Shock!

október 17.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Shotgun Messiah: Violent New Breed

0928sm11Bizonyos lemezek úgy gyakorolnak felbecsülhetetlen hatást a következő generációkra, hogy eközben megjelenésük idején minden diskurzus róluk szól vagy rájuk fut ki. Ebből a szempontból mindegy, hogy az adott lemez sokmillió példányban fogy, mint az egyes Van Halen, a Pyromania vagy a Nevermind, netán első körben „csak" az undergroundot formálja át, mint a Reign In Blood, a Demanufacture vagy a Slaughter Of The Soul – ezekben a lemezekben minden összesűrűsödik, ami az adott időszakban fontos és előremutató. Aztán léteznek albumok, amelyek szintén rendelkeznek e tulajdonságokkal, csak éppen megjelenésük idején a kutya sem érti őket – felbecsülhetetlen hatásuk a következő években mégis annyira egyértelművé válik, hogy az ember nem is éri fel ép ésszel, miként bukhattak meg. Utóbbi kategória egyik legtökéletesebb tankönyvi példája a svéd Shotgun Messiah huszonöt éve megjelent hármas albuma, a Violent New Breed.

megjelenés:
1993. szeptember 28.

kiadó:
Relativity

producer: Ulf „Cybersank” Sandquist & Shotgun Messiah

zenészek:
Tim Skold - ének, basszusgitár, programozás
Harry K. Cody - gitár, programozás
Ulf „Cybersank” Sandquist - programozás

játékidő: 43:43

1. I'm A Gun
2. Come Down
3. Violent New Breed
4. Enemy In Me
5. Revolution
6. Monkey Needs
7. Rain
8. Jihad
9. Side F/X
10. Sex
11. Overkill
12. I Come In Peace

Szerinted hány pont?
( 25 Szavazat )

A Shotgun Messiah a svédországi Skövdében alakult eredetileg Kingpin néven, soraiban Zinny J. Zan énekessel, Tim Skold basszusgitárossal (aki Sköldként látta meg a napvilágot, de tartott tőle, hogy az umlaut túl motörheadesnek tűnhet, ezért zenészként nem használta azt), Harri „Harry K. Cody" Kemppainen gitárossal és Pekka „Stixx Galore" Ollinen dobossal. Az imázsában és zenéjében is igen harsány banda első albuma Welcome To Bop City címmel jelent meg 1988-ban, és mivel ekkoriban minden kiadó a maga ügyeletes Guns N' Roses-át és Mötley Crüe-jét kereste, ők sem kerülték el a cégek figyelmét. A zenekar a jóval szerencsésebb hangzású Shotgun Messiah néven szerződött a Relativityhez, áttették székhelyüket Hollywoodba, a cég pedig 1989-ben ismét kiadta az újragenerálozott lemezt, immáron egy új formáció debütáló anyagaként.

Noha a Shotgun Messiah bemutatkozása sok szempontból tipikus glam/sleaze-album volt, a zömében Skold által megálmodott dalok ereje és Cody virtuóz, csillagharcos gitárjátéka mindenképpen kiemelte őket az átlagból. Nem nevezném minden ízében megkerülhetetlennek a lemezt, de a Don't Care 'bout Nothin', az I'm Your Love vagy a Nervous mindenképpen kiemelkedtek az átlagból, és a csapat ha nem is rohamléptekkel, de elindult felfelé a népszerűségi ranglétrán a tengerentúlon. A lemez a Shout It Out dal kisebb MTV-s sikerei és a számtalan koncert révén a Billboard-lista 99. helyéig jutott, ami önmagában nem tűnik túl nagy eredménynek, de egy ismeretlen, kiskiadós svéd bandától abszolút nem számított rossznak, főleg annak fényében, hogy ezen a vonalon ekkorra dugig telítődött a piac már az amerikai csapatokkal is.

