Shock!

Ősszel múlt negyvenéves a '80-as évekbeli Los Angeles-i színtér egyik legjobb és legemblematikusabb albuma, a Dokken harmadik lemeze. Az Under Lock And Key úgy passzolt tökéletesen a korszak MTV-s és rádiós vonalához, hogy Don Dokken, George Lynch, Jeff Pilson és Mick Brown közben ki is lógtak a Sunset Strip többi csapata közül európaibb megközelítésű, riffcentrikusabb, intellektuálisabb muzsikájukkal. A zenekar önsorsrontó volta persze közhelyszámba megy: noha platinasikereket arattak, a még nagyobb áttörés végül nem jött össze nekik, amiről javarészt legendás belső feszültségeik és a drogok tehettek. Erre az albumra azonban – miként előzményeire és folytatására – örökké büszkék lehetnek.

A Dokken a hollywoodi Sunset Strip-színtér legkorábban létrejött csapatai közé tartozott. A norvég gyökerekkel rendelkező alapító, Don Dokken énekes és időnkénti gitáros ugyanakkor némileg más hatásokból táplálkozott, mint kortársainak többsége. Emellett igen komoly benyomást tettek rá huzamosabb németországi tartózkodásai is a '80-as évek elején, ahol dolgozott a Scorpions kisegítőjeként a Blackout lemez stúdiózása idején (Klaus Meine torokproblémái miatt), és eleve első komoly szerződésüket is Gaby Hauke, az Accept menedzsere hozta tető alá. Nem csoda tehát, hogy saját bandájával is riffcentrikusabb, szikárabb irányban mozgott, mint számos korabeli csapat: noha mindezen fogásokat hamisítatlan kaliforniai ízekkel tálalták, a Dokken zeneileg legalább olyan közel állt a korszak sallangmentesebb európai bandáihoz, mint a hazai pályatársakhoz.

Mindezzel persze ők maguk is tisztában voltak. Jeff Pilson: „Módfelett egzotikusnak számítottunk Kaliforniában az európai hatásainkkal, de ebből is csak profitáltunk, mert egyrészt adott egy markáns hangzásvilágot és identitást a dalainknak, másrészt hosszú távon jobban lehetett építkezni erre a komolyabb, árnyaltabb zeneiségre, ami jobb kifutást adott nekünk kreatv szemszögből." Jól jellemzi ugyanakkor a zenekar híresen feszült belső légkörét, hogy George Lynch igazából már a zenei irány alapjait illetően sem feltétlenül pendült egy húron Donnal: „Magamtól valójában egészen biztosan nem olyan zenekart csináltam volna, mint a Dokken, ugyanakkor a csapat óriási volt, és a közönség is imádta. Ez talán jól szemlélteti, hogy nem feltétlenül érdemes mindig az én ösztöneimre hallgatni... Szívem mélyén bluesos csávó vagyok, és mindig is az leszek, ez gyakorolta a legnagyobb hatást a zenémre, hiszen a rock'n'roll is eleve a bluesból jött létre. A Dokken pedig nem volt megfelelő a bluesos oldal kibontakoztatásához. Don ugye skandináv felmenőkkel rendelkezik, szóval ultrafehér módon szólaltunk meg, ugyanakkor mindig is megpróbáltam belevinni a dalainkba ezeket az organikus, bluesos elemeket, és szerintem sok tekintetben ezek különböztettek meg bennünket a többi '80-as évekbeli bandától."

