Shock!

Egészen pontosan huszonöt éve, 1995. június 27-én jelent meg a Bon Jovi sok vitát kiváltó hatodik sorlemeze, ami ebből következően nem mindenki kedvence, ahhoz viszont kétség sem férhet, hogy New Jersey fiainak leginkább szerteágazó, és mint ilyen, zeneileg legizgalmasabb munkája, ami jó borként egyre csak nemesedett az évek múlása alatt. Noha a megjelenése idején magam sem voltam kibékülve vele, idővel ugyanúgy felismertem értékeit, ahogy a korszak hasonlóan vitatott produkciói (Promised Land, Slang, Load satöbbi) esetében is sikerült ugyanez.

Ahhoz, hogy a lehető legtisztább képet kapjuk erről az albumról, érdemes kicsit távolabbról szemlélni mindazt, ami Bon Joviék háza táján történt az azt megelőző időszakban. Az orrvérzésig tartó és baromi feszített tempójú New Jersey turné 232 koncertjét követően a zenekar tagjai érthető módon a hátuk közepére sem kívánták egymást, ami több szempontból is jót tett nekik. Egyfelől lehetőséget adott arra, hogy kicsit mindenki foglalkozhasson a saját dolgával, és ezt alaposan ki is használták: Jon óriási kereskedelmi sikereket aratott a Young Guns II film inspirálta Blaze Of Glory albummal, Richie Sambora egy jóval kevesebb pénzt, viszont annál több szakmai elismerést hozó szólóanyaggal tornázta fel ázsióját, David Bryan egy Netherworld (magyarul Köztes világ) című B-kategóriás horrorhoz írt zenét, a többiek pedig a milliomos rocksztárok gondtalan életét élve töltögették lemerült akkumulátoraikat. A Bon Jovi márkanév pihentetésével másfelől megúszták azt, hogy a rockzenében akkor zajló és minden addiginál radikálisabb őrségváltást aktív szenvedő alanyként kelljen végigélniük. A kényszerszünet mindenképpen jól jött nekik, mert volt idejük felkészülni egy teljesen más planétára való visszatérésre, illetve kitalálni egy olyan stratégiát, ami működhet a '90-es évek megváltozott körülményei közepette is.

Persze nem volt kérdés, hogy totálisan ellenséges közegbe fognak érkezni, lévén az MTV és sajtó abban az időben már mindenkit ízekre szedett, aki az előző évtizedben hosszú hajat viselt, flitteres ruhát hordott és színes gitárt pengetett. Papíron a hajmetálos vonal aktív szereplőjeként a Bon Jovira is ugyanolyan boszorkányüldözés várt volna, mint a Warrantra és a Wingerre, valami rejtélyes oknál fogva a lemezipar hatalmasságai mégsem tették a nyakukba a kötelet. Lehet morfondírozni rajta: vajon a poszterarcú Jon Bon Jovi rövidebb hajú, letisztultabb énjében és meg nem kopott fiús sármjában látták meg a még nagyobb potenciált, esetleg a zeneileg változást hozó Keep The Faith album koncepcióját tekintették jól kiaknázható területnek? Netán a kecsegtető busás haszon reményében nem vonták meg a bandától a szupersztár-státuszt, vagy saját jogon, időtálló dalaik miatt voltak képesek talpon maradni? Bárhogy is esett, a lényeg ugyanaz maradt: Jonék egyedülálló módon voltak képesek átmenteni népszerűségüket az új évtizedre.

