Shock!

július 17.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

At The Gates: Slaughter Of The Soul

1210atg1Novemberben jelent meg húsz éve az At The Gates negyedik nagylemeze, a Slaughter Of The Soul. Mint a korszakalkotó albumokról általában, úgy erről sem egyszerű beszélni: az azóta eltelt két évtizedben európai és amerikai zenekarok egész hadserege cincálta szét azt az örökséget, amit Anders Björler, Jonas Björler, Tomas Lindberg, Adrian Erlandsson és Martin Larsson belepréselt ebbe a 34 percbe. Az mindenesetre felesleges szócséplés és jelzőhalmozás nélkül sem kérdés, hogy a Slaughter Of The Soul nélkül gyökeresen másképp festene a műfaj 21. századi arculata – az At The Gates ezáltal egészen bizonyosan ott volt a metal utolsó igazán nagy innovátorai között.

A '80-as és '90-es évek fordulójának pezsgő, forrongó svéd death metal-színteréről mi is több alkalommal megemlékeztünk már ebben a rovatban, így most inkább csak arra koncentráljunk, mennyire érdekes és eltérő módon fejlődött ez a vonal a két gócpont, Stockholm, illetve Göteborg zenekarai esetében. Miközben a fővárosban olyan bandák vitték a prímet, mint az Entombed és a Dismember, és az irányzat mocskos, mocsaras, züllöttebb ága indult fényes virágzásnak, Göteborgban más szelek fújtak. Az itteni zenekarok is ugyanazokból a gyökerekből táplálkoztak, mint stockholmi kollégáik, ám egy idő után más irányba indultak tovább. „Göteborgban a '90-es évek elején elindult valami, ez egyértelmű", emlékezett vissza Anders Fridén, az In Flames frontembere, aki előtte a Dark Tranquillity mikrofonjánál állt. „Mindenki imádta a death metalt, de valahogy mégis másképp akartuk játszani, mint akkoriban szokás volt. És ezeknek a törekvéseknek köszönhetően szépen belecsúsztak a zenébe az egyéb hatásaink is: a Judas Priest, az Iron Maiden, a német thrash meg a többi... Nem volt tudatos ez az egész, hiszen eleve nagyon fiatalok voltunk mindannyian, de mégis kialakult egy jellegzetes hangzásvilág, ami egyértelműen a városban működő csapatokhoz kapcsolódott. Szerintem hét-nyolc bandát biztosan kötni lehet ezekhez a folyamatokhoz, és a dolognak gyorsan híre is ment: Stockholmból is jártak át a zenekarok megnézni a göteborgi csapatokat, és rájuk is hatott a megközelítésünk."

megjelenés:
1995. november 14.

kiadó:
Earache

producer: Fredrik Nordström

zenészek:
Tomas Lindberg - ének
Anders Björler - gitár
Martin Larsson - gitár
Jonas Björler - basszusgitár
Adrian Erlandsson - dobok

játékidő: 34:08

1. Blinded By Fear
2. Slaughter Of The Soul
3. Cold
4. Under A Serpent Sun
5. Into The Dead Sky
6. Suicide Nation
7. World Of Lies
8. Unto Others
9. Nausea
10. Need
11. The Flames Of The End

Szerinted hány pont?
( 38 Szavazat )

