Shock!

Megtippelni sem merném, vajon idehaza hányan emlékeznek még a Bangalore Choir On Target lemezére 1992-ből, de gyanítom, hogy a legtöbbjüket névről ismerem. A kultikusnál is kultikusabb amerikai csapat ugyanis amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan ment annak idején, de erről nem ők tehettek, mert debütáló lemezük bizony kiemelkedő minőséget képviselt a színtéren a maga idejében. A csapatot anno David Reece énekes rakta össze, miután kirúgták az Acceptből az egyébként kiváló Eat The Heat album fiaskóját követően. Reece-t nem keserítette el a kudarc, kitartóan próbálta meglelni a kiutat a rockbiznisz útvesztőjéből, ami hamarosan sikerült is neki: először a Lillian Axe-szel hozták hírbe, végül azonban saját bandájával szerződött le a Warner égisze alatt működő Giant kiadóhoz.

A Bangalore Choir névre keresztelt formáció debütáló anyagán minden hozzávaló adott volt a sikerhez: az On Target lemez körül olyan szakemberek bábáskodtak, mint Max Norman és James „Jimbo″ Barton producerek, míg a dalszerzésbe Jon Bon Jovi, Aldo Nova, Curt Cuomo, Ricky Phillips és Steve Plunkett is belefolyt. Az eredmény nem meglepő módon egy végtelenül professzionális hanganyag lett, mely felölelte az arénarock teljes spektrumát a AOR-os finomságoktól a sleaze/street rock tökösebb megközelítésén át a dallamos metálig, az egésznek pedig David érdes torka és felettébb hatékony dallamformálási képessége adott karaktert. Ha történetesen néhány évvel korábban jelenik meg az On Target, egészen biztosan az élmezőnybe katapultálta volna a frontembert, 1992-ben, a hajmetál-éra végstádiumában ez a letisztultság és magas szintű zeneiség viszont már a múltat jelentette, holott a korong minden volt, csak avétos nem.

Reece azt követően a súlyosabb beállítottságú Sircle Of Silence soraiban próbált szerencsét a Hurricane/Unruly Child-ütős Jay Schellen társaságában, de ezzel az összeállítással sem jutott számottevően előrébb, így nem csoda, hogy hosszú pihenő következett. A 2000-es években aztán ő is felbukkant számos projektben az európai metálszíntéren, legfőképp saját neve alatt készített lemezeket, de megfordult a Bonfire soraiban is, az elmúlt tizenöt évben pedig már a Bangalore Choir nevét is elővette időnként, ugyanakkor sokáig úgy tűnt, hogy igazán komoly szándékai nincsenek a bandával.

A tavalyelőtti Center Mass korong viszont már azt jelezte, hogy valami készül: noha az a lemez eléggé a radar alatt maradt, én magam is jókora késéssel fedeztem fel, hogy egyáltalán megjelent, a dalok hovatovább azt mutatták, hogy David egyre inkább dolgozik a Bangalore Choir teljes reaktiválásán. Októberben aztán kikerült a műhelyéből az új anyag, ami láttán egy pillanatra elbizonytalanodtam: egyrészt ott volt a sokatmondó cím, aztán a pin-up girl a borítón, végül pedig a 16 számból álló tracklista. Ezek így együtt azt sugallták, hogy valami kiadatlan dalokkal, vagy régi demókkal teli gyűjteményes koronggal van dolgom, de rövid úton kiderült, hogy nem, a Rapid Fire Succession egy vadiúj stúdiómunka. Ami persze felvetette a következő kérdést: akkor miért ilyen hosszú? Már nem a '90-es éveket írjuk, amikor mindenki bőven egy óra feletti játékidejű anyagokkal terhelte a hallgatóságot. Elszoktunk már ettől, erre a műfajra pedig a fénykorban sem volt jellemző az ilyesmi. Nem tűnt ez jó előjelnek, mindenesetre adtam a lemeznek egy esélyt.

És milyen jól tettem: nem hazudok, hetekre beragadt az anyag. Volt úgy, hogy napokon át mást sem voltam hajlandó pörgetni. A Rapid Fire Succession ugyanis tökéletes folytatása az On Targetnek, de a legmegdöbbentőbb az, hogy a 16 dalos csokorban gyakorlatilag nem találni hézagtöltőket. Ez azért, valljuk meg, nem jellemző ezen a pályán: a több évtizedes múltra visszatekintő veteránok ilyenkor már általában levezetnek, rosszabb esetben megélhetési lemezkészítő kisiparosokká válnak, nem a karrierjük egyik legjobb anyagát készítik el. Reece amúgy nem csinált semmi egetrengetően újat, csupán fogta a régi recepteket, majd hallatlan ambícióktól vezérelve olyat főzött belőlük régi harcostársával, Andy Susemihl ex-U.D.O.- és Sinner-gitárossal, hogy csak nézek ki a fejemből.

