Szenti Árpád, a hazai extrém metál underground (nem is annyira) titkos fegyvere első tényleges szólólemezének kiadására készül: a Merculistaryában szinte minden róla és rajta keresztül szól. A februárban napvilágot látó Áradó fájdalom a tűnődés medrében korong nem meglepő módon old school black metalt rejt, amely műfaj hősünk szíve csücske a kezdetektől fogva. Árpád azonban ezen kívül is rengeteg mindent csinál, akár párhuzamosan is, nem lenne meglepő, ha egy kezünkön meg sem tudnánk számolni azokat az idén megjelenő kiadványokat, amelyeken játszik. A legszélesebb közönség jelenleg minden bizonnyal a Thy Catafalque koncertdobosaként ismeri őt, ahol olyannyira helytáll, hogy Kátai Tamás huszonhét év után lecseréli rá a dobgépet a stúdióban is. Világos, hogy bőven volt miről beszélgetnünk.
Bár sokaknak újdonság lehet a Merculistarya létezése, ahogy a kiadói promóban olvasom, egy húsz évnél is hosszabb ideje húzódó sztorival látszol révbe érni a debütalbum megjelentetésével. Beszélnél erről részletesebben is?
Sok zenei ötletem volt, mióta elkezdtem hangszereket próbálgatni, illetve zeneszerkesztő programokkal ismerkedni. Illetve vonzott az a dolog is, hogy kialakítsak a próbatermünkben egy olyan felszerelést, amivel értékelhető minőségben tudok hangot rögzíteni. Minden félretett pénzemet ilyen jellegű eszközökre költöttem, és megpróbáltam fejleszteni magam az ezzel kapcsolatos témákban. Jó érzés volt erre az ösvényre lépni, és minden kis minőségbeli fejlődést sikerként könyvelhettem el. A sikerélmény pedig motivál. Ez az egész dolog talán tesztelésként indult. Kipróbáltam különböző beállításokat a saját zenei ötleteim rögzítésére, és elkezdett kialakulni egy egyedi hangulata a felvételeknek. Már ekkor is álmokból jött a riffek egy része. Ebben az időben két aktív zenekarom volt: az Evil's Tears és az Athame, amelyek a mai napig is működő formációk. Az volt elsősorban a célom ezzel az egésszel, hogy ezeknek a zenekaroknak tudjak minél jobb felvételeket készíteni. Ezzel párhuzamosan pedig volt bennem egy olyan késztetés is, hogy ha már minden olyan hangszeren játszok valamilyen szinten ami ehhez a zenéhez szükséges, miért ne csinálnék egy egyszemélyes projektet, is ami valóban engem tükröz. Itt nincs kompromisszum, nem kell betanítani senkinek semmit, átformálni stb. Elkezdtem, és működött. Az egyik ötlet generálta a másikat, egyre jobban kirajzolódott előttem az egység és a koncepció. Az első felvételek 2002-ben készültek, azóta persze sokat formálódtak a dalok. De mondhatjuk, hogy 2002-ben léptem erre az útra. 2009-ben vettem fel az Áradó fájdalom a tűnődés medrében album első verzióját. Volt vele célom, de miután megvolt a felvétel, nem jutottam egyről a kettőre. Nem találtam kiadót se hozzá, bár nem is kerestem túl intenzíven. Nem igazán tudtam, hogy ennek mi a rendje és módja, meg közben volt bennem egy kis elégedetlenség is, hogy ez nem a legjobb még. Azon kívül, hogy néhány ismerősöm hallotta a lemezt, nem lett belőle semmi. Ettől függetlenül ötletek jöttek még, kreáltam új dalokat, és mindig piszkált az a gondolat, hogy kezdenem kellene valamit ezzel a porosodó anyaggal. Sokat hallgattam, mert elrepített egy számomra kellemes hangulatba. Aztán ahogy teltek múltak az évek, még jobb eszközeim lettek stúdiózáshoz, fejlődött a hangszerkezelésem is, érettebb lett a hangom, és minden téren tapasztaltabb lettem. Külső biztatások is hozzásegítettek az elhatározásomhoz, hogy vegyem fel újból a lemezt, és megtettem. Nagyon izgalmas folyamat volt, sokszor megbotránkoztam az agymenéseimen. (nevet)
Szintén a kiadótól tudom, hogy az Áradó fájdalom a tűnődés medrében konceptalbum lesz. Mesélnél egy kicsit erről is? Megmutat ez a lemez olyasmit is belőled, amit eddig esetleg nem láthattunk?