E közeg egyik legmeghatározóbb bandájának a kezdetektől fogva az 1990-től aktív At The Gates számított, amelyet a Björler ikrek, a gitáros Anders és a basszer Jonas, Tomas „Tompa" Lindberg énekes, Alf Svensson gitáros, illetve Adrian Erlandsson dobos hozott össze. Svensson és Tompa közvetlenül előtte egy Grotesque nevű csapatban játszott együtt, az új banda azonban már viszonylag korán kitört a death metal szokásos svéd paneleinek börtönéből – és ebben egyébként nem feltétlenül azok játszották a főszerepet, akik a fénykorra a banda meghatározó dalszerzőivé váltak. Anders: „Kölykök voltunk, akik a death metal feltörekvő színterével együtt nőttek fel. Tomas is a kazettacserélgetős undergroundból érkezett, ahol a saját fanzine-jeit írogatta. Szerintem eleinte ugyanazt csináltuk, amit a többi zenekar, és túlságosan is erőlködtünk: riffek százait zsúfoltuk bele minden egyes dalba, ami amolyan vízesés-szerű zajtámadást eredményezett. Ha manapság felteszed a korai dolgainkat, elég skizofrén hatást is keltenek. Eleinte Alf Svensson számított a fő dalszerzőnek, és mindenképpen ő hozta a hangzásunkba azokat a sötét és epikus elemeket. Óriási zenész, nagyon nagyra tartom a stílusát a mai napig. Teljesen egyedi hozzáállással alkotott, soha még csak hozzá hasonlót sem hallottam. Jonasszal mi jóval mainstreamebb felfogást képviseltünk nála. Alf óriási szerepet játszott a korai göteborgi hangzás kialakulásában, miközben a '90-es évek közepének vonalára már inkább Jonas és az én hatásom volt jellemző az In Flamesékével együtt. Amolyan szimbiózis volt ez az egész: ránk is hatottak a velünk párhuzamosan alkotó csapatok, mint például a Dissection meg az Eucharist. Nagyjából száz emberről beszélhetünk, akik roppant kreatív atmoszférában alkottak. Amolyan ki nem mondott verseny is ment közöttünk: ki akartad hozni magadból a legjobbat, és ki is hoztad."

1210atg4

Az At The Gates az 1991-es bemutatkozó EP, a Gardens Of Grief után a Peaceville kiadónál hozta ki első két lemezét, az 1992-es The Red In The Sky Is Oursöt és az 1993-as With Fear I Kiss The Burning Darknesst. Anélkül, hogy túlelemezném itt ezt a két, voltaképpen egymástól is eléggé különböző anyagot, maradjunk annyiban: utólag visszatekintve tényleg az elejétől kezdve nyilvánvaló, mennyire más felfogással alkotott a csapat, mint a kortársak többsége, és ezzel nemcsak a bizarr, nyomasztó, disszonáns hangulattémákra, netán a műfajban ekkor még szentségtörésnek számító hegedű felbukkanására gondolok, hanem a dalok egyáltalán nem szokványos felépítésére is. A csapat ekkor még jobbára csak a szakma érdeklődését keltette fel, ám a hazai mikroszíntéren igazi pionírnak számítottak, Göteborgban már ekkor kialakult egy fanatikus követői mag körülöttük. Svensson azonban ennek ellenére sem érezte már magáénak a csapatot: 1993 végén kiszállt, és átadta a helyét Martin Larssonnak.

A zenekar furcsa helyzetbe került Alf távozásával, hiszen – mint azt Anders is említette a fentebb citált interjúrészletben – Svensson óriási szerepet játszott az At The Gates hangzásának kialakításában. Miután kiesett az egyenletből, a banda megszólalása is újra módosult, és az 1994 júliusában kiadott hármas nagylemez, a Terminal Spirit Disease minden tekintetben addigi legérettebb, legkerekebb munkájuk lett. Anders: „Hátrahagytuk a kezdeti témahalmozós megközelítést, és egy idő után elkezdtük megtanulni, hogyan kell dalokat írni. Emellett amikor Alf kilépett, hirtelen eltűnt a képből az ember, akitől a legkifacsartabb ötleteink származtak. Így aztán amikor 1993-ban elkezdtünk dolgozni a Terminal Spirit Disease dalain, már sokkal letisztultabb irányba haladtunk zeneileg és szövegileg is. Direktebb lett a zene, a dalok szerkezete leegyszerűsödött, és sokkal inkább közelített a hagyományos verze-bridge-refrén felépítéshez, mint azelőtt." A Terminal Spirit Disease részletes boncolgatásába már csak azért sem megyek bele itt, mert ez a lemez minden kétséget kizáróan saját jogán is ebbe a rovatba kívánkozik. Túlzás lenne azt állítani, hogy az At The Gates befutott volna az albummal, de az biztos, hogy az építkezés évei után itt végre megmozdult körülöttük valami: akihez eljutott az anyag, egyből hallhatta, hogy a banda voltaképpen senki máshoz nem hasonlítható felfogással alkot, és itt már dalszerzői képességük is ereje teljében tündökölt. Nem véletlen, hogy az akkoriban a mai állapotánál jóval befolyásosabbnak számító Earache kiadó is bejelentkezett értük, és leszerződtette őket a negyedik albumhoz.