0928sm1Az album végül több mint 400 ezer példányban kelt el csak az Államokban, ami tökéletes alapnak tűnt a további építkezéshez, ám a turnék végeztével beütött a krach: a zenekar kirúgta Zinny J. Zant. Cody: „Zinnyvel eleinte minden jól működött, de az amerikai turnénkon észrevettük, hogy egyre távolabb sodródunk egymástól. Nem egységként, nem zenekarként dolgoztunk közösen, így úgy láttuk: jobb, ha elválunk. Ezután persze le kellett ülnünk, hiszen egyikünk sem akart olyan zenekarban játszani, ahol minden egyes lemezt más énekel fel. Így aztán, mivel Timmel az elejétől fogva nagyon szorosan dolgoztunk együtt, úgy gondoltuk, adunk egy esélyt neki énekesként. Akár Stixx is megkaphatta volna az esélyt, de ő elég szar énekes volt, szóval inkább Timmel próbálkoztunk. És egyből minden a helyére került..."

A zeneileg eddig is vezéregyéniségnek számító Skold tehát előrejött a frontra, a banda pedig bevette basszernek Bobby Lycont. A rengeteg munkával elkészített második album Second Coming címmel került a boltokba 1991 októberében. A világ ekkor már a grunge-cunami előszobájában állt, de a szakma kimondottan jól fogadta az elődjénél súlyosabb, modernebb, érettebb lemezt. A könnyedebb első album után a Shotgun Messiah street rockosabb, arcbamászóbb irányba fordult a lemezen, és az is sokat számított, hogy Zan kissé nyávogós, nazális hangjának helyét átvette Skold punkosabb, nyeglébb, erőszakosabb stílusa. Mindez Cody továbbra is zseniális gitárjátékával karöltve kimondottan különlegessé és egyénivé varázsolta a zenekar hangzását az olyan kiváló dalokban, mint a Sex Drugs Rock'N'Roll, a Red Hot, a Nobody's Home vagy a Trouble. Cody: „Az utcákon szereztünk inspirációt a dalokhoz. Ha Malibun éltünk volna különböző hermetikusan elzárt közösségekben, valószínűleg ugyanolyan ártatlan, bulizós szövegek születnek, mint az első albumon, de amikor az ember folyamatosan látja a motoros rendőröket meg a lövöldözéseket... Mi inkább egyfajta cinikus nézőpontból tekintettünk Hollywoodra."

0928sm2Az anyag egyik legjobb száma, a Heartbreak Blvd. még úgy is képes volt kisebb sikereket aratni, hogy a zeneipar hirtelen elfelejteni látszott a tradicionális rockbandákat. A Second Coming ennek megfelelően visszaesést jelentett anyagilag az elődjéhez képest, de a független Relativity istállójában még így is elég jó eredményeket hozott a maga több mint 150 ezres amerikai eladásaival. Ha hihetünk Skoldnak, ő maga egyébként nem volt maradéktalanul elégedett a lemezzel, és előzetesen még durvább, még horzsolóbb hangzást képzelt el neki: „A Second Coming lemeznél az volt a probléma, hogy az anyagot a kiadó embere keverte, így a végső változat túlságosan lecsiszolt és szép lett, egyáltalán nem olyan harapós és nyers, mint az előzetes demók."

