Shock!

március 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Slash feat. Myles Kennedy & The Conspirators: World On Fire

0527slashcAmikor Slash elkezdte a saját útját járni, bevallom őszintén, nem győzött meg róla, hogy a rajongójának kellene lennem. Valahogy nem indult be a zenéje, lemezenként egy-két dal fogott csak meg, és a snakepites idők utáni produkciója szintén csak egy „ühüm"-jóváhagyást ért el nálam. Pedig igazán rokonszenves figurának tartottam mindig is, viszont nagyon úgy tűnt, hogy őt is elérte a szerzőtárs-nélküliség kárhozata, egyszerűen nem volt, aki vezesse kezét a témák között. Aztán gondolt egyet, és felhívta pár haverját, ismerősét, arra pedig már én is felkaptam a fejem, ahogy Ian Astbury életet lehelt abba a dalba, amire a cilinderes felkérte. Számomra itt kezdett Slash olyanná (vissza)vedleni, amilyennek szerettem: dögös rock'n'roll gitárosnak, akinek témái napok múltán is a fülemben zörögnek.

Sajnos az első szólólemezért egészében továbbra sem tudtam lelkesedni, ugyanakkor itt talált egymásra Myles Kennedy és Slash mint szerzőpáros, és ez a meghatározó, hiszen kettejük találkozásából született az Apocalyptic Love, amely a nagy lelkesedésnek köszönhetően már nevében is megadta a kellő tiszteletet a társnak és a kísérőzenészeknek. Így láthatott napvilágot a formáció a koncertszervezők és plakátkészítők nagy aggodalmára a Slash featuring Myles Kennedy & The Conspirators elnevezéssel. Ezzel a lemezzel Slash visszakanyarodott arra az ösvényre, amelyet nagy valószínűséggel egyöntetűen várt már a hozzá lojális közönség, vagyis a nyegle, ütős rock'n'rollhoz, A7X-es keménykedés vagy borongós felhangok nélkül (még ha azokban sem volt rossz). Kennedy személyében Saul Hudson olyan dinamitot talált, amilyet dr. Emmett Brown adagolt a gőzmozdony hajtotta időgépbe: az alapvetően szépen dohogó, de álmosodásra hajlamos szerkezetbe Myles új energiát pumpált, és innentől kezdve a gitáros is magasabb fordulatszámon pörög. Innentől fogva rendszeresen megfordult a lemez a lejátszóimban, a World On Fire pedig a héten szinte egyeduralkodóvá vált.

megjelenés:
2014
kiadó:
Dik Hayd International
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 80 Szavazat )

A hírekből lehetett tudni, hogy a gitáros ezúttal egy sokkal gitárközpontúbb, keményebb kötésű albumban gondolkodik, azonban ezeket a híreket én erős fenntartással szoktam kezelni, hiszen sosem tudni, mennyi a valós és mennyi a marketing tartalma a szövegnek. A World On Fire viszont reszelős riffjével, jó tempójával és hadarós szólójával már akkor letepert, amikor először meghallottam a rádióban. Aztán jött a lemez, és az első öt dal tovább ütött rajtam, nincs pihenő, nincs lazítás. A legfrappánsabb jellemzést Anyánk, a stáb védelmezője, Szilvia adta, mikor „eléggé seggrázósként" jellemezte az anyagot. Az, szó szerint. Szintén egyetértettünk abban, hogy helyenként még gunsabb a Gunsnál is. A dalok mindegyikét a Slash / Kennedy-páros jegyzi, illetve a Shadow Life-ba Todd Kerns a nagyszerű énekesi tehetséggel megáldott basszer is beszállt. Egyelőre nem tudni, melyikük szorgalmazta ezt a bulisabb irányt, vagy spontán együttműködésről beszélünk, de az eredmény telitalálat. A nyitódal magával sodor, tökéletes, libabőröztető teljesítmény, a hozzá készített szövegklip pedig remekül passzol a hangulatához is. Akad benne pici kolomp, sok riffelés, remek vokálok és kissé affektálós ének, amiben Kennedy csak annyival toldja meg a hangját, hogy legyen okom a vörös hajúra gondolni, és ennyiben ki is merül a már mindenki számára dögunalmas Guns-nosztalgia.