1210atg6

Az At The Gates világos törekvésekkel látott neki a következő lemeznek. Mind tudták, hogy a Terminal Spirit Disease iránya jó, azonban még annál is direktebb, célratörőbb megközelítéssel rakták össze az új dalokat. Anders: „A Terminal Spirit Disease stílusát vittük tovább, és tökéletesíteni is akartuk azt. Az volt a célunk, hogy megírjuk a '90-es évek Reign In Bloodját, vagy legalábbis megpróbálkozzunk ezzel. A lényeg, hogy egy roppant erőteljes, agresszív, arcbamászó, de közben dallamos album szülessen. A Reign In Blood persze csak hozzáállásában jelentett mintát azt illetően, milyen lemezt akarunk készíteni, mert maga a zene nem volt annyira slayeres. De a koncepciónk megegyezett az övékével: ők is csináltak egy 28 perces, iszonyatosan lényegretörő albumot, ami tele volt marha jó dalokkal, és ez bennünket is nagyban inspirált. A mi lemezünk persze nem lett annyira thrashes vagy gyors, de hasonló dinamizmusra törekedtünk, és szerintem működött is a dolog." A Terminal producerével, Fredrik Nordströmmel készített album végül 1995 novemberében került a boltokba.

A Slaughter Of The Soul egy olyan korszakban jelent meg, amikor már nyilvánvaló volt, hogy az európai death/black-vonal képviselői korábban sosem jellemző törekvéseket tettek magukévá. A négyes At The Gatesszel nagyjából párhuzamosan, szintén az év novemberében jött ki a Dark Tranquillity The Galleryje és a Dissection Storm Of The Light's Bane-je, de a korábbi hónapokban került a boltokba a Sentenced Amokja vagy a Cancer Black Faithje is – csupa olyan album, amely a tradicionális heavy metal elemeivel tette roppant izgalmassá a korábban egydimenziósabban durva, pusztító muzsikát. A Slaughter tökéletesen passzolt ebbe a sorba, ám egyszersmind más megközelítéssel is készült. Semmiképpen sem ezt nevezném a fentiek közül a legradikálisabbnak, az viszont biztos, hogy ennyire egyvégtében elsöprő pusztítást egyik banda sem tudott produkálni, mint Tompáék. A zenekar ebből a szempontból amúgy mindenképpen homogénebb anyagot tett le az asztalra, mint a Terminal Spirit Disease.

1210atg3

Ehhez a hatáshoz persze az is kellett, hogy az At The Gates magához képest sosem fogalmazott olyan direkten azelőtt, mint ebben a 34 percben. Az album dalai egytől egyig hibátlanok, ám az összkép tényleg a Reign In Bloodot idézi: ha elejétől végéig hallgatod a lemezt, úthengerszerűen rongyol át rajtad, amiben a Nordström-féle brutálisan tömény, mégis lélegző hangzás is perdöntő szerepet játszik. Viszont az a legőrületesebb ebben az egészben, hogy a banda úgy kombinálta a kalapáló tempókat, dohogó-csikorgó, gonosz gitártémákat már-már mézédes, egyértelműen a valódi, klasszikus heavy metalból érkezett harmóniákkal, melódiákkal, amire korábban nem nagyon volt példa a műfajban. A Carcass valahol egészen hasonlót művelt a két évvel korábbi Heartwork lemezen, az At The Gates viszont még náluk is tovább ment ezen az ösvényen.

Épp a préshatás miatt nehéz dalokra bontani a lemezt, és úgy beszélni róla. Már a nyomasztó intróból kibontakozó Blinded By Fear is azonnal kitapossa a beledet gyilkos riffelésével és Tompa bevérzett szemű, hisztérikus üvöltözésével, ám az benne a legőrjítőbb, hogy már elsőre is beül a fülbe, és a szóló előtt érkező nyomasztó, tenyérizzasztó hangulattémák is csak a még pusztítóbb K.O.-t szolgálják. A Slaughter Of The Soul egy fokozattal lassabb, brutálisan zsíros riffeléssel és újabb fület gyönyörködtető szólóval dob még egy lapáttal a kezdés sokkjára, majd az egyik legizgalmasabb darab következik a Colddal, amely szólószempontból egyben talán az album csúcsát is jelenti jelentős mértékben King Diamond gitárosa, Andy LaRocque jóvoltából – ugyanakkor az ennek megágyazó leállós középrész, illetve az utána érkező, Tompa üvöltözésével megberhelt basszuskiállós blokk is tökéletes.