Persze ez sem ment könnyen, eleinte őket is osztották rendesen, még a specifikus rockmagazinoktól is kapták az ívet, hol Jon kevésbé rockos fazonjába, hol az elpuhult zenei irányba kötött bele a sajtó. Utóbbi mondjuk ordas baromság volt, mert a Keep The Faith nem csupán az addigi legkomolyabb zeneiséget és legkevésbé nyilvánvaló megoldásokat felvonultató anyaguk volt, hanem a legsúlyosabban megdörrenő is, elég megemlíteni az irgalmatlan komoly, metálos riffel ajtót berúgó If I Was Your Mothert, a karcosan street rockos Feart, a 10 perces Dry County epikus mesterművét vagy a sajátosan modern hi-tech hard rock-formulát felvillantó Save A Prayert. Valamiért mégsem ezek a finomságok kötötték le az emberek figyelmét, hanem az, hogy a címadó dalba és az I Believe-be U2-s megoldásokat integráltak. Még a honi Hammer is előszeretettel csámcsogott ezen, holott már a New Jersey-n is szerepelt egy Bonóék világára hajazó tétel, a Blood On Blood. Az is sokatmondó, hogy Jonékkal szemben a Van Halen és a Dream Theater egyáltalán nem vált sztereotip megjegyzések céltáblájává, amikor ugyanezt csinálták (The Seventh Seal, illetve Lifting Shadows Off a Dream, ugyebár...), mi több, esetükben mindenki elismerően bólogatott. Némi kezdeti hányattatás ellenére azért a Keep The Faith az intenzív turnézásnak hála csak megállt a maga lábán, a Bon Jovi pedig hirtelen vállalhatóvá, legitimmé vált.

A hatodik lemez elkészítésére így már lélektani előnnyel fordulhattak rá, néhány előre nem látható és nem túl pozitív esemény hatására pedig érdekes módon még jobban belekapott a szél a vitorlájukba. 1994 nyarán megesett a zenekar történetének első tagcseréje, a zeneileg és emberileg egyaránt meglehetősen léha életvitelt folytató Alec John Such basszusgitáros helyére egy minden hájjal megkent stúdiómuzsikus, Hugh McDonald került, aki már a korábbi lemezek munkálatai során is kisegítette a csapatot a stúdióban, amikor Alec bizonyos okokból kifolyólag nem tudott rendelkezésre állni. Az Alice Cooper-, Cher-, Michael Bolton- és Lita Ford-albumokon edződött session-veterán személyében Jonék olyan basszert találtak, akire mind a stúdióban, mind a színpadon nagy biztonsággal lehetett támaszkodni. Szintén jól jöttek ki abból, hogy a lemez '94-es év végére tervezett megjelenését jó fél évvel eltolták az elhúzódó dalszerzői procedúra miatt. A Bon Jovi/Sambora-tandem mindenképpen szeretett volna még némi időt kiharcolni magának további dalötletek kipofozására, ami végül kompromisszumos megoldást szült: a kiadó kapott két új dalt, amiket egy válogatásanyaghoz hozzácsapva kihozhatott még az év őszén. Noha az ilyen nyilvánvalóan időhúzó kiadványok nem minden esetben sülnek el jól, ebben az esetben valami egészen elképesztő dolog történt, és a legtöbben talán meg sem lepődnek, ha azt mondom, hogy ebben nagy szerepet játszott egy bizonyos John Kalodner. Történt ugyanis, hogy a Whitesnake amerikai befutását és az Aerosmith feltámadását egyaránt előkészítő legendás A&R-szakember talált egy Always című dalt Jon fiókjában. Az énekes egy évvel korábban egy Romeo Is Bleeding című Gary Oldman-mozihoz írta a témát, ám a film végső változata nem nyerte el a tetszését, és emiatt visszavonta a dalt. A híresen jó szimatú Kalodner azonban kiszagolta a demóban lévő lehetőségeket, és addig nyaggatta a zenekart, míg fel nem vették a Cross Road címet kapott best of-koronghoz. Csak a miheztartás végett: a kísértetiesen aerosmithes képi világú videóval megtámogatott Always azonnal a Bon Jovi történetének egyik legnagyobb sikerdalává nemesült, a kislemezből több mint 3 millió példányt adtak el. Mindez azt jelentette, hogy az évet brutális plusszal záró brigád a lehető legszélesebb közönségréteg felfokozott várakozásától övezve végezhette el az utolsó simításokat az új sorlemez anyagán 1995 elején.

