Shock!

Mindenekelőtt sietek megerősíteni, amit már az első rész kapcsán is kinyilatkoztattunk: valójában nem láttad Denis Villeneuve Dűnéjét, ha nem moziban láttad. Van, amit nem lehet megúszni, és van, amit nem is szabad megúszósra venni. Különben is, jár egy kis kényeztetés a szűk esztendőket élő moziknak, és ezek a filmek minden mozit boldoggá fognak tenni. Persze elsősorban az Imax-kompatibilis helyeket ajánlom, hiszen a második részt már kifejezetten ebben a formátumban forgatták, de ez már mondhatni opcionális. Ami nem az, és ez is hozzá tartozik az élményhez, hogy igenis kézbe kell venni Frank Herbert tápanyagul szolgáló klasszikusának legalább az első kötetét, és meg kell nézni jó alaposan az első részt, hogy hamar fel tudjuk venni a fonalat. Ahogy mondtam, ez a szükséges minimum, ami ez után következik, az már Villeneuve felelőssége. Mert ahogy az első rész, úgy természetesen a Dűne folytatása sem való mindenkinek.

Ahogy én építek Ádám megfigyeléseire az első rész kapcsán, úgy épít Villeneuve is arra, hogy a fent említett feltételek teljesülnek a befogadó részéről, és bizonyos dolgokat már nem kell elmagyaráznia, hiszen van jobb dolga is ebben a 166 percben. Míg az előzményeket kifejezetten kényelmes tempóban festette a vászonra, addig itt már fokozott a tempó, és még így sem érted, hogy lehet ennyi idő alatt eljuttatni a sztorit egy olyan pontra, ahol pár évre nyugton lehet hagyni. Nem lesz végszó, a forgatókönyvíró/rendező legalábbis nagyon szeretne további folytatás(oka)t, ezt sem árt előre tudni, hogy ne érjen kellemetlen meglepetés a lámpák felkapcsolásakor: nincs minden szál elvarrva, ha egyáltalán. A Dűne-sorozat olvasóinak ez magától értetődő lesz, azok pedig, akik hozzám hasonlóan csak az első kötetig jutottak, szintén nem fognak olyan nagyon meglepődni. A néző nagy feladata most annyi, hogy kritikus szemmel próbálja szemlélni ezt az elképesztő világot, amit fanatikusok álmodtak meg és kiviteleztek az apró részletekre is ügyelve, hogy ne csak elvarázsolt vigyorral az arcodon nézd azt végig, mint ahogy én jártam az Alien: Covenanttel.

Így még inkább megbántva érzed magad, ha valami nem tökéletes: nem érted például, miért egy stallone-isztikus vonásokat mutató színészt kellett főszereplőként kiválasztani, akiről még a második részben sem állítanám meggyőződve, hogy látom rajta a fejlődés jegyeit. Timothée Chalamet (Paul Atreides, Usul, Muad'Dib) nem rossz választás, de engem csak annyira győz meg, mint Adam Driver egy másik univerzumban – minimálisan. Ott van aztán Javier Bardem Stilgarja, aki valamivel nagyon felbosszanthatta Villeneuve-öt, mert csúf módon leszámol vele a bolond vallási fanatikus bőrébe átültetve, aki a magyar szinkronban a Trópusi vihar Kirk Lazarusának modorában hozza a szatíra-szálat. Ezért például nagy kár. Cserébe előlép az árnyékból Rebecca Ferguson (Lady Jessica Atreides), és túlzás nélkül a komplett női vonalat magasabb szintre emeli. Ez meg például nagyon jólesik. A párbeszédek sem kopognak olyan üresen, nem annyira mesterkéltek, mint az első részben. Hangsúlyozom: nem baj, ha a fentiekkel nem értesz egyet, az szerintem csak jó, ha egy film vitákat generál, hiszen a többség ájultan hever majd az Arrakis homokjában a vetítés után.

