Néhány héttel ezelőtt már közöltünk egy alapos Steve Vai-interjút. Azóta az is kiderült, hogy minden idők egyik leghatalmasabb rockgitárosa a King Crimson '80-as évekbeli korszakára összpontosító BEAT formációval jövő nyáron Budapestre látogat. Most, a múltkor megkezdett sztori második részében a maestro gitárjairól szóló, exkluzív kiállítású Wire & Wood könyv szerzője, fotográfusa és művészeti vezetője, Michael Mesker mutatja be a nagyszabású kötetet.
Mike, hogyan láttál hozzá ehhez a nem mindennapi feladathoz?
Nos, azzal kezdeném, hogy ezt a könyvet nagyon régóta el akartam készíteni. Amikor először voltam azon a helyen Steve-vel, ahogy régen a gitárjait tartotta, és megláttam azt a rengeteg hangszert külön tokokba bepakolva egymás mellett, már akkor tudtam, hogy ebből egyszer egy nagyon jelentős kiadvány lesz. Steve akkoriban még Hollywoodban, a Mothership stúdióban dolgozott. 2010-ben beszéltük először a lehetőségről, de hamar el is vetettük, mert nagyon drága lett volna az előállítása. Egy időre lekerült a kérdés a napirendről, majd 2019-ben jelentkezett a Rufus, Steve pedig egyből rávágta, hogy „remek, majd Mike megcsinálja!" (nevet) Azzal kezdtük, hogy készítettünk egy listát a hiányzó gitárokról: azokról, amiket eladott, elloptak, vagy valamilyen módon nyomuk veszett. Az ellopott hangszerek felkutatása komoly kihívást jelentett. A Swiss Cheese gitár volt a leghíresebb ilyen, ennek 1986-ban veszett nyoma, de a második JEM-prototípus, a virágmintás Florenza is hasonló körülmények között tűnt el. Azt az Ibanezt David Lee Roth Skyscraper turnéján lopta el az egyik helyi színpadépítő munkás, erre sajnos minden erőfeszítés ellenére sem bukkantunk rá. Viszont sokkal több ilyen mostoha sorsú hangszert sikerül megtalálni, mint amire előzetesen számítottunk. A Swiss Cheese fellelésében például nem is igazán reménykedtünk, de azért felírtuk a listára, hogy „hátha". Kétségtelen, hogy ez lett a legnagyobb fogás, elképesztően izgalmas volt visszaszerezni! Mexikóban talált rá egy srác, és időbe telt, mire visszajutott Steve-hez, de az a lényeg, hogy már a falon lóg a többi hasonlóan nagy jelentőségű hangszer mellett!
Előzetesen milyen kritériumokat állítottatok fel a könyvbe kerülő gitárokkal szemben?
A fő szempont az volt, hogy a legismertebb modellek elsőbbséget élveznek. Úgy százharminc gitárt gyűjtöttünk össze, a végén pedig kicsivel több mint százra szűkítettük a kört. A BEAT turnén használt elsőszámú gitárja például csak az utolsó pillanatokban került be. A legnehezebb projektnek az a Flog nevű fehér héthúros Universe bizonyult, amit Steve egykoron Prince-nek ajándékozott. Éveken át zajlottak a tárgyalások a Prince hagyatékát kezelő Paisley Park múzeummal, mire 2023 utolsó heteiben végre elkészíthettem róla a fotókat. Ezt a gitárt szereztünk meg legutoljára, ezért amikor zöld lámpát kaptunk a múzeumtól, gondolkodás nélkül repülőre ültünk a feleségemmel és elmentünk Minnesotába. Ez egy olyannyira jelentős hangszer, hogy nélküle nem lett volna teljes a könyv.
Sok hangszert kellett más földrészekről begyűjteni?