A sztori kezdeti időszakáról már megemlékeztünk ebben a rovatban. A némi fluktuáció és variálás közepette megszületett, 1982-es Breaking The Chains debüt után a csapat áttörését az 1984-es Tooth And Nail hozta meg, elsősorban az Alone Again ballada és kisebb mértékben az Into The Fire, illetve Just Got Lucky himnuszok jóvoltából. A zenekar hónapok leforgása alatt sztárbandává vált, amit a Warner-birodalomhoz tartozó Elektra kiadó maximálisan ki is akart használni, és maximális támogatást nyújtott a Dokkennek a kibontakozáshoz. A bizalom indokolt volt: a zenekar kezei között egyértelműen addigi legerősebb anyaguk formálódott. Ők maguk is tisztában voltak vele, hogy ilyen alapozással minden nekik dolgozik, és igyekeztek kiaknázni a megfelelő csillagállást. George: „Megpróbáltuk célirányosan fogósra írni az egész albumot. Minden dalnak okkal kell helyet kapnia egy albumon: muszáj, hogy az emberekben megmaradjon valami belőlük." Pilson szerint ennek ellenére sem direkt rádióslágerekben gondolkodott: „Olyan dalokat írunk, amik nekünk tetszenek. Óriási rajongója vagyok például az első Montrose-albumnak, ugyanakkor mai fejjel tökéletesen értem, miért nem lett olyan gigantikus megasiker, mint amilyennek a maga idejében képzeltem: mert ugyan elképesztően jó az anyag, mégsem annyira direkt módon ragadós. A magunk részéről mindig is a Montrose-féle energiát akartuk ötvözni a dalcentrikusabb megközelítéssel."

A kiadó Neil Kernon producerrel küldte stúdióba a csapatot, akik túlzás nélkül elképesztően erős dalokkal a hónuk alatt kezdték meg a felvételeket. Pilson: „A lemezanyag letisztultabb képet festett a zenekarról, és ez annak a magabiztosságnak volt köszönhető, ami dalszerzőként jellemzett bennünket. Addigra már kiválóan összecsiszolódtunk Donnal és George-dzsal, mindkettejükkel élmény volt a közös munka. George és én komplett dalokkal rukkoltunk elő, ekkor született az Unchain The Night, az It's Not Love, sőt, a következő lemez sikernótája, a Dream Warriors is. Aztán ott volt a The Hunter, amit hárman hoztunk össze: George-dzsal összeraktuk a zenét, Don pedig megírta a szöveget és kidolgozta azokat a mérgező dallamokat. Don akkoriban csúcsformában volt, élete teljesítményét nyújtotta a stúdióban."

A dalok természetesen menet közben is sokat alakultak, beleértve ebbe a húzótémákat is. Don: „Az ember sosem tudja, mikor szállja meg az ihlet. Az In My Dreamset például Mexikóban, a tengerparton írtam egy este, amikor csak úgy játszogattam az akusztikus gitáromon. A The Hunter viszont George-tól érkezett, és instrumentális dalként képzelte el, amit végigszólóz. Mondtam neki, hogy szerintem túl lassú, túl középtempós ehhez, szóval nem fog működni, de mindenáron ragaszkodott az elképzeléseihez. A végén rábeszéltem, hogy legalább hadd próbáljak meg kezdeni valamit a dallal, és a próba után, otthon egyből meg is írtam hozzá a szöveget." Pilson: „Az Unchain The Night eredeti címe Under Lock And Key volt, és elsőre teljesen más refrént találtunk ki hozzá. Fel is vettük az éneket abban a formában, ám amikor Don visszahallgatta, egyből szörnyülködni kezdett. Azt mondta, hogy ezt így nem rakhatjuk fel az albumra, valamit tenni kell. George feljött hozzám, és egy éjszaka leforgása alatt megírtuk a végső változatot. Reggel visszamentünk a stúdióba, Mickkel feltoltuk a nyers éneket, aztán letettük a dalt Don elé. Emlékszem, miközben hallgatta, megadóan csak annyit fűzött hozzá, hogy igen, ez így jobb lesz... De már láttam rajta, hogy ki van borulva tőle! Mondjuk nem csodálkoztam rajta, mert nem abban a hangtartományban volt az ének, ahol ő kényelmesen mozgott, hanem jóval magasabban. Ennek ellenére bement a felvételi helyiségbe és világklasszis módjára tolta fel azokat a borzalmasan nehéz dallamokat! Az egyik legcsodálatosabb produkció volt, amit valaha hallottam tőle!"

A Dokken Under Lock And Key címet kapott harmadik stúdióalbuma végül 1985. november 22-én került a boltokba. A még nagyobb sikerek előszobájában a csapat persze bizonyos kompromisszumokra is rákényszerült. A lemez elhíresült – és utólag általuk is sokat kárhoztatott – borítója például felsőbb nyomásra lett ilyen. Don: „Farmerben, bőrdzsekiben kezdtük, aztán az Under Lock And Key borítójához már csupa hülye cuccban fotóztak bennünket. Tízezer dollárt költöttünk azokra a ruhákra, és mindössze egyszer viseltük őket a színpadon, mert egyből azt mondtam: ezekben a szar holmikban egyszerűen nem lehet koncertezni. Szóval gyorsan túlléptünk rajtuk, de a lemezborító valahogy örökre ránk tapadt... A sok hajlakkal nagyon glamesnek tűntünk, de nem igazán volt önazonos a dolog. Megpróbáltunk naprakésznek mutatkozni, de hiba volt."

