyan negatív energiák uralkodtak közöttünk a színpadon, hogy kimondottan rosszul éreztem magam. De az már nem kizárólag Don bűne volt. Való igaz, meg lehetett érteni George felháborodását, de a viselkedésére akkor sem volt mentség, és hát Mick meg én sem voltunk éppen szentek. Áprilisban megcsináltunk egy nagyszabású japán turnét, ahol az összes bulit felvettük, hogy legyen elég alapanyagunk a tervbe vett dupla koncertlemezhez, majd visszatértünk az Egyesült Államokba, hogy a Van Halen, a Scorpions, a Metallica és a Kingdom Come társaságában útjára indítsuk a Monsters Of Rock elnevezésű gigantikus stadionturnét. Őszinte leszek: a Dokken történetének legnagyobb, legfontosabb koncertjeit adtuk, de a színfalak mögötti partizást sokkal jobban élveztem, mint a deszkákon való zenélést. Az utolsó koncertünket a denveri Mile High stadionban adtuk nyolcvanezer néző előtt, az összes lemeztársasági fejes eljött Los Angelesből és New Yorkból megnézni minket. Ott voltak a menedzserek és az ügyvédek is, minden készen állt, hogy aláírjuk a szerződést az említett élő albumra vonatkozóan. Kereken egymillió dollárt fizettek nekünk a koncertanyagért, ami nevetségesen sok pénz volt érte, de a kiadónál úgy gondolkodtak, hogy ekkora összeggel talán együtt tudnak tartani minket. Nem jól spekuláltak, mert mi már tudtuk, hogy vége a dalnak, végérvényesen, visszafordíthatatlanul. A szemünk előtt hullott darabjaira, amit addig elértünk, és csak saját magunkat okolhattuk érte."

A látszat ellenére a fő konspirátorként lefestett Don Dokken is roppant nehezen élte meg azt az időszakot, erre első személyes találkozásunk alkalmával, 2007 szeptemberében így emlékezett vissza: „Az Aerosmith vendégeként a legnagyobb amerikai arénákban léptünk fel, majd jött Japán, aztán Európa az AC/DC társaságában, végül a Monsters Of Rock turné a Van Halennel, a Scorpionsszal, a Metallicával és a Kingdom Come-mal. Ez az utolsó szakasz bizonyult a legkeményebb diónak a zenekaron belül: gondolkodtál már azon, hogy akkoriban miért nem adtunk ki koncertvideót? Megmondom: mert bűnrosszak voltunk. Az egész körút rémálommal ért fel, mert George végig borzasztóan viselkedett. Az még a jobbik eset volt, amikor oldalt vagy háttal állva játszott, de megtörtént az is, hogy a Mr. Scary közben hátrament a hangfalak mögé kokót szívni. Egyszer még Eddie Van Halen is megkérte, hogy próbáljon már meg a közönséget szórakoztatva játszani, ő azonban hajthatatlan volt. Eddie hiába magyarázta neki, hogy ő is utálta anno David Lee Rothot, de a színpadon mégis azt mutatták, hogy országos cimborák. Ehhez a stresszhez még hozzájött a feszített menetrend, ami az egész világkörüli turnét jellemezte. Emlékszem, még karácsonykor is csak egyetlen kibaszott napot tudtunk a családjainkkal tölteni, szóval nem csoda, hogy a végén feloszlottunk. Az sem segített a helyzetünkön, hogy a többiek keményen drogoztak, én meg majdnem idegösszeomlást kaptam a végére. A kiadónk 10 millió dollárt ajánlott fel, ha kihúzzuk még egy stúdiólemezig, az orvosom viszont azt mondta, hogy én azt már nem fogom megérni... A turné végére teljesen kikészültem: a szívem összevissza kalapált, nem kaptam levegőt, elhagyott az erőm, tehát a klasszikus idegrendszeri tünetek jelentkeztek. Hetekig csak feküdtem, és vártam, hogy a temérdek gyógyszer életet leheljen belém. Nem volt könnyű időszak, mégsem adtam fel."