A Second Coming egy baromi jó street rock album, amit tényleg csak ajánlani tudok bárkinek, aki szereti mondjuk a Mötley Crüe Dr. Feelgoodját vagy a Skid Row Slave To The Grindját, vagyis az éra karcosabb, harapósabb hajmetal-lemezeit. Cody szólómunkája ráadásul még a gitárhős-éra sztenderdjeit tekintve is kiemelkedő, tényleg egészen elképesztő futamokat eregetett a dalokban. Viszont az anyag nem kizárólag emiatt számított fontosnak a Shotgun Messiah evolúciója szempontjából. Skold és Cody ugyan még a kiadó előtt sem verte nagydobra, de már itt megkezdődtek azok a kísérletek, amelyek később aztán teljesen dominánssá váltak a csapatnál. Skold: „Harryvel mindig rengeteg különböző típusú zenét hallgattunk, csupa olyasmit, ami Angliából származott, ilyen x generációs muzsikákat, meg persze sok amerikai cuccot is. Akkoriban még senki sem használta úgy a hip-hop meg R&B kifejezéseket, mint manapság. Egyszerűen csak meghallgattál mondjuk egy Janet Jackson-albumot, és hallottad, micsoda elképesztő hangzások vonulnak fel rajta. Csak lestünk, hogy vajon miként szólhatnak így ezek a lemezek, aztán rájöttünk: az elektronikus dolgok, a triggerek miatt. És természetesen számos különböző módon meg lehetett teremteni ezeket a hangzásokat. Így aztán a Shotgunnal is megpróbáltunk elindulni valami ilyen irányba. Már az első és a második lemezen is voltak triggerelt dobok meg pár ilyen unortodox húzás, viszont akkoriban nagyon kevés efféle trükk állt rendelkezésünkre, és ennek tetejébe a hozzáférhető részük is nevetségesen drágának számított. Szóval nagyon mélyen azért nem másztunk bele a dologba, de elkezdtünk kísérletezni."

0928sm4

Az 1992 végén kiadott feldolgozás-EP, a többek között The Stoogest és New York Dollst rejtő I Want More inkább csak amolyan időkitöltőnek számított, főleg, hogy megjelenése után nem sokkal Stixx és Lycon otthagyta a csapatot. Skold és Cody különösebben nem hibáztatták őket emiatt: mindössze egy év alatt totálisan megváltozott a rockzenei klíma, és nem tűnt reálisnak, hogy a Shotgun Messiah bármire is juthat, főleg Amerikában. A megállapodások azonban kötötték a két főembert. Skold: „Elég sok pénzt kaptunk a Relativitytől, és a szerződésünk értelmében kötelező volt leszállítanunk nekik még egy lemezt Shotgun Messiah néven. Igazság szerint addigra már nem annyira akartuk használni ezt a nevet, de nem volt választásunk, szóval megmondtuk a kiadónak, hogy teljesen másképp szól majd az album, mint az előzőek. Abszolút nem érdekelte őket a dolog, így aztán felmarkoltuk a lóvét – őrületesen sok lóvét –, és megcsináltuk a lemezt."

A „teljesen másképp szól majd az album" kitételt a páros teljesen komolyan is gondolta. Skold és Cody, illetve producerük, az elektro-trükközésbe is elég alaposan bevont Ulf „Cybersank" Sandquist vett egy nagy levegőt, és teljes teret engedtek mindazon kísérleteknek, amelyeket a Second Coming idején még csak fű alatt végeztek. Tim: „Már az első két album idején is kísérleteztem a programozással amellett, hogy egy rockbanda frontembere voltam, és egy idő után egyszerűen nem lehetett megúszni, hogy a két dolog összecsússzon. Mivel ketten maradtunk Harryvel, dobos és basszusgitáros nélkül, ösztönösen tudtam, hogy valamiféle hibrid, elektro-rockos hangzást kell megteremtenünk, Harry pedig maradéktalanul osztotta is az elképzeléseimet."

0928sm5Noha a Ministry és a Nine Inch Nails neve ekkor már senki számára sem csengett ismeretlenül, a rockszíntéren teljesen szokatlan dolognak számított, hogy egy hagyományos rockbanda hirtelen búcsút intsen az élő doboknak, és nyakig elmerüljön a különböző samplerek, effektek világában. Skold szerint az eszközparkjuk sem volt éppen kiépített mindehhez: „A harmadik lemez idejére beszereztem egy samplert, egy szintetizátort és egy szekvenszert, meg persze 1,4 megás flopilemezeken éltünk. Inkább nem kezdek el számolgatni, de ha valaki nem élt akkor, úgysem értene semmit ebből az egészből, hiszen ma már a legszimplább telefon adatkapacitásához képest is egészen röhejesek ezek a számok. Egy Roland W30-ast meg egy Kurzweil 2000-est használtam – egyszerre volt a cucc szintetizátor meg sampler, bár inkább az előző. És flopikon tároltam hozzá a cuccaimat, mindent ezekre mentettem. Egyik nóta sem igényelt több tárhelyet egy doboznyi flopinál... Érted: most pedig betesszük a hetes számút... Ma már viccesen hangzik ez, de igazából rengeteget tanultam akkoriban arról, hogyan kezeljem az adatokat más módon, mint előtte. Biztos, hogy sokkal takarékosabban dolgozom, mint egy csomó fiatal arc, akikkel összehoz a munka, és velem szemben sosem kényszerültek rá ilyesmire. De hát manapság nem is létezik már ilyen, simán csak beszerzel egy nagyobb meghajtót..."