Mivel 1985-ben még az óvoda középső csoportját koptattam, nyilvánvalóan csak később ismertem meg az Under Lock And Key albumot, és tisztán emlékszem: azért vettem meg gyakorlatilag belehallgatás nélkül, mert a Metal Hammerben Cselő és Lénárd Laci is rendszerint valóságos dicshimnuszokat zengedezett róla, minden idők egyik legjobb dallamosmetál-mesterműveként emlegetve az anyagot. Szerencsére nem bántam meg a dolgot: már elsőre, tizenéves fejjel is nyilvánvaló volt, hogy ezekben a megnyilvánulásokban semmiféle túlzás nincs, és ma sem gondolom másképp. Ez a lemez a Sunset Strip-éra egyik legtökéletesebb ékköve. A Dokkennek persze az első két albuma is remekül sikerült, ám ekkorra kristályosodott ki teljesen a recept. Ezen az üresjáratoktól mentes, végig topra tett dalokkal telepakolt lemezen már tényleg minden együtt volt és a legtökéletesebb formájában tündökölt. Lynch elképesztően robbanékony, kiszámíthatatlan, virtuóz ritmus- és szólómunkája Dokken sajátos dallamérzékével, a megalázó vokálmunkával párosulva kivételes darabokban öltött testet.

Mindjárt itt van például az album nyitódala, a kolosszális Unchain The Night, és helyből tökéletesen szemlélteti, miben tért el a Dokken mondjuk a Quiet Riottól. A sejtelmes intróban és a zengős soundban maximálisan benne van Amerika, de a dal marós megdörrenése, gyilkos alapriffje már sokkal inkább a korabeli európai bandákkal rokon. A kaliforniai illetőség meg a kinézet miatt a Dokkent ma is szokás lehajbandázni, de ez bizony a külső sallangokat lefejtve egy vérbeli heavy metal himnusz – csakhogy ilyen módon kidolgozott vokálmunkát és kifinomult, míves dallamokat akkoriban kizárólag amerikai AOR-bandák lemezein lehetett hallani. Így aztán ezzel a sajátos eleggyel helyből túl is mutattak mindkét kontinens csapatainak többségén... A szövegét tekintve is komoly-komor, az öngyilkosság témakörét körbejáró dal sejtelmes, borús-baljós hangulata egyenesen utánozhatatlan. Már Donnak a csikorgó riff tetejébe kanyarított verzedallamai is egyből a fülbe ülnek, a refrén gyilkos, a koronát pedig Lynch parádés, zokogó szólói teszik fel a műre. És tényleg, ugyan mi más is példázhatná jobban, mennyire kilógott a hajbandák közül a Dokken, mint a nóta legendás hazai kapcsolódása? Nincs értelme vitázni ezen, de nem is nagyon lehetne, hiszen egymás után meghallgatva őket teljesen egyértelmű: a Pokolgép riffel, dallamokkal, szólóval együtt gyakorlatilag egy az egyben az Unchain The Night alapján rakta össze a '87-es Pokoli színjáték lemez egyik emblematikus dalát, az Éjféli harangot. De a lemez bizonyos riffjei, dallamfordulatai egyébként további hazai bandákat is, khhmm, megihlettek.