Néhányat. A Passion And Warfare Universe például Angliában volt. Thomas McRocklin (a hajdani Bad 4 Good zenekar gitárosa – D.Gy.) tulajdona, aki a The Audience Is Listening dal videóklipjében szerepelt. A forgatás után Steve köszönetképpen neki ajándékozta a gitárt, amit azóta is becsben tart. Thomasnál volt még egy lényeges darab, a kettes számú Flame gitár, ami David Lee Roth Goin' Crazy videójában látható. Az eredetit egy hollywoodi manufaktúra, a Performance Guitars építette Steve-nek, név szerint Joe Despagni követte el. Aztán csináltak belőle még kettőt, majd engedélyt adtak más gyártók számára további kópiák építésére. Ez a kettes számú Performance modell jávorból készült, ami elég kemény fa, ezért a lángnyelvek sem annyira finoman kidolgozottak rajta. Steve a Whitesnake Slip Of The Tongue turnéján játszott rajta rendszeresen, majd a körút végén ezt is Thomasnak adta. Végül ezeket egy kiváló brit fotós, Eleanor Jane fényképezte le nekem, aki remek munkát végzett. Aztán akadtak olyan hangszerek is, amelyek nem külföldön voltak, mégis nehézséget okozott a visszaszerzésük. A Crossroads filmben szereplő Jack Butler gitárt a Hard Rock Cafe kapta meg anno, ami nem lett volna baj, mert ezenkívül számos egyéb modell is hozzájuk került az évek során és nagyon együttműködőek voltak: első szóra rendelkezésünkre bocsátották az összeset. A Crossroads gitárnak viszont valahol messze délen, Georgiában sikerült a nyomára akadni, és eltartott egy ideig, mire ideért.
Minden gitárnak megvan a maga sztorija. Nem akármilyen nyomozati munka lehetett rekonstruálni az összes modell történelmét...
Rengeteg emberrel beszéltem. Felkerestem Steve Bluchert a DiMarziónál, aki 1986-ban jelen volt David Lee Roth Eat 'Em And Smile lemezének készítésénél, mint gitártechnikus. Ő építette be a legelső PAF Pro pickupot Steve gitárjába. Elwood Francis ugyancsak lényeges információkkal látott el. Elwood ugye a ZZ Top basszusgitárosa már egy ideje, régen azonban Steve technikusa volt, még az Alcatrazz-időkben kezdett dolgozni Steve számára. Rajtuk kívül beszéltem az összes többi technikussal, akikkel Steve valaha kapcsolatban volt, illetve minden egyes olyan szakembert felkutattam, aki a '80-as években megfordult az Ibanez gitárcégnél. Tisztán emlékeztek mindenre, amivel óriási szolgálatot tettek nekünk. Elsősorban Mace Bailey vált nagyon hasznunkra. Ő számos gitárt épített Steve számára a Custom Shopban, és még az is a fejében volt, hogy az első két Universe modell két különféle nyakkal készült, melyek méretei a nyeregnél tértek el egymástól. Döbbenetes memóriája van! Egyébként Steve is emlékezett dolgokra, csak nem mindig pontosan. A Green Meanie jó példa erre: Steve azt mesélte, hogy amikor a New York-i Madison Square Gardenben léptek fel David Lee Rothtal, a koncert kezdete előtt másodpercekkel elkezdte rángatni a tremolókart, miközben várakoztak. Aztán a karnál fogva hirtelen felemelte a gitárt, mire az egész tremolóblokk kiszakadt a helyéből. Abban a pillanatban kialudtak a fények, ő pedig ott állt gitár nélkül. Kétségtelen, hogy jól hangzó kis történet, elsőre hitelt is adtam a szavának, de aztán Steve Blucher elmesélte, hogy mindez még a beálláson történt aznap délután, estére pedig már orvosolták a problémát. (nevet)
Mi volt a könyv elkészítésének legnehezebb része?
