Shock!

október 26.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Van Halen: Balance

0125vh1Húsz évvel ezelőtt jelent meg a Sammy Hagarrel felálló Van Halen utolsó stúdióalbuma. A Balance óriási sikere annak idején hatalmas diadalt és reménysugarat jelentett a '90-es években a föld alá szorult hagyományos hard rock-zenekarok számára, hiszen egyértelműen bebizonyította: nem igaz, hogy nincsenek tömegigények az efféle zenékre. Csak nagyjából egy-másfél évvel a megjelenést követően derült ki, hogy az album elég komoly feszültségek közepette készült el, és akkoriban nem is nagyon értette senki, hogy lehet szétmenni egy ennyire erős, ennyire izgalmas és jól sikerült lemez után. Ami azóta történt – illetve javarészt inkább nem történt... – a Van Halennel, az szerintem inkább Sammyt igazolja, mintsem a tesókat, de ez ennyi év után végső soron talán már mindegy is. A lényeg annyi, hogy a Balance mai füllel is a zenekar történetének egyik csúcsalkotása.

megjelenés:
1995. január 24.

kiadó:
Warner Bros.
producer: Bruce Fairbairn

zenészek:
Sammy Hagar - ének
Eddie Van Halen - gitár
Michael Anthony - basszusgitár
Alex Van Halen - dobok

játékidő: 53:07

1. The Seventh Seal
2. Can't Stop Lovin' You
3. Don't Tell Me (What Love Can Do)
4. Amsterdam
5. Big Fat Money
6. Strung Out
7. Not Enough
8. Aftershock
9. Doin' Time
10. Baluchitherium
11. Take Me Back (Déjá Vu)
12. Feelin'

Szerinted hány pont?
( 62 Szavazat )

A Van Halen Sammy Hagar-féle verziója megnyerhetetlennek tűnő helyzetből jött ki a lehető legjobban. Hiába hagyta ott minden idők egyik legfontosabb amerikai rockcsapatát a sikerek csúcsán, az 1984-es lemez után David Lee Roth, a zenekar a gyökeresen más karakterű új énekessel is a topon maradt az 1986-os 5150, az 1988-as OU812 és az 1991-es For Unlawful Carnal Knowledge albumok hatalmas slágereinek köszönhetően. Az persze még az ő esetükben is kétesélyesnek tűnt, hogyan működnek majd a grunge-korszakban, miután az X-generáció kisöpörte a főáramból az annak idején elsősorban a Van Halen által megalapozott dallamos hard rock-vonal képviselőit, ám a csapatra igazából nem az új zenei széljárások jelentettek komoly veszélyt: a végromlás 1993 októberében kezdődött, amikor pajzsmirigyrákban elhunyt keménykezű menedzserük, Ed Leffler.

A tragédia egyértelműen sorsfordítónak bizonyult a Van Halen karrierjében, ám így is nehéz utólag rekonstruálni, mi indította be az erjedési folyamatokat a külvilág felé még ekkoriban is teljesen egységesnek tűnő zenekarban. Mindenki tudta, hogy neki kell állniuk az új stúdióalbumnak, ám ehhez előbb rendbe kellett tenniük a hátteret – Hagar azonban az első pillanattól kezdve ellenezte, hogy Alex Van Halen sógora, Ray Danniels kerüljön Leffler helyére. Úgy érezte, mindez túl belterjessé teszi majd a viszonyokat, hiszen a csapatban már így is volt egy testvérpár, és Eddie Van Halen felesége, Valerie Bertinelli is köztudottan komoly befolyást gyakorolt férjére, illetve rajta keresztül a zenekar ügyeire. Miután pedig Danniels közölte, mekkora szeletet akar kapni a tortából, Sammy végleg begőzölt: „Simán kijelentette, hogy a bevétel 20 százalékára tart igényt. Megkérdeztem: tehát kétszer annyit akarsz keresni, mint mi? Hümmögni meg nyeldekelni kezdett, én pedig ott helyben közöltem, hogy ezt felejtsék el. De akkor már eldőlt a dolog, és leszavaztak. Innentől kezdve folyamatos harc volt az életünk, mert Danniels csak keresni, keresni, keresni akart. Ed Leffler, a valaha élt legfantasztikusabb rockmenedzser a profit 15 százalékát kapta, és ugyanúgy csak a tiszta haszonból részesült, mint a zenekar tagjai. Ez a bohóc meg lazán benyögte, hogy őt illeti az összbevétel 20 százaléka! És a tesók kizárólag azért mentek bele ebbe, mert Alex sógoráról volt szó. Velem gyakorlatilag már kész tényként közölték, hogy megkapta az állást."

