Shock!

Húsz éve és néhány hónapja (2005 márciusának idusán) jelent meg a szisztematikus építkezés, az elegáns hangszerelés és a slágeres, közérthető dalszerkesztés metszéspontján a Kamelot legjobb albuma, az európai stílusú power metal egyik legkésőbb született közmegyezéses alapműve, a The Black Halo. Bár a csapat gyökerei és magja az Egyesült Államok délkeleti részéről, Floridából származik, zenéjük jellegzetesen európai, és ez a legkorábbi kezdetektől eltekintve szinte mindig így volt. A szimfonikus hangszerelés, a progos felfogás, a dallamosság mikéntje, minden az öreg kontinens power metalos közegére utal, miközben Roy Khan bársonyos hangja felteszi a koronát erre a hangszerelési mesterműre. A norvég frontember ének mellett a szövegírást is magára vállalta már ekkorra, és a sötét, színházi tónushoz is sok köze van.

Csak idő kérdése volt, hogy előbb-utóbb nyilvánvalóvá váljon: ami a Helloween volt a '80-as évek közepén (EP, Walls of Jericho) és főként az évtized végén (Keeperek), majd később a Blind Guardian (Tales From The Twilight World, Somewhere Far Beyond, illetve főként Imaginations From The Other Side, valamint Nightfall In Middle-Earth), a Stratovarius (Episode-tól a dupla Elementsig) és az Angra (Angels Cry, Holy Land) a '90-es években, azt a szerepet vette át a 2000-es évekre ez az amerikai banda: az abszolút vezetők közé kerültek az (euro-)power metal csapatok körében. Főként, ha lemezes és élőben reprezentált alapzenekarokat keresünk ezen a színtéren, meg persze ha inkább hangzásvilágként nézzük a dolgot, nem csupán földrajzilag.

A Kamelotnak már a névválasztása sem véletlen, elvégre Artúr király legendás fővárosáról van szó, így a misztikus közeg adott, de a banda zenei különlegességét – meggyőződésem, hogy – Roy Khan habitusa adta, és ezt a zenekar is jó érzékkel vette észre és használta ki. Khan érkezése előtt még nem volt meg a mágia, énekesfronton semmiképp, zeneileg meg szintén még útját kereste a csapat. Khan távozása után pedig jött a lassú tempójú, szóval nem drámai, de azért egyértelmű leszállóág. A fénykorban viszont a Thomas Youngblood / Khan szerzőpáros a műfaj és a színtér meghatározó duójává vált, főként a 2000-es évtized közepére lett ez egyre nyilvánvalóbb.

Természetesen mindig is hasonló zenében utazott a Kamelot, ez a lemez csak egy érési folyamat utolsó fázisa volt, de azt találom fantasztikusnak a csapat munkásságában, hogy a csúcsot zsinórban három lemezen is képesek voltak hozni, rendkívül minimális ingadozással (Karma, Epica, ez pedig a folyamat betetőzése), ráadásul élőben is lehengerlő formát mutattak. A csúcskorszak nem volt mentes a kiemelkedő tehetségről árulkodó előjelektől (Siége Perilous és főként The Fourth Legacy), nem a derült égből jött a villámcsapás, ahogy az utózöngék sem mutattak végletekig kimerült csapatot: teljesen korrekt lemezeket készítettek a Khan-időszak végén (Ghost Opera, Poetry For The Poisoned) és az énekes távozása után utódjával, Tommy Karevikkel is – de zseniálisakat már nem. A lényeg itt abban a bő fél évtizedben történt, amely Khan belépése után, az egymáshoz szokás első pár éve után történt. Erről a fejlődési ívről ugyanazt érzi az alkotó is, mint én, mezei hallgatóként: „Persze, hogy minden zenész arénákban akar játszani. De a mi fő célunk az, hogy érezzük, hogy fejlődünk, és magunk számára érdekessé tegyük azt, amit csinálunk. Az is fontos, hogy érezzük jól magunkat közben. Meg hogy olyan az emberek, akikkel dolgunk van, rendesek legyenek. Sok időt töltünk egymással, tehát akkor már igyekszünk olyanokkal tenni ezt, akikkel jó együtt dolgozni."