Ami az előkészületeket és a stúdiós időszakot illeti, eredetileg újra a Keep The Faith számára atomhangzást kreált Bob Rockkal szerettek volna dolgozni, ám a kanadai stúdiómágus minden perce be volt táblázva a Motley Crue, a The Cult és a Skid Row aktuális lemezei okán, arról nem is beszélve, hogy már a Metallicával is készülődött a következő nekifutáshoz. Kénytelenek voltak tehát más producer után nézni, de rövidesen meg is találták emberüket: a brit Peter Collinst szemelték ki maguknak, aki a hi-tech hard rock hangzások legavatottabb mesterének számított a Rush, a Queensryche és a Suicidal Tendencies lemezein nyújtott teljesítményének köszönhetően, mindazonáltal nem a védjegyének számító, végletekig kidolgozott és tükörsimára polírozott megszólalást rendelték meg tőle, hanem valami egészen mást, de erről majd később. A hosszúra nyújtott dalírósdi után végül '94 októberében kezdték el a stúdiómunkálatokat Nashville-ben, amit tíz nap után megszakítottak. Meg nem nevezett indokok miatt az ottani felvételek javát letörölték, majd átcuccoltak a New York-i Woodstockba, ahol újabb problémába ütköztek: a Bearsville stúdió szomszédos felvételi helységében a Fear Factory rögzítette a kultikus Demanufacture albumot, az általuk használt hangerő pedig állandóan akadályozta a Bon Jovi hangmérnökeit a dobok bemikrofonozásában és a beszűrődő zaj kizárásában. A nehézségek ellenére az alapok túlnyomó többségét mégis az itt készült felvételek adták, míg az éneket és a billentyűs részeket Jon New Jersey-i házi stúdiójában csinálták meg. A gitárokat Sambora új lakhelyén, Los Angelesben vették szalagra, ahol három különböző helyszínen dolgoztak, többek között a keverést is itt végezte Bob Clearmountain.

A These Days címre keresztelt album végül '95 júniusában került a boltok polcaira. Az Always fél évvel korábbi galaktikus sikere miatt mindannyian egy steril balladás poplemezre számítottunk, és első blikkre ezt is kaptuk. De csak elsőre. Nyilván a kiadó érdekei pont azt diktálták, hogy így tűnjön, és az Alwaysre rátromfolva egy hasonló bluesos lírával, a This Ain't A Love Songgal vezették fel az anyagot, megcélozva a háziasszonyok és az átlag kereskedelmi rádióhallgatók népes táborát. Az üzleti koncepció jobban nem is működhetett volna, főleg Európában és Ázsiában övezte elképesztő hisztéria a megjelenést. Az mondjuk tény, hogy a 74 perces anyagon tényleg kicsit sok volt a lassú, balladisztikus szerzemény, ám ha az ember alaposabban beleásta magát az albumba, akkor arra is könnyűszerrel rájöhetett, hogy ez bizony a Bon Jovi szövegeiben legsötétebb és legmélyebb, textúráiban és hangszerelésében pedig legösszetettebb lemeze, amely szerteágazó, kalandos jellege ellenére végtelenül koherens, kiforrott arculattal és megismételhetetlen hangulattal bírt.

