Shock!

A Lédeczy Lambert által gründolt Hircus Nocturnus fesztivál idei kiadása dupla kuriózumértékkel bírt az Ahriman és a Gire miatt. Mindkét formáció a lét-nemlét peremén egyensúlyoz, szerencsére még a léten innen, ezúttal ráadásul „hazai″ környezetbe szólt a meghívó. A JATE Klub jó házigazdának bizonyult, a zenekarok pedig a legjobb formájukat hozták ezen az egyszerre ünnepi, másrészt nagyon is felszabadult hangulatú estén. Mindezért pedig még egy hozzám hasonló, kényelemhez szokott fővárosinak is megérte több száz kilométert utazni.

Egészen szürreális számomra, hogy az utóbbi három és fél évben három és fél Gire-koncerten tudtam részt venni úgy, hogy a zenekar valóban aktív évei korábban teljes egészében kimaradtak nálam. Kónya „Zolcsi" Zoltán, Kátai Tamás és Réti (Hermann) Balázs ugyan konkrétan nem lebegtetik a visszavonulást, mégis folyamatosan benne van a levegőben, hogy az egyik ilyen visszatérő koncert végül tényleg az utolsó lesz. Addig és annyiszor kell tehát őket megnézni, ahányszor csak arra lehetőség van, még akkor is, ha a banda potenciális szettje eléggé behatárolt. Ami engem illet, bőven boldog és elégedett lettem volna akkor is, ha csak a „szokásos" Gire-műsor megy le a rendelkezésükre álló ötven percben, ennél azonban több is történt ezúttal. De ne szaladjunk nagyon előre, a koncert első fele teljesen szabályos módon zajlott, a banda megszólalásába ugyan bele lehetett kötni, és hát valóban több volt a kása a kelleténél, de meg lehetett békélni a dologgal. Balázs grimaszolt, Tamás gimnasztikázott, Zolcsi kihúzta magát, és szóltak az egyetlen Gire-lemez dalai, amelyek (számomra legalábbis) majdnem húsz év távlatából is megunhatatlanok.

A trió zenéje kategorizálhatatlan, ugyan szétszedhető alkotóelemeire, és jól behatárolhatók az egyes összetevők, egészében mégsem hasonlítható semmihez a makói srácok avantgárd metálja. Legendák, na, és ez abszolút nem látszik a színpadi ténykedésükön, ami továbbra is maximálisan alázatos. És akkor, mondhatni a semmiből előkerül Jáksó „Rocker" Imre, aki az egészen korai időszakban (a debütáló On Dist. demó megjelenésének tájékán) volt a banda énekese, és a Necropsiától feldolgozott Trans Express hátán, közösen felfedezik egymás HC-s gyökereit (vannak). Előbújik aztán az este házigazdája, Lédeczy Lambert is, akit én szerintem még soha nem láttam korábban kibontott hajjal, mindenki tudja, hogy az Aranyhajnal (egyben az utolsó dal) következik, és Lambert akkora beleéléssel hozta magát, hogy megrepedni látszottak a pince falai. Ezután nyilván nem következhet semmi, de mégis következik, mind a négyen a színpadon maradnak, és megszólal... a Jura. Igen, a Thy Catafalque-dal az eredeti énekessel, dobgéppel, igazi csúf őskövületként, mi pedig nagyon megkönnyezzük. Aztán tényleg vége lett, bennünk pedig maradt az ezt-nem-hiszem-el élménye.

Ami a Gire-nál nem hangzott el, az az Ahrimannál nagyon is, nevezetesen, hogy tényleg ez lesz az Utolsó Koncert – mondjuk mondták már ezt korábban is, de ezúttal hajlamos voltam elhinni a dolgot. A hattagú brigád épp csak felfért a deszkákra, a színpadi akciót egy személyben Lambert hozta, és nem is aprózta el a dolgot. A frontemberre és pár zenészre felugrott némi corpsepaint az átszerelés közben, előkerültek a gyertyatartók és a többi obskúrus kellék: az Ahriman (újabban rendkívül ritkás) koncertjei mindig is inkább szeánszok voltak, mintsem „hagyományos" fellépések. A Gire-nak nem volt más választása, de hozzájuk hasonlóan az Ahriman is egy erősen old school programmal jött, elhangzott többek között a Transylvania a '94-es Sanctuary Of Darkness demóról, de a The Lord Of Winter (The Return of The Black Feelings demó, 1996) sem akármilyen kuriózum, a hab a tortán pedig a teljes (!) ...From The Dark Nature EP volt, amely a zenekar hivatalos debütálását jelentette huszonnyolc évvel ezelőtt. Ezekhez képest az Avarlángok vagy a Ködkín ösvény már „újabb" szerzeményeknek számítottak az exhumáláson.

Lambertéknél is akadt vendég, a Naturegate-korszak gitárosa, a mára teljesen civil külsőt öltött Vass „War" István is felóvakodott a deszkákra, és ott is maradt a koncert teljes második felében. Ahogy már említettem, ritkaságszámba mennek az Ahriman-koncertek, nekem is mindössze a második találkozásom volt velük, de őszintén szólva kétlem, hogy a hősidők óta valaha ennyire szilajul nyomták volna, mint ahogy most láthattuk őket. Szenti Árpádból (lásd még Thy Catafalque, Damnation) közben annyira jó dobos vált, ami talán sok is ebbe a zenekarba, amely soha nem a minél technikásabb megoldásokban, hanem elsősorban a megfelelő hangulat megteremtésében utazott. Árpi elképesztő dobmunkájára persze bármit fel lehet építeni, ahogy az itt is bebizonyosodott, humán dobgépünk tényleg hihetetlen teljesítményt nyújtott, az este hősei számomra ő és a frontember voltak. Különösen a black'n'rollos korai témák ragadták meg a figyelmemet, úgy képzelem, hasonlóak lehettek a Carpathian Forest koncertjei is a korai években, csak éppen Lambert nagyságrendekkel szuggesztívabb frontember Nattefrostnál.

Kell-e mondanom: ha tényleg ez volt az utolsó fellépés (esetleg mindkét zenekar esetében), akkor ennél méltóbb elköszönésről álmodni sem lehetett volna. Mindeközben pedig készülőfélben az új Ahriman-album, és én soha nem adom fel a reményt, hogy a Gire-tól is kijön még valami fizikailag begyűjthető anyag. Addig is köszönöm szépen az élményt! (A harmadik aznapi zenekartól, a last-minute beugrós Haemalhariától elnézést kérek, nem vártam meg a színpadra lépésüket, mert a koncertek után még haza kellett vezetnem Budapestre, legközelebb igyekszem pótolni ezt a mulasztást.)

Fotó: Sasvári Ágoston (Metal.hu)