Az Under A Serpent Sun és a Suicide Nation a zenekar azon érzékét mutatja a legtökéletesebben, miként voltak képesek úgy melodikusak lenni, hogy közben elképesztően durvák is egyben: ezekben a nótákban egyértelműen a riffek másznak az ember fülébe elsőként, minden túlzás nélkül dúdolni lehet őket, olyan tökéletesen fogalmazta meg a témákat Anders és Martin. Az Under A Serpent Sun emellett felvillant egy védjegyszerűen leállós, nyugtalanító melodikus blokkot is – a banda fegyvertárában ezeknek az elemeknek is óriási szerepe volt, mivel mindenütt még tovább fokozzák a feszültséget. A Suicide Nation pedig talán az egész lemez legragadósabb darabja. És nem mellesleg ezt a két dalt köti össze a Slaughter egyetlen megpihenését hozó Into The Dead Sky kellemes instrumentalizmusa.

1210atg2

A World Of Lies megint méregerős riffekkel kezd, majd a zseniálisan váltogatott tempókra rákanyarított számban death metal, thrash és doom csavarodik egymásba kibogozhatatlanul azokkal a bizonyos áradó harmóniagitárokkal, hogy aztán hirtelen érjen véget az egész egy szimpla, de tökéletesen eltalált szóló után. De természetesen nincs utána szünet: az Unto Others újabb gyors-de-melodikus melo-death durvulat, benne még egy meglepő helyen előkapott, rövid leállással – ezek a kis nüanszok is tökéletesen mutatják, mennyire mesteri kézzel építették fel a számokat a csapat tagjai. Ez a nagyon okos, dalcentrikus megközelítés még a Nausea vérhányós, kíméletlen-kegyetlen zúzdáját is végig áthatja, pedig összességében is ez a lemez talán leggonoszabb, legelvetemültebb darabja. A Need sem ismer irgalmat, viszont ebbe meg olyan témákat applikáltak, amelyek ezzel párhuzamosan is már-már heroikus, epikus színezetet kölcsönöznek a nótának. És mindez mentes mindenféle öncélúságtól... A végére pedig már csak a The Flames Of The End levezetése marad némi szimpla, ám igen hatásos, filmzene-szerű szintetizátoros elszállással, amelyben csak fokozatosan fejlődik fel a gitár némi szolid zúzda, majd gerjesztős-zajozós színezés erejéig. Perfekt zárás, egyből újra is lehet indítani utána a műsort.

Ugyan a zenekar mai nimbuszából sokan talán arra következtetnek, hogy a Slaughter Of The Soul már a maga idejében is felrobbantott mindent maga körül, ez valójában távolról sem volt így: az albumra eleinte jobbára csak az underground lapok és fanzine-ek figyeltek fel, majd pár hónapos fáziskéséssel felkapták a fejüket a nagyobb magazinok is, felismervén, hogy ez itt tényleg valami újdonság. A szélesebb metalos közönség fantáziáját azonban ekkor még nem nagyon mozgatta meg a csapat. A kor viszonyait tekintve (ne feledjük: az alternatív éra tetőpontjáról, a metal tömegmédiából való, jóformán totális kiűzetésének éveiről beszélünk!) érdekes és kifejezetten bizarr fordulat, hogy ugyan ekkoriban már megszűnt az amerikai Headbanger's Ball, mégis a tengerentúli MTV adta rendszeresen a rétegműsorokban a Blinded By Fear klipjét, Európában jóval kisebb feltűnést keltettek. Ebben persze az is közrejátszott, hogy a tőkeerősebb Earache több helyre juttatta el a lemezt, mint a Peaceville a korábbiakat, és ekkoriban egyáltalán nem működtek rosszul odaát. A zenekar mindenesetre elég jól megtöltötte a kisebb klubokat az Unleasheddel, majd a Dissectionnel közös európai dátumokon, az Egyesült Államokban pedig a Domination lemezt turnéztató Morbid Angel nyitószámaként játszhattak szintén a Dissectionnel együtt. Talán furcsa, de maga a zenekar egyébként nem feltétlenül tartotta annyira perfektnek a Slaughtert, mint a vájtabb fülű szakújságírók és zenehallgatók. Martin Larsson: „Igazság szerint már akkor is kicsit egydimenziósnak éreztük a lemezt, amikor megjelent. Ettől még persze remekül működik, de biztos, hogy ha készül utána következő album úgy '96-'97 környékén, már az is eléggé másmilyen lett volna."