Floridai barátaink ugye régi motorosok voltak már a szakmában ekkortájt, ám az első két lemezük még jobbára Crimson Glory-utánérzéseket rejtett, egy Khannál gyengébb énekessel, Mark Vanderbilttel. Később, miután Vanderbilt nem tudott turnézni, a '90-es évek végén szerencsére rátaláltak a feloszlott norvég Conceptionból érkezett, apai részről thai származású, norvég énekes Roy Sætre Khantatatra (a művészvilágban később csak Roy Khan). Érdekes módon Khan tűzkeresztsége úgy történt a PR-trükk szerint, hogy el kellett menjen egy floridai sárkányrepülésre is a csapattal. Az énekes elég ijesztőnek találta a tapasztalatot, de a banda valamiért úgy gondolta, hogy jó teszt lesz ez neki. Szerencsére átment rajta, de utólagosan úgy emlékezett vissza rá, hogy nyilvánvalóan csak a marketinges stáb költötte hozzá a körítést. Amire valójában szükség is volt, mivel Roy akkoriban Amerikában jószerével ismeretlennek számított, sőt, soha nem is költözött a forró Floridába, okként pedig nagyon jelentős éghajlati és természeti különbségeket jelölt meg Norvégiához képest. Ám menet közben jön meg az étvágy, vele pedig egyre jobb albumokat kezdtek készíteni az évezred vége felé közeledve (ezek voltak az említett Siége Perilous, majd a The Fourth Legacy), aztán felvettek egy The Expedition című koncertalbumot is, amelyen szerepeltek még Vanderbilt-érás szerzemények is. Az egyre hangsúlyosabb színpadias jelleg pedig a már említett hármas csúcsban öltött testet később a 2000-es évek első felében.

E hatalmas formátumú sor harmadik darabja pont ez a lemez, a legjobb, ugyanakkor talán a legkevésbé szélvész mind közül. Természetesen ebbe a rovatba kívánkozik a Karma és az Epica is saját jogon (türelem rózsát terem). El sem hiszem, hogy középiskolás korom végének és az egyetemi évek elejének meghatározó albuma ma már veretes klasszikus: idén már húszéves volt a The Black Halo, amely hamarosan Amerikában is a mindennemű nagykorúságát ünnepelheti, miután jövő tavasszal betöltötte a huszonegyet.

Bár a csapat zeneileg egyre jobb lett és egyre jobban összeállt, nem minden ment tökéletesen. Az emelkedő ázsióval járó növekvő érdeklődés megkövetelte az árát. A stabilan nagyon magas színvonalú teljesítmény lemez- és koncertfronton nem biztos, hogy elég ebben a bizniszben, ezért beütött a krach. Az érzékeny énekes nehezen viselte a felelősséget a sikerekben még csak megmártózni kezdő csapatban, a féléves, szinte állandó és rendszeres távollétet a családtól, a turné-lemez-promó-dalírás verklit, de a szakmai és kasszasiker pörgette a mókuskereket szakadatlanul. A banda pedig mindenért megdolgozott, de meg is lett az eredménye. „Volt egy nyár, amikor alig aludtam: hat-nyolc hétig nem nagyon sikerült egy teljes éjszakát végigpihennem, és éreztem, hogy megőrülök" – idézte fel Khan, aki a 2010-es évek elején kilépett a zenekarból, amellyel fantasztikus magasságokat járt meg, de mentálisan rendkívül megterhelőnek élte meg a túlórázást és az állandóan turnézást. Egyre jobban felemésztette az egészségtelen életmód, és – elmondása szerint – ha nem távozott volna a csapatból akkor, talán már nem is élne, komplex koktélnak nevezve az okokat. Nem a mi tisztünk megítélni, hogy túloz-e vagy sem, de valószínűleg egy feltörekvő és meredeken felfelé ívelő banda frontemberének és énekesének lenni akkor is nehéz, ha történetesen nagyon jól csináljuk a dolgunkat és örömünket leljük benne. A hosszan tartó szünet végén idén kezdett repedezni a jég, és a jelek szerint Khan már igencsak túl van a kiégésen, de gyógyulási állapotát inkább folyamatnak nevezte, amely a megfelelő irányba halad. Korábban munkamániás is volt: „Amikor hazaértem, az volt az első, hogy lerúgtam a cipőmet az előszobában, és leültem a gép elé dolgozni. Egyáltalán nem voltam jó férj és nem voltam jó apa. Sok dolog nem stimmelt velem akkoriban."