Persze lehet azzal jönni, hogy hol a eredeti felállás az egykori minőségben oroszlánrészt vállalt Curt Mitchell és John Kirk gitárosokkal, illetve a Doug Aldrich-féle Bad Moon Risingból is ismerhető Ramos/Mayo-ritmusszekcióval, meg azzal, hogy a régi fogásokhoz visszanyúlva patikamérlegen mérték ki a hozzávalókat ehhez a lemezhez, mindez azonban nem számít. Azért nem, mert noha tényleg tudatosan forgatták vissza az idő kerekét annak érdekében, hogy ez a korong minden ízében az On Targetre emlékeztessen, mégsem estek bele az önismétlés csapdájába. Nem copy-paste módszerrel dolgoztak, hanem egy vitalitást sugárzó, a mai kor követelményeinek megfelelő harapósabb anyagot tettek le az asztalra, aminek megvannak a nyilvánvaló gyökerei, ezt azonban csak nem rója fel senki Reece-nek.

Rég elfeledett, összetéveszthetetlen érzésvilág szabadul az emberre, ahogy a How Does It Feel elindítja az albumot, homályosan felsejlik az Angel In Black képe, de véletlenül sem utánérzés formájában, csupán referenciapontként. Baromi komoly ez a refréncentrikus téma, és már itt lejön, hogy az énekes különös gondot fordított arra is, hogy a hangzás ugyancsak autentikusan idézze a '90-es évek elejének hajmetálos korszellemét. A második Driver's Seat még magasabb sebességi fokozatba kapcsol, ez is egy azonnal magával ragadó téma, amit eszméletlen gitárszólóval spékeltek meg. Itt jegyezném meg, hogy a gitároskülönítmény, azaz Susemihl, a Mark Zonder és Philip Bynoe fémjelezte Los Angeles-i Warlordból ismerhető Eric Juris és Diego Pires, valamint a produceri teendőket is ellátó Mario Percudani egészen elképesztő riffekkel és dallamosan virtuóz szólókkal pakolta tele a lemezt. Ugyanakkor a hathúros kvartett azzal is tisztában volt, hogy hol a határ, meddig lehet elmenni anélkül, hogy szólóorgiába fullasztanák a dalokat, ami dicséretes. Biztos vagyok benne, hogy valami egész különleges bizonyítási vágy fűtötte Reece-t, amikor ezt az anyagot összerakta, a lelkesedése pedig átragadhatott a társaira is, mással nem magyarázható, hogy mindenki úgy tolja itt, mintha az élete múlna rajta.

Az album felépítése is rendkívüli körültekintésről tanűskodik, és valószínűleg pont ezért nem sok ez a 66 perc: David hasonlóan jó érzékkel keverte a kártyákat, mint 1992-ben, az echte hajmetáltól az AOR-os finomságokon és a békebeli rock′n′rollon át egészen az acceptesen szögletesebb heavy metalig mindent egybegyúrt, majd a masszát leöntötte azzal a mázzal, ami jellegzetessé, urambocsá' Bangalore Choir-ossá tette ezt a dalfüzért. Legyen szó az egyaránt zseniálisan ötletes riffekben tobzódó, kimért tempójú Love And Warról és I'm Headed Forról, a Lightning Strikes/Hurricane Eyes-korszakos Loudnesst Van Hagarbe oltó napfényes Swimming With The Sharksról, az I Never Meant To elsőosztályú lírájáról, a southern hangolatokat felvillantó The Lightról és a kőkeményen trappoló Bullet Trainről, ezek a dalok túlzás nélkül minden igényt kielégítenek. És akkor még nem is beszéltünk a képzeletbeli B-oldalról, mert ott is akadnak csemegék. Anélkül, hogy az összes dalt külön kivesézném, a modernebb hangvételű, mégis bluesos alapokra épülő The Beauty mellett éppúgy nem lehet elmenni szó nélkül, mint a staccato riffek által körülhatárolt Sail On dallamorgiájának esetében. Imádom a fejletépős középtempójával taroló The Trouble With The Trutht is, a klasszik Bangalore Choir-feelinget tokkal-vonóval szállító Still The Same-ben pedig még kolomp is van, amit személy szerint rohadtul hiányolok a rockzenéből évtizedek óta. Tényleg annyira jók a saját dalok, hogy a Accept-féle Prisoner szerepeltetésére igazából semmi szükség nem volt. Makulátlanul megcsinálták, szó se róla, de sokat azért nem tudtak hozzátenni az eredetihez (igaz, el sem vettek belőle).

Nem húzom tovább, így is elég bő lére eresztettem már: ez egy kifogástalan hard rock album, ami egyenletesen magas minősége, koherenciája és kifinomultsága miatt a saját műfajában méltán pályázhat az év egyik legjobbja címre. (David Reece-szel készített interjúnkat nemsokára olvashatod.)