A The Hunter erejét bizonyítja, hogy még ilyen kezdés után is hasonlóan nagyot üt. Az Unchain The Night sötétsége ebben inkább egyfajta sajátos melankóliának adja át a terepet, ám Lynch elegánsan gördülő, groove-os alapriffjei itt is egészen gyilkosak. Nem tudom eléggé méltatni, ahogy azokkal a bizonyos kiszámíthatatlan díszítésekkel, szólófutamokkal milyen csodálatosan cicomázza ki az alapokat minden egyes dalban. A végeredmény egy kissé kesernyés, ám reményteljes, pozitív téma az album egyik legragadósabb kórusával – igazi hollywoodi rock′n′roll, ám egyszersmind sokkal több is annál. A legnagyobb dallamorgiát ugyanakkor a hármas In My Dreams hozza, amit ugyan szikár riffje és Lynch folyamatos, fémes alapozása miatt zeneileg nem neveznék balladának, hangulatilag azonban mégis amolyan átmenetet képez a lírai irány felé. Bár Lynch szólója itt is döbbenetes, a szakítás utáni szerelmi bánatról szóló téma savát-borsát egyértelműen a döbbenetes énekharmóniák és multivokálok adják. A szárazban elénekelt refrén már kezdésként is nagyot üt, ám a dalba ágyazva egyenesen megbabonázó és szívszaggató. Pilson: „Az In My Dreams nagyon hasonló módon alakult ki, mint az Alone Again egy évvel korábban: megint Don szállította az eszelős kórust, a többit pedig ketten raktuk hozzá George-dzsal. Érdekes, hogy abban a dalban csak Don és az én hangom hallható. Mick valamiért nem énekelt benne, pedig neki is elsőrangú torka volt, amit általában ki is használtunk. Rengeteg sávon rögzítettük az éneket, hogy minél monumentálisabban szóljon, amit sikerült is megvalósítani. A magas szólamok jutottak nekem, a mélyebbeket Don énekelte fel."

Lemezszerkesztésileg érdekes, de tökéletesen működő húzás, hogy az In My Dreams után az első tényleges líra következik a lassú ütemű, bánatos Slippin' Awayjel. Ugyanakkor semmi esetre sem mondanám ezt tipikus balladának, inkább amolyan vérbeli albumos téma: nem véletlen, hogy még könnyzacskókat támadó megközelítése ellenére sem kislemezesítették. A korabeli A-oldalt ugyanakkor a Dokken történetének egyik legkeményebb tétele zárja a Lightning Strikesszal. Mivel az egész album igazi (bizony ám!) rifforgia, nehéz lenne eldöntenem, melyik gitártéma a leggyilkosabb innen. Ez az ellenállhatatlanul fémes, leginkább talán az Accept legdögösebb témáinak tengerentúli változataként jellemezhető riff azonban bizonyosan esélyesként indulna a versenyben. A hangulat ugyanakkor ismét a szikárabb vonal és az amerikai arénarock sajátos elegyét hozza a rafinált vokálozású, akkordbontásos refrénnel meg az újabb ufószólóval. A finálé is egészen kegyetlen Brown sziklaszilárd alapozásával, Lynch döngölésével meg azzal, ahogy Dokken a végén kivágja a torokmészárló magas C-t. Bizony, ez az alapvetően finom, lágy, simogató tónusú torok is tudott ám karcolni, ha kellett...

Az It's Not Love újabb tökéletes slágertéma. Lynch gitárja ebben és végig roppant morózusan alapoz, ami olajsimasággal passzol a szakítást ezúttal fordított perspektívából boncolgató szöveghez. A kesernyés In My Dreamsszel szemben itt inkább dühös, kiábrándult a hangütés, és ebben a formában nem is annyira volt jellemző ebben a korszakban hasonló dalokat írni. A „Why, baby, why / did you make me let you go / And leave you so lonely" refrén mindenesetre az egész lemez egyik legfogósabb dallammenetét hozza, tényleg az isten is arra teremtette, hogy emberek ezrei üvöltsék együtt a zenekarral. Ahogy pedig a végén Lynch szüntelenül adagolt szólófutamai még magasabbra korbácsolják az érzelmi hullámokat, nos, azt tényleg tanítani kellene. Ezt a dalt is mindig a korszak legjobb darabjai közé soroltam.