A hangszerek felkutatása, a jelenlegi tulajdonosokkal való tárgyalások lefolytatása és a logisztika megszervezése. Abszolút megértettem, amikor néhányan vonakodtak, mert noha csak rövid időre kértük kölcsön a gitárokat, és a szállítást a FedEx bevonásával a lehető legszakszerűbb módon csomagolva bonyolítottuk, azért mégis benne van ilyenkor mindenkiben, hogy „mi lesz, ha történik valami és megsérül valamelyik?" Idegtépő volt mindenki számára, míg a hangszerek épségben vissza nem jutottak a gazdáikhoz. A másik neuralgikus momentum a Prince-nél lévő modell megszerzése volt, ahogy már említettem. A tárgyalás a Paisley Park múzeummal nagyon nehéz szülésnek bizonyult. Pedig számos olyan embert ismerek, akik annak idején Prince-nek dolgoztak, mégsem akart összejönni a dolog. A vége felé már fel is adtam a reményt, aztán csodák csodájára mégis sikerült!
Az egészen korai modellek közül számos feledésbe merült mára. Ezek közül néhányat elevenítsünk fel, ha nem bánod!
Persze, örömmel!
Sticker Strat.
A Sticker Strat becenevű Fender Stratocaster hosszú ideig Steve elsőszámú hangszerének számított. Az édesanyjától kapta tizenhat éves korában, majd végigkísérte a Berklee-időszakon és a Zappa-korszakon is. Érdekes felfedezést tettünk e hangszert illetően a közelmúltban: Steve azt állította, hogy egészen a Green Meanie megszületéséig minden egyes lemezt ezzel a gitárral vett fel, tehát a Flex-Able című első szólóalbumával és az Alcatrazz Disturbing The Peace korongjával bezárólag. Nemrég rájöttünk, hogy ez nem fedi a valóságot. Az történt, hogy a Flex-Able felvételekor Steve elhatározta, hogy továbbfejleszti a gitár tónusát. Ehhez vásárolt egy új kőris testet a Performance Guitarstól, az elképzelés pedig egy második Sticker Stratben manifesztálódott. Bebizonyosodott, hogy a Flex-Able és az Alcatrazz lemeze ezzel a kettes számú modellel készült, a hangszer pedig azért lényeges evolúciós mérföldkő, mert Steve ekkor kezdett kísérletezni a faanyag kimélyítésével a tremoló alatt, hogy a rendszer felfelé is működjön. Elwood Francisszel addig dolgoztak rajta, amíg a Floyd Rose húrlábon lévő finomhangoló csavarok alatt lett annyi hely, hogy az egység ne ütközzön bele a fába, miközben a kart felfelé húzza. E példány teste évekig csak kallódott a Mothership stúdió garázsában, aztán átkerült Encinóba, amikor Steve odaköltözött. A padláson találtam meg, és egyből ismerősnek tűnt. Amikor elkezdtünk dolgozni a könyv összeállításán, ismét elővettem, majd a faanyag aprólékos vizsgálata során sikerült beazonosítani. Kiderült, hogy egy ideig az eredeti Sticker Strat nyaka volt rácsavarozva, majd kapott egy Performance nyakat. Ez is olyan horderejű felfedezés volt, ami valóságos fegyverténynek számított. Steve technikusa, Doug azóta újjáépítette a modellt és most már ez is a falon lóg.
The Green Meanie.