0125vh5Ilyen alapozás után eleve rossz szájízzel indult meg a munka az új dalokon. A zenekar gyorsan eldöntötte, hogy a következő albumot Bruce Fairbairnnel, az Aerosmith hihetetlen sikerű visszatérő albumainak gurujával készítik el, és nem is kívántak sokat teketóriázni a felvételekkel. Sammy és Eddie a szokásos módszerrel állt neki a dalszerzésnek, ám hirtelen mindketten azzal szembesültek, hogy valami megváltozott: Leffler halálával eltűnt a villámhárító a két konok, önfejű figura közül, ami látszólag egyik pillanatról a másikra szakadásokat eredményezett az addig makulátlannak tűnő kapcsolatban. A feszültségek természetesen Hagar körül összpontosultak, aki egyre kevésbé tudta átvinni a saját elképzeléseit Eddie-nél, és ezáltal lassan elszigetelődött a csapatban: „Eddie-nek szüksége van valakire, aki döntéseket hoz, ő maga ugyanis nem az a született vezető-típus. A Roth-korszakban is inkább a tesója vagy Roth mondta meg, mi legyen, aztán miután Roth elment, Alexszel állandóan össze is vesztek mindenen. Miután pedig bekerültem a képbe, inkább mindig azt kérdezték: oké, és mit akar csinálni Sam? Mondhatjuk, hogy onnantól kezdve szinte mindig én mondtam ki a végső szót az ügyeinkben. Aztán meghalt Ed Leffler, és onnantól kezdve kommunikációs problémák támadtak közöttünk. Eddie-nek és Alexnek hirtelen már nem tetszettek a döntéseim, ami tényleg nagyon furcsa volt..."

Az említett kommunikációs problémák az Amsterdam című friss dal kapcsán váltak először mindenki számára tapinthatóvá, ahol Eddie-nek nem tetszett Sammy szövege, aki azonban nem volt hajlandó átírni a sorokat. „Korábban Eddie-vel mindig közösen írtuk a zenéket, és ő is nagyon élvezte ezt: szerette a szövegeimet, a hangomat. Aztán hirtelen más irányt vettek a dolgok. Az egész az Amsterdammel indult, azt ugyanis utálta. Mondtam neki: Eddie, nézd, én így látom a várost. Tudom, hogy ott születtél, de ha nem tetszik, amit összehoztam, akkor miért nem írsz te róla? Ő meg: jaj már, haver, tudod, hogy ha tudnék szövegeket írni, írnék, de hát nem tudok... Én meg: oké, én viszont így látom Amszterdamot, és ezt a dalt hallom magamban. Ott minden a drogról meg a pináról szól. Ennyiben maradtunk, és mindenki másnak nagyon tetszett a nóta. És ugyan kicsit összekaptam rajta Eddel, de végül ő is rábólintott." Eddie: „Az Amsterdam a fűszívásról szólt, de én arra gondoltam, hogy a zene valami metaforikusabbat kívánt volna meg. Mást képzeltem el az alapokhoz, de a szövegeket nem én írom, szóval biztosan nem fogok róluk panaszkodni. Megpróbáltam rávenni Sammyt, hogy írjon valami mást, de nem írt. És neki sem tetszik minden abból, amit én csinálok. Ilyen ügyekben sosem jutunk el addig, hogy egy jó nóta valamelyikünk ellenérzései miatt végül kiessen a rostán. Ez az egész hozzátartozik ahhoz, hogy egy zenekarban játszol: közös munka folyik, és nem lehet mindig mindenkinek a kedvére tenni."

Sajnos azonban nem az Amsterdam volt az egyetlen dal, amin Eddie és Sammy összekülönbözött, mert igen kellemetlen vitákba bonyolódtak egy másik, az anyagon központinak ígérkező szám, a Don't Tell Me (What Love Can Do) miatt is. A gitáros azonban csak akkor akadt ki igazán, amikor egyik zenei alapja kapcsán Hagar pár hét után benyögte: inkább nem írna hozzá szöveget. Sammy: „Eddie-nek nem tetszett, ahogy a Don't Tell Me-t énekeltem. Hiába mondtam neki, hogy szerintem soha életemben nem énekeltem még olyan jól, mint abban a nótában, csak azt hajtogatta, hogy nem szereti, amikor így ordítok. Én meg: Ed, én vagyok az énekes, nem tudok kiénekelni ilyen magas hangokat, és ha találsz valakit, aki igen, azt leszopom. És soha korábban nem mondott azelőtt rosszakat az énektémáimra... Ahhoz a számhoz pedig, amiből utóbb a Baluchitherium kifejlődött, nem született igazán jó szövegem, így aztán javasoltam, hogy maradjon inkább instrumentális, mert annyira markáns a dallam, hogy nem tudok rá mit kitalálni. Ő erre engem kezdett hibáztatni, mondván, hogy tönkretettem a dalát, aztán megvádolt, hogy csak nem akarok elég keményen melózni, és lusta vagyok. Nagyjából itt kezdődtek a tényleg komoly vitáink."

0125vh4

A munka ennek ellenére nem állhatott meg: szokás szerint Eddie 5150 stúdiójában láttak neki a felvételeknek 1994 nyarán, Fairbairn pedig képes volt irányt szabni a folyamatoknak, miközben ő is látta, hogy a zenekarban kezdenek vészesen szétcsúszni a dolgok. Eddie: „Majdnem mindent az én stúdiómban csináltunk, leszámítva talán öt dal énekrészeit, amiket Vancouverben rögzítettünk, Bruce Fairbairnnél. De alapvetően ő repült le hozzánk minden hétfő reggel, és egész héten dolgoztunk. Bruce roppant rendszeres ember, egy percet sem engedett elvesztegetni, így aztán gyorsabban elkészült a lemez, mint korábban akármelyik albumunk. Az egész kibaszott cuccot öt hónap alatt írtuk meg és vettük fel: júniusban nekiálltunk, és október végére már a maszterelés is lement. Bruce csak annyit mondott: dolgozzatok, basszátok meg! És komolyan is vette ezt. Minden nap besétált a határidőnaplójával, és közölte: ma ezt és ezt fogjuk csinálni. Mi meg: jaj, bazmeg, nem akarom, nem lehetne holnap? De mindig azt válaszolta: nem, ma csinálod." A zenekarnak ennek ellenére – vagy éppen Bruce keménysége miatt – bejött ez a munkatempó: olyan termékenyek voltak, hogy összesen húsz számot demóztak fel az albumhoz, konkrétan Fairbairn állította le őket a végén, hogy most már elég lesz.