1210atg5

Az sem szokványos, hogy az At The Gates pont akkor dobta be a törölközőt 1996 őszén, amikor már egyre gyakrabban lehetett hallani a nevüket a Slaughter Of The Soul miatt. A feloszlás katalizátora a megnövekedett érdeklődés miatti fokozott turnétempó lett: az újabb európai, majd amerikai kör már túlzásnak bizonyult a Napalm Death társaságában, és kikezdte az emberi viszonyokat a csapatban. Anders: „Már a turnén is akadtak nézeteltérések, amiben a túl sok alkohol játszotta főszerepet. Még csak kölykök voltunk mind, alig huszonévesek, és szerintem nem igazán tudtuk kezelni a turnézással járó dolgokat. A többieket sokkolta, amikor a turnék után Jonasszal közöltük, hogy menni akarunk, de ma már szerintem tökéletesen megértik, mi volt erre az okunk." Miután a Björlerek nélkül a többiek értelmetlennek látták a folytatást, gyorsan megszületett a döntés: ennyi volt a történet. A zenekar a svéd Tullakrok fesztiválon adta utolsó koncertjét 1996. július 21-én, Anders, Jonas és Adrian pedig egy gitáros haverjukkal, Patrik Jensennel kezdtek el zenélni egy új bandában, amely a The Haunted nevet kapta. Anders: „A The Haunted igazi felszabadulást hozott számunkra, és egyúttal szünetet is jelentett. Ismét ott álltam a próbateremben, és baromira élveztem az egészet. Akkoriban meg sem fordult a fejünkben, hogy a The Haunted is ennyire hosszú életű lehet, egyszerűen csak jól éreztük magunkat."

A folytatást ismerjük: a zenekar tagjai különböző irányokban indultak el, és egészen 2007-ig nem is zenéltek együtt. Ma már úgy látják, annak idején el lehetett volna kerülni a szétrobbanást, de nem bánják, hogy végül így alakult. Tompa: „Baromi fiatalok voltunk még akkoriban, de tényleg... Óriásinak éreztük magunkon a nyomást is, pedig utólag visszatekintve azért nem volt annyira vészes az sem. Viszont így sem tudtuk, miként birkózzunk meg vele. Rengeteget turnéztunk, és nem voltunk képesek kezelni a helyzetet, hogy annyi időt együtt kell töltenünk az úton. Ha most történne meg ugyanaz, semmi probléma nem merülne fel, mert mai fejjel már meg tudjuk beszélni a vitás kérdéseket. De igazából semmi komoly személyes nézeteltérés nem volt akkor sem. Eltérő irányba szerettünk volna haladni, de nem voltak ezek annyira kardinális különbségek, amiket ne lehetett volna összeegyeztetni. Ma már mindannyian a kompromisszumok mestereinek számítunk... Akkor viszont 'vagy így, vagy sehogy' hozzáállással néztük a világot, és ez bizony nem túl gyümölcsöző, ha dolgozni kell. Mindenki nagyon akarta, mindenkit feszített a közlésvágy, mindenkit fűtött a tűz – olyannyira, hogy már-már negatív inspirációnak is tekinthetjük ezt az állapotot. Hihetetlenül sokat jelentett számunkra a zenekar, de nem voltunk képesek tovább látni a saját nézőpontunknál. Ezt a képességet a korral szerzi meg az ember. És mostani aggyal majdhogynem örülünk neki, hogy annak idején feloszlottunk, mivel csak így kerülhettünk bele a mai helyzetünkbe, és mindaz, amit az At The Gates után csináltunk, sokat tett hozzá a személyiségünkhöz."