Ahogy azzal valószínűleg tisztában vagy, ez a Charvel modell Grover Jackson egyik saját gitárja volt, amit Steve kölcsönvett tőle. Steve fülig szerelmes lett a hangszerbe, amit aztán odaadott Elwoodnak, hogy fesse át zöldre. Ez is egy jó sztori: Elwood először fehérre festette, majd transzparens zöld biciklifestékkel fújta át. Az elképzelés nem volt rossz, de a gyakorlatban nem működött. Az volt a baj, hogy a zöld mindig lekopott róla, ahogy Steve használta a turnén, ezért Elwood kénytelen volt rendszeresen átfesteni. Ezt a műveletet általában Steve aktuális hotelszobájában a zuhanykabinban ejtette meg, ahol persze mindig zöld lett a fal is... Amikor Grover Jackson megtudta, hogy mit műveltek ezzel a példánnyal, inkább Steve-nek adta... (nevet) Sokat megélt hangszer, mégis remek állapotban van ma is. Az ominózus Madison Square Gardenben történt tremolós baleset után Roger Sadowsky javította meg a gitárt, a blokk környezetéből kiszakadt fát pedig jávorral pótolta. A gitár stabilabb lett, mind amilyen volt, a hangkaraktere viszont gyökeresen megváltozott ettől. A Green Meanie egészen 1987 Karácsonyáig állt szolgálatban, Steve akkor állt át arra az egyedi Tom Anderson modellre, ami a JEM előfutára és kvázi-prototípusa volt. Még annyit róla, hogy az alsó szarv kimélyítését Steve Blucher a saját konyhaasztalán csinálta meg az Eat 'Em And Smile album felvétele közben, a gördeszkás matricák és feliratok elhelyezését pedig Elwood számlájára kell írni. Híres deszkás haverjai voltak, úgy mint Adrian Demain és Tony Hawk, akiket a Powell Peralta szponzorált. Egyszer kapott egy hatalmas doboz matricát tőlük, és mindent teleragasztott velük, még Billy Sheehan basszusgitárjára is jutott belőle! Egyetlen lényegi kérdést viszont nem sikerült tisztáznunk az eredetével kapcsolatban: Grover Jackson szerint a test kőrisből készült, Elwood és Steve Blucher ellenben esküsznek rá, hogy hársfa az alapanyag. Amikor Steve kimélyítette az alsó szarvat, a hárs illatát érezte, és ezt Elwood is alátámasztja. Konszenzus ettől függetlenül nem lett a témában, én magam mégis inkább Grover Jackson verzióját valószínűsítem. Megdönthetetlen bizonyíték hiányában azonban ez továbbra is rejtély...
Jack Butler / Crossroads.
Ez a Jackson gitár szerepelt a Crossroads mozifilmben. Ahogy látható, komoly sérülés fut végig a testen a nyaki hangszedőtől egészen a tremoló mögötti részig. A film csúcspontja a gitárpárbaj, aminek a végén Steve földhöz vágja a hangszert. Ehhez a jelenethez több kópia is készült, Steve Ripley és Tom Anderson egyaránt gyártott másolatokat. Már a vágószobában volt a szalag, amikor a filmesek kitalálták, hogy újra kell venni ezt a részt, hogy még drámaibb hatást váltson ki. Nagyobb hangsúlyt akartak fektetni arra, hogy Steve karaktere, Jack Butler katasztrofális vereséget szenved, ezért újra megcsinálták. Az utólagos felvételkor viszont nem voltak ott a filmstúdióban a kópiák, ezért Steve kénytelen volt az eredeti modellt földhöz vágni, ekkor keletkeztek a sérülések rajta. Egyébként azon a közeli képen, amikor Steve a tremolókarnál fogva Ralph Macchio arcába tolja a gitárt, láthatóak is a repedések. A hangját befolyásoló károsodás viszont nem érte. Nem mintha ez számítana, mert Steve valójában sosem használta, a filmben hallható témákat a Green Meanie-vel játszotta fel. Azért esett rá a választás, mert a tűzpiros festés jól mutatott a vásznon. Ez egy teljesen átlagos szériamodell, semmi modifikáció nem történt rajta, mégis a legenda részévé vált, ezért nagy élmény volt közelebbről is megvizsgálni. Vicces, de a nagy Jackson-logót a fejen leragasztották a filmesek, hogy ne látszódjon, túl nagy reklám lett volna.
Swiss Cheese.