Az említett seggrázás aztán folytatódik az említett öt dalon keresztül, vastag ritmusgitárok és hatalmas kórusok közepette. Ne ijedjen meg senki, amikor azt írom, hogy a lábdob többször is diszkós pumpálással dönget, minden ütemre, a lábcin pedig a kontrát üti, mert nagyon jó kis ütemek jönnek ki belőle. És hogy még inkább összezavarjam a drága olvasót, leírom, hogy az Automatic Overdrive kezdő riffje a Megadeth dallamosabb felfogású vonalát idézi, á la Countdown To Extinction. Nem, nem, nem úgy szaggatnak a riffek, de a dallamvezetés és a gitárok szikársága nagyon is olyasmi, de ettől még marad minden slash'n'roll. Mint ahogy a tipikus akkorbontogatással induló, szólógazdag Wicked Stone is ízig-vérig slágerszám, ahol egészen alattomosan zakatol az alap, elejétől végéig döngölő lábdobokkal kísérve. Rettentő szépen gyúrták benne egybe a témákat. A lemez kettes számú slágere ugyanakkor a 30 Years To Life. Olyan hangulatban indul, mint a Paradise City, slide-olás, stadionkórus, nagydob-pergő lassú ütemben, majd hirtelen beindul a tempó, szinte metalos kötésben érkezik az egyszerű riff. Unos-untalan visszatekerem azóta is, nem tudok elszakadni tőle. Az első megnyugvás a Bent To Flyjal érkezik, amely az Alter Bridge szolidabb oldalát idézi, ha már mindenképpen hasonlatot kellene keresnem. Többnyire akusztikus dal, amelyet a refrénre megizmosítanak: Kennedy itt is nagyot énekel, kihasználja hangjának bársonyos és éles oldalát is, Slash pedig nagyon szép szólót ragaszt a közepébe. A téma, ha jól értelmezem, a családi el/leválásról szól, szép képekben megfogalmazva.

Sokat beszéltünk arról a szerkesztőségben, hogy a tizenhét dal sok vagy kevés, vagy netán pont elég. Én azt mondom, alapjában véve soknak tűnik, de az ilyesmi azért függ a hallgatótól is, na meg persze a termék minőségétől. Az első pár hallgatás után úgy láttam, három-négy szerzeményt lehagyhattak volna az albumról, úgy töményebb lenne, áldozataim például a következő Stone Blind és Too Far Gone lett volna, amelyek nem hozzák a korábbi lendületet vagy kiemelkedő témákat, rosszabb pillanataimban rájuk sütném, hogy töltelékek. De mindössze arról van szó, hogy a többi dal túl erős ezekhez képest. Slash korábbi lemezein simán emelték volna a színvonalat. A Beneath The Savage Sunban újból felbukkan a gonosz hangulat. Meglehetősen keménykötésű tétel, felépítése összetett, rock'n'roll-léptékkel mérve egyenesen progresszív, csak nehogy megint megemlítsem a Mega... nevet. Persze ezt a vonalat a továbbiakban is ellensúlyozzák a Withered Delilah-val, de főként a Battlegrounddal. Utóbbi számomra az album legkevésbé megkapó darabja, ez a fajta elszállósság sosem volt a kedvencem, még ha rossznak a világért sem tartanám. A hangulatváltós Iris Of The Storm is hasonló felfogásban született, ott mégis több kraftot vélek felfedezni. Az album vége felé helyet kapott egy instrumentális szám, a Safari Inn, amely annak tanúságtétele – ha még nem lett volna az a rengeteg szóló –, hogy Slash ma is kimondottan szeret a húrokon kavarni: így, az ötödik iksz felé közeledve is képes rendesen odavágni a gitárnak, és nem enged a „kevesebb néha több" tételnek. A The Unholy viszont kissé keserű hangulatban hagyja a hallgatót a végére. Bevallom, nem mindig tudom lejátszani, mert eléggé lehúzós, de a minőségi szomorkodás híveinek még ez is jutalom.