A Dokken hattyúdalát a Beast From The East koncertlemez és az azon hallható utolsó stúdiófelvétel, a Walk Away jelentette, ami visszatekintve már mutatta az utat, merre kíván haladni zeneileg Don. De ne szaladjunk ennyire előre, mert még hátra volt a per, amit egykori társai, George, Jeff és Mick Brown dobos akasztottak az énekes nyakába a névhasználati jogokat illetően. Don: „A zenekar a Monsters Of Rock turné utolsó koncertje után feloszlott, aztán másfél évig pereskedtünk. A csapat tagjai nem akarták, hogy a Dokken nevet használjam, holott az volt a vezetéknevem, tehát jogom volt hozzá. Mégis perbe fogtak és nyertek, így aztán a továbbiakban nem használhattam a Dokken nevet. Alig akartam elhinni. A bíró úgy 80 éves lehetett és fogalma sem volt semmiről. Nem használhatom a saját nevemet? Ez nem kitalált név, mint a Nikki Sixx vagy a Mick Mars! A zenekar viszont elhatározta, hogy Dokken néven akar továbbmenni: George, Jeff és Mick egy új énekessel. Keményen küzdöttem ellenük. Úgy voltam vele, hogy kizárt dolog, ezt azért nem! Öt évvel azelőtt alapítottam a Dokkent, hogy megismertem volna őket. Dühös voltam, de nem rendelkeztem jogi végzettséggel, így aztán eszembe sem jutott, hogy védjegyként be kellene jegyeztetnem a Dokken nevet, hogy megvédjem magam. Aláírtam a szerződést a Geffennel, és úgy gondoltam, hogy összeállítok egy szupercsapatot. Jött Peter Baltes az Acceptből, John Norum az Europe-ból és Mikkey Dee King Diamond bandájából. Aztán megtaláltam Billy White gitárost is. Nem akartam Don Dokkennek nevezni az albumot, Dokkenként szerettem volna tovább menni, de nem állt módomban. David Geffen finoman szólva sem volt boldog emiatt. Ha a keresztnevedet is rárakod egy lemezre, a közönség egyből azt gondolja, hogy szólóalbum készült. De ez nem szólóalbum volt, hanem Dokken-album, csupán a per kimenetele miatt nem voltam jogosult a névhasználatra. A bíró a fürdővízzel együtt kiöntötte a babát is. Végül az történt, hogy ők hárman sem használhatták a Dokken nevet, de én sem."

Ez azonban nem egészen így történt. Don verziójának némileg ellentmond Jeff Pilson verziója, amit szintén tavaly mesélt el: „Muszáj volt beperelni Dont, mert azt hitte, hogy a Dokken-embléma őt illeti, csupán azért, mert ez a vezetékneve. Fel kellett világosítanunk, hogy anno olyan együttműködési megállapodást kötöttünk, ami külön rendelkezett a névhasználati jogokról. A szerződésünkben feketén-fehéren az állt, hogy bárki is távozik a fedélzetről, azon nyomban elesik a névhasználat jogától, és nem léphet fel követeléssel a másik hárommal szemben ezt illetően. Természetesen megnyertük a pert, Don pedig kénytelen volt megelégedni a Don Dokken névvel. Nagyon érdekes, hogy amennyiben akartuk volna, simán folytathattuk volna Dokken név alatt Don nélkül, és voltak is a zeneiparban olyanok, akik ezt javasolták, ám ez már tényleg nevetséges és szürreális lett volna. Egyébként, ahogy én tudom, Don szólószerződése sem volt annyira tiszta ügy, mint amilyennek tűnt, mert a Geffennél először azt hitték, hogy a Dokken zenekart igazolták le, végül azonban be kellett érniük Don Dokkennel, a szólóművésszel..."