A zenekar direkt Stockholmban vette fel a lemezt, hogy az amerikai kiadó emberei ne tudják testközelből felügyelni a munkát. A folyamatok ugyanakkor ezzel együtt is más irányt vettek, mint az eddigi alkalmakkor, a dalszerzés és a stúdiózás Skold gondolkodásmódjában is fordulópontot jelentett: „A korai időkben csak azért vettünk otthonra cuccokat, hogy a garázsban is tudjunk demózni, de mindenki ment utána rendes stúdióba, hogy ott készítse el a végleges lemezt. A hármas albumnál azonban ez is megváltozott: rengeteg demó, amit otthon gyártottam a lemezhez, felkerült a végleges változatra is. És ez az egész akkoriban másoknál is elkezdett változni. Alapból ugyanis előtte volt némi szünet egy ötlet rögzítése, illetve egy konkrét dal megírása között: egy idő után persze eljutsz odáig, hogy minden ötleted összegyűlt, de ezekből a sessionökből még mindig nem származnak feltétlenül befejezett számok, az már egy másik történet. Mára viszont ez az egész demózási fázis eltűnt. Ma is mindenki gyűjti az ötleteit előzetesen, de nagyon gyorsan eljutnak a végleges, befejezett változatokig."

0928sm8A hármas lemez, amely a Violent New Breed címet kapta, osztatlan értetlenséget váltott ki a Shotgun Messiah kiadójánál, akik valami egészen másra számítottak tőlük – főleg a glamster kezdet meg a név fényében, amit a köztudat elég egyértelműen az előző évtized uralkodó rockzenei irányzataihoz sorolt. Skold: „Amikor odaadtuk a lemezt a Relativitynek, a válasz körülbelül annyi volt: hát, srácok, ez az album kábé csak arra lesz jó, hogy kirúgjunk benneteket miatta... A kiadó ráadásul nagyon szigorú volt marketingszempontból, és korábban már kreáltak nekünk egy imázst, tekintet nélkül arra, hogy az hiteles volt-e vagy sem. Lemezeket akartak eladni, és ennek megfelelően reklámozták a csapatot. Kétségtelenül mi is nagyon letisztult dalszerkezetekkel és jellegzetesen rockos dallamokkal dolgoztunk, de a Warranttel, a Poisonnal és társaikkal a magam részéről soha nem éreztem semmiféle közösséget..."

Az 1993. szeptember 28-án megjelent Violent New Breeddel kapcsolatos első fülbeötlő dolog, hogy micsoda falbontó erővel szól ma is egy jó cuccon megdöngetve. Cody gitárjai végig valami kegyetlen töménységgel dörrennek meg, a hangzás mégsem temeti maga alá az embert, nem hiányzik belőle az a szellősség sem, amitől tökéletesen átlátható lesz az összkép. Azt is nagyon fontos kiemelni, hogy a Shotgun Messiah a hagyományos felálláson túllépve is megmaradt rockbandának, ezek a dalok egy élő ritmusszekcióval tulajdonképpen nyílegyenesen vitték volna tovább a Second Coming szikrázó hard rockjának vonalát, hiszen Skold letisztult dalszerkezetei és azonnal a fülbe ragadó dallamai ugyanúgy megmaradtak, mint Harry egyszerre virtuóz és ultramelodikus szólói. Ám a csapat nem ebbe az irányba lépett előre, így a gépi ritmusoknak és a végig ott zajozó-kopogó-recsegő, jéghideg elektronikus effekteknek, a mindig pont kellő mértékben eltorzított éneknek köszönhetően az egész anyag kapott egy teljesen sajátos ízt. Olyat, amihez hasonlót előzetesen tényleg nem nagyon lehetett máshol hallani. A korabeli sajtóban ugyanúgy titulálták ezt a sajátos elegyet cyberpunknak, mint megabyte-metalnak – szerintem végső soron tökmindegy, minek hívjuk, a lényeg, hogy a vegyület negyedszázaddal később is ellenállhatatlan.