Ami Myles Kennedyt illeti, az énekes ezzel a produkcióval véglegesen igazolta, hogy a műfaj legnagyobbjaival együtt lehet őt említeni. Érzelemdús énekét élmény hallgatni, témái, dallamai mindvégig egyéniséggel bírnak: akad benne nyegleség, lezserség, szigorúság és erő egyaránt, egyértelműen a műfaj élvonalába tartozik, ráadásul élőben is rettentően pontos és élettel teli. A vokálsávokért, díszítő dallamokért döntő részben szintén ő felel, ugyanakkor nem szabad elmenni a csapat rejtett kincse mellett, ugyanis Kerns orgánuma is kivehető bizonyos részeknél – igaz, ehhez figyelmesen kell hallgatni a sávokat. Mint annak a ritka hangulatos arénás koncerten is tanúi lehettünk, Todd szintén hamis hangok nélkül képes elővezetni a melódiákat élőben is, aránylag magas fekvésű hangja pedig szuperül illeszkedik Kennedy éneke alá/mellé. Ráadásul mindemellé klassz színpadi jelenség is, és aki követte korábbi zenei produkcióit, megállapíthatta, hogy dalszerzőként sem rossz, műfajtól függetlenül. Ha az arculattal is akarunk foglalkozni, észrevehetjük, hogy a banda megjelenése, összképe sem rossz: Slash még mindig egy ikon, a többiek is remek kiállású fickók, akik hibátlanul kezelik hangszereiket. A lemez hangzása sem hagy kívánnivalót maga után, a lábdobot még talán egy árnyalattal metalosabbra is vették, mint a többi kellék megszólalását. Mindez Michael „Elvis" Baskette-et (Alter Bridge, Taking Dawn, Ratt stb.) dicséri. Ja, nekem a borító is tetszik, böngészős káosz, az ilyennel mindig szerettem piszmogni.

Elég nagy vihart kavartak a különféle fórumokon Gene Simmons szavai, amelyek a rockzene halálát vizionálták. Lássuk be, az öreg démon mondanivalójának bizony van alapja, másrészt éppen az olyan lemezek lennének a jövendölés cáfolatai, mint ez. Sajnos ilyenekből elég kevés jelenik meg manapság (az idei termésből ezek közé sorolom még például a H.E.A.T-et), de hátha jönnek még rejtett kincsek. Sok dal ide, hosszú játékidő oda, a World On Fire az év egyik csúcspontja.

 

Hozzászólások 

 
+2 #23 Consiglieri74 2015-02-12 19:58
AB rajongóként lettem rabja ennek a formációnak, ma hallottam a hírt, hogy július 1-én fellépnek a VOLT-on! Kennedy-ék tavaly nagyot alkottak júniusban a PeCsa "szaunájában", most is vmi hasonlóra számítok, júliusban irány Sopron..:-)
Idézet
 