Akárhogy is történt, én magam Don sztoriját mindig hangyányi fenntartással kezeltem, és inkább Pilson szavainak adtam hitelt, mindez azonban csupán kereskedelmi szempontból befolyásolta Don további működését. A frontember Geffennél való bemutatkozó anyagának munkálatai hivatalosan 1989-ben kezdődtek, ám Pilson szerint Don már évekkel korábban, a Back For The Attack stúdiómunkálatai idején tudatosan készült erre. Az első dal, a Stay bizonyosan akkor fogant, amit alátámaszt a tény, hogy a szám társszerzője Mick Brown volt... Nem tartozik szervesen ide, de amúgy ez azért is érdekes adalék, mert a dobost Don később akképpen jellemezte, mint aki sosem vett részt a kreatív folyamatban, mégis őt meg nem illető jogdíjakhoz jutott hozzá a szerződése értelmében. Ezzel szemben Jeff állítja, hogy Mick igenis hozzátette a maga részét a Dokken sikeréhez, sőt, egyszer a legendás producer, Keith Olsen maga mesélte nekem, hogy az ütős mennyire jó komponista és szövegíró benyomását tette rá, amikor később együtt dolgoztak.

Állítólag több más szerzemény is abban az időben kezdett formálódni Don keze alatt, a hátteret pedig szép csendben már akkor elkezdte építgetni, amikor még javában zajlott a Dokken '88-as turnéja. A teljes titokban kötött Geffen-szerződés aláírását követően az énekes fű alatt új társak után nézett, elsőnek pedig azt a Billy White gitárost találta meg, aki a texasi Watchtower tagjaként 1985-ben letette az asztalra a prog/techno-thrash műfaj egyik legelső mérföldkövét, a későbbiekben rengetegszer hivatkozott – és többek között a Death zenéjére is alapvető hatást gyakorolt – überkult Energetic Disassembly albumot. Dokken viszont nem eme korong hatására csapott le a kiemelkedő tehetségű gitárosra. White 1986-ban szállt ki a Watchtowerből, utána pedig Austin környékén zenélt különböző stílusú helyi előadókkal, míg egy évvel később rászánta magát egy instrumentális demó elkészítésére. Innen folytassa ő: „Azért szálltam ki a Watchtowerből, mert egyszerűbb zenét akartam játszani. Gitárosként nagyon gyorsan a kiégés szélére sodort az a fajta komplexitás, ami a csapatot jellemezte, pedig mindössze 19 éves voltam akkor. A zenei ízlésem is sokkal szerteágazóbb volt annál, minthogy leragadjak a heavy metalnál és a torzított elektromos gitárnál. Belefáradtam, nem akartam ezt csinálni. Könnyedebb, dallamosabb dalok felé szerettem volna fordulni, és el akartam merülni olyan műfajokban is, mint a funk, a blues és a dzsessz. Kaptam felkéréseket stúdiózásra és koncertezésre is, játszottam Will Sextonnal, míg Dino Lee-vel többek között egy vegasi James Bond-műsort is csináltunk, ami óriási volt: hatalmas muzsikusok társaságában zenélhettem, és egy komoly fúvós szekció támogatott minket, szóval nagyszabású dolog volt.″ 