Viszont különleges énekesi hóbortjai is voltak, konkrét rituálét dolgozott ki magának, főként az élő fellépések előtt: „Sok vizet iszom, napközben. És legalább egy órával a buli előtt elkezdem a bemelegítést. Kocogok, fekvenyomok, felüléseket csinálok, hogy bemelegítsem a testem, és aztán elvégzem a saját bemelegedési szertartásomat – lehetőleg zuhanyzás közben, nem feltétlen a zuhanyrózsa alatt, de egy szobában, ahol van forró gőzölgő víz. Csak állok ott, mint a szaunában. Sok forró teát iszom mézzel, átlagos dolgok ezen. Ja, és szeretek fogat mosni színpadra lépés előtt – ez az én furcsaságom. Aztán be kell állítani a hangzást. Minden helyszín, minden monitor, minden erősítő más hangot ad, és alkalmazkodni kell. Érezni kell a közönséget is – pár számba belekerül, amíg ez kialakul."

Ugyanakkor az énekes és hangszeresek között sosem volt sárdobálás, a felek jóban maradtak: a teljesen baráti hangulatú kilépés mégis mindenkit lesokkolt a csapaton kívül, emlékszem, engem is mennyire, nem értettem, miért kellett véget érnie a tökéletes együttállásnak. Szerencsére, mivel Roy nem égette fel maga mögött a hidakat, bármikor fel lehet(ne) venni a fonalat, ha minden érintett nyitott lesz rá. E megemlékezés aktualitását az is adja, hogy az énekesfenomén a jelek szerint nemcsak egyre jobban van, és egyre nagyobb intenzitással mozgolódik – igaz, egyelőre csak szólóban –, de olyat is mondott, hogy erre a jubileumra érdemes lenne összeállni valamilyen formában az eredeti alkotóknak is. Ha Tommy Karevik lennék is, azt mondanám: jöjjön, aminek jönnie kell. Talán a nem sokkal Khan előtt lelécelt Glenn Barrynek is újra megjön a kedve egy kicsit nosztalgiázni, a basszusgitáros ugyanis az addigi összes lemezen játszott.

Szövegileg egyébként a Black Halo nagyban kapcsolódik elődjéhez, az Epicához, ugyanis ez a kettő nagymértékben Goethe Faustjából merít ihletet, és egy univerzális megkísértés-történetet mutatnak be. Arielt, a főszereplőt maga Khan játssza, aki Heinrich Faustnak felel meg Goethénél. Épp ezért nem tekinthető egyik lemez sem a mű teljes megzenésítésének, bár elég nagyok a hasonlóságok. Meglepő irodalmi szál még az is, hogy akkoriban, az Epica albumhoz kötődően nagy rajongójuk, a német science fiction- és fantasyszerző, Harald Evers még engedélyt is kért a bandától, hogy a csapat szereplőit a regényeiben használhassa. 2006-ban meg is jelent Das 7. Buch der Schatten: Das Amulett (Az árnyékok hetedik könyve: Az amulett) című műve, amelynek második része rá egy évre Das 7. Buch der Schatten: Die Rache (Az árnyékok hetedik könyve: A bosszú) címmel követett. Persze az ilyen teátrális zenébe sok vendégénekes kellhet, a csapat viszont briliánsan megoldja a feladatot, egy Avantasia-méretű, rockoperás stábot is megközelítve. Bár hasonlóságok, sőt, akár még személyi átfedések is vannak (Sascha Paeth, Michael Rodenberg például), de az Avantasia projekt és a Kamelot zenekar között jelentős zenei eltérések találhatók. Az viszont közös, hogy felvonul néhány nagy formátumú vendég a lemezen, és az együttműködők sora sem rövid. A legfontosabb mégis a zenei tartalom, így lássuk, mivel van dolgunk!