 
+2 #22 shmonsta 2015-01-02 22:11
Idézet - shmonsta:
Tetszik a lemez, de szerintem hiba volt ilyen sok számot rátenni. A végére már nagyon összefolyik az egész, hiába jók a témák. Ahhoz nem elég karakteres az összkép, hogy 17 dalon keresztül szórakoztatni tudjon, a kevesebb itt tényleg több lehetett volna. Lehet, hogy még egy dalszerző is jót tett volna az albumnak. Myles énekteljesítmén ye megosztó volt az előző lemeznél is és szerintem most is az lesz. Nekem alapjában véve tetszik a hangja, de változatosabban kéne énekelnie, mert unalmassá válik számomra a számok fogyásával. Néha bizonyos zenei részek is megkívánnák, hogy lemenjen mélyebbre is, meg változatosabb lenne az összkép. De még egyszer mondom nincs vele komoly bajom csak hogy kicsit egysíkú. Összegezve: én a Guns utáni időszakból az első Snakepit-re tudok 10 pontot adni, az minden szempontból tökéletes album és az idő próbáját is kiállta. Ha arra 10-es adtam, akkor ez egy 8-as. Meghallgatom még egy párszor, kíváncsi vagyok, hogy az idő múlásával hogy alakul a viszonyunk.


Jelentem, az idő múlásával is jó maradt a viszonyunk. Szeretem ezt a lemezt. :) Sőt, úgy érzem, hogy megy az örök kedvencek közé.
Idézet
 
 
+1 #21 Tarquinius Quintus 2014-10-23 17:05
A zene első osztályú, viszont én is el tudnék képzelni egy kevésbé "fejhangon" éneklő énekest.

Ami viszont fenntartások nélkül tetszik, az a hangzás!
Idézet
 
 
+2 #20 deniro2 2014-09-22 15:22
Nem tehetek róla, de ez a Myles gyerek végtelenül idegesít... Hiába jó a zene, ha az énekes ennyire egy kaptafára gyártja a dallamokat, ráadásul pár szám után már konkrétan belefáradok, hogy 80%-ban ugyanabban a hangfekvésben énekel és ugyanazok a megoldások mennek körbe-körbe, karikába... Sajnos az Alter bridge-t is ő nyírja ki számomra, mert pont ugyanezt tolja ezredszerre is, csak a zene más...
A legtúlértékelte bb énekes manapság szerintem. Esküszöm egy hangja-soha-nem-volt Nick Holmes is 10x kenterbe veri kreativitásban... Vagy verte legalábbis '98-is, mert a Draconian óta nem hallgatok Paradise-t:)
Idézet
 
 
+4 #19 Spacelab 2014-09-20 10:22
A zene nagyon okés,de az ének miatt nekem egyszerűen nem jön be,szvsz sokan jobban állna ezeknek a témáknak egy mélyebb,karcosa bb rockhang.
A tavalyi Adler ennél sokkal jobb.
Idézet
 
 
+14 #18 Montsegur 2014-09-17 21:26
Első meghallgatás: van rajta néhány érdekes szám...
Második meghallgatás: egészen sok érdekes szám van rajta...
Harmadik meghallgatás: folyamatos libabőr :-)

Nekem bejön az is, hogy ennyi téma van rajta, minden hangulathoz találni valamit.

Nagyon tetszett a cikk, egyedül a "dögunalmas Guns nosztalgia" kifejezéssel nem értek egyet. A Guns éppen olyan megkerülhetetle n viszonyítási pont lett a zenében (és megérdemelten), mint Bach vagy a Beatles. Slash soha nem fogja tudni elkerülni, hogy a Guns-hoz viszonyítsák: de én éppen azért szeretem, mert azt az érzést ő tudja a legjobban visszahozni. Tudom, hogy a Guns egyszeri jelenség volt, öt különleges karakter egy ihletett időszakban jókor, jó helyen, és soha nem fog visszajönni, de azért akkor is hiányzik...
Idézet
 
 
+8 #17 tökipompos 2014-09-17 10:20
Máshol is olvastam a kritikát, hogy ráférne a lemezre egy erős komponista.

Szerintem Slash poszt-traumás-fiatalon-lettem-nagyon-sikeres szindrómában szenved, és ő maga csinálna be a legjobban, ha letenne még egy olyan lemezt, mint anno a Guns lemezek voltak. Mert akkor a csapból is ő folyna... és nem biztos, hogy ő erre vágyik. Vagy nem igazán...