White aztán a korszellemnek engedve, '88-ban maga is összerakott egy instrumentális demót pár dallal: „Mindenkinek adtam egy példányt az anyagból, akiről úgy gondoltam, hogy segíthet előre lendíteni a karrieremet, a kazettákra pedig felírtam a szüleim telefonszámát, arra az esetre, ha valaki megpróbálna elérni. Az egyik kazetta aztán eljutott a Ratt-gitáros Warren DeMartini technikusához, majd valahogy Don Dokken kezébe került. Don meghallgatta a demót, és azonnal kapcsolatba akart lépni velem. Mulatságos a történet: felhívta a szüleimet, de nem mutatkozott be. Ők közölték vele, hogy már nem lakom otthon, de azért értesítettek a megkeresésről. Aztán persze a nyomomra akadt, viszont továbbra sem fedte fel a kilétét, mert még éppen turnézott az akkori csapatával. Csak annyit árult el magáról, hogy befutott Los Angeles-i előadó, aki éppen új projektet indít, és jó lenne, ha elrepülnék Los Angelesbe egy meghallgatásra. Persze egyből elkezdtem agyalni, hogy vajon ki lehet az a rejtélyes művész, aki látni akar, de nem jutottam közelebb a megoldáshoz. Nagyon vicces, mert az MTV állandóan nyomta a Monsters Of Rock turnéról a beszámolókat, én pedig ezeket látva eléggé rákattantam George Lynch játékára. Azt mondtam magamnak, hogy ilyen típusú zenét szívesen játszanék, ha lenne rá mód. Végül az egyik telefonos egyeztetés végén csak elárulta a nevét, én pedig meglepetésemben csak annyit tudtam kinyögni, hogy ember, épp az MTV-n nézem a koncertedet! Persze egyből csomagoltam és elindultam L.A.-be. Én voltam az első, akit csatasorba állított a projekthez. Nem vesztegettük az időt, azonnal belemerültünk a dalszerzésbe. Többször is meglátogattam L.A.-ben, jól haladtunk a témákkal, de ettől függetlenül ez egy különös időszak volt. A legelső találkozáskor mindenképpen jó benyomást szerettem volna tenni rá, de szerencsétlenségemre a bal kezemben épp akkor kezdtek erősödni a kéztőalagút-szindróma tünetei, ami a gitárjátékomat is negatívan befolyásolta. Nem is nyújtottam igazán meggyőző teljesítményt, viszont összehoztunk pár érdekes témát, így aztán Don azt mondta, hogy találkozzunk újra és folytassuk. Így is lett, a terápiának hála pedig a kezem is hamar rendbe jött."

Don mindeközben gőzerővel dolgozott a teljes zenekar megszervezésén. A következő kiszemeltje John Norum volt, aki ugyan a Europe-ból való távozása óta túljutott egy remek szólóalbumon, önálló karrierje mégis megtorpant cseppet, amikor a Glenn Hughes-zal való első nekifutását keresztülhúzta az énekes legsötétebb drogos pokoljárásainak egyike. Donnal viszont így éppen kapóra jöttek egymásnak. White: „John Norummal az első perctől kezdve azonos hullámhosszon voltunk. Remekül kijöttünk egymással, a két gitárban rejlő lehetőségeket pedig egyből elkezdtük feltérképezni. A zenekari felállás mindazonáltal csak menet közben alakult ki. Számos dobost és basszert elfogyasztottunk menet közben, a stúdiómunkát voltaképpen bérzenészekkel kezdtük el." Anno '89-ben a német Metal Hammer arról cikkezett, hogy a basszusgitáros poszt legesélyesebb várományosa a Black 'N Blue-ból ismert Patrick Young volt, ám mégsem ő, hanem egy régi cimbora, az Accept feloszlása miatt munkanélkülivé vált Peter Baltes kapta meg az állást. Valószínűleg rajta keresztül került a képbe Ken Mary dobos, aki az utolsó turnén kisegített a Acceptben, jóllehet vele csak három dalig jutottak, mert neki ott volt a saját bandája, a Fifth Angel, amihez szakmai berkekben nagy reményeket fűzött mindenki, főleg az Epic kiadó. Mary tehát bizonyítottan csak session-jelleggel volt jelen, így a dobszéket idővel King Diamond ütőse, Mikkey Dee foglalta el véglegesen, miután a másik jelölt, az eredetileg kiszemelt másik svéd, Hempo Hildén nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A dalszerzés persze éveken át tartott, de ez már akkor sem volt meglepő, ismerve Dokken csigalassú munkatempóját. David Geffen ennek ellenére nem sürgette az énekest, és külsős dalkovácsok bevetésével sem akarta riogatni őt. A zenekar tagjain kívül Glenn Hughes bukkant fel társszerzőként, ő a When Love Finds A Fool ballada megírásakor ragadott tollat, és vokálokkal is segítette Dont, míg a nagy sláger Mirror Mirrort Mark Spiro segítségével öntötte végleges formába a Dokken/White-tandem. Az viszont kétségtelen, hogy a készülő album titkos fegyverének Billy White bizonyult: a gitáros hat dal megírásában is oroszlánrészt vállalt, karakteres riffjeivel és szikrázó szólóival pedig alaposan feladta a leckét Norumnak. Persze ezt anno alig érzékelte a tábor, mindenki a nagyobb nevű skandináv számlájára írta a briliáns gitártémákat. Billy erről így vélekedik: „A Donnal való zenélés komoly szintlépést jelentett számomra, ami persze azt is magával hozta, hogy nagy elvárásoknak kellett megfelelni. George Lynch helyén azért elég nagy űr tátongott, amit ki kellett tölteni. Ezzel abszolút tisztában voltam, úgyhogy minden energiámat mozgósítottam, az erőfeszítéseim pedig sok egyedi ötlet formájában öltöttek testet. Azt mondhatom, hogy az album zenei részének java tőlem származott. Persze John is részt vett pár téma megírásában, de a lemez anyagát tulajdonképpen ketten raktuk össze Donnal. Ami John-t illeti, ő akkorra már nagy névnek számított a szakmában. Tény, hogy fantasztikus gitáros volt, a hírneve okán viszont rengetegen azt hitték, hogy ő áll minden gitártéma mögött, ő az első számú gitáros a bandában. De ez nem fedte a valóságot, mert egyenrangú partnerekként játszottunk a dalokban, nekem még valamennyivel több szóló is jutott, mint neki. Engem azonban a hajmetálos színtéren alig ismert valaki, úgyhogy rendesen dolgozott bennem a bizonyítási vágy, mindenképpen meg akartam mutatni, mennyit érek."