A konfliktusok rendezését Danniels háttérmachinációi sem segítették, és az sem, hogy Eddie minden korábbinál keményebb harcot vívott örök démonával, az alkohollal: „Nem mondom, hogy semmit sem ittam, de túl sokat azért nem piáltam a felvételek közben. A F.U.C.K. készítése közben napi tizenkét-tizenöt sör volt az adagom, most viszont ha kicsit túllőttem a célon, azt mondtam: oké, befejeztem, túl messzire mentem... Azt vettem észre, hogy ha részeg vagyok, kicsit olyan, mint amikor nagyon elfáradok, és sokkal inkább szabadjára engedem magam: ilyenkor könnyebb átlendülnöm a másik oldalra, vagy nevezhetjük ezt akárhogy... Nem elemzem állandóan, amit csinálok, hanem kinyílok, szabadnak érzem magam, és nem is gondolkodom semmin. Jaj, vétettem egy hibát, és akkor mi a fasz van?" A gitáros saját bevallása szerint a munkálatok vége felé közeledve tette le a poharat, ám akkor sem sok időre, mert innentől kezdve csak még jobban idegesítette Hagar hozzáállása: „Miután 1994. október 2-án végleg abbahagytam a piálást, egy sor különböző konfliktusba keveredtem Sammyvel. A dolog egy idő után annyira elviselhetetlenné vált, hogy megint piálni kezdtem." Az ábra teljességéhez azért tegyük hozzá: Hagar visszaemlékezései szerint mese, hogy Eddie valaha, akár a legrövidebb időre is felhagyott volna a piálással, amíg együtt dolgoztak...

0125vh3A Van Halen új, sorrendben tizedik stúdióalbumát végül a Don't Tell Me (What Love Can Do) vezette fel single-kén 1994 legvégén, a lemez pedig Balance címmel jött ki 1995. január 24-én. Már a klipszám morózus, sötét hangvétele is sokakat meglepett, és az album összességében is a zenekar történetének legsúlyosabb anyaga lett, bár a tagok szerint mindez nem volt tudatos, és nem volt igazából köze a zenekarban munkáló feszültségekhez sem. A komorabb hangvétel azonban a kortársakkal ellentétben úgy szökkent szárba a dalokban, hogy grunge-nak írmagja sem volt fellelhető bennük – ez pedig ezekben az években szinte csodaszámba ment... Az előző Van Hagar-albumokhoz képest megritkultak a billentyűs témák is, és ez a megközelítés sokakban a korai érát idézte fel, még azzal együtt is, hogy a Balance ízig-vérig modern megszólalású lemeznek számított. Michael Anthony: „Tulajdonképpen a Jump óta mindenki azt kérdezgeti tőlünk, hogy lesznek-e továbbra is billentyűs dalaink. Szerintem azt hiszik, ettől átmentünk popba, vagy nem tudom... Valóban volt egy időszak, amikor Ed folyamatosan a szintetizátora előtt ült, de ettől még szó sincs arról, hogy mindenáron billentyű-orientált számokat akartunk volna a lemezekre tenni, egyszerűen csak így jött ki a lépés. De úgy veszem észre, hogy a korai korszak rajongói egyfajta gyökerekhez történő visszakanyarodásként értékelik ezt az albumot. És ez abból a szempontból stimmel is, hogy most kevesebb volt az utómunkálat, és maga az anyag is rifforientáltabb az előző lemezeinknél."

A nyitó The Seventh Seal alaptémái még a '70-es évek közepén születtek, maga a dal azonban nyílegyenes folytatásként vitte tovább a F.U.C.K.-on is domináló végtelenül intelligens, határokat nem ismerő hard rock-vonalat. A szám valahol a '91-es anyagot indító Poundcake közeli rokona, sőt, megkockáztatom, hogy a gitárfutamokban még valami klasszikus progos íz is ott figyel, a hangulat és az egész dal ultramelodikus húzása azonban utánozhatatlan és semmihez sem fogható. A Fairbairn által kreált, nagyon élő, roppant erőteljes, gyönyörű hangzás pedig csak tovább fokozza a hatást. Nincs ez másképp a Can't Stop Lovin' You-ban, a lemez leghagyományosabban slágeres szerzeményében sem, amely édeskés – de nem geil – gitármelódiáival, hatalmas ívű refrénjével száz százalékos FM-rádiós AOR-himnusz, pont olyan téma, amelyek révén a Van Hagar Roth távozása után is lazán képes volt az amerikai éter ura maradni a '80-as években. Nem csoda, hogy a szám még az alternatív muzsikákról, illetve a pop/punkról szóló 1995-ös évben is elég sokat szólt mindenfelé, a dallam tényleg kiirthatatlan, és valami egészen határtalan pozitív energia árad belőle.