Az album egy zenekari próba kezdőhangjaival indul, és jórészt tényleg úgy folytatódik, mintha a nagyszobában, az orrunk előtt tolná a banda: Sambora egy lassan örvénylő, grunge-felhangoktól sem mentes riffel vezeti fel a társadalmi egyenlőtlenségek témáját boncolgató Hey God nyitányát, majd egy nem várt ritmusváltást követően bejön a felejthetetlen főtéma, amit hirtelen újabb tempóváltás tör meg. A visszafojtott verze alatt McDonald fémesen dörgő basszusgitárja és Tico Torres fineszes ütemei viszik a prímet, amire Sambora szitárral hozza a harmóniákat. Egészen a kirobbanó refrénig kell várni arra, hogy megérkezzen a jellegzetes Bon Jovi-érzés, ami akkoriban már nem a Slippery When Wet cukros-habos popmetálját jelentette, hanem egy jóval valóságosabb, utcaibb, de ugyanolyan vagány stílust, ami azért nem szakadt el végérvényesen önnön gyökereitől. Azért sem, mert a 6 perc fölé kúszó és a '70-es évek szabadon áramló örömzenéléseire visszakacsintó Hey God ambiciózus mivolta bizonyos szempontból folytatta a korábbi Bon Jovi-anyagok grandiózus nyitónótái, a Let It Rock és a Lay Your Hands On Me hagyományát. Zeneileg nem annyira, felfogás szempontjából azonban érezhető a rokonság. Szintén feltűnő már az első másodpercekben, hogy Peter Collins elképesztően élő hatású hangzást alkotott a lemezre, egyszerre zsírosan nyers és végtelenül kifinomult a megszólalás. A leggazdagabb hangszerelési megoldások is hibátlanul átjönnek, a dobsound eszelős (Collins tíz éven keresztül Neil Peart számára tökéletesítette a dobok hangzását, ami önmagáért beszél), a gitár pedig annyira organikus, hogy hallásból meg tudom mondani, Sambora melyik számban milyen típusú hangszeren játszik.

A második dal, a Something For The Pain újabb egzotikus riffet rejt, amiből egy könnyedebb hangvételű countrys rocktéma kerekedik, egészen hasonló a Cross Road válogatáson elsütött Someday I'll Be Saturday Nighthoz. Jon saját bevallása szerint e darab megírása jelentette a legnagyobb kihívást, amit készséggel el is hiszek, a sűrű szöveggel teleírt különleges dallamú refrén valóban nem egy hétköznapi darab. Érdekesség, hogy a slide-szóló utáni többszólamú átkötést Richie énekli, ez is baromi hatásos pillanat. A már említett This Ain't A Love Song leginkább Jon szívbemarkoló énekének és Sambora bluesos tónusú Stratocasterének összjátékát dokumentálja, miközben MTV-kompatibilitása is egyértelmű. Ha az album leginkább kiszámított dalát kellene kiválasztanom, gondolkodás nélkül erre tenném a voksomat, ugyanakkor távolról sem rossz ez az r'n'b-ballada. Viszont a 7 perces játékidőhöz közelítő címadó tétel összehasonlíthatatlanul árnyaltabb: eleve adta magát, hogy a mindennapi élet nehézségeit körüljáró kesernyés szöveghez ne valami direkt, első szándékból érkező zenei körítés társuljon, hanem jóval magvasabb, komolyabb szövetű dolog, amit el is értek. Az egész albumon kissé háttérbe szoruló David Bryan leheletfinom zongoraszólamai határozzák meg a dal alaptézisét, amihez Sambora csilingelő Telecaster-hangokat illesztett. Az álmatag kezdést követően egyre tempósabbá váló, finom blues- és country-elemeket is felhasználó dalban Jon a legjobbját nyújtja, tényleg minden szavát el lehet hinni. A nóta felejthetetlen pillanata, amikor a szóló előtti átkötésben belekezd az „I know Rome's still burning" sorba, majd jön Richie, aki pályafutása egyik legzseniálisabb megmozdulását produkálja ezzel a érzelmektől túlcsorduló vibrátókkal elővezetett Telecaster-szólóremekkel.

