Shock!

Öt. Hatvannyolc. Kilenc. Számmisztikailag ki tudja, hova fut ki még ez a számsor, egyelőre a tények mentén haladva ötödszörre járt Budapesten Hans Zimmer önálló hangversenyével, a mester betöltötte a hatvannyolcat, és kilenc éve volt az első Nagy Élmény. Nem csupán azért nehéz szavakba foglalni Hans Zimmer újabb előadását, mert már magam is ötödszörre látom, és nagy vonalakban valahol hasonló ívet ír le mindegyik előadás, így önmagam tudnám ismételgetni, de nem szeretném. Hanem azért sem könnyű, mert ez a szimfo-audio-vizuális-rockos-kicsitdisney-deinkábbmarvel-helyenkéntszirupos-denéhamélyművészi produkció pontosan az a fajta élő produkció, amit át kell élni. Mert ugyan demagóg, de soha nem fogja átadni azt a komplex élménycsomagot a YouTube-on megtalálható csillió, telefonnal felvetett, pixelhalmos, szarul szóló felvétel, de a messziről készített fotók sem, ahogy arénás hangerővel és hangminőségben miképp kelnek szó szerint életre ezek a populáris filmzenék – korunk egyik legnagyobbb filmzeneszerzőjétől és közreműködésével, blabla. Ez utóbbi tény, akárhogy is nézzük, még mindig zsibbasztó gondolat a filmzenemániákusok számára.

Ha első alkalommal láttad Hans Zimmer világát, bizonyára hasonlóan mellbevágó élmény lehetett, mint annak idején nekem is az volt 2016-ban. Ha láttad az előzőeket, megvan az összehasonlítási alap nálad is, és talán te is észrevetted, hogy akadt néhány szembetűnő változás a korábbiakhoz képest. Például Tina Guo hiányzott a színpadról, aki a vonós szekció egyik alappillére volt. A helyét Mariko Muranaka vette át és így, visszafelé gondolkodva a korábbi koncerten már egyfajta stafétaváltás is megfigyelhető volt (csak akkor még nem tűnt fel ilyen élesen), legalábbis nem csak Tina játszotta a fő darabokat, és Marikóra is vetült már csillogás. Hogy ez mennyire volt a terv része, vagy történt-e valami a háttérben, ki tudja, mindenesetre Tina a saját szólókarrierjét egyengeti, talán épp Kínában koncertezik, ami brutális nagy piac. Innen is sok szerencsét kívánok neki, de akármilyen fantasztikus zenész Mariko, Tina Guo energiája egyedi és valamelyest pótolhatatlan, és valószínűleg ez a metálzene rajongása miatt van, hétköznapibban fogalmazva Tina Guo zabolátlan és vad energiákat hozott, Mariko nála jóval szelidebb, lágyabb jelenség minden szempontból. De ismétlem, csellistaként káprázatos és vitán felüli tehetség ő is. Hiányzott még az összképből Rusanda Panfili hegedűművész és Pedro Eustache fúvóhangszeres is, szóval mindezt és az előzőeket összevetve érezhető valamiféle paradigmaváltás a Zimmer-koncertek folyamatában.

A frankfurti és a mannheimi, két német koncert elkaszálása után volt bennem némi félsz, hogy meggyógyul-e Zimmer a budapesti etapra, és ugyan hallhatóan volt még egy kis náthás orrhangja –talán ezért is volt némelyest visszafogottabb, mint korábban –, ugyanolyan professzionálisan kedves és alkalmanként esetlenül cuki volt, mint mindig, noha most nem jött le a közönség közé. Igazából az is most tűnt fel (mert egy kicsit közelebb voltam a színpadhoz), hogy Zimmer háta mögött az a moduláris szintetizátor rack áll, ami fiatalkori klipjében is látható, legalábbis ahhoz hasonló – és ez volt már a tavalyelőttin is, ha utólag jól rakom össze a dolgokat. A setlist variálása azt is magával hozza, hogy most inkább azok a darabok kerültek elő, amelyeknél nincs szükség annyi élő hangszerre, de az elhangzottakból is borzasztóan hiányzott nekem a fúvós, vonós hangszerek sokasága, ami dúsította korábban a hangképet. Nem tudom másképp fogalmazni, a fülemnek hiányzott, és nyilván sokaknak fel sem tűnik a hangzás rétegeinek hiánya, de nekem bizony nagyon.