0125vh7

Ha Eddie kifogásolta is a Don't Tell Me (What Love Can Do) egyes énekrészeit, nem tudom osztani a véleményét, mert a szám nemcsak a Balance, de a teljes Van Hagar-éra egyik legjobbja is számomra. Egyértelműen a csapat történetének legsúlyosabb darabja gyilkos staccato riffeléssel és elementáris erejű üvöltésekkel, a kalandozós szólóbetétről és a zárásnál elővezetett apró, fémes szaggatásokról pedig már nem is szólok külön. Roppant fajsúlyos mestermunka, amelynek hallatán senki sem kérdőjelezhette meg, hogy a Van Halennel 1995-ben is számolni kell. A nagy viták első katalizátorának számító Amsterdam szintén csúcspont: a sűrűre vett, légkalapács erejével zúzó, mégis roppant elegáns alapriffek egyenesen zseniálisak, akárcsak Sammy dallamai vagy a multivokálok mellett Alex markáns dobtémáival is kábító refrén. Eddie spontán szólóit (a végén elnyomott rövidebbik különösen nagy kedvencem!), Anthony futamait szintén csak dicsérni tudom, és mai füllel is roppant frissnek, lélegzőnek hat az egész dal. Amszterdamra nézve pedig természetesen semmi lealacsonyító nincs benne, hanem épp ellenkezőleg: az ember a dal hallatán legszívesebben egyből repülőre ülne, és meg sem állna Hollandiáig... A Big Fat Money hagyományos, szikrázó, jellegzetes Van Halen-csavarokkal elővezetett rock'n'rollja a maga jazzes hatású, improvizált szólójával inkább csak levezetés ezek után, de annak kiváló.

A lemez kétségtelenül legbizarrabb, mindössze másfélperces témája a Strung Out címet viseli: emlékszem, az első interjúkig fogalmunk sem volt, mi is ez pontosan, leginkább mindenki arra tippelt volna, hogy Eddie babrál valamit a gitáron, de a valóság más volt: „Még '84 előtt történt a dolog, amikor Valerie-vel kibéreltük Marvin Hamlisch, a híres zeneszerző és zongorista tengerparti házát a nyárra, ahol állt egy gyönyörű zongora, talán egy Baldwin vagy egy Yamaha lehetett. Nyár végére tele volt ciginyomokkal, és gyakorlatilag tényleg mindent hozzávagdostam a konyhai mosogató kivételével: pingponglabdákat, elemeket, evőeszközöket... Még pár húrt is elszakítottam. Igazából fogalmam sincs, miért csináltam ezt, csak szórakoztam össze vissza... Valójában onnan indult az egész, hogy elkezdtem az ujjammal pengetni a húrokat: úgy próbáltam megszólaltatni őket, mint egy gitárt. Nagyjából tíz kazettányi anyagot vettem fel közben, Bruce ezek közül választotta ki ezt a kis részt, mert nagyon tetszett neki. Hamlisch persze baromi dühös lett, amikor hazatért, mert ugyan megjavíttattam a zongorát, de valahogy így is megtudta. Talán nem festették le olyan szépen, vagy nem tudom..." A végeredmény inkább érdekes, mint igazán élvezetes, de kétségtelenül megfelelő felvezetés a lemez csodálatosan meghangszerelt zongorás balladája, a nem kevés Beatlest is rejtő Not Enough előtt. Itt elsősorban természetesen Sammyé a főszerep, aki rendben le is üt minden kínálkozó labdát, de Eddie szólója is újfent káprázatos. Erről a számról is csak a legjobbakat tudom mondani.

0125vh8A nagyágyúk között szinte észrevétlenül megbúvó Aftershock – szinte freudi módon – az elválásról, a szakításról szól: nem egy nyilvánvaló darab, de én mindig is nagyon szerettem, tele van óriási gitártémákkal, a szimpla szöveg tízpontos, és a hangulatára is nagyon rá lehet akadni, ha az ember odafigyel rá. Az utána következő két újabb instru tétel közül a Doin' Time Alex rövid, ámde velős dobszólója, ami csak felvezeti a Baluchitheriumot. Utóbbi nem véletlenül kapta a címét a valaha élt legnagyobb szárazföldi emlősről, komótosan menetelő monumentalitása utolérhetetlen, és Sammynek kell igazat adnom, valóban nem hiányzik belőle semmiféle énektéma. Eddie: „A Baluchitheriumban egy szimpla melodikus érzést akartam elcsípni. A szólók is a vezérdallamot szolgálják ki, és nem is igazán térnek el attól. Állandóan azt kérdezgetik tőlem, mikor készítek szólólemezt – nos, ha egyszer csinálnék egyet, valószínűleg olyasmi lenne, mint a Baluchitherium. Vagyis Van Halen-szerű, csak éppen ének nélkül. Ezt az egész bárgyú, gitárgimnasztikázós szart biztosan nem erőltetném rajta, hiszen semmi értelmi, egyik füleden ki, a másikon be. Ez csak egy bizonyos körnek jön be: ki játszik a leggyorsabban, ki képes erre, ki képes arra. Baszd meg, kit érdekel? Évekkel ezelőtt leszoktam erről, és ezen az egész albumon csakis arra koncentráltam, hogy a játékom a lehető legjobban passzoljon a dalokhoz. A Take Me Backben például csak egy kis slide-os játék van valódi szóló helyett, a The Seventh Sealben pedig nincs is szóló. Helyette egy olyan zenei közjátékot építettem bele, ami tökéletesen működött. Az első lemezen én is csak egy fiatal kölyök voltam, és ott még tényleg minden akörül forgott, hogy én vagyok a leggyorsabb kezű srác a környéken: amolyan pisztolyhős-attitűd uralta az albumot. De úgy nagyjából a Fair Warning idejére eljutottam oda, hogy sokkal inkább a dalszerzésre kezdtem koncentrálni. Tudom, hogy ennek ellenére sokak fejében a mai napig is sima pisztolyhősként élek, de igazából sokkal többet teszek újabb és újabb kibaszott szólók felkarcolásánál. Konkrétan a dolognak ez a része a legjelentéktelenebb..."