A személyes hangvételű, parkapcsolati bajokat kiveséző Lie To Me újabb bluesos líra, amihez nem sajnálták a dús vonós hangszerelést, és mint ilyen, előre megszabta a 2000-es évek Bon Jovi-líráinak fazonját. Persze a későbbiekben soha nem értek már fel erre a színvonalra, de ez egy másik – és nem túl hálás – történet. A Lie To Me után a Damned tovább taglalja a férfi-nő kapcsolatok fonákját, ebben a dalban a házasságon kívüli illegális érintkezés a tematika, a zene pedig ehhez mérten rockos: Sambora eszelősen sikáló, gyors funkriffjére épül ez a lüktető darab, ami egyértelműen a gitáros örömjátéka, a szédületes wah-pedálos szólót akkoriban elég sokat elemezték az amerikai gitármagazinok. Szó se róla, Jon szintúgy kitesz magáért, a maximumot nyújtja, de ez igaz a teljes lemezre. Ha megvizsgálnánk, melyik albumán énekel a legjobban, nos, alighanem a These Days lenne a toronymagas befutó. Hogy ez mennyire igaz, azt a My Guitar Lies Bleeding In My Arms is rendesen alátámasztja: óriási dinamikával hozza a torokszaggató dallamokat ebben a lassan hömpölygő és folyamatosan terebélyesedő dalóriásban, amely a lemez egyértelmű csúcspontja, jelentősége pedig legalább akkora, mint a Dry Countyé volt a Keep The Faith-en. Leírhatatlan a kompozíció íve, tobzódik a katartikus momentumokban az első pillanattól az utolsóig: Sambora bluesos gitárhangokkal egymaga kíséri a dalszerzés gyötrelmeiről elképesztően kifejező módon sztorizó frontembert, miközben a feszültség egyre nő, a hangszerelés egyre keményedik. A második refrén után egy mocskosan ősrockos riff hasít az éterbe, amivel megteremtik a lemez legsúlyosabb fél percét, majd érkezik a hét nyelven mesélő, öblös Les Paul-szóló, amelynek hevét ideiglenesen ugyan lehűti a következő verze, de csak azért, hogy a hátborzongató kórus és a drámai második szóló minden korábbinál nagyobbat üthessen. Huszonöt év után még mindig égnek áll rajtam minden szőrszál, amikor hallom ezt a csodát, a rockzene szellemiségének tökéletes szónikus megtestesülését. Akinek ezután még bármi kétsége is maradt a csapat zeneiségét illetően, az vagy menthetetlenül elfogult volt velük szemben, vagy egyszerűen nem érte fel ésszel a hallottakat.

A My Guitar mindent elsöprő katarzisát törvényszerűen egy halkabb, itimebb tétellel ellensúlyozták, ez volt az (It's Hard) Letting You Go, amit Jon egy Moonlight & Valentino című romantikus komédiához írt. Az énekes akkoriban kezdett kacérkodni a filmezéssel, és egyik első szerepét ebben a filmben kapta, ahol Elizabeth Perkins, Gwyneth Paltrow, Whoopi Goldberg és Kathleen Turner oldalán játszhatott. Logikusnak tűnt, hogy némi zenével is hozzájáruljon a mozihoz, ugyanakkor a szóban forgó téma volt annyira jó, hogy ezen a lemezen is helyet kaphasson. A modern megszólalású, gépies ütemekre és Bryan billentyűs szőnyege köré épített dal az album egyik legérzékenyebb darabja, amire akár Jon két évvel későbbi Destination Anywhere szólóanyagának előfutáraként is lehetett tekinteni. Richie gitározását ismét ki kell emelni, mert néhány hangból olyan húsbavágó szólót kerekített ide, ami minden pénzt megér. Kétségtelen, hogy a sokunk által az egyik legelegánsabb gitárosnak tartott Samborának a kivételes dalszerzői véna mellett mindig is a dallamformálás volt a legnagyobb erénye, amit a Hearts Breaking Even intrójával ugyancsak igazol. Ez egy könnyedebb, bluesos rocknóta, ami akár valamelyik kortárs Aerosmith-lemezen, mondjuk a Nine Lives-on is jól festett volna, a dallamai mindenképpen Steven Tyler hatását mutatják. Nagyjából ugyanezt a világot hozza az óvatosan rockos, mindazonáltal határozottságot közvetítő If That's What It Takes, csak itt a hangszerelés jóval összetettebb. A legizgalmasabb instrumentalizmus díját ugyanakkor a hitehagyottságról szóló Something To Believe In vágja zsebre: a fajsúlyos mondanivalót egészen bizarr zenei megoldásokkal emelik ki, szokatlan ütemek, eszméletlenül jó fretless basszusgitárszólamok, pszichedelikus furcsaságokat sem nélkülöző, unortodox gitározás és lenyűgöző énekteljesítmények teszik határtalanul izgalmassá ezt a heroikus hangvételű remekművet.