0127atthegates

Eközben persze azért történt egy és más: amikor a zenekar feloszlott, valami már határozottan pezsgett Göteborg környékén, és az In Flames The Jester Race-ének sikere 1996 őszén mindenki figyelmét a városra irányította a színtéren. A következő években pedig hirtelen megjelentek és szerződéshez jutottak azok a zenekarok, akik bevallva-bevallatlanul rengeteget tanultak az At The Gatestől. A göteborgi színtér szerepét a párhuzamos tradicionális heavy metal felívelésben sem lehet eléggé kihangsúlyozni, és az évtized utolsó harmadában már általában senkinek sem kellett elmagyarázni, mi fán is terem az a bizonyos Göteborg-sound. Még akkor sem, ha maga Anders Björler például ma sem tulajdonítja a saját érdemének e jellegzetes hangzáskép kialakulását: „Az ebben az egészben a legviccesebb, hogy én a magam részéről nem is hallottam a Göteborg-hangzás kifejezést, mielőtt feloszlott volna az At The Gates. Ez a megjelölés már csak úgy 1997-98 körül kezdett el terjedni, amikor egy csomó svéd banda azzal jött elő, hogy óriási hatással voltak rájuk a göteborgi bandák. Azt viszont továbbra sem tudnám értelmesen megfogalmazni, mi tette ezt az egészet annyira különlegessé. Talán az, hogy tényleg friss volt... Azt semmiképpen sem gondolnám, hogy forradalmi dolgokat vittünk volna véghez, és talán az időzítés is közrejátszott abban, hogy sokan mégis így látták ezt. Az pedig, hogy a Slaughter után feloszlottunk, csak felerősítette a zenekar kultuszát. De hogy mi voltunk-e az előfutárai ennek az egésznek? Fogalmam sincs... Azt hiszem, talán igen. De mindazokkal a zenekarokkal együtt, akik akkoriban működtek a színtéren."

Tompa szintén szerényen tekint az At The Gates szerepére, ha szóba kerül a követők özöne: „Igyekszünk nem gondolkodni ezen az egészen. Szerény srácok vagyunk, próbálunk két lábbal a földön maradni, és csak a saját ügyeinkkel foglalkozni. Azt pedig eleve nehéz megállapítani, ki kire volt hatással. Nyilván jólesik, amikor valaki azzal jön oda, hogy milyen nagy hatással voltál rá, de nálunk ez akkor sem téma. Bár azt persze vicces látni, amikor olyan bandák bukkannak fel, akiknek finoman fogalmazva is hasonló a hangzásuk a miénkhez..." Márpedig az áradat csak a 2000-es évek elején indult be igazán, amikor az Egyesült Államokban is gombamódra kezdtek el szaporodni azok a zenekarok, amelyek a Slayer és a Pantera lemezei mellett gyakorlatilag mindent a Heartworkről és a Slaughter Of The Soulról tanultak. De az At The Gates hatása a kortárs svéd bandákra is sokkal egyértelműbb volt, mint amennyire azt a srácok a maguk érdemének tulajdonítják. „Ez az egész megszólalás személyesen Anderstől ered", véli például a már említett Patrik Jensen. „Jól mutatja ezt, hogy miután az At The Gates elkészítette a Slaughter Of The Soult, a srácok az In Flamesből fel is hívták, és kölcsön akarták kérni a pedáljait, az erősítőit meg a gitárját, hogy ők is ezen a bizonyos göteborgi módon szólaljanak meg. Konkrétan megmondták: úgy akarnak szólni, mint az At The Gates. De Anders nemet mondott."