A lemez két zárószáma szintén roppant fajsúlyos: a Take Me Back (Déjá Vu) finom kezdése kissé mást ígér, mint amit aztán végül kihoznak belőle, hiszen a refrénnél valamelyest besúlyosítják. Az énekdallamok itt is fölényesen izmosak, nem lehet szabadulni tőlük, a záró Feelin' azonban mindenképpen túlnő rajta, és a Don't Tell Me mellett egyértelműen az album legsúlyosabb, legszuggesztívebb darabja – sőt, megkockáztatom, hogy hangulatilag a komplett Van Hagar-éra legmélyebbre ásó pillanatai ezek. Egy hat és fél perces, kifejtős témáról beszélünk, amely a lassan kibontakozó felütés után epikus magasságokba emelkedik, és valóban drámai erővel rendelkezik – a begyorsulós, jammelős hatású blokk pedig csak fokozza ezt. Óriási, megrázó erejű téma, nem lehet szabadulni a hatása alól. (Itt jegyezném meg, hogy a japán verzió bónuszát, a hangmintákkal is operáló, teljesen sajátos hangszerelésű Crossing Overt is érdemes meghallgatni, mert elég sokat árul el arról, mennyire másként közelítette meg a Van Halen a zenélést még ekkoriban is, mint bárki más az ő generációjukból.)

0125vh6Ha bárkiben is kérdőjelek merültek volna fel azt illetően, hogy a Van Halen állva marad-e a grunge-korszakban, ezek gyorsan szertefoszlottak: Hugh Syme borítója a sziámi ikrekkel ugyan okozott némi botrányt (Japánban eleve nem is került a boltokba ebben a formában a kép), de a Balance-ből már megjelenése hetében 295 ezer példány kelt el az Egyesült Államokban, vagyis nagyjából 50 ezerrel több, mint a hajmetal-érás F.U.C.K.-ból a maga nyitóhetén. Ez az eredmény természetesen simán a Billboard Top 200 első helyére lökte őket, és ezzel a Van Halen lett az első rockzenekar, akiknek zsinórban négy albumuk nyitott a csúcson az Egyesült Államokban (a súlyosabb vonalról azóta is csak a Metallicának és a Disturbednek sikerült abszolválnia ugyanezt a bravúrt). A zenekar aktuális turnéja 1995 márciusában indult Észak-Amerikában: a körút a The Ambulance Tour fedőnevet kapta, Eddie-nek ugyanis roppant komoly csípőproblémái támadtak, Alex pedig megsértette a nyakcsigolyáit, így merevítőben kényszerült játszani. Az amerikai arénák mindenesetre dugig teltek a bandára, akik sokakat meglepő húzással jöttek át Európába az év nyarán: a Bon Jovi speciális vendégeként játszottak a kontinens leghatalmasabb stadionjaiban. A turné végül 131 koncertből állt, és az év novemberében ért véget Honoluluban. Ekkorra egyértelmű volt, hogy a lemez hatalmas siker, hiszen az Egyesült Államokban már megjelenése után két hónappal dupla platinát kaptak érte, és a Don't Tell Me, a Can't Stop Lovin' You, illetve a Not Enough egyaránt sikeres single-nek bizonyult róla. (Igaz, az Amsterdam klipjét az MTV a szöveg miatt nem volt hajlandó lejátszani, ezen a téren tehát megalapozottnak bizonyultak Eddie aggályai.) Az album végül triplán is beplatinázódott Amerikában, világszerte összesen pedig közel 5 millió példányban talált gazdára. Ez pár évvel korábban is kiemelkedőnek számított volna, a '90-es évek közepén azonban egyenesen elképesztő volt egy hagyományos hard rock-bandától. Senki sem gondolta volna, hogy a Hawaiin adott koncert a Van Hagar utolsó fellépése lesz...