Előtte teljesen szokatlan volt a power metal színtéren blackes károgós vokált alkalmazni (March of Mephisto), elsőre újkorában én sem tudtam mire vélni a dolgot, de az utókor Thomas Youngbloodékat igazolta, és én is gyorsan megbarátkoztam ezzel a váratlan megoldással. Shagrath kiválóan oldja meg a feladatot: Mephisto, a bukott angyal szerepét énekli el, ő az egyetlen eredeti nevű szereplő Goethéhez képest. A Dimmu Borgir énekese pedig erős kontraszt a bársonyos Khannal. Eredetileg Shagrath is furcsán nézett, amikor megkeresték, előbb látni akarta, hogy mi készülődik, ám a kész dalra már ő is igent mondott. A hörgős részeket később sem vitték túlzásba, és ma sem kimondottan bevett szokás a műfajon belül az ilyesmi. Elenyésző az a pár kivétel, de a stílus nagyjai közül a Rage albumain kívül itt-ott nem tudok erre példát, és nem, a Children Of Bodom sem power metal, bár van köze hozzá. A Dimmu Borgir és a Kamelot közötti váratlan híd ez, Shagrath egy váratlanul új dimenziót ad hozzá az amúgy középtempós, slágeres darabhoz – tökéletes indítás. Egy meglehetősen sötét hangulatú klipet is forgattak hozzá Svédországban, Patric Ullaeus (Dimmu Borgir, In Flames, Lacuna Coil) irányításával, és nyilván Shagrath sem maradt ki a szereposztásból, ha már énekel benne.

Instrumentális fronton is egy illusztris meghívott, az Yngwie Malmsteen mellől, majd a Stratovariusból ismert billentyűs, Jens Johansson szerepel itt, mivel ezen a lemezen nem volt állandó szintis a csapatban. Johansson szintiszólója egyből felismerhető már a hangszer tónusáról is. Viszont állandó jelleggel segítette őket Michael „Miro″ Rodenberg producer és Sascha Paeth másodgitáros, producer, mindenes is – ők a fontos hangszerelési feladatokat is ellátó háttéremberek. Olyan részleteket tettek hozzá a zenéhez, mint például az itteni hegedűs betét, de minden dalban akad egy-egy apróság, ami a kisegítő csapattól származott. Ugyanezen zenészek hosszú, karrierszintű együttműködése olyan, dallamokat csúcsra járató zenekarokat is felölelt, mint az Angra, az Avantasia, az Edguy, a Brainstorm, a Rhapsody vagy akár Roy Conceptionja egy évtizeddel korábban – Paethről még hallott az emberfia, ha máshonnan nem, hát az Avantasia kapcsán, de főként Miro az eldugott érték itt, abszolút legenda az európai jellegű power metal világában, és „senki″ nem tudja róla. Kulcsfontosságú magasztos részleteket tett hozzá minden olyan lemezhez, amelyhez köze volt – és elég sokhoz volt köze. Egyébként Paeth és Rodenberg producerduója kifogástalan munkát végzett az egész lemezen. Ahogy a kórusok megszólalnak az egész lemezen, arról tankönyvet lehetne írni. Nem is tudom, mi lesz a power metal világával, ha ezek az emberek nyugdíjba vonulnak. Esszenciális rétegek ezek ebben az elegáns zenében.