Lényegében a Despagni Swiss Cheese volt a legelső olyan gitár, ami magán viselte a monkey grip elnevezésű fogantyút. Steve megkérte a hangszer készítőjét, Joe Despagnit, hogy vágjon a testbe egy olyan kapaszkodót, aminél fogva biztonsággal lóbálhatja a gitárt a feje fölött a Yankee Rose dal klipjében. Máskülönben a Swiss Cheese szín tekintetében is kikövezte az utat a JEM számára: ugyanezt a zöld fényezést kapta az első JEM, illetve nemrég a Pia Envy Green is, de a többi szín is használatba került későbbi JEM-modelleken. Ami a nyakát illeti, Joe Despagni ilyesmivel nem foglalkozott, ezért azt Steve a Performance Guitarstól vette, ám ez nem az első rajta, eredetileg másik nyakkal bírt. Elképedtünk, amikor a hangszer visszakerült Steve-hez, mert gyakorlatilag ugyanolyan állapotban került elő, mint amikor ellopták. Először gyanakodtunk is, hogy egy kópiával állunk szemben, aztán kiderült, hogy valóban ez az eredeti darab. Láttuk rajta Joe Despagni keze nyomát, hogy úgy mondjam. Joe nem volt hangszerész, csak egy srác, aki fával dolgozott. A gitár festése több helyen nem sikerült jól, ahogy a testbe fúrt lyukak közül is akadt olyan, amelyik eltalálta az egyik potmétert, ám ettől függetlenül egy rettentő eredeti dizájn volt, a legendás státuszához pedig cinikus módon az is hozzájárult, hogy annyi évtizeden át nyoma veszett. Steve technikusa, Doug nemrég rendbe tette egy komplett beállítással, úgyhogy megint kiválóan szól és jól is játszható.
Lightning Bolt.
Nem a Swiss Cheese volt az egyetlen furcsa alakú modell, amit Joe Despagni kreált. A Flame is az ő nevéhez fűződött, de a felhőt és villámokat formáló Lightning Bolt is akkoriban született. Ezt a gitárt az Eat 'Em And Smile és a Skyscraper turnék alatt fogta hadra a California Girls, majd a Jump alatt. Ezek egyikét sem lehetett precízen megépített hangszerekként aposztrofálni, leginkább arra szolgáltak, hogy mint színpadi kellékek esténként egy dal erejéig fokozzák a látványt. Végtére is, a California Girls előadásához nem volt szükség komolyan összerakott hangszerre, ott csak a kinézet számított! (nevet) Persze ettől eltekintve is klasszikusnak számítanak a vad kivitel miatt. A Lightning Bolt-ot a 2000-es évek elején jótékonysági céllal aukcióra bocsátották, így majdnem húsz évet kellett várni arra, hogy visszakerüljön Steve kollekciójába, az egyik villám alsó része pedig időközben letört róla. A Despagni modellek fő jellemvonása és hiányossága, hogy a kialakításból adódóan a nyakat a test csatlakozásánál oldalról nem tartja semmi. Ennél a gitárnál különösen jól megfigyelhető, hogy a nyak úgy értve nem egyenes, hogy a tengelye nem pontosan párhuzamos a test középvonalával.
Universe prototípus.