A reddites véleményeket olvasva, nem vagyok egyedül azzal, hogy ez volt az eddigi „leggyengébb” Hans Zimmer-koncert, ha lehet egyáltalán ilyen jelzőt használni az esetében, én is idézőjelek között merem csak leírni, és bár zimmertelen lesz a jövő évi újabb esemény, de ott a nagyobb létszámú (feltételezett) hangszeresek miatt lehet, hogy izgalmasabb, vájt füleknek szánt audioélményt kapunk majd. A tavalyi hasonló koncert esetében épp azt fejtegettem, hogy a „Zimmert tartalmazó” eseményeken hangzanak el a nagyágyúk, a „másikon” pedig az érdekességek, ezt a gondolatfolyamomat máris megcáfolom, mert ugyan megmaradt pár nézőcsalogató „szokásos darab” a mostani turné szettlistájában is, de jóval több olyan csemegét hallhattunk, amit (szerintem) inkább már a saját maguk örömére játszanak, illetve talán azért is, hogy szélesebb repertoárt kapjunk Hans Zimmer életművéből. Értem ezalatt, hogy már nekem sem volt minden tétel egyértelmű, hogy melyik filmből volt, és hallottam-e egyáltalán, például a Tears Of The Sun vagy a Beyond Rangoon filmekből előkapott darabok nem rémlettek egyáltalán, de örömmel fogadtam mindkettőt.

Az idei újdonságot az F1 The Movie tétele jelentette, a háttérvetítésként kicsit Tron-szerű vizuállal megtámogatott modern hangzású, populárisan szintetizátordús darab nekem élőben abszolút pozitív meglepetést jelentett. A setlist.fm-en megvan, felsorolásszerűen mi hangzott el, most eltekintek az elmúlt koncerttel való tételes összehasonlítással, ellenben az tény, hogy számomra a koncert nyitása és első fele erősebb volt zeneileg (Loire Cotler elképesztően zseniális és hátborzongató vele a Dűne soundrack), azok a minden szinten libabőröztető hangorkán-jellegű darabok energiában mindent vittek. A kicsit szellősebbre vett sound eredményeképpen Guthrie Govan mintha jobban eleresztette volna az ujjait – tervezetten –, és bár valószínűleg a közönség nagyobb részének fogalma sem volt arról, hogy épp egy zseniális gitáros impróit hallhatja, én boldogan hallgattam volna még bármeddig. És ha érdekel a srác a saját világában, jövő májusban jön a The Aristocrats formációjával Budapestre, véletlenül láttam a hírt valahol. És nehogy feledjem a csodálatos Lisa Gerrardot, aki a Gladiatort keltette életre, róla tényleg csak szuperlatívuszokat és áradozást szabad szavakká formálni: jézusom, az a karakter, az a technika, és ahányféleképpen tud játszani a hangjával, földöntúli, tényleg. Hogy is mondta Hans Zimmer? Három hétre hívta, három hónap lett belőle, aztán még mindig vele turnézik.

Ahogy korábban említettem, Zimmer most nem merészkedett a közönség közé, mint korábban, de most is nézőtéri meglepetés, az Interstellar egyik tétele alatt a keverő mögött egy diszkógömbös flitteres ruhába öltözött légtornász hölgy kápráztatott el átvitt és szó szerinti értelemben mindenkit. Remek ötlet volt ez az flitteres ruha a rávetülő és ide-oda csillanó fénysugarakkal, passzolt a film mondanivalójához. Azt meg csak széljegyzetként írom, hogy a színpadi fények a két évvel ezelőttinél jobban vizualizálták az idő térbeliségét, mint most, de eleve kicsit foltszerűbb volt minden fény ezen a koncerten, de nyilván más koncepcióra fűzték fel a többlépcsős színpadot és a fölé lógatott fényhidakat. És most először fordult elő komoly technikai malőr, a The Krakennél konkrétan elszállt a bal oldali hangfalerdő, jó pár percbe telt, amíg korrigálták a hibát. Mivel pont azon a felén ültem, így feltűnőbb volt a baki.

Hans Zimmer láthatóan imádja nézni, hogy a zenéit tényleg igazi emberek hallgatják, és nem csak egy ablaktalan stúdióban molyol már a hangszereivel, és ez vélhetően végtelenül feltölti, bízom benne, hogy koncertsorozatának nem fog vége szakadni idő előtt, de azt már érezni, hogy a színpadon kisebb léptékűvé kezd válni a történet. Boldog vagyok, hogy láthattam mindet, ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül, a mostani elsőzőknek nyilván ez jelenti a kiindulópontot és az etalont, és ez így is van rendjén.

(Azt meg tényleg csak lábjegyzetként, hogy a mostanában divatos „fotósok a színpadon fotózzák a zenészeket koncert közben" trend ide is befurakodott, és nyilván mindent azonnal, abban a másodpercben meg kell osztani social oldalakon, de eléggé kontraproduktívvá tud ez válni, lásd az itteni utolsó képet. A fotósnak nincs helye a színpadon a művészek mellett, pont.)