A zeneileg legjobb darab a másodikként érkező lendületes When The Lights Are Down, ebben is Johansson a vendég, itt is van finom hegedűs kíséret, amely köré Johansson szintiszólója is épül (ő később nem szerepel már a lemezen). A sodró tempó visz mindent Khan szárnyaló énekével. Rejlik valami magasztosság a hangszerelésben, amit nem lehet riffekkel meg tempókkal leírni, és az egész zenének van egy páratlan színpadias vetülete. Senki sem művel hasonlót power metal berkekben, ehhez a már említett Khan szövegvilágon túl a produceri team hozzájárulása is lényeges. Talán hasonlóságként az Angra, Symphony X és a Vanden Plas ízléses megoldásait lehet még ezzel a világgal rokonítani, de meglehetősen egyedülálló, amit ezen a lemezen elővezetnek ilyen tanítanivalóan.

A vendégek sora folytatódik a következőkben is, Simone Simons énekel duettet Royjal a The Haunting (Somewhere In Time)-ban, aki akkor a még csak szárnyait bontogató Epica rendkívül fiatal, 20 éves énekesnője volt, reménység, és zenekara sem számított még olyan befutott szimfonikus metálos intézménynek, mint ma. Az Epica elnevezése sem véletlen, bevallottan az előző Kamelot-albumról ered. Az a különleges a Hauntingban meg a lemezben is, hogy power metal létére sok a középtempó, ez is kimondottan kimért tempójú, együtténeklős fajta. Klipjét a Mephistóval együtt vették fel Ullaeusszal, mert így olcsóbb volt, csak egyszer kellett reptetni az egész stábot, és a két különböző hangulatú felvétel markánsan el is különíthető. Marguerite szerepében (Goethénél ő trójai Heléné egyébként, aki nem az itt Helena nevű női főszereplő) Simone természetesen szerepel a klipben is, ekkora ziccert nem lehetett kihagyni. Ma sem lehetne, hát még akkor. Szerepeltetése lehetséges, hogy más szempontból is befolyásolta a bandát, de erre nincs bizonyítékom. Viszont elképzelhetőnek és végtelenül kézenfekvőnek tartom, hogy későbbi férje (akkor még csak párja), a már addig is sokat bizonyított billentyűs, Oliver Palotai előtt valójában a személyes ismeretség miatt nyílt meg az ajtó a Kamelotba. Így vagy úgy, 2005 márciusában jelent meg a lemez, Palotai pedig októberben szállt be. A budapesti koncert óta pedig azt is tudjuk, hogy egy kicsit beszél magyarul is, nevéhez méltóan. Közben pedig nyugtázzuk: már három számnál járunk, és jól elkülönül egymástól mindegyik, és mind telitalálat.

Az egy sima, egy fordított elv alapján a tempós Soul Society következik, ez klasszikus teperős, riffelős power metal, kevés cicomával Casey Grillo ízléses kétlábgépes alapjával. Khan misztikus éneke erre is felteszi a koronát, de mondjuk mire nem? A lassulós rész sincs túlhangszerelve, Miro szintijei nincsenek előtérben, nagyon visszafogott az egész, a gitárszóló sincs túltolva, bár a keleties dallamrészletek különlegesek benne. Rövid latin átvezető után jön az album nagyívű lírája, az Abandoned, itt az elegáns vonósok és billentyűsök adják a zenei alapot, Khan pedig fantasztikusan uralja a dalt, az ilyen balladákat már direkt az ő hangjára írta a csapat szerzőpárosa ezen a ponton. Látszik, hogy ez már az ötödik lemeze volt Youngblood mellett, és maximálisan egymás erősségeire játszott a páros ekkoriban. Helenát, Ariel szerelmét (Goethénél eredetiben Gretchen) Mari Youngblood, a főnök felesége játssza, aki visszatérő szerepet kap a lemezen. Magas, angyali jellegű kislányhangja van, tökéletes kontrasztot képez ő is Khan férfias, érzelmes, de ugyanakkor meglehetően lágy hangjával.