Márpedig az lett. A nagyközönség számára 1996 tavaszán derülhetett ki, hogy valami nincs rendben: ekkorra végső stádiumukba értek a banda első válogatáslemezének munkálatai, és az is kiderült, hogy a Van Halen szerepelni fog a Twister című film soundtrackjén, Sammy Hagar azonban meglepő módon igen kedvtelenül nyilatkozott ezekről a lehetőségekről, és nem is nagyon titkolta ellenérzéseit a menedzsmenttel szemben. Danniels utólag azt mondta, egyszerűen csak nem akart egy lemezen szerepelni David Lee Rothtal, akivel köztudottan rossz viszonyt ápoltak, ám Sammy szerint nem erről volt szó. „Életünk egyik legkomolyabb turnéját fejeztük be", emlékezett vissza később. „A feleségem terhes volt, Eddie bottal járt, Alex nyakmerevítőt hordott, vagyis minden és mindenki sérülékeny állapotba került. Ray Danniels ennek ellenére mégis belekényszerítette a zenekart abba, hogy új zenéket gyártsunk a Twister filmzenéjéhez meg a válogatásra. A Twisterért valóban nagy pénz ütötte a markunkat, de ahhoz képest szart sem jelentett ez az összeg, amit összességében kerestünk. Ray egyszerűen csak saját zsebre dolgozott, a többiek pedig valami hülye indokból mentek utána, és én sem tehettem mást, miközben a feleségem Mauin mindennapos terhes volt. Ennél korlátoltabb, érzéketlenebb, bunkóbb hozzáállást el sem tudtam volna képzelni. A baba nem fordult meg, így tudtuk, hogy császáros szülés lesz, kiválasztottuk a dátumot is, és megmondtam Alexnek: ha azt hiszi, ilyen körülmények között átrepülök L.A.-be, hogy a válogatásra felkerülő új dalokról vitatkozzak, megőrült. Mire annyit mondott: Mikey is éppen turnézott, amikor megszületett az első gyermeke. Nos, ez neki is biztosan remek lehetett, bizonyára akkor is ti voltatok akkora seggfejek, hogy belekényszerítettétek ebbe a helyzetbe, feleltem én. Miközben Eddie természetesen nem turnézott, amikor Wolfie megérkezett, és Alex sem, amikor az ő fia, Eric született. Azt mondtam: köszi, én kilépek a zenekarból, mielőtt ilyen helyzetbe hoznátok, mert a családom mindennél fontosabb, és basszátok meg, ha ekkora szemétládák vagytok. Azt mondták, oké, nyugodjak meg, csak egy napra ugorjak át. Aztán amikor odamentem, már az ment, hogy miért nem maradok tovább, utána pedig mindenkinek azt mondták, hogy nem akartam dolgozni. Miközben a feleségem vesekövekkel készült éppen szülni Mauin, és folyamatosan készenlétben állt egy helikopter, hogy bevigye a kórházba, ha úgy hozza a szükség..."

0125vh2A Twister filmzenéhez a csapat két dalt is összerakott 1996 elején: a Humans Beinget készre csiszolták (noha Sammy nagyjából másfél óra alatt írta meg hozzá a szöveget és az énektémákat, mielőtt visszarepült volna Hawaiira), ám a Van Halen tesók később már nem tudták visszacsalogatni az énekest Los Angelesbe, hogy a másik témát, a Between Us Two című balladát is befejezzék. Így aztán felvettek helyette egy Respect The Wind című instrumentális szerzeményt, és miután később – iszonyatosan rossz, feszült hangulatban – leforgatták a Humans Being klipjét, elhatározták: ez így nem mehet tovább. Sammy ezek után – saját bevallása szerint – 1996 júniusában élete alighanem legkellemetlenebb telefonhívását kapta Eddie Van Halentől, amelynek során a gitáros egy senki által sem várt frontembercseréről szóló döntést jelentett be neki: „Eddie felhívott, és azt mondta: haver, te semmit sem csinálsz meg, amit kérnek tőled, csak amit te akarsz. Nekem elegem van ebből, így visszahoztuk David Lee Rothot, vele dolgoztunk az utóbbi pár héten, és minden tökéletesen halad. Csinálunk vele egy újjáalakuló turnét meg pár új dalt a válogatásra, hiszen te úgysem akartál ezzel foglalkozni. Szerintem vissza kellene menned szólóelőadónak... El sem hittem, amit hallok. Ennél durvább hátbaszúrást el sem tudtam volna képzelni. Életem hátralévő részét a Van Halen énekeseként képzeltem el, még attól függetlenül is, hogy akadtak vitáink, de amikor Ed benyögte, hogy ismét behozták a képbe Rothot, már csak annyit éreztem: basszák meg. Bassza meg Ed, bassza meg Roth, bassza meg úgy általában mindenki. Hihetetlenül felhúztak. Olyan volt, mint amikor hazaérsz, és ott találod az ágyban a feleségedet a régi pasijával..."

