Shock!

Till Lindemann, aki szörnyeteget kreált magából. Till Lindemann, a szomorú bohóc. Till Lindemann, aki saját rémségével zökkenti ki a nyárspolgárt a komfortzónájából, és rémisztő vigyorral tapos rá az ember legsebezhetőbb idegszálára. Till Lindemann, akinek kaleidoszkópszerű, torz valósága tükröződik vissza sokak elfojtott árnyékvilágában.

Mit lehet elérni közel nulla reklámmal egy év alatt? Félházat, szellős nézőteret, betolt alsó széksorokat. Meg voltam róla győződve, hogy közel telt ház fogad, ennek a gondolatnak tudtam be, hogy az elmúlt egy évben síri csend honolt a koncertről, sehol nem láttam hirdetést, így sanszosan lemaradtak jó páran, akiket amúgy érdekelt volna a koncert. És nemcsak a hardcore Rammstein-fanokra gondolok, hanem akik tényleg tisztában vannak az énekes szólómunkásságával, illetve azzal, hogy mi várható egy Lindemann-koncerten. Elenyésző lehet ez a szám az MVM Dome méreteihez képest, hiszen a jelenlévők jelentős része is hülledezett közben-utána a színpadon és a kivetítőn látottakon. Persze a visszafogottabb nézőszám simán betudható annak is, hogy a nem vérbeli rajongók simán kifaroltak saját rajongásukból, és nem kíváncsiak az erős vizualitással felvezetett, görbe tükröt tartó dalokra. Vagy tényleg csak ennyit tud Lindemann szólóban, hiszen a stadiont kétszer telerakó Rammstein minden szempontból sokkal lakosságibb zene.

Az Aesthetic Perfection melegített be, a csapat indusztriál-metál, kicsit popos (bármit is takarjon ez a szó manapság) dalai megvették a közönséget és engem is. Az előzenekari pozíció talán annak is betudható, hogy ez Joe Letz (Lindemann-dobos) csapata, bár a turnén nem ő dobol, két ilyen masszív programot eltolni nyilván fárasztó. A másik kapcsolódási pont a gitáros/billentyűs hölgy Constance Antoinette Day, legalábbis ha jól láttam és olvastam. A csapat mögött nem volt semmi vizuál, fények sem nagyon, csak kiálltak, eltolták a műsort, illetve hát az Azi-sapkás énekes a maga módján hergelte a közönséget – sikerrel. Faék egyszerűségű dalaikban nem kell keresni semmi extrát, jól szólt, érezhető volt a vibe, és kedvem támadt őket újra megnézni önálló estével. Mi ez, ha nem elsöprő győzelem?

Voltál már szado-mazo klubban? Nem? De leskelődtél volna már a kulcslyukon, hogy mi is történik egy ilyen vörös lámpás, füstös, fülledt helyen? Nos, Till Lindemann elhozta az MVM Dome-ba a rémálmot, a félelmeket és az elemi ösztönök nyílegyenes kinyilatkoztatását.

De mégis mi mást vártál? – hangozhat el a kérdés. Aki követi a főzenekar munkásságát, nem süket, nem vak, és nem egy barlangban élt az elmúlt pár évben tillileg, az óhatatlanul találkozott már Lindemann mellékprojektjével vizuális formában is. Igazából valahol megértem, hogy öt éve Peter Tägtgren elhagyta ezt a groteszk hajót, ebben a vizuális tobzódásban kevesen érezhetik magukat kényelmesen hosszú távon. Remek példa ennek ellenkezőjére Joe Letz, aki egyben zenei társ, a szúnyogtestű, agyontetovált, totálisan hiperaktív forma dobos, aki szívesen hord koncerteken szájpecket, műmellet és műpuncit, amiből alkalomadtán néhány „véres tampont” húz elő és dob a közönség közé.

Till Lindemann elmegy a falig, és azon is túl, ha művészi önkifejezésről van szó, a Meine Welt, azaz Világom nevű turnéra simán odatehető a tizennyolcas karika (bár a mai világban már elég a tizenkettő), az esetenkénti háttérvetítések miatt. A YouTube megőriz mindent, erről a turnéról is van fullos felvétel, nyugodtan menj oda te is leskelődni, és eltartott kisujjal elnyomni egy fintort, hogy „milyen rémes a mai világ.”