Tulajdonképpen azért nehéz feladat dalonként kielemezni a Violent New Breedet, mert a lemez még azzal együtt is egy teljesen egységes, masszív monolit, hogy amúgy minden egyes tétele önálló arccal rendelkezik. Az I'm A Gun a kettes album Sex Drugs Rock'N'Rolljának későbbi ikertesójaként indítja a műsort, Cody gitárfala olyan töménységgel robban be, hogy az ember helyből hátrahőköl, amire aztán beérkezik Skold kissé punkosan nyegle, mégis ellenállhatatlan hangja. A refrén mindössze két sor, de egyből a fülbe ül, és ugyan Harry itt még csak egy szinte jelzésszerű szólót ereszt el, a dal maradéktalanul előrejelzi, mi várható a folytatásban. A pittyegő effektezéssel induló Come Down még tovább emeli a tétet gépiesen zakatoló témáival, torzított énekével, amelyekbe így is valami döbbenetes energia szorult, a bridge és a refrén pedig rögtön talpra állítja a hallgatót, hogy aztán a szólónál már elfüstöljön a gitár Harry kezében. Cody az egész albumon elképesztően játszik – akárcsak a Second Comingon –, szólói egyszerre fölényesen technikásak és ragadósak, dallamosak.

0928sm7A nyomasztóan, vészjóslóan startoló címadó szám hangulatilag nem áll messze mondjuk a korabeli Nine Inch Nails világától, bár a Shotgun Messiah még a maga legelborultabb pillanataiban is sokkal hagyományosabb módon volt rockos, mint Trent Reznor. A feszültséget végig cseppenként adagoló, majd úberobbanó, egyből agyba rögzülő refrénnel ellátott nóta újabb csúcspont, tökéletes példája, agyban mennyire a kortársak előtt járt ekkoriban Skold és Cody. Az Enemy In Me szintén, ahol érdekes elképzelni, mennyire másképp szólt volna ez a gyorsabb téma hagyományos ritmusszekcióval: maga az alap amolyan punkosan fésületlen, a gépi ritmusoknak köszönhetően mégis érdekes kettősséget hordoz magában. A Revolution karakterében pont ennek ellentéte: mechanikusan menetelő, visszafogott ütemű tétel, a lemez talán legsúlyosabb darabja, ahol pont a monoton alapok hipnotizálják az embert, miközben Skold fokozatosan jut el a végkifejlet őrületéig. Szintén hatalmas kedvenc.