A Jaded Heart fél-líraként erőteljesebb húrokat penget a Slippin' Awaynél, ebben a lassú, a címhez illően kissé mélabús verzék után valódi arénarefrén következik. Ez is remek darab, még ha nem is számít a Dokken legismertebb szerzeményei közé. A Don't Lie To Me viszont az album talán legdirektebben fogható himnusza, egyben a szikrázó rocktémák közül a legbombasztikusabb is (a tapsolós tempó egyértelműen a '80-as évek KISS-ével rokon), de azért ezt is a rájuk jellemző finomságokkal tálalják mind a gitár-, mind a vokálfronton. Kiirthatatlan alapütem, kiirthatatlan riff, kiirthatatlan kórus, újabb parádés szerzemény, voltaképpen nem is nagyon értem, miért nem jött ki kislemezen. A Will The Sun Rise-zal aztán újabb finoman dallamos, melankolikusan kesernyés vizekre evezünk. Ez is jellegzetes lemezes darab, hangszerelése azonban egészen kivételes, megéri odafigyelni benne a nüanszokra, mert briliánsan kreatív az egész úgy, ahogy van. Zárásként pedig a lemez legkeményebb, leggyorsabb dala következik. A 'Til The Livin' End a Tooth And Nail címadójának egyenesági leszármazottja, ismét százszázalékos heavy metal európai szabással, de ízig-vérig amerikai kivitelezésben, Brown gőzhengerszerű alapozásával. Újfent kiválóan példázza, mennyire kilógott a Dokken a korszak sematikus pop metal szabásmintáiból...

Noha a lemez a korszak mai füllel már szokatlan vadhajtásaitól – sok reverb, gigantomán hangzáskép – eltekintve negyven év távlatából is jól szól, Pilson a maga részéről utólag nem elégedett a megszólalással: „Az Under Lock And Keyen még nagyobb teret nyert a dalközpontúság, a lemez hangzásával azonban azóta sem békültem ki. Vitathatatlanul túlproducelt anyag volt, az akkori stúdiótechnika áldozatául esett, a zengető használatával pedig alaposan túllőttünk a célon. Néha azt kívánom, bárcsak valaki átkeverné, hogy földközelibb megszólalása legyen. Ha valaki megtenné, akkor elképesztően szólhatna, mert az eredeti felvételek minősége egyenesen ámulatba ejtő volt. Tisztában voltunk vele, hogy jó úton járunk azokkal a témákkal, a kreativitásunk úgy szárnyalt, mint még soha. Nagyon hittünk magunkban és a lemezben is, éreztük, hogy nem akármilyen anyag lapul a tarsolyunkban, ezért is kár, hogy a végén annyira túltoltuk produkciós szempontból. Neil Kernonnal totál egy húron pendültünk, a teljesítménye kapcsán pedig nem érhette szó a ház elejét, nem rajta múlt a végeredmény."

Ezt a vélekedést egyébként Kernon is osztja, akinek természetesen alaposan meggyűlt a baja a stúdióban a betonfejű főszereplőkkel: „Az Under Lock And Key kissé szelídre sikeredett. A magam részéről imádom a Tooth And Nail tüzességét, és ahhoz képest szerintem kissé visszafogottabbak voltak a dalok a hármas lemezen. Ebben persze az is vastagon közrejátszott, hogy a zenekarban ekkoriban kezdtek elharapózni a belső viszályok, így a fókuszból is veszítettek. Természetesen vicces sztorik is kerekedtek az állandó hadakozásukból, néha azonban inkább aggasztó volt a dolog. Megpróbáltam kimaradni ezekből a vitákból, sokszor viszont lehetetlennek bizonyult elkerülni őket. Így aztán igyekeztem mindenki kedvében járni, ám tekintve, hogy Don általában szöges ellentétét akarta annak, amit George, és fordítva, ez azért nem bizonyult túl egyszerűnek..."

Az Under Lock And Key nagy sikert aratott. A korabeli kritika kirobbanó lelkesedéssel fogadta az albumot, és a csapat erőteljesebb megközelítésének köszönhetően még a keményvonalasabb orgánumok is pozitívabban álltak hozzá, mint sok pályatárs aktuális anyagához. Az első single The Hunter inkább a rockrádióknál pörgött jól, az 1986 elején kihozott In My Dreams a maga rémes, esőgépes klipjével azonban már nagyon gyorsan fényes karriert futott be az MTV-n, és még jobban megdobta a fogyásokat. Harmadik kislemezdalként utána az It′s Not Love is kibérelte a zenetévé képernyőjét és az étert. Az anyag az év tavaszára bearanyozódott az Egyesült Államokban, majd eladásai végül – a csapat kiadványai közül elsőként – a milliós példányszámot is átlépték a tengerentúlon (később persze a Tooth And Nail is átütötte e határt, de az ekkoriban még „csak″ arany minősítésű volt). A zenekar eközben többek között a Turbo-korszakos Judas Priesttel és a Love At First Sting után karrierje csúcsán álló, baráti Scorpionsszal turnézta körbe az arénákat.