Az igazság az, hogy a kazettamásolós hőskorban sokan azt sem tudták, hogy Norumon kívül is játszott valaki a dalokban. Információ hiányában magam is közéjük tartoztam. Emlékszem, úgy '95 körül egy barátom barátja felvette bakelitről a Beast From The East koncertlemezt egy 90 perces kazettára, ám a végén maradt még némi hely, így aztán ízelítő gyanánt rátette nekem a Crash 'N Burnt és a Mirror Mirrort is. Mondanom sem kell, azonnal megvadultam tőlük, ami oda vezetett, hogy a srác végül hosszas könyörgés után eladta nekem az Up From The Ashes vinylt. Akkor esett le a húszfilléres White-tal kapcsolatban, a bakelitet pedig ma is féltve őrzöm.

Ami az album anyagát illeti, a korongot indító Crash 'N Burn valami egészen elementárisan és ellentmondást nem tűrően szólalt meg. Olyan volt, mint a régi Dokken szteroidon. A távol-keleti dallamokra épülő leheletfinom gitárintróból kibontakozó riff ellenállhatatlan sodrása egészen hátborzongató volt, a zenekar tagjai pedig egyre magasabbra és magasabbra emelték benne a tétet, ahogy haladt előre: Don már a verzékben úgy énekelt, hogy egyből tudtad: a refrén valószínűleg letaglózó lesz, a döbbenetes többszólamú harmóniák bevetésével pedig tényleg az is lett. Aztán megérkezett Billy White megsemmisítő erejű szólója. „Kész, lefőtt a kávé, George Lynch visszaülhet az iskolapadba″ – gondoltam, amikor először hallottam, és még ma is úgy vélem, hogy ennél tökéletesebb gitáros tűzijátékot aligha lehet felépíteni. A végén aztán Norum is becsatlakozott a lírai harmóniába, ami egy magával ragadó átkötésbe transzformálódott, hogy a refrén a végén újult erővel sújthasson le a hallgatóságra. Elcsépelt közhely, de leírom: ez egy hi-tech hard rock mesterkurzus volt öt percben, amivel Dokken nyilvánvalóvá tette, hogy még mindig a csúcson van zeneileg.