A legelső héthúros Ibanez Universe, a prototípus valószínűleg nem az, amelyikre gondolnál. Az első ugyanis az Axis nevű citromsárga példány volt, rózsaszín pickupokkal és zöld potméterekkel. Steve szinte teljes egészében eme hangszer segítségével játszotta fel a Whitesnake Slip Of The Tongue albumát. Mindössze a Cheap An' Nasty dalban volt egy olyan riff, amit egy Les Paullal oldott meg, a lemez összes többi gitársávján ez a héthúros szól. A hangszer egy ártatlan beszélgetés következtében vált valósággá. Történt ugyanis, hogy Steve az Ibanez egyik szakemberénél meglátott egy nyolchúros akusztikus gitárt, amire annyira rácsodálkozott, hogy egyből kibukott belőle a költői kérdés: „Miért nem építünk nekem egy héthúros JEM-et?″ Mire azonban odáig eljutottak, sok buktatón át kellett kecmeregni. A legnagyobb problémát az okozta, hogy az Ibaneznél nem volt egyetlen héthúros húrláb sem. Végül úgy oldották meg, hogy kettéfűrészeltek két hathúros húrlábat. Az egyiket félbevágták, a másikat az alsó négy húrrögzítő felett szelték ketté, majd a hármas és a négyes egységet összedolgozták, így vált hét húr fogadására alkalmassá. A hangszedőknél és a nyeregnél ugyanezt végig kellett csinálni. Steve Blucher akkor már a DiMarzio cég embere volt, így szétvágta a két pickupot a húrlábnál részletezett módon, majd a hármas és a négyes részt összeragasztotta. Aztán megtekercselte őket, a végén pedig imádkozott, hogy a konstrukció kibírja a viaszba mártás műveletét. Az illesztések egyébként a mai napig látszanak a műanyag házon, a húrlábon szintén. Érdekesség, hogy a pickupok olyannyira jól sikerültek már elsőre, hogy később sem változtattak rajta, és ez adta a mintát később a DiMarzio Blaze modellhez. Steve Blucher teljesen egyedi tekercselési minta szerint alkotta meg, tehát nem egy továbbfejlesztett PAF Pro volt. A hét húr által lefedett frekvenciatartomány sajátosságaihoz igazította, a középtartományt pedig alaposan kiemelte. Amikor Steve a 2000-es évek elején kitalálta, hogy szeretne egy nyolchúros modellt tremolóval, azzal újra feladta a leckét az Ibaneznek, de ugyanezen koncepció mentén azt is összehozták. A Universe-re visszatérve, a kettes számú példány az a zöld pickupokkal szerelt fekete darab volt, amit az összes promóciós fotón látni lehetett, amikor csatlakozott a Whitesnake-hez. A legtöbb címlapfotón ez szerepelt, sokan azért is hiszik, hogy az volt az első. Steve technikusa később zöld pöttyökkel látta el a koptatót, az viszont sokkal lényegesebb, hogy a nyaka valamivel keskenyebb volt, mint a sárga modellé. Azóta is ez a nyak Steve kedvence, az összes közül ez a fekete héthúros büszkélkedik a legkényelmesebb és legjobb profillal. Harmadiknak a már említett fehér Universe készült el, amit Steve Prince-nek ajándékozott, a negyedik pedig az a sokszínű darab volt, ami a Passion And Warfare borítóján látható.
Passion And Warfare Universe.
Ez utóbbi modell esetében a sárga és a pink színek annyira elhalványultak az idők folyamán, hogy szinte alig látszanak. Majdhogynem felismerhetetlen már a hangszer, de mondhatjuk, hogy ez természetes jelenség: ha egy gitár állandóan a falon lóg és napfény éri, akkor előbb-utóbb megfakul. Ugyanakkor ez sem törvényszerű, mert David Coverdale-nek is van egy ilyen példánya, és arra is állandóan rásüt a nap, mégis megtartotta az eredeti színét. A legérdekesebb és legviccesebb adalék a Passion And Warfare Universe-szel kapcsolatban a fogantyú története. Amikor az Ibanez megtervezte a Universe szériát, bizonyos tekintetben el akartak térni vele a JEM specifikációitól. Egyfelől meg akarták különböztetni tőle, másrészt a költségcsökkentést is elsődleges szempontként vették figyelembe. Éppen elég drága volt a héthúros dizájn előállítása, a költségeket nem akarták tetézni további olyan extrákkal, mint a foganyú kialakítása és a tremoló mögötti speciális marások elkészítése. Mindez rendben is lett volna, azonban a különlegesen örvénylő színkavalkád megvalósítása még hátra volt. Ilyen kivitellel nem sokan foglalkoztak anno, így Joe Despagni javasolt valakit Steve-nek, aki képben volt ezzel. Így aztán Steve odaadta a hangszert Joe-nak, hogy vigye el a haverjához. Joe megkapta a faanyagot, és azon nyomban értetlenkedve bámult rá: „Várjunk csak, miért nincs ezen fogantyú? Hisz' az összes többi JEM-en van..." Több se kellett neki, fogott egy fúrógépet és egy vésőt, és gyorsan kialakította a kapaszkodót. Nem szólt róla senkinek, így aztán amikor a gitár visszakerült az Ibanez gyárába, az ottaniak a fejüket fogva néztek egymásra, hogy mi a fasz történhetett? (nevet) Joe ügybuzgósága miatt aztán a Passion And Warfare borítóján Photoshop segítségével kellett a fogantyút eltüntetni, hogy ugyanazt a képet mutassa, amit a Universe széria többi darabja.