A Monkey Needs a lemez leghagyományosabban rockos szerzeményei közé tartozik, a korábbi sounddal simán szerepelhetett volna a Second Comingon is. Szikrázó, dögös riffelésű street rocker himnusz egy indusztriális csavarral, benne a lemez egyik legfantasztikusabb szólóbetétjével, ami épp annyira over-the-top, amennyire kell. Csak ismételni tudom magamat, a Codyhoz hasonló kaliberű gitárosok a korábbi érában rendszerint önálló karrierbe kezdtek... A Rain kalapáló, ipari ütemeit, acélos riffjeit és effektjeit körülbelül úgy tudnám jellemezni, mintha a klasszikus Skid Row jammelne benne a Nine Inch Nailsszel – amennyire furcsán hat ez így leírva, éppen annyira megbabonázó a végeredmény, természetesen egy újabb szenzációs gitárszólóval, amit automatikusan nyomsz Codyval a léggitáron. És tényleg az a legjobb ezekben a dalokban, hogy nem lehet tőlük szabadulni, Skold még a maga alighangjával is olyan dallamokat kanyarít az alapokra, amik elől képtelenség elmenekülni. A következő Jihad ráadásul az egyik legszebb példa erre, simán az album egyik leghatalmasabb slágere, ahol szétmaszatolt, keleties énekminták keverednek a zakatoló riffeléssel és Skold visszafogottságában is mindent uraló, megbabonázó énekével. A gitártéma ritmizálása itt egészen rokon a Rammsteinnel, csak ugye pár évvel korábbi...

A Side F/X a lemez leggyorsabb, leghorzsolóbban metalos riffelésű tétele, amely egyben a legrövidebb is, egy alig több mint kérperces, pszichopata dühkitörés beteg zajokkal és tomboló Skolddal. Remek átvezetés a soron következő három, hagyományosabb és egymással is rokon nóta előtt. A Sex – akárcsak a Monkey Needs – a Second Coming irányvonalát viszi tovább némi ipari zajjal, de még utóbbiakkal együtt is a Violent New Breed egyik legtradicionálisabb darabja, az Overkillben pedig szintén ez a megközelítés érvényesül. Mindkettő nagyon rendben van. A végére pedig már csak az I Come In Peace zárása marad, ahol azért szintén egyértelműen kiviláglik, hogy a Shotgun Messiah még a maga úttörő megközelítésével együtt is száz százalékos rockbanda maradt. Tökéletes finálé a szűk háromnegyed óra végén.

0928sm6

A rocksajtó kifejezetten jól fogadta a lemezt: a nyitottabb lapok kiemelték a lemez bivalyerejét, eredetiségét és futurisztikus törekvéseit, amelyek egy pillanatig sem mentek a dalközpontúság rovására. Nagyjából mindenki egyetértett benne, hogy ebben a formátumban ennyire jó album még nem nagyon született. Viszont a sok dicsérő szó anyagi értelemben sajnos nem köszönt vissza a fogadtatásban. Skold: „Szerintem már előzetesen is mindketten tisztában voltunk vele, hogy kereskedelmi szempontból halálra van ítélve az album, a kiadó pedig tényleg nagyon sietett, hogy bebizonyítsa: valóban ez a helyzet. A cég embereinek többsége sem értette, mi a francot akartunk elérni... Akkoriban nyugodtan lehetett hazárdírozásnak is nevezni az ilyesmit, de az elejétől fogva annyira bejött nekünk ez a kívülálló-szerep, hogy beleálltunk, és végül el is vágtuk a saját torkunkat. De legalább nem csak prédikáltunk valamiről... A rockzenében meglepően sok olyan arc mozog, akik félelmetes lázadókként adják elő magukat, valójában azonban elképesztően számítóak, és csakis biztonsági játékban gondolkodnak."

A Violent New Breedből körülbelül 30 ezer példány ment el az Egyesült Államokban, vagyis nagyjából ötödannyi, mint a Second Comingból – ennek fényében nem csoda, hogy a Relativity már egy koncertképes felállás összehozatalát sem támogatta meg, és rövid úton megvált a bandától. Skold és Cody tehát meg sem turnéztatta a lemezt, hanem szépen búcsút intettek egymásnak, a Shotgun Messiah története pedig befejeződött. A két főember ezt követően külön utakon indult el. Skold szólókarrierbe kezdett, és első önálló albumán, az 1996 derekán kiadott Skoldon vitte tovább a '93-as album örökségét: „A Violent New Breed után a Skold-album tűnt az egyetlen logikus lépésnek, ami akkoriban kiterjesztette a korábbi dolgaimat, és egyben előrelépést is jelentett. Valami bizarr oknál fogva ráadásul egy nagykiadónál, az RCA-nél kötöttem ki, akik meg is adták a megfelelő anyagi alapokat ahhoz, hogy a következő két évben ezt az összes pénzt elverjem különböző kísérletezős, avantgarde felvételekre a lehető legmodernebb, legfuturisztikusabb stúdiók egész sorában. Egyszerűen nem tudtam előjönni olyan őrült ötlettel, amit a producereim, Scott Humphrey és Bill Kennedy ne támogattak volna, és nekik is támadtak hasonló elképzeléseik. Egyfelől ott voltak a strukturált dalok, másrészről pedig a teljesen elszabadult kísérletek a különböző zajokkal."