A folytatásban ezzel szemben némi meglepetésre visszavettek a tempóból és a tesztoszteronból. Igazság szerint már a Crash 'N Burn alatt lehetett érezni, hogy ez csiszoltabb anyag lesz, mivel messze nem volt olyan karcos a megszólalása, mint a Back For The Attacké, aztán a 1000 Miles Away lágy kifinomultsága zeneileg is nyomatékosította, hogy Don elsősorban a bársonyosabb oldaláról kivánta megfogni a Dokken örökségét ezen a lemezen. Persze ez nem jelentette azt, hogy a negédes dallamok és a szerelmes szövegek oltárán feláldozta volna a hard rockos megközelítést, de tény, hogy a korábban annyira nem jellemző AOR-jelleg itt azért eléggé kidomborodott. Érdekes, hogy a 1000 Miles Away egyike volt annak a három szerzeménynek, amiben Norum keze is benne volt, holott ez a világ azért nem állt annyira közel hozzá. Eleve a dal felépítése sem tűnt szokványosnak a zongorás bevezetővel, a tiszta hangszínű ritmusgitárok textúrákba rendezésével és a különleges kórussal, de ez is egy felejthetetlen darab, ahogy John parázs wah pedálos szólója is az. Norumra egyébként rendkívül jó hatást gyakorolt a White jelentette kihívás és a Don Dokkentől ellesett műhelytitkok kamatoztatása, a korábbiaknál jóval komplexebb módon tudta ezáltal meghatározni önmagát, a fejlődést pedig ő is érezte: „A '80-as években minden figyelmemet lekötötte a szólógitározás, a lehető leggyorsabb futamok elsajátítása. A legjobb akartam lenni ebben, de persze később rájöttem, hogy az egész csak időpocsékolás volt. Sokkal jobban oda kellett volna figyelnem a gitározás többi aspektusára akkoriban, főleg a ritmusozásra. A fókusz azonban máshol volt. Egészen addig nem mondhattam el magamról, hogy jó ritmusgitáros vagyok, amíg el nem kezdtem Donnal dolgozni az Up From The Ashes anyagán. Akkor világosodtam meg, hogy ez mennyire fontos összetevője a gitárjátéknak. Dontól rengeteget tanultam. A stúdióban gyakran rám szólt, hogy nem lüktet eléggé a játékod, fuss neki újra! Mivel a témákat élőben rögzítettük, elengedhetetlen volt az egyszerre pontos és élettel teli ritmusozás. Nem volt könnyű megugrani ezt a szintet, de idővel belerázódtam, és a végén már kimondottan élveztem a közös munkát."

A stúdióban szükség is volt a sokoldalúságra, mert ahogy már említettem, Don kicsit másképp, a producer szemüvegén keresztül is tekintett a készülő szerzeményekre, amit a hangszerelésekkel éppúgy hangsúlyozott, mint a szofisztikált dallamvilággal. Ennek köszönhetően alakult ki az a sajátos hangulat, amit a legtöbb itt helyett kapott szerzemény közvetített: habár megfogalmazásukat tekintve az énekes eredendően hard rockos közegbe ültetette és ott bontakoztatta ki az elképzeléseit, a dalok zömét mégis áthatotta egyfajta lírai hangvétel. Ez a szemléletmód éppúgy megjelent a Forever és a When Some Nights, mint a a Mirror Mirror és a Stay percei alatt, ezek mind jó érzékkel egyensúlyoztak a bombasztikus hard rock és a lírikusabb AOR-felfogás között. Nem véletlen, hogy a felvezető kislemezek is ebből a csokorból kerültek ki, nagy feltűnést azonban sem a Mirror Mirror, sem a Stay nem keltett a listákon, ami finoman szólva is érthetetlen volt. Úgy értem, ott bábáskodott John Kalodner és Tom Zutaut Dokken mellett, ám a Geffen által finanszírozott drága videók dacára sem sikerült mindent elsöprő MTV-slágert faragni belőlük. Pedig az ellenállhatatlan staccato riffekkel és agyból kitörölhetetlen refrénnel bíró Mirror Mirrorban hatalmas lehetőségek rejlettek, az In My Dreams óta nem hagyta el ennyire magától értetődő sikerdal Don tervezőasztalát. Voltaképpen bármelyik témát ki lehetett volna jelölni single-nek, annyira erős és koherens volt ez a csomag.