Alighanem soha nem fog kiderülni, pontosan mi is történt ekkortájt a zenekarban: Eddie és Alex a mai napig esküszik rá, hogy kirúgásról igazából szó sem volt, Hagar magától lépett le, de eközben Sammy is következetesen ragaszkodik a saját verziójához. Szintén rejtély, miként került be ismét a képbe David Lee Roth, akiről 1985-ös távozása után a csapat tagjai kis túlzással szinte kizárólag trágár jelzők kíséretében voltak képesek megnyilvánulni a médiában. Egy dolog azonban biztos: 1996 áprilisában startolt az eredeti felállású, maszkos KISS amerikai turnéja, amely minden képzeletet felülmúló sikereket hozott, és alapvető változásokat indított be a tengerentúli rockbizniszben. Elképzelhető, hogy mindez a Van Halen hátterét mozgató erőket is érdekes gondolattársításokra ösztönözte, főleg, hogy a bandában eleve rossz volt a hangulat, Roth pedig több mint egy évtizednyi haragszomrád után hirtelen éppen ekkor jelentkezett be Eddie-nél, mert tudni akarta, milyen régi számok kerülnek fel a készülő válogatásra. Nem ismeretes, hogy a Van Halen menedzsmentje ezek után tényleg egyből lecsapott-e a lehetőségre, és turnét tervezett-e az eredeti frontemberrel, az azonban nem kétséges, hogy ilyen ötletek eleve fel sem merültek volna, amennyiben Sammyvel minden rendben, hiszen a zenekar vele is hihetetlenül sikeres maradt.

Az igazság viszont az, hogy nem volt minden rendben, és ezt ezen a ponton már nem lehetett a szőnyeg alá söpörni. Anthony: „Sammy egyre kevésbé tűrte, hogy javaslatokat tegyünk az énekére. Szólóművész akart lenni egy zenekarban, és ez a Van Halen esetében nem lehetséges. Eddie nem sértődik meg akkor, ha valaki ajánl neki egy riffet, és természetesen én sem leszek dühös, ha valaki egy olyan ötlettel hozakodik elő, ami jobb, mint az enyém. Sammy a végén már nem ilyen volt." Eddie: „Természetes, hogy egy zenekarban vannak viták, hiszen a zene alapjában véve szubjektív. Vannak persze bizonyos harmóniák, amelyek biztosan nem illenek egymáshoz, de általánosságban vett jóról és rosszról zenével kapcsolatban nem beszélhetünk, és éppen emiatt nagy baj az, ha egy zenész nem eléggé befogadóképes, és nem nyitott az alkotási folyamatra. Miféle szituáció az, hogy hárman ülnek egy sarokban, új ötleteken dolgoznak, a negyedik meg csak veszekszik? Sammyvel a végén már olyanok voltunk, mint férj és feleség egy kihűlt házasságban. Senki sem lehet szólóénekes egy zenekarban. Azt persze nem akartuk, hogy a mi bábunk legyen, de nyitottnak kell lenni a javaslatokra. Megmondtam neki, hogy itt csapatjátékosnak kell lennie, mert a Van Halen igazi zenekar. Mivel a dolog ezután sem nagyon működött, megegyeztünk, hogy inkább békésen elválunk egymástól, továbbra is barátok maradunk, és majd értesítjük egymást, ha valakinek megváltozik a telefonszáma. Sammy ezután szépen le is hozta egy sajtónyilatkozatban, hogy miért vált ki a bandából, aztán pár nappal később valahol már teljesen más dolgokat nyilatkozott. Olyasmiket, amiket egyszerűen csak hazugságoknak tudok nevezni." Sammy: „A többiek rendesen kifizettek mindent Ray Dannielsnek, amit kért, én viszont soha egy vasat sem adtam neki. Ha meg kell határoznom, miért kerültem ki a zenekarból, hát felerészben biztosan ez volt az oka..."

0125vh9

A folytatás ismert. Az egyébként zseniálisan erős, a Balance vonalát követő Humans Being már hattyúdalként vált slágerré Amerikában, de mire októberben megjelent a Van Halen Best Of Volume I című válogatás (amely ismét a Billboard-lista élén kezdett), az is egyértelművé vált, hogy a két vele felvett új szám ellenére Roth sem tér vissza a frontra, mert nagyon gyorsan előjöttek a régi problémák: a zenekar eredeti négyese megjelent az azévi MTV-díjátadón, ahol a többiek rádöbbentek, hogy DLR semmit sem változott 1985-ös önmagához képest, és a dolog egyszerűen most sem fog működni vele. A frontra ezután Gary Cherone került a nemrég feloszlott Extreme-ből, ám a vele készült, 1998 elején megjelentetett Van Halen III albumot a közönség nem volt hajlandó elfogadni. Nekem sem ez a kedvencem a bandától, de azt azért mindig is nonszensznek tartottam, mennyire gyűlölik egyesek, mert egyáltalán nem rossz, csak kicsit más. De tény, hogy az előzményekhez egyáltalán nem ért fel, a banda pedig végleg demoralizálódott a bukás után, és ami azóta történt, azt aligha érti bárki is. Talán még maga Eddie Van Halen sem... Legyen elég annyi, hogy a következő lemez, az ezúttal már tényleg David Lee Rothtal elkészített A Different Kind Of Truth csak 2012-ben jött ki, és ezzel gyakorlatilag mindent elárultunk a banda környezetében uralkodó káoszról. Ja, és 2004-ben ugye Sammyvel is abszolváltak egy rövid lefolyású, érthetetlen reuniont, de erre maga az énekes is óriási hibaként emlékszik vissza, a koncertek pedig a szakma és a közönség egyöntetű véleménye szerint is a Van Halen történetének legpocsékabbjai voltak a teljesen szétcsúszott Eddie-nek és a színpadról is üvöltő rossz hangulatnak köszönhetően.