A This Pain az első olyan szám, amely az előző tempóját folytatja, a merengős szintiintró után viszont jön egy újabb pattogós, középtempós jellegzetes Kamelot riff, amelyből egy csodás albumos tétel bontakozik ki remek prog/power megoldásokkal. „Some of this pain is sole subjected / But what was I to do" – Khan önmaga is benne van ezekben a sorokban, főleg a kiégését elnézve. Nem nagy sláger, de itt a nem slágerekben is olyan zenei potenciál van, hogy az embernek csorog a nyála. Újabb skalp, de itt nem lesz gyenge szám még hírből sem. A Moonlight középtempója megint teret enged Khan tökéletes hangjának, még a riffelősebb rész sem túl gyors, ám ez ilyesmi akkor is működik, ha nincs szétverve – a banda óriási erénye ez. Aki a középtempót tudja uralni, az igazán mestere a dalszerzésnek, mivel a legtermészetesebb tempókat a legnehezebb úgy megtölteni a tartalommal, hogy fogós legyen, ugyanakkor meg nem sekélyes. Minden sikerült itt, ez is. „Moonlight falling over me / Sail on where the shadows hide" – akkora refrén, hogy egy marhacsordát is el tudna vinni a hátán! A sanzonszerű átkötő teljesen olaszul van, egy olasz hölgy is énekli. Cinzia Rizzo állandó meghívottja a csapat lemezeinek, és ő is színházi kötődésű, kézenfekvő, hogy itt is szerepel, passzol a bandához is az Un Assassinio Molto Silenzioso (Egy nagyon csendes gyilkosság).

Majd belecsapunk a címadóba. A The Black Halo gyorsabb tétel, ám a jellegzetesen sajátos, középtempós riffelés ismét megjelenik, fantasztikusan áll ez a bandának. Sőt, ha van kimondott kedvencem tőlük, pont ez az: nem sláger, nem klipszám, de minden benne van, amitől ilyen nagyszerű a zenekar. A „Darkness come tonight" rész maga a nagyívű elegancia, de az egész refrén tömör gyönyör, libabőr, kinek hogy, de az ember nem maradhat érdektelen, ha ezeket meghallja. A nagyzenekari rész is briliáns, pont, amennyi kell, nem variálják túl, csak néhány taktus, majd a lemezt nem feltétlenül meghatározó gitárszóló zárja a darabot. Óriási arányérzékről tesznek tanúbizonyságot minden dalban, itt is, szavakkal leírhatatlan, milyen tökéletes ez a csúcsra járatott dallamérzék. „All you do in life comes back to you-u-u-u-u" – tobzódunk a felejthetetlen dallamokban! Nem véletlenül vezeti fel a kétlemezes koncertalbumot „jövőre"pont ez a monumentális dal az intrójával együtt (One Cold Winter's Night). Mestermű, a banda egyik legjobbja.

A figyelem nem lankad, meg a tempó sem, mert a Nothing Ever Dies az egyik leggyorsabb és nagyobb ívű témával támad, ezek a progos riffek bizony szerepelhetnének egy Vanden Plas-lemezen is, nagyon komoly ritmusozás folyik itt a végtelenül dallamos és fogós zene gerincét képezve. Szögletességnek és magamutogatásnak nyoma sincs, csak fantasztikus összjáték. Ezen a ponton azt szoktam gondolni, hogy hova lehet ezt még fokozni, de mindezek tetőzésére következik a kilencperces monstrum, amely az egész lemezt jellemzi és nagyon jól összesűrít mindent, amiről ez a zene szól. A Memento Moriban Khan már olyan magasságokban jár, mint Jeff Scott Soto a fénykorában, az ízléses hangszerelés miatt pedig a rockoperás érzet is nagyon erőteljes. Nem egy riffelős monstrum ez, Miro egyik mesterműve inkább. Nem száműzték belőle a keménységet sem, csak nem az a lényeg. Progos, amikor kell, visszafogottan szimfonikus kábé végig, nagyívű és magasztos, egy epikus végkifejlete az irodalom egyik gyakran feldolgozott témájának – minden megtalálható itt, és egymásba szervesen kapaszkodnak ezek az elemek. Mari Youngblood ismét Helena bőrébe bújik, de Shagrath is mormog pár sort Mephistóként. Thomas Youngblood játékára is érdemes felfigyelni, ugyanis sehol nem hivalkodó, de csodás akusztikus díszítései, harmóniái ragasztóként kötik össze a részleteket és dallamos, dúdolható gitárszóló is van megint – hibátlan és ugyanakkor példaértékű csapatmunka! Rövid, némileg fölösleges átkötő után a Serenade-del zárunk, a műfaj nevéhez illően egy tempós erőteljes darab ez, Nothing Ever Dieshoz hasonló progos riffekkel. Sok újat nem hoz, de illik az 57 perces album végére. Nem is tűnik ilyen hosszúnak az egész, mivel tizennégy tétel intrókkal, mindennel együtt, mondhatni, ideális lemezhossz, főleg a kor és a műfaj követelményeit figyelembe véve.