Hát az, ez sosem volt kérdés, de régen is rémes volt, és még régebben is pont ugyanilyen rémes volt, csak nem nyomtuk egymás arcába mindezt. Hogy szükség van-e arra, hogy mindezt egy hatvankét éves, öregedő, láthatóan fáradt zenész mutassa meg, ki tudja. A dolog működik, még úgy is, hogy ki tudja, mennyi volt playback, és ki tudja, hogy a rémisztő, fekete-arany, Fekete Péter-szerű jelmez mögött mennyi maradt meg Till egykori önmagából.A dalszövegeket kísérő mimika védjegyszerű, a közönséggel való folyamatos kokettálás a maga bizarrságával szerethető, hiszen ezúttal tényleg közel engedi magához a rajongókat, akár úgy, hogy lemegy az első sorokhoz, vagy amikor buborékplatformon körbeviszik, egyfajta karikatúraként: ki bámul kit és ki van a műanyag, jelképes rács egyik vagy másik felén. Ez az interaktív megoldás mindenesetre a mai világban elengedhetetlennek tűnik.

Lindemann nem egyedül uralja a teret, a rúdtáncos (és billentyűs) hölgy mellett értelemszerűen Letz a másik fő attrakció, na meg a halak kinyerése a testéből a Fish On mellékzöngéjeként. A halak a közönség között landoltak, egyikük Till szájában töltött néhány kellemetlen másodpercet, viszont remek fotótémát kínált.

Tabudöngetés mindaz, amit itt láttunk? Persze. A művészet célja a reakció kiváltása, és hívhatjuk perverz pokolnak is Lindemann audiovizuális előadásait, az igazság az, hogy az igazi földi pokol ennél sokkal közelebb van és sokkal durvább.

A zene mindenkié

Meglehet, néhányan a zene miatt mentek csak, ki tudja. A setlist jó része persze, hogy a Zungét hivatott bemutatni, a többi korábbi slágerparádé. Én azon lepődtem meg, hogy nálam mennyire nem ültek bele a fülembe említett lemez dalai – néhány kivételével –, viszont van, ami élőben kezdett nagyon működni. A Schweiss például óriási, és még határozottabban rammsteinesnek tűnik a refrén, imádnivaló. A legkedvencebbem a drámai hatású Übers Meer, a sok groteszk mellett egy komolyabb téma minden szinten. Az tagadhatatlan, hogy a Tägtgren-fémjelezte dalok zseniálisan szólaltak meg, de hát Peter nagyon érezte ezt a táncos-groove-os metált a Painnel is, ugye. Az viszont élőben is kiviláglott, hogy nagyon nem kényelmes Lindemann számára az angol nyelv, egyszerűen nem komfortos, ha angolul kell formálnia a mondanivalót. Mindennek meglesz egyébként a maga korlenyomata, a krakkói koncertet rögzítették, vélhetően lesz ebből Blu-ray (a DVD formátum érdekel még bárkit is?), vagy talán stream, ki tudja.

Felemás érzéseim voltak-vannak a koncerttel kapcsolatban. A közönség csak a legelső középső területen volt aktív, és ez a hangulat, illetve a többi rész hangulattalansága (meg a kábé félház) számomra rányomta az estre azt a bélyeget, hogy hiányzott a mindent elsöprő energia. Bár ez az energia Lindemannból is hiányzik már – ugyan tisztességgel teljesített, de már nem „olyan”. Simán benne van a pakliban, hogy fárasztó már a turnézás (még magánrepcsivel is), és a rocksztár-életmód is visszaüt egy idő után. Tipikus „yes, but”-koncert, annak minden előnyével és hátrányával, de ahogy Till tökéletes magyarsággal elköszönt tőlünk, kalapemelés jár.

Azt csak lábjegyzetként írnám, hogy rendkívül rokonszenves, hogy nincs sokszázezerért vásárolható VIP, „találkozz a zenekarral”, csomag, helyette egy e-mail-címért cserébe kisorsolnak néhány nyertest, aki plusz egy fővel (és persze vásárolt jeggyel) találkozhatott, beszélgethetett és dedikáltathatott a zenekar tagjaival. Igen, a főhőssel is, aki a beszámolók szerint remek arcnak tűnt.

(Atyaég, mennyire hiányzik nekem a Rammstein, de tényleg.)