0928sm12A '96-os Skold-album mai fejjel is tök jó, de a Violent New Breedet azért semmilyen szinten nem tudta vele megfejelni Tim. Ugyanakkor valóban érdekes, miként kerülhetett az RCA-hez egy, az undergroundon kívül teljesen ismeretlen muzsikus – nekem meggyőződésem, hogy elsősorban azért, mert a '93-as album hatásai ekkor már tisztán érezhetőek voltak a rockzenében, méghozzá egészen magas polcokon is. A legnyilvánvalóbb példa a Marilyn Manson volt, akik ekkoriban törtek be a köztudatba, és egészen biztos, hogy rengeteget hallgatták a Violent New Breedet. Noha Manson soha nem reklámozta a dolgot, mi más igazolta volna mindezt fényesebben, hogy később, a 2000-es évek elején pont Skoldot vette be jónéhány évre a bandába, miután Twiggy Ramirez távozásával egy nélkülözhetetlen fogaskerék zuhant ki a gépezetből? De a '90-es évek második felének tengerentúli indusztriális rock/metal-mezőnye gyakorlatilag egyöntetűen rengeteget tanult a hármas Shotgun Messiah-ról. A hatás épp olyan nyilvánvaló volt a Filternél vagy a Gravity Killsnél, mint az Orgynál vagy a Dope-nál, de az ezredforduló amerikai nu metalos hullámának képviselőit sem hagyta érintetlenül, még ha itt nem is üvöltött annyira direkten, mint a fenti esetekben. Sőt, a magam részéről abban is biztos vagyok, hogy a már említett Rammstein tagjai is ismerték ezt az anyagot... Tim egyébként a földbe állt saját projekt és Manson között még a KMFDM-ben is lehúzott pár évet, vagyis elmondható: tényleg komoly nevek figyeltek fel a munkásságára. Ugyanígy Sandquist is egy komplett karriert köszönhetett a lemeznek, hiszen innentől fogva egymásnak adták a kilincsét a jobbnál jobb előadók a Killing Joke-tól a Clawfingeren át egészen a Paradise Lostig. Utóbbiak szintén bevallottan és kizárólag a Violent New Breed miatt választották őt az 1997-es One Second producerének. (Érdekes és megjegyzendő, hogy már bőven a 2000-es években a korai, első két lemezes Shotgun Messiah is zenekarok egész soránál jelent meg teljesen egyértelmű előképként a Crazy Lixxtől a Crashdieten át egészen a Santa Cruzig.)

Skold manapság elsősorban stúdiós szakemberként dolgozik, de néha zenélget is, legutóbbi – harmadik – szólólemeze két évvel ezelőtt jelent meg The Undoing címmel. Vele szemben Harry K. Cody sorsa jóval kevésbé alaposan dokumentálható. A gitárzseni a Shotgun Messiah szétesését követően először a Saigon Kickből szintén ekkoriban kikerült Matt Kramerrel kezdett zenélni, de miután Coma nevű projektjükből semmi sem lett, gyakorlatilag felszívódott. A legutolsó hírek szerint sessionistaként elsősorban film- és reklámzenékből él, és ugyan 2004-ben játszott pár dalban Tom Waits Real Gone lemezén, de az aktív rockzenészkedést igazából a Violent New Breed után felfüggesztette. És ez alighanem már így is marad, ami a faszi tehetségét tekintve valahol bűncselekmény, de hát ez van. Maga Tim egyébként többször is kizárta, hogy valaha is újjáalakítanák a Shotgun Messiah-t, ami érthető is: tömegigény nem mutatkozik a kultikus név iránt, zeneileg pedig úgysem múlhatnák felül a hármas albumot.