Mindenképpen. Aki ismer, az tudja, hogy igen mély lelki életet élek és rengeteget gondolkozom. Nem vagyok a szavak embere, legalábbis nehezen fejezem ki magam rögtönözve, de érzek dolgokat. Főleg energiákat, entitásokat. Sok esetben vezetett ez szorongáshoz, félelemhez, rémálmokhoz és önpusztító gondolatokhoz. De ezzel párhuzamosan rengetegszer adott erőt, önbizalmat, gyógyulást, megvilágosodást és örömöt. Szerintem sokan vagyunk így ezzel, de nem egyforma mértékben. Ez az album egy olyan utat mutat be, ahol főhősünk rendkívüli mértékben tapasztalja ezt a hullámvölgyes őrületet, és nem tudja feldolgozni.
Bár alapvetően egyszemélyes projektről van szó, Dudás Ivett (Thy Catafalque, Roses of Thieves) vendégszerepléséről már értesülhettünk a beharangozó dalban. Várható további vendégek felbukkanása is az albumon?
Igen. Gabriel Cold (Hideg Gábor) barátom küldött nekem egy gongszólót, amit a Pusztuló kor című dal elejére be is tettem. Kitűnő felvezetése a szerzeménynek, ha jobban belemerülsz, kapukat képes nyitni. Gáborral egyébként sokáig együtt zenéltem, az Athame basszusgitárosa volt néhány évig, nagyon inspiráló volt vele együtt játszani. Ő is makói volt, ahogy én is, és azóta is jó barátságot ápolunk. Az album 2009-es verzióját még az ő basszusgitárjával játszottam fel. Jelenleg hangterapeuta, hangtálakkal és gongokkal meg sok jó rezgésű eszközzel tart hangfürdő szeánszokat. Ezért is ért a gonghoz. Egyszerűnek tűnő hangszer, de nagyon sokféle módon meg tud szólalni.
Legutóbb az Ahriman – talán utolsó – koncertjén láttalak a dobok mögött, de ezen kívül is számtalan formációban vagy érdekelt. Ezek közül melyek aktívak jelenleg is, és hova helyezed mostanság a prioritást?
A prioritást mindig az aktualitás befolyásolja. Ha valamelyik formációval lemezfelvétel vagy valami izgalmas koncert előtt állunk, akkor arra fordítok több időt. Mindig az a lényeg, hogy felkészülten menjek színpadra vagy stúdióba. Amik jelenleg is aktívak: Athame, amivel az új lemez felvételein dolgozunk. Ahriman, amivel az új szerzemények kidolgozása folyik. A Sentio Ergo Sum esetében szintén új nagylemez várható majd, február elejére tervezem a feldobolását. Voidshrine, melynek debütáló albuma hamarosan elkészül. Fagyhamu, Thy Catafalque. Ezek mellett még lesz három olyan kiadvány remélhetőleg még az idén, amiben én dobolok. Viszont azokkal nem lesz koncertem.
Egyszeri kísérletként tartod számon a Merculistaryát, vagy tervezel a formációval a jövőben is? Utóbbi esetben megtartanád a projekt egyszemélyes jellegét?
Készülni fog következő anyag is ezzel a formációval, és megtartom az egyszemélyes jellegét.
Mivel a legtöbben azért dobosként ismerünk, hadd kérdezzek ezzel kapcsolatban is! Mikor döntötted el, hogy a dob lesz a fő hangszered?