Mert amit látunk (és hallunk!) az sokkal több, mint elég jó. Az audiovizuális összhatás, amire Villeneuve alapoz, szó szerint csontroppantó élmény, és ezt tényleg nem tudod elképzelni, amíg be nem ültél a moziszékbe, és hagytad magad széttépetni a homokviharban. A viharban, ami kint és bent is dúl – mert annyira megragadó ez a klisé, hogy nem tudok tőle szabadulni (bocs). Nincsenek üresjáratok, ahogy egy másik perfekcionista, Peter Jackson sem engedett meg magának ilyesmiket, nem árt tehát résen lenni, és nem elámulni azokon a részleteken, amelyeken lehetetlen nem elámulni. Igen, valószínűleg sokan leszünk úgy, hogy első nekifutásra nem tudjuk majd ezt teljességgel befogadni, ami pedig szintén nem baj. Az antagonista vonal szépen fel lett pimpelve, néhány karaktert ugyan kegyetlenül a sárba fojt, de Austin Butler Feyd-Rautha Harkonnenje szépen felépül eközben, Paul Jokereként. Nagyon vártuk IV. Shaddam császár, vagyis Christopher Walken érkezését, amit Florence Pugh (Irulan Corrino) társaságában inkább a sötét elegancia, mint a reflektorfény jellemez, és ez is a helyén van. Ha nem említettem volna, Villeneuve TÉNYLEG nagyon kevés támadási felületet hagy.

Nem hagynám parlagon a „mezei" érdeklődőket sem, akik az előzőekben megengedett bennfenteskedés olvastán megkérdezik, hogy mégis miről is van szó? Ha úgy tetszik, szimpla bosszúmoziról, főszerepben a szinte teljes egészében lemészárolt Atreides-klán hercegével. Ezen a kijelentésen persze sokan megsértődnek, főleg a „szimpla" jelző hallatán, de maga a bosszú motívum tényleg meglehetősen lineárisan kivitelezett, mivel a Herbert által használt finomabb árnyalatok gyakorlatilag megfilmesíthetetlenek. Annak idején én is feltettem a kérdést: miről is szól a Dűne? Csípőből jön a válasz, hogy a titokzatos Fűszerről, amiről nem is kell többet tudnunk annál, mint hogy hány emberéletnél ér többet, és valóban, a Fűszer nélkül konfliktusunk se lenne. A Dűne azonban mégis, vállaltan többet akar markolni a homoknál, magában foglalja a teljes univerzumot, a császártól a homokférgekig (utóbbiakról megtudhatod, hogy a helyi utazási irodát is ők működtetik). Szól a tisztességről (vagyis annak hiányáról), sokat szól a fanatizmusról, és mindenekfelett szól arról, hogy mit áldozol fel az előbbiekért. Nem ennyire bonyolult ez, ne ijedj meg, csupán arról van szó, hogy Villeneuve nagyon bízik a Dűne-rajongókban.

Hogyne bízna azokban, akik ennyire ki vannak szolgálva, ugyan végtelenül el lett használva ez a kifejezés, de nyilván rajongóetetés folyik itt, az előzményfilmmel együtt közel öt órán át. A rajongók hatalmas mosollyal gyűlnek a tűz köré, ugyanakkor árgus szemekkel figyelnek minden hamis rezdülést, kiváltképp a kilógó lólábakra gondolok. Nem fogja őket csalódás érni, és ez azért hatalmas dolog egy ekkora vállalkozás kapcsán, de az is igaz, hogy ilyen film évtizedenként legfeljebb egy készül, egyszerűen azért, mert ennyit bír el az ember. Ugyanazok fogják a mozi ünnepeként piedesztálra emelni a Dűnét, akik szerint a Volt egyszer egy... Hollywood semmiről nem szólt, de ez sem tragédia, csupán vicces adalék. Denis Villeneuve sem sablonokból rendez, de hogy nem akar holmi kultusz meg nem értett sztárjává válni, az a Dűne láttán világosan kiderül. Ez tényleg a maximum, ameddig a téma fanatikusa eljuthat.