És valahol egyébként tényleg ez a lényeg: a Violent New Breed nemcsak hosszú évekkel előzte meg a korát, de az az őrületes benne, hogy a lemeznek ezen a dal- és riffcentrikus indusztriális rockvonalon gyakorlatilag azóta sem született méltó párja. Örök etalon – akármilyen kevesen is tudják ezt.

0928sm10

 

Hozzászólások 

 
#8 cápaidomár 2018-10-16 23:00
Sehogy se tudtam megkedvelni ezt a lemezt, talán pont a glames beütés miatt, vagy nem tudom. Pedig sokáig próbálkoztam vele, nagyon sokáig. Hiába kiváló egyébként. Úgy van minden, ahogy Ádám is írta. Messze megelőzte a korát, el nem hinnéd, hogy kilencvenhármas .
Idézet
 
 
#7 metanor 2018-10-01 19:14
Nálam minden idők 10 legjobbja közt van a metal színtéren. Gratulálok a cikk írójának,tökéle tes,profi munka!
Idézet
 
 
#6 klogg 2018-09-28 21:23
Nekem se az industrial, se a glam nem különösebben a szívügyem, de ez a lemez tényleg olyan egyedi turmixot alkot, ezzel a brutális szarrá effektelt/torzított hangzással, hogy amennyire mellbevágott és meglepett első hallásra, akkora kedvenccé is vált rövid idő alatt.
Mikor plusz energiára van szükségem, csak bedobom ezt az albumot. Ha lennének fölös milliárdjaim, már piacra dobtam volna a Violent New Breed márkanevű energiaitalt. :)
Idézet
 
 
#5 Zoli 2018-09-28 17:12
Nekem a debüt albumuk megvan kazin, amit ronggyá hallgattam, viszont ez a lemez kimaradt, mindenképp pótolom, mert bírom a zenekart! :)
Idézet
 
 
#4 bogar 2018-09-28 15:27
Ez ma már viccesen hat, de 1994-ben összespóroltam egy kis pénzt nyári munkából és abból + némi szülői támogatásból meg tudtam venni életem első cd játszós hi-fi tornyát.
Amikor már tudtam, hogy elég lesz a pénz, akkor vettem pár cd-t, hogy majd legyen mit hallgatnom, ha megjön a cucc.
Ezak a Queensryche: Promised Land, Fight: War Of Words és a SM:VNB voltak. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy mennyire a szívem csücske ez a lemez.
És valóban semmit nem kopott. Amikor valakinek megmutatom, általában nem hiszi el, hogy egy több, mint 20 éves lemezt hallgat.
Köszi a cikket! Megyek headbang-elni. :-)
Idézet
 
 
#3 Dead again 2018-09-28 11:38
Még csak hallomásból ismertem ezt a lemezt, hogy ilyen is van, és eddig valahogy sosem vitt rá a lélek, hogy meghallgassam. De mondom ma, ha már itt van ez a cikk, ennél jobb alkalom nincs, miért ne. És Úristen, de jó ez a lemez! És egyáltalán nem hallani rajta, hogy már 25 éves. Tényleg igazi mérföldkő . . .
Ez a kiadói hozzáállás meg érdekes . . .
Idézet
 
 
#2 Wiktor 2018-09-28 11:28
Nem vagyok egy nagy indusztriál hívő, de ez a lemez tényleg annyira jó dalokkal van tele, hogy egyszerűen nem lehet nem szeretni. Ez a floppys dolog mai fejjel meg tényleg hihetetlen. :)
Idézet
 
 
#1 woldy 2018-09-28 07:59
Köszi szépen, klassz írás ;)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.