Red Heart II.
Heart gitárból is több létezik: van belőle egy lila és két piros. A pirosak készültek előbb. Az első látható David Lee Roth Just Like Paradise videójában, ez most az egyik floridai Hard Rock Caféban található egy üveges vitrinben. Beszéltünk róla, hogy esetleg átszállítanánk Kaliforniába a fotózás idejére, de túl drága és macerás lett volna. Ellenben a kettes számú modellt sikerült könnyebben megszerezni. Steve ezen írta a Fever Dream dalt és a The Ultra Zone turnén rendszeresen használta is. Méreteiben és színeiben tökéletesen megegyezik az eredeti Heart gitárral, ez viszont egy jobb minőségű hangszer. Az elsőt nagyon gyorsan kellett összerakni, a sietség pedig meglátszott rajta. Hirtelen tokot sem találtak hozzá, így buborékfóliába tekerve szállították a Just Like Paradise videó forgatási helyszínére, ami szintén nem tett jót neki. A turnén többször megsérült, de ettől függetlenül is rengeteg módosításon ment keresztül. Eredetileg piramis alakú berakásokkal díszített jávor fogólapokkal készítették, de a törések miatt minden nyakat kicseréltek rajta. Nyaki pickup egyikben sem volt, ezeket később szerelték rá. A második számú Heart gitár kapott egy tizenkéthúros nyakat Tune-O-Matic húrlábbal, ami mindig nagy vágya volt Steve-nek. Már az elsőt is így szerette volna építtetni, de a japán gyárban készített nyak nem ért időben Los Angelesbe. Ezek a hangszerek meglepően könnyűek, mert az elektronika miatt rengeteg üreget vájtak a testbe. A szív alakú test két oldala mindössze két csavarral van rögzítve egymáshoz, ezek jól láthatóak a hátsó borítás levétele után. Az első modellt Steve a Whitesnake-turnéra is magával cipelte, de esténként csak egyszer, a Bad Boys idejére vette elő, és inkább csak show-elemként funkcionált. Viszont az akkori technikus, Thomas Nordegg által ráragasztott hangolási útmutató még mindig rajta van! (nevet) Az egyik nyaki pickup alsó részére helyezett zöld ragasztószalag pedig azért szükséges, mert Steve rettentő fizikális módon gitározik, amikor színpadon áll. Nem kíméli a hangszereit, a keményebb akkordozásnál viszont régebben előfordult, hogy a legmagasabb húr beakadt a nyaki pickup borításába. A ragasztószalaggal ezt a nem kívánatos hatást tudja kiküszöbölni, ezért használja számos modelljén. A Heart gitár összességében a '80-as évek korszellemének hű megtestesítője, annak a csodás érának a hírmondója, amikor Steve minden egyes címlapfotón és videóban újabb és újabb eszelős kinézetű gitárokat villantott! (nevet)
Steve Vai július 15-én a BEAT-tel Budapesten, a Barba Negrában koncertezik. Részletek itt.