Az első zenekaromban még gitáros/énekesként kezdtem el a zajongást, tizennégy évesen. Aztán, amikor a dobosunk kiszállt, feloszlott a formáció, és elkezdtem dobolni. Ebben az időben a bátyámnak, Szenti Attilának is volt egy zenekara, amiben gitáros/énekes volt, és ugyanott próbáltunk, a házunk melléképületében. Elkezdtünk Attilával lejárni a terembe úgy, hogy én doboltam és ő gitározott. Nagyon jó időtöltés volt, igazán élveztük. Ebből alakult ki az Evil's Tears. Mivel nem igazán hemzsegtek a környéken metal dobosok, maradtam a dob mögött. Egyébként már nagyon kicsi koromban is a dob tetszett a legjobban a hangszerek közül, szóval nem bánom, hogy így alakult.
A külsőd, a kiállásod engem óhatatlanul Hellhammerre (Mayhem stb.) emlékeztet, de valójában kik a dobos hőseid, és mit tanultál tőlük?
Örülök, hogy rá emlékeztet a kiállásom, ő az egyik kedvenc dobosom, nagyon nagy hatással volt rám a játéka. Viszont Nick Barkeré még jobban, a mai napig ő a kedvenc dobosom. Minden anyagot nagyon szeretek, amiben ő dobol. Olyan elbűvölő módon tudja kiszínezni a dalokat, rengeteget ad hozzájuk úgy, hogy nem lesz fárasztó és tolakodó. Kétszer volt szerencsém élőben is látni, számomra lenyűgöző a teljesítménye. A megtestesült stabilitás, tűpontos, és gyönyörűen szólaltatja meg a hangszert. Tudom, hogy a lábdob triggerelve van, meg sok esetben nem csak az, de mégis organikus, amit csinál. Nicholastól leginkább azt tanultam, hogy a dobolás is lehet nagyon zenei, és jól le lehet vele kísérni egy hangulatot. Bár az extrém dobolás sok esetben nagyon gyors, és úgy tűnhet, hogy csak a sebességről szól a dolog, de a dobolás nem sport, hanem művészet.
Mely dobos technikákat tartod a fő erősségeidnek, és melyekben szeretnél még fejlődni?
Amiben erős vagyok, az szerintem a lábbal való duplázás. Mindig is azok a dobtémák tetszettek legjobban, amikben pörög a lábdob. Ez rögzült a leghamarabb. A blastbeateket is imádom játszani, szerintem az is az erősségemnek számíthat. A tukatukákkal már meggyűlt a bajom, át kellett kódolnom az agyamban bizonyos berögződéseket, de most már úgy gondolom, hogy arra is sikerült ráéreznem. A finomkodások a gyenge pontom. Főleg a jazzdobolás. De fejlesztem magam e téren is, a Thy Catafalque-ban szükség van arra a skillre is. Mindenben szeretnék fejlődni, de igazából ez csak gyakorlás kérdése. Vannak ütéstechnikák, amelyeket gyakorlok, de élőben még nem alkalmazok, mert még nem érzem biztosnak. Nagyon hosszú út áll még előttem az önfejlesztés ösvényén. Minél többet tud az ember, annál inkább rájön, hogy mennyi mindent nem tud. Ez a dobolásra is vonatkozik.
Melyik az a lemez, amelyiken a legszívesebben játszottál volna dobosként?
Nincs olyan. Minden lemezt azzal a dobossal szeretek, aki azon játszik.
Ha összeállíthatnád az álomzenekarodat, saját magadra milyen poszton számítanál?
Dobos.
Már-már népmesei a sztori, ahogy a TC-be kerültél. Ahogy Tamás mesélte: „Makón játszottunk a városnapon, ami botrányosan rossz koncert volt egyébként, de neki annyira tetszett, mindennek ellenére, hogy ő akkor határozta el, hogy dobos akar lenni. És most ő itt a dobos." Mekkora kihívást jelent számodra valójában a TC-ben dobolni?