A fentiek fényében kijelenthető: a Kamelot a 2000-es évek dallamos metálszínterének minimum egyik, de talán „A" legnagyobb bandája. Nem nehéz ilyenekre gondolni, amikor a legelegánsabb hangszereléssel operálnak, van hozzá egy zseniális és különlegesen tehetséges énekes, a dallamérzékük pedig korábban is kiemelte őket a hasonszőrű bandák halmazából. Jelentős érdeme van ebben a diadalmenetben a stábnak is. A színtér legjobb szakemberei kihozták a maximumot ezekből a szerzeményekből, hangszerelési és produceri tekintetben egyaránt. Egyszerűen mindenben egy kicsit jobbak pályatársaiknál, és jóval kevesebb itt a pátosz vagy a magamutogatás, valamint egy-két tag hóbortjainak kiszolgálása sem történik meg (a kései, csúcson túllevő, de bizonyos szempontból a csúcskorszakos Rhapsodyra és Nightwishre is gondolok). Slágerek is akadnak szép számmal, a balladák is markánsak, minden fronton tökéletes és szerteágazó művet alkot, ami itt hallható.

Utólagosan nézve sajnos ez volt a banda utolsó igazán zseniális stúdiókiadványa. Természetesen készültek még jó albumok a műhelyben, Khannal és nélküle is. Nyálcsorgatós koncertalbum a One Cold Winter's Night is, amelyet ezen a turnén vettek fel egyedi kameraáállásokkal, igazi slágerparádéval támadó dupla lemezes kiadvány, CD-ken és DVD-n is maximális. De a tényeken ez nem változtat: az azóta eltelt húsz évben eddig hiába vártunk egy új dalokat tartalmazó Kamelot-mesterműre. Most, hogy Roy mentális betegsége már nagyjából a múlté, egyre ígéretesebb dolgok kerülnek elő az újkori tevékenységéről is, természetesen neki is karrierje meghatározó korszakának számítanak a Kamelotban töltött definitív évei, alapoz is rájuk. Mint írtam, kábé csak a bejelentésre várok, hogy visszatér, és gyerekkorom egyik legnagyobb (szimfonikus, progos) power metal csapata újra a régi fényében tündököl majd.

Egy biztos, a Khan-évek a műfaj abszolút elitjébe repítették a bandát. Ha a modern kor dallamos metáljáról beszélünk, a Kamelot ezen korszaka megkerülhetetlen a lemezek, a slágerek és az élő teljesítmény frontján is. És ha úgy vesszük, nem késtek el sehonnan még most sem, mivel tucatnyi pályatárs bizonyította, hogy még 50-60 évesen vagy később is lehet nagyot robbantani elegendő ihlettel. A trónra, dobogóra – kinek hogy tetszik – visszamászni egyeseknek hosszabb kihagyás után is sikerült, itt meg csak egyetlen kulcsfontosságú tag hiányzott évekig. A többiek töretlenül dolgoztak időközben is, csak a nagyon jót a megismételhetetlntől elválasztani tudó isteni szikra hiányzott leggyakrabban. Hátha van még egy-két nagy dobása ennek a projektnek, a régi szereposztásban is akár!