Mindegy, hogy a Don és Glenn Hughes közeli zenei rokonságának példát statuáló When Love Finds A Fool bluesos balladáját vesszük, vagy a Blue Murder-es Tony Franklin fretless basszusával útnak indított veretesebb Down In Flamest azzal a Lynch-hatású hangzatos riffeléssel, netán a lendületes Living A Lie-t és a feszültségtől szétpattanó Give It Upot, amiben Mikkey Dee is hatalmasat alakít, az a tipikus árnyalt slágeresség mindegyik szerzeményt áthatotta. A gitárszólókra egy gondolat erejéig még kitérnék, mert White és Norum hallatlan arányérzékről tettek tanúbizonyságot az egész lemezen. Úgy pakolták tele gitárszólamokkal a dalokat, hogy az ember soha nem érezte eltúlzottnak a virtuozitást, a témák gyönyörűen simultak bele a dalokba. Billy és John több számban is vérre menő gitárpárbajt vívott, melyekben előbbi modern technikákat felvonultató játéka nagyszerűen ellenpontozta utóbbi hagyományörző, európai stílusát, az alaposan kiaknázott gitárharmóniák pedig új elemként jelentek meg és gazdagították tovább a jól ismert Dokken-világot.

A hűséges Dokken-hangmérnök Wyn Davis által kreált tükörsima hangzás viszont tagadhatatlanul elvett valamennyit a zene éléből, bár nekem a mai napig nagyon tetszik ez a polírozott sound, mert abszolút illik a lemez hangulatához. Don Dokken utólag már bánta a rádióbarát megközelítést, hiszen így még az egyetlen metálos darab, a legvadabb régi Dokken-témákat is lepipáló The Hunger sem tudott akkorát ütni, John Norum azonban más véleményen volt: „Wyn Davis fantasztikus munkát végzett, csodálatos szakember. Az első pillanattól kezdve nagyon jól kijöttünk egymással, és sokat nevettünk a stúdióban. Ő is gitáros, ezért megértette, hogyan is szeretném csinálni a dolgokat. Nagyon jó volt ebben, és sok ötletet adott a különböző gitárrészekhez. Nem véletlen, hogy a Face The Truth és az Another Destination albumot is vele készítettem később, akárcsak a Long Way Home című Dokken-albumot 2002-ben. Wyn fantasztikus hangmérnök és producer, akit nagyon tisztelek."

Az Up From The Ashes végül 1990. augusztus 28-án jelent meg. Bármennyire is lassú szülés volt, a végeredmény azért Don aprólékos hozzáállását igazolta, akin a George Lynchcsel való rivalizálás miatt is volt teher rendesen. Nem adhatott ki akármit a kezéből, ezért a lehető legtöbb időt fordította a lemezkészítésre, a csillagok együttállását azonban így sem sikerült olyan mértékben megvalósítani rajta, amire a minőségét tekintve predesztinálva volt. Azon nyilván az idők végezetéig lehetne merengeni, hogy kereskedelmi szempontból mi lehetett az a banánhéj, amin elcsúszott ez az album, miért nem lett igazán sikeres. Persze az Államokban eladott több mint 400 ezer album azért nem hangzott annyira tragikusan, ám a miheztartás véget tudni kell, hogy abban az évben a Firehouse, a Slaughter és a Damn Yankees kétszeres platinalemezzel mutatkozott be, a Warrant pedig ugyanennyit, azaz kétmilliót adott el Amerikában kettes lemezéből, a Cherry Pie-ból, szóval joggal lehet feltenni a kérdést: vajon miért nem voltak képesek ebből az alapanyagból minimum egy aranylemezt kigyúrni az olyan nagyágyúk, mint Geffen, Kalodner és Zutaut? Valószínűleg tényleg mindenki szólóprojektként könyvelte el ezt a korongot, és emiatt nem mozdultak rá elegen, de tovább megyek: szerintem simán benne van a pakliban, hogy amennyiben a Bad English, a Mr. Big vagy a már említett Damn Yankees mintájára új néven, egy kvázi-szupergroup produkciójaként érkezett volna a piacra az Up From The Ashes, akkor erősebb marketinggel többen felkapták volna rá a fejüket, de ezt már sosem tudjuk meg. A lemezbemutató turnén nem múlott semmi, 1990 novembere és 1991 júniusa között Donék alaposan bejárták Észak-Amerikát és Japánt, ráadásul óriási formában voltak (ezt az oszakai bulit megörökítő bootleg DVD bizonyítja a polcomon).