Először is hatalmas felelősség, a maximalizmusom a megszokottnál is jobban noszogat ez ügyben. Ez persze néha segítség, sokszor viszont felesleges aggodalom. Nem minden tartozik a komfortzónámon belülre, amiket Tamás beprogramozott. De szerencsére olyan jó dobtémákat írt, hogy nagyon szívesen betanulom bármelyiket, a legjobb tudásom szerint. A legtöbb témát kényelmes játszani, némelyiken kicsit alakítok, hogy emberibb legyen, de összességében arra törekszem, hogy visszaadjam az eredeti hangulatát. Sok olyan dobtéma van, ami először nagyon nem esik kézre, sokat kell agyalnom rajta, hogy ráérezzek, de ezt a folyamatot is élvezem, mert bővíti az ismereteimet.
A koncerteken a HD-t is te kezeled, az alapok lefektetésében tehát nem kis feladat hárul rád. Hogy birkózol meg ezzel?
Igazából annyi csak a feladatom, hogy jókor nyomjak jó gombot. (nevet) Ha már jól ismerem a technológiát, akkor fel se tűnik, hogy ez plusz feladat lenne. Több szempontból is szerencsés, hogy ez a szerep nekem jutott. Egyrészt nem ér váratlanul egy dal elkezdése, mivel én indítom el, számítok a takra. Másrészt rejtve vagyok valamennyire a dobcucc mögött, nem nyújt olyan zavaró látványt az, hogy birizgálok valami kütyüt. Persze néha járok úgy, hogy félrenyomok valamit, akkor igyekszem minél hamarabb orvosolni a hibát. De valóban nagy felelősség, minden ezzel van összefüggésben koncerten. Nem illik elrontani.
Az idén remélhetőleg megjelenő új lemezen debütál az élő dob a TC-ben. Ez nem akármilyen megugrandó léc. Hogyan készültél a stúdiófelvételekre?
Igen, így van. Hatalmas megtiszteltetés, hogy feldobolhattam ezt a lemezt. Nem volt könnyű. Amennyit tudtam, készültem rá. Még otthonra is vettem egy elektromos dobot, hogy néhány finomságot a nappaliban is ki tudjak gyakorolni. Közben sokat dolgoztam, sokat koncerteztem, nem igazán hallgattam más zenekarok zenéit, hogy ne zavarjanak össze. Azonosulnom kellett a dalokkal, hogy azokat a tőlem telhető legjobb módon fel tudjam játszani. Végül három nap alatt meglett a teljes anyag feldobolása, és úgy érzem, megért minden percet, amit erre fordítottam. Szerintem jól sikerült.
Az eddigi nyilatkozatok fényében nincsenek jó koncert/-turnésztorik a TC-nél. Meg tudod ezt erősíteni?
Mi jól szoktuk magunkat érezni ilyenkor, fel szoktak jönni szórakoztató témák, de annyira kimagaslóan nagy dolgok nem történtek eddig, amiről érdemes lenne említést tenni. Élményeket szerzünk bőségesen, számomra például az, hogy olyan sztárokkal eszem együtt, akiket még csak a tévében láttam gyerekkoromban. Például a Hellfesten, Korn-tagok társaságában. Tudtam közös fotót készíteni Ihsahnnal is, aki nekem az Emperor miatt hatalmas legenda. Valóban nagyon nagyra nőtt az az ember... De ez csak két példa volt, nagyon sok olyan zenésszel futottam már össze a koncertek során, akik kedvenc lemezeim alkotói és részesei voltak.
Hallgatóként, illetve zenészként hogyan néz ki számodra egy álomszerű koncert?
Mindenképp úgy, hogy az hasson rám, elragadja a figyelmemet. Először is szóljon tisztán, érthetően! És erősen. A színpadon szereplő előadók éljék át teljességgel a dalokat, amiket eljátszanak. Ne csak szólaltassák meg a hangszereket, hanem adják elő a dalokat, közvetítsék az energiát! Legyen látványra is lenyűgöző! Okozzanak libabőrös pillanatokat, katarzist. Fontos a precíz és pontos játék, de ne látszódjon, hogy erre koncentrálnak, a képzettség és az ösztönösség elegye zúduljon a közönségre. És persze legyenek jók a dalok! Akkor jó egy koncert, akár zenészként, akár nézőként, ha a végére nem elfáradok, hanem több energiát érzek magamban mint előtte.