Annak idején éveken át imádkoztam egy tartós sammys reunionért, de ma már nem vágyom ilyesmire: a húsz-harminc évvel ezelőtti hangulat visszahozhatatlan, a Balance pedig így visszatekintve a lehető legtökéletesebb záróakkord volt a Van Hagar-éra végén. Számomra a F.U.C.K. mellett egyértelműen ez a csapat csúcsalkotása, és mivel én Sammyvel szerettem meg őket, összességében is ezt a kettőt szeretem tőlük a legjobban. Igazi hard rock-mestermű abból a fajtából, amilyenek manapság már sajnos nem születnek.

 

Hozzászólások 

 
+1 #14 Dead again 2017-01-25 15:58
Szuper lemez!
Idézet
 
 
#13 Santoro 2016-09-21 19:16
No már F.U.C.K - a soros klasszikus, nem is értem hogy mardt ki eddig ;) hisz mindent ver !
Idézet
 
 
+4 #12 notreadam 2016-08-11 20:27
Csúcs, a F.u.c.k.-al együtt!!!
Idézet
 
 
+3 #11 shmonsta 2015-04-22 12:12
A Balance a korszak egyik csúcslemeze a Don't Tell Me meg egy elementáris erejű dal, füllel rendelkező élőlény nem menekülhet előle :) Nekem is a Van Hagar tetszik összességében jobban, de az összes albumot szeretem valamennyire. Az írás pedig újfent remek lett.
Idézet
 
 
+7 #10 mikevh 2015-01-27 13:10
A világ leghatalmasabb bandája, a világ legnagyobb űrjét hagyta maga után, hogy 96-ban be- és leálltak gyakorlatilag.
Rettentően dühös vagyok emiatt rájuk!
Most meghallgaotm a balance-t, hogy lenyugodjak:)
Idézet
 
 
+10 #9 Levike 2015-01-26 16:38
Én egy kicsit úgy mondanám, hogy a DLR -es csapat egy fiatal, bulizós együttes, a Hagar -os pedig egy érett, más dimenzióba továbblépett csapat. Mindkettőt szeretem és kár, hogy kb. a Balance-al kifújt a Van Halen.
A Don't Tell Me üvöltéséről meg annyit, hogy örök kedvenceim közé tartozik.

Lehet, hogy Eddie szimplán elitta magát és már nem képes napi szinten "dolgozni" és értelmes emberi kapcsolatokat ápolni senkivel. Kár.
Idézet
 
 
+4 #8 Jézus 2015-01-26 09:59
Biztosan szándékosan jelentették meg az albumot Mátyás királlyá koronázásának évfordulóján.
Idézet
 
 
+5 #7 Mádi N. 2015-01-26 08:56
Legjobb VH album!
Idézet
 
 
+3 #6 pumpika666 2015-01-25 19:49
óriási lemez még óriásibb egókkal...sikerült elqrniuk sokak szemében azt, amit hosszú évek alatt felépítettek
számomra mindig is a hagar-es halen lesz az örök kedvenc, roth antihangjával sosem tudtam mit kezdeni, a III pedig nagyon rossz lemez lett(nem gary miatt), szóval nekem ez volt az utolsó értelmes megmozdulásuk van halen név alatt
Idézet
 
 
+12 #5 bogar 2015-01-25 17:35
Mindenképpen elgondolkodtató , hogy Hagar a szakítás óta is aktív, még a két VH tesó mindösszesen két lemezt tudott összerántani.

Biztos, hogy Sammy egója nem éppen kicsi, de ne felejtsük el, hogy ő a VH előtt szólóban is nagy név volt már.

Ami meg Eddie-t illeti. Szabályosan rossz nézni, hogy egy ilyen tehetség parlagon hever. Ideje lenne összekapnia magát, mert szerintem abban (is) rejlik az ő zsenialitása, hogy kifejezetten egyedi szemüvegen keresztül tekint a gitározásra. (Példa: Don't Tell Me szólójának nagy része egyetlen hangból áll. Vajon hányan merik/mernék ezt még megcsinálni!?)

Örök kedvenc ez a lemez.
Idézet
 
 
+10 #4 Joel Simoni 2015-01-25 14:10
Kedvenc Van Hagar lemezem. A '95-ös zeltwegi koncert örök emlék marad.
Idézet
 
 
+12 #3 Mc_Fly 2015-01-25 14:08
áá, azért ez elszomorító, hogy a zenélésnek ezeken a szintjein is az emberi gyengeség ilyen foka tapasztalható. Ettől függetlenül én még a III-at is imádom, azzal is ismertem meg őket elég unortodox módon, de akkor is... lehet, hogy rossz oldalra állok, de én Sammyt nagyon sajnálom, bár mostanság elnézve egy kiegyensúlyozot t, boldog ember, aki azt csinálja, amit szeret.
Idézet
 
 
+11 #2 Timár Attila 2015-01-25 13:36
FUCK dalait talán egy paraszthajszáll al még erősebbnek érzem, viszont a Balance-nek sokkal jobb a hangzása...
Idézet
 
 
+22 #1 Chris92 2015-01-25 10:56
A Van Halen egyik legjobb albuma, igazi élő-lélegző, szívvel és lélekkel teli rockzene, pazarul megírt számokkal és hangzással. A cikk pedig szintén kiváló, teljes szívemből köszönöm! :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.