1210atg7

A ki tanult kitől-problémakörnek két évtized távlatából persze nincs már nagy jelentősége, pláne nem a göteborgi berkeken belül. Tompa: „Mi voltunk a legrégebbi zenekar azon a színtéren, de mindannyian barátoknak számítottunk, és baráti jelleggel vetélkedtünk is egymással. Meg persze mindenki hatott is a másikra. Ha a Dark Tranquillity kihozott egy jó lemezt, mi mindenáron be akartuk bizonyítani, hogy képesek vagyunk mi is hasonlóra. De ezek a törekvések nem annyira a konkrét zenei hatásokban jelentkeztek. Talán csak egy lemezt tudok említeni, amin egyértelműen tükröződik egy másik album hatása a színtérről: az In Flames The Jester Race-e tényleg eléggé közeli rokona a Slaughter Of The Soulnak. De ez az egyetlen. A Dark Tranquillity például már az elejétől fogva olyan egyedi megszólalással rendelkezett, amit baromi nehéz lett volna másolni. Ezzel mindenkit inspiráltak is, de nem úgy, hogy a többiek lekopírozták őket. Mindenki a saját kis ösvényét taposta. Mind barátok vagyunk a mai napig, úgy gondolom, mindhárom csapat igen fontos a jelenben is, és még sok minden rejlik bennünk."

A tavalyi At War With Reality és a nyári budapesti koncert fényében én magam is egyetértek Tompával, így nem is vonok le nagyon messzemenő konklúziókat abból, hogy a banda hosszas fogadkozás után mégis rászánta magát egy új albumra. Miért ne tették volna? Kétségtelen, hogy a történet a Slaughter Of The Soullal lezárva is tökéletesen kerek volt, de szerintem célszerű a mai tevékenységükre amolyan jutalomjátékként tekinteni, annak pedig teljesen rendben is van a dolog. A négyes lemez pedig megkerülhetetlen alapművé érett a stílusban – erejét, színvonalát és utóéletét, hatását tekintve valóban ez a Reign In Blood egyik lehetséges megfelelője a '90-es évekből. Kötelező.

 

Hozzászólások 

 
+2 #15 Csumbó kapitány 2016-05-06 17:45
A World of Lies az Akela - Közeleg koppintása! :)
Idézet
 
 
+3 #14 OutbreakOfEvil 2016-02-08 13:29
Nem túlozok vele, ha azt mondom, hogy életem során ezt a lemezt hallgattam a legtöbbet elejétől a végéig, számomra az első hangtól az utolsóig tökéletes. Hihetetlen volt, amikor tavaly Brutal Assaulton találkozhattam velük és dedikáltattam a lemezt :D. Kösz az írást Ádám, jövök egy pár sörrel!
Idézet
 
 
+7 #13 a kapuknál 2015-12-16 09:32
thx végre :) legpusztítóbb albumok egyike, sőt az egyik legújítóbb is, e nélkül kb nem létezne az us metal core.
Idézet
 
 
+2 #12 holló 2015-12-16 09:29
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Holló:
A cancer-black faith említése nekem kakukktojás, az industrial elemekkel dúsított zene és britek ami inkább a shotgun messiah-hoz hasonló cucc, vagyis baromira nem göteborgi vonal.

Miért, az Amok eszerint az? :) Nem a göteborgi vonalról beszéltem abban a bekezdésben, hanem arról a tendenciáról, hogy akkoriban egy csomó death metalos vonalon elindult zenekar elkezdte tágítani a saját horizontját, mindegyik másképp.


Amok azért közelebb áll hozzá, de akkor csak szimplán félreértettem sry
Idézet
 
 
+1 #11 Draveczki-Ury Ádám 2015-12-14 09:29
Idézet - Holló:
A cancer-black faith említése nekem kakukktojás, az industrial elemekkel dúsított zene és britek ami inkább a shotgun messiah-hoz hasonló cucc, vagyis baromira nem göteborgi vonal.

Miért, az Amok eszerint az? :) Nem a göteborgi vonalról beszéltem abban a bekezdésben, hanem arról a tendenciáról, hogy akkoriban egy csomó death metalos vonalon elindult zenekar elkezdte tágítani a saját horizontját, mindegyik másképp.
Idézet
 
 
+3 #10 Holló 2015-12-14 07:04
A cancer-black faith említése nekem kakukktojás, az industrial elemekkel dúsított zene és britek ami inkább a shotgun messiah-hoz hasonló cucc, vagyis baromira nem göteborgi vonal.
Idézet
 