Ezért aztán marad a nem éppen túlgondolt öröm-rock'n'-roll, és talán jó ez így, ahogy van.
Idézet
 
 
+6 #16 bogar 2014-09-16 18:48
Idézet - iLane:
Nem értem miért álltak meg 17 számnál?! Ezek nem hallottak még dupla CD-ről??? :o

;)


Esetleg a dupla dupláról? Valaki a zenekarban játszott is egy olyanon. :-)

Tényleg k..va hosszú ez az album, de én a Gyűrűk urába is mindig beletekerek, ergo lehet, hogy csak én vagyok türelmetlen.

Nálam 7-8 között ingadozik a pontszám. Viszonyítási alapként csak annyit, hogy az előző viszont 9-10 közé tehető nálam.
Idézet
 
 
+6 #15 iLane 2014-09-16 16:16
Nem értem miért álltak meg 17 számnál?! Ezek nem hallottak még dupla CD-ről??? :o

;)
Idézet
 
 
+9 #14 gnrangel 2014-09-16 09:41
Harmadik vagy negyedik meghallgatásra is kicsit hosszúnak tűnik a 77 perces lemez. Valóban van az albumon 3-4 dal, amit elég lett volna csak bónusznak kitenni. Viszont a mostani lemezek közül kitűnik a hangszerelése a zenei kreativitása. Senki ne várjon újabb Appetite vagy Illusion lemezeket. Azok az idők sajnos elmúltak.
2014-ben ez a lemez nagyon jónak számít és az éveket is ki fogja szerintem állni.
Idézet
 
 
+5 #13 queensryche999 2014-09-15 22:15
Egyébként meg baromság pontozni. Uff.
Idézet
 
 
+7 #12 queensryche999 2014-09-15 22:13
Idézet - 10pontos:
Na jól van, Elvis durva volt, de a többit tartom.


Szerintem se 10 pont. Más kérdés, hogy a harmincas éveimben mire mondom én má' azt, hogy 10 pont, érted... főleg manapság. A 2010-es Ratt lemez volt utoljára olyan, hogy hangosan káromkodva köszöntem meg nekik, hogy képesek voltak rá. Slash esetében is a múlt az "ellenség". Nagyon jó a lemez, de nincs "hűha". Ha pedig nincs hűha, az nem 10 pont. Erős nyócas.
Idézet
 
 
+3 #11 10pontos 2014-09-15 21:47
Na jól van, Elvis durva volt, de a többit tartom.
Idézet
 
 
+3 #10 björn 2014-09-15 19:46
A Beneath The Savage Sunban és az Automatic Overdrive nagyon jó dalok, ha azokból lenne még 10 egy szavam sem lenne :)
Idézet
 
 
+9 #9 shmonsta 2014-09-15 19:28
Tetszik a lemez, de szerintem hiba volt ilyen sok számot rátenni. A végére már nagyon összefolyik az egész, hiába jók a témák. Ahhoz nem elég karakteres az összkép, hogy 17 dalon keresztül szórakoztatni tudjon, a kevesebb itt tényleg több lehetett volna. Lehet, hogy még egy dalszerző is jót tett volna az albumnak. Myles énekteljesítmén ye megosztó volt az előző lemeznél is és szerintem most is az lesz. Nekem alapjában véve tetszik a hangja, de változatosabban kéne énekelnie, mert unalmassá válik számomra a számok fogyásával. Néha bizonyos zenei részek is megkívánnák, hogy lemenjen mélyebbre is, meg változatosabb lenne az összkép. De még egyszer mondom nincs vele komoly bajom csak hogy kicsit egysíkú. Összegezve: én a Guns utáni időszakból az első Snakepit-re tudok 10 pontot adni, az minden szempontból tökéletes album és az idő próbáját is kiállta. Ha arra 10-es adtam, akkor ez egy 8-as. Meghallgatom még egy párszor, kíváncsi vagyok, hogy az idő múlásával hogy alakul a viszonyunk.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.