A Dokkenről ekkoriban már az egyik legnagyobb potenciális jövőbeli szupersztárként beszéltek. Minden kiadói guru és kritikus egyetértett benne, hogy a zenekarban a következő nekifutással már simán benne rejlik a multiplatinás szint is, bár ők maguk mindezt kissé másképp élték meg. Pilson: „Érdekes, de a '80-as években egyáltalán nem gondoltuk, hogy annyira sikeresek lennénk, mert a Mötley Crüe-höz és a Ratthez mértük magunkat. Mi is milliószámra adtuk el az albumokat, de ők nagyságrendekkel több lemezt értékesítettek, mint a Dokken, és jóval látványosabb turnékat bonyolítottak. Hozzájuk képest komoly hátrányban voltunk. Mondhatjuk azt is, hogy a surranópályán versenyeztünk és a futottak még kategóriába tartoztunk, de ez a javunkra vált, mert megtanított minket keményebben dolgozni."

Miközben sokszor koncertfronton is a keményebb kötésű bandákkal párosították össze őket, a zenekar finoman igyekezett is megkülönböztetni magát az ekkortájt feltörekvő flitteres-hajlakkos-veszkócsizmás zenekaroktól. Miként Don később felidézte: „Mi sosem voltunk glam. Nekem a glam az olyan dalokat jelenti, mint mondjuk a Poisontól az Unskinny Bop, ami amúgy egy nagyon jó, fogós nóta. Mi viszont sosem írtunk ilyen típusú számokat, és nem is tartoztunk ezekhez a körökhöz. Akkoriban rengeteg banda érkezett a középnyugatról meg a keleti partról Los Angelesbe, hogy megcsinálják a szerencséjüket, és mindannyian erre a glames irányra mozdultak rá. De közben ott volt például a W.A.S.P., akiket sosem lehetett volna leglamezni, mert tök súlyosak voltak, egy idő után mégis mindenkit beskatulyáztak glamnek. Eleinte csak rockról, new wave-ről meg punkról volt szó, aztán hirtelen hard rockról, majd elkezdték használni a heavy metal megnevezést, aztán jött a speed metal, a thrash metal, a grunge meg a többi... Egyre apróbb szeletekre vágták a tortát, és mindenki mindenáron megpróbált minden egyes zenekart bekategorizálni. Ami hatalmas baromság, hiszen valójában mindig csak az adott csapat tudja, kik ők valójában."

A maguk gitárgazdag megközelítésével persze valahol mindkét akkortájt menőnek számító véglethez képest kilógtak a sorból, amivel tisztában is voltak. Lynch: „Ha most lennék tinédzser és Slayert meg Anthraxet hallgatnék, aligha lelkesítene a Dokken. De hát, amikor én voltam fiatalabb, és megpróbáltam felkutatni a legextrémebb zenéket, kábé a Journey-ről és hasonlókról volt szó... De ugyanakkor, ha valami gyors, akkor manapság egyből lethrashmetalozzák, ha lassú, akkor meg gótikus death rocknak vagy ki tudja, minek bélyegzik... Ha pedig valamiben dallam van, akkor egyből ballada, és eladtad magad. Nem akarunk mindenkinek megfelelni. Szerintem nagyon sokszínű hard rock zenét játszunk, és sosem tartottam magunkat pózoló, önfeladó csapatnak, főleg, hogy simán betölthetjük a két világ között tátongó űrt, hiszen nekünk is vannak gyors dalaink, de közben dallamosak is vagyunk."