 
+10 #9 Maradonnna 2015-12-11 01:23
Mestermű! 10 pontos lemez!
Idézet
 
 
-11 #8 zoli 2015-12-10 23:09
Jó lemez, de nem klasszikus. Ez az én véleményem. Nincs köze az entombed, dismember, grave vonalhoz. 95-re lecsengett a death metal láz. Ettől még lehetne jó, de számomra nem az. A hangzás viszont ütős. Az in flames lemezei jobban elkaptak ezidőtájt, vagy akár a paradise lost és a tiamat lemezei is.
Idézet
 
 
+4 #7 bjorn 2015-12-10 21:57
Idézet - _Sanci_:
Tompa az isten! Még ha álmomból is riasztanak fel, akkor is felismerem a hangját, ami egyszerűen utánozhatatlan. Bárhol hallatta is, mindig hozzátett az adott lemez színvonalához (Lock Up, Disfear, The Crown).

abszolút így van. amúgy ajánlom a The Great Deceiver zenekarának Life is Wasted on the Living lemezét. Szerintem az a legjobb cucc (máig!!!) amin a Slaughter után énekelt. Kicsi más, noise-osabb, HCsebb, de ugyanolyan szenvedélyes és drámai mint az amit az ATGben alakít.
Idézet
 
 
+6 #6 _Sanci_ 2015-12-10 20:31
Tompa az isten! Még ha álmomból is riasztanak fel, akkor is felismerem a hangját, ami egyszerűen utánozhatatlan. Bárhol hallatta is, mindig hozzátett az adott lemez színvonalához (Lock Up, Disfear, The Crown).
Idézet
 
 
+3 #5 Sanctus 2015-12-10 17:29
Idézet - NOLA:
Óóó, Occsém..., ez AZ ALBUM!
Hibátlan, death metal "slágergyujtemén y" :-)
Amúgy én is meghallgattam az osszes lemezuket, de ezen kívul a tobbi nem annyira kapott el, ...még a Terminalt elo szoktam venni, de a tobbit hanyagolom.
A Slaughter viszont rendszeresen megfordul a lejátszóban a mai napig, és ha nem hallgatom hosszabb ideig, akkor el kezd hiányozni :-)
Megértem azokat, akik nem szeretik Tompa hangját, én viszont baszottul bírom ezt az "elmebeteg rikácsolást" :-)


Tudod, sokszor úgy érzem, hogy itt volt igazán elmebeteg a rikácsolás, lehet, hogy pont ezért tetszik :) Valahogy itt több lélek van benne, mint bármelyik más anyagon, amin szerepelt (igaz, nem hallottam mindet), egyébként laikusként nekem túl száraz, nincs semmi mélysége. Akkor már legalább rendesen legyen elmebeteg :)
Idézet
 
 
+13 #4 NOLA 2015-12-10 17:11
Óóó, Occsém..., ez AZ ALBUM!
Hibátlan, death metal "slágergyujtemén y" :-)
Amúgy én is meghallgattam az osszes lemezuket, de ezen kívul a tobbi nem annyira kapott el, ...még a Terminalt elo szoktam venni, de a tobbit hanyagolom.
A Slaughter viszont rendszeresen megfordul a lejátszóban a mai napig, és ha nem hallgatom hosszabb ideig, akkor el kezd hiányozni :-)
Megértem azokat, akik nem szeretik Tompa hangját, én viszont baszottul bírom ezt az "elmebeteg rikácsolást" :-)
Idézet
 
 
+6 #3 Tulus 2015-12-10 16:50
Klasszikus, igazából csak azt az egy lemezt hallgattam az ATG-től, talán nem véletlenül.
Idézet
 
 
-8 #2 iLane 2015-12-10 16:25
Egyetértek az előttem szólóval: az ének miatt nem hallgattam soha At the Gates-t. Ha csak a zene miatt hallgatnám, akkor meg már inkább Entombed, ott legalább az ének is jó volt. :)
Idézet
 
 
+8 #1 Sanctus 2015-12-10 15:39
Tömör, lényegre törő, mai napig jó hangzású anyag, aminek minden perce üt. Érdekes, Tompa hangját sem ezt megelőző, sem ez utáni lemezen nem tudom szeretni (sokszor elviselni sem), de ide még ez is illik. Van, amikor megvan a mágia...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.