A lemez alapkiadását egy finom akusztikus szerzemény, a Diamond Ring zárja, amit még a New Jersey-koronghoz írtak, dallamaiban és hangulatában mégis tökéletesen illeszkedik a hat-hét évvel később kreált dalokhoz. Mivel a lemez legelterjedtebb verziója a tizennégy dalból álló európai kiadás, mindenképpen meg kell említeni a fülledt hangulatú, ám szikár All I Want Is Everythinget, amiben Richie még a jó öreg szájgitárt is előszedi. Érdekes, hogy a '90-es évek zenéinek befolyása bizony tetten érhető az elnyújtott énekharmóniákban, de ettől függetlenül ez egy perfekt hardrocker, amelynek megvan a maga identitása. Utolsónak a zongorásan akusztikus Bitter Wine kerül terítékre, amelynek békés mivolta pont az a levezetés, amire itt szükség volt. Indirekten alattomos, levakarhatatlan dal, ami rendet tesz az ember lelkében a lemez hallgatása alatt szerzett számos impulzus között. Az album megjelenésekor azt gondoltam, hogy az egyensúlynak jót tett volna, ha mondjuk a '94 derekán a The Cowboy Way film betétdalaként és önálló kislemezként kihozott, Andy Johns (Led Zep, Van Halen) producerrel készített Good Guys Don't Always Wear White is felkerült volna erre az albumra, hiszen az egy minden túlzás nélkül óriási rock & roller volt, de idővel rá kellett jönnöm, hogy valóban nem passzolt volna ebbe a különleges hangulatú kollekcióba.

A stúdióban mutatott formát és kísérletező kedvet a turnéra is átmentette a csapat. Noha az album csak '95 júniusának végén jött ki, Ázsiában már áprilisban elkezdték a koncertezést, amit májustól a Balance lemezt promotáló Van Halen vendégeskedésével Európában folytattak. Június végén három egymást követő este töltötték csurig a londoni Wembley Stadiont, ahol egy koncertvideót is felvettek, amelynek háromórás anyagából hivatalosan csak egy 60 perces kivonatot adtak ki (legyen átkozott a kiadó örökre!). Ekkor már a Thunder, Slash szólócsapata, a Crown Of Thorns, valamint az Ugly Kid Joe is csatlakozott a túra bizonyos állomásaihoz, míg Észak-Amerikában Steve Vai, a Dokken, Ted Nugent és a Bad Company nyitott nekik. Hozzánk csak a második körben jutottak el, '96 júniusában a Paradise Lost, a Helloween és az H-Blockx részvételével összehozott minifesztivál headlinereként játszottak itt. Számos koncertjüket láttam ilyen-olyan módon abból az időből, és máig meg vagyok győződve arról, hogy életük turnéját bonyolították akkor, szóval sajnálhatja, aki nem csípte őket el a Hajógyári-szigeten, netán az ausztriai Zeltwegben a Van Halennel.

Ami azóta történt náluk, arra inkább nem pazarolnám a leütéseket, ugyanakkor ez semmit nem von le a világszerte összesen több mint 8 millió példányban elkelt These Days értékeiből, sőt, még nemesebbé is teszi ezt a bevált panelektől elszakadt intellektuális rocklemezt, a Bon Jovi utolsó igazán jó albumát, az akkori idők hangulatának autentikus lenyomatát.