Az Under Lock And Key tehát minden tekintetben új szintre emelte a Dokkent, és Észak-Amerika mellett különleges népszerűségre tettek szert Japánban is. Mivel a Bon Jovi és a Europe 1986-os, tényleg a legmainstreamebb mainstreambe történt berobbanásával a hard rock minden határt áttört, a kiadónál alappal reménykedtek benne, hogy a Dokken lesz majd a következő nagy durranás. És noha kétségtelenül meg is volt bennük ehhez a potenciál, a turné után már gyülekeztek a viharfelhők a csapat körül. Maga Pilson úgy emlékszik, hogy ezután harapóztak el náluk igazán a feszültségek: „A lemezeink tekintetében az Under Lock And Key volt a fénypont, zenekari szempontból viszont jóval hosszabbra nyúltak a mézesheteink: a Tooth And Nail felvételeitől egészen az Under Lock And Key turnéjának végéig nagyon együtt volt a bagázs. Azt követően viszont mindenki ment a maga útjára. George, Mick és jómagam Arizonába költöztünk, Don viszont Los Angelesben maradt, tehát fizikailag is kettészakadt a banda. Ha ez nem lett volna elég, a drogok egyre nagyobb befolyásra tettek szert a csapat életében, nálam különösen. Anélkül, hogy belemennék a részletekbe, egyikünk sem funkcionált normálisan, a viselkedésünkkel pedig csak tetéztük a bajt. Nagyon nehéz időszakon mentünk keresztül 1986-87-ben, George-dzsal viszont már az Under Lock And Key turné vége felé nekiálltunk a következő lemez előkészületeinek. Tonnányi ötletet rögzítettünk a körút alatt, a turné végeztével pedig több alkalommal is tartottunk közös dalszerzős etapokat."

A folytatásról szintén írtunk már. Noha zeneileg az 1987-es Back For The Attack bizonyos tekintetben még az Under Lock And Keyen is túltett, Dokken és Lynch ekkoriban már annyira rühellték egymást, hogy a közös folytatás gyakorlatilag ellehetetlenült. Az album ismét hozta a platinaszintet, de az aktuális észak-amerikai Monsters Of Rock stadionturnén már egy teljesen szétesett zenekart láthatott a közönség. Mivel ezt így nem lehetett tovább folytatni, a zenekar a Beast From The East koncertlemez megjelenését követően, 1989-ben szétment, holott az Elektra nem kevesebb mint 10 millió dolláros szerződéssel próbálta őket rávenni, hogy maradjanak együtt. Dokken eredetileg simán tovább akarta vinni a nevet más zenészekkel, de a jogi csatározások miatt ezt végül nem tehette meg, és teljesen beleborult önmagába: az 1990-es, még mindig kivételesen perfekt Up From The Ashes album sztoriját holnap ugyanitt Danev Gyuri meséli el. A klasszikus felállás a '90-es évek derekán ismét összeállt, de a Dysfunctional album már teljesen más irányt képviselt, és persze most sem bírták sokáig együtt.

Don zenekarként, takaréklángon ma is működteti a Dokkent, de a 72 éves frontember egészségi állapota nem a legjobb: súlyos gerincműtétje balul sült el, így az egyik keze gyakorlatilag félig béna, de korábban megküzdött a rákkal is. Utóbbival összefüggésben torokműtéteken is átesett, és mára ezekből kifolyólag sajnos a hangjából sem maradt sok. Néha a nagy négyes tagjai is összeborultak az évek során a legkülönfélébb konstellációkban és módokon, de ez a sztori összességében már nyilvánvalóan a múlt. Az Under Lock And Key ugyanakkor valóban az egyik legjobb lemez, ami csak valaha kijött ezen a vonalon, és a bandának már akkor is helye lenne a műfaj nagykönyvében, ha ezután befejezik. Mindezzel ők is tisztában vannak. George: „Az Under Lock And Keyre értünk össze igazán zenekarként. Tisztán hallható, hogyan fejlődtünk dalszerzési szempontból a Breaking The Chains és a Tooth And Nail között, de az Under Lock And Key mindkettőnél jobb volt. Akkorra csiszolódott össze teljesen a zenekar, tényleg abszolút csúcsformában voltunk. Az Unchain The Night mindennek a tökéletes elegye volt, amit csak csináltunk. Ugyanígy a 'Til The Livin' End és a Lightning Strikes is nagyon erős, súlyos nóták." Don: „Az Under Lock And Key tökéletesen megmutatta, mire képes a zenekar, amikor összezár a hírhedt marakodás meg ellenségeskedés helyett, amiről elhíresültünk."

Örök kedvenc, kötelező lecke.