A koncertsorozat végeztével Don megvonta a mérleget, majd arra jutott, hogy a folytatásnak nem lenne értelme: „Komoly nyomás alatt készítettem ezt az albumot. Kiléptem egy világhírű zenekarból, majd jöttek a jogi problémák. Az Up From The Ashes albumot Dokken néven kellett volna kiadni, de nem tehettem, holott nem szólóalbum volt, csak a Dokken egy másik inkarnációja. Remek anyag volt, de az időzítése nem volt megfelelő. Az album akkor jelent meg, amikor a zenei stílusok és a közízlés elkezdtek változni. Mi viszont egy klasszikus, egyenes rock and roll lemezt készítettünk, és szerintem egy kicsit megbélyegeztek minket: ó, a Dokken, a ′80-as évek arcai, csak egy hajbanda... Eleve utálom azt a kifejezést, hogy hajbanda. Szóval valahogy nem tudtuk túlélni a zeneipar változását. Ennek ellenére nem fogyott rosszul – majdnem félmillió példány kelt el belőle –, de nem lett platina, mint a korábbi Dokken-lemezek, és ez volt az oka annak, hogy nem folytattuk. Elcsüggedtem emiatt. Úgy éreztem, hogy a fenébe is. Sok vért, verejtéket és könnyet öltem abba az albumba, és csak arra gondoltam, hogy mi értelme volt ennek?. Szóval szükség volt egy kis szünetre, a csapat tagjai pedig szétszéledtek. Sajnáltam, mert nagyon szerettem velük dolgozni. Peter Baltes a legjobb basszusgitáros, akivel valaha dolgom volt, de Billy White is fenomenális zenész. Egy igazi zseni, bármikor örömmel zenélnék vele újra. A Geffen kiadótól viszont mindenképpen el akartam jönni. Alig vártam, hogy John Kalodner átmenjen a Columbiához, és vele tartsak. Én voltam az első, akit leszerződtetett a cég égisze alá, aminek a szólólemezként indult Dysfunctional lett a gyümölcse."

Donnal azért a köztes időben is történt egy s más, nem ült otthon ölbe tett kézzel: írt egy kibékülést elősegítő dalt George Lynchcsel annak Sacred Groove albumára, dolgozott az XYZ-del, segített a Phantom Blue-nak multis szerződést találni (ironikus módon a Geffennél...), valamint ellátta a produceri teendőket a Saint Vitus C.O.D. albumán 1992-ben. Ami a többieket illeti, Mikkey Dee a Motörheadben kötött ki, Peter Baltes visszament az Acceptbe, míg John Norum elkészítette Glenn Hughesszal a fentebb említett Face The Truth mestermunkát, amit én magam az Up From The Ashes valódi folytatásának tartok. Érdekes, hogy Billy White olyannyira megtalálta a hangot Norummal, hogy részt vett mind a Face The Truth, mind az Another Destination elkészítésében. Azóta viszont mintha a föld nyelte volna el, amit személy szerint rendkívül sajnálok, mert bőven lett volna fantázia abban, ha a későbbiekben Donnal egyesítik erőiket valamilyen keretek között, akár a Dokken zenekarban is.

Don jóval később előállt még egy óriási szólóalbummal, a stúdiózenészekkel – Vinnie Colaiuta, Gary Ferguson, Michael Thompson, Tony Franklin – összerakott 2008-as Solitaryt azonban inkább akusztikus hangulatlemezként lehetett jellemezni, annak viszont első osztályú volt. Az Up From The Ashes viszont még egy másik kor szülötteként és annak hű lenyomataként maradt fenn az utókornak, az pedig nem is lehet kérdés, hogy maradéktalanul kiállta az idő próbáját. Mindent számba véve sem túlzás állítani, hogy az énekes pályafutásának egyik legragyogóbb ékköve ez a különösen érzékeny darabokban manifesztálódott 1990-es eresztés.