Shock!

június 01.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Megadeth: Countdown To Extinction

Húsz évvel ezelőtt, 1992. július 14-én került a boltokba a Megadeth ötödik nagylemeze, amely korábban elképzelhetetlen szintre emelte a rockszakma egyik legproblémásabb és legbecsvágyóbb emberének számító Dave Mustaine-t és zenekarát. Mindehhez sok tényező együttállására volt szükség, és a Countdown To Extinction korábbiaknál dallamosabb, kommerszebb jellege csupán egy ezek közül. A fő ok inkább az lehetett, hogy a Megadeth ekkori felállása végre tényleg igazi zenekarként dolgozott: a tökéletesen kiválasztott társak teljesen összeértek a banda magját alkotó két Dave-vel, és olyan sokkal tudták gazdagítani a zenét, hogy annak érdekében még Mustaine is képes volt csapatjátékosként viselkedni.

megjelenés:
1992. július 14.
kiadó:
Capitol
producer: Max Norman & Dave Mustaine

zenészek:
Dave Mustaine - ének, gitár
Marty Friedman - gitár
David Ellefson - basszusgitár
Nick Menza - dobok

játékidő: 48:27

1. Skin O' My Teeth
2. Symphony Of Destruction
3. Architecture Of Aggression
4. Foreclosure Of A Dream
5. Sweating Bullets
6. This Was My Life
7. Countdown To Extinction
8. High Speed Dirt
9. Psychotron
10. Captive Honour
11. Ashes In Your Mouth

Szerinted hány pont?
( 105 Szavazat )

A Megadeth az 1990-es Rust In Peace-szel olyan magasra került, mint még soha azelőtt. A szakma és a rajongótábor egyaránt a csapat karrierjének legjobb alkotásaként és a korszak egyik iránymutató műveként fogadta az albumot, a zenekart karrierje során első ízben Grammyre jelölték a Hangar 18 révén, és a turnékon is egyértelmű volt: egy új szintre érkeztek. Előzetesen sokakban merültek fel kétségek azt illetően, illik-e a csapatba a más zenei vonalról érkezett, gitárakrobata típusú Marty Friedman és a teljesen ismeretlen dobos, Nick Menza, de az album hihetetlen nívója és az eredmények egyaránt Dave Mustaine-t igazolták. A banda sosem látott méretű közönségek előtt koncertezett, és még a Bill And Ted's Bogus Journey filmben szereplő Go To Hell dal is komoly MTV-rotációba került a rockműsorokban. A Megadeth 1991 derekán úgy kezdhetett el gondolkodni a folytatáson, hogy tudták: csak rajtuk múlik, képesek lesznek-e még magasabbra jutni.

Viszonylag gyorsan eldőlt, hogy az ötödik nagylemez producere Max Norman lesz, aki annak idején Ozzy Osbourne Blizzard Of Ozz és Diary Of A Madman lemezeivel szerzett magának nevet a szakmában, a Megadeth-tel pedig a Rust In Peace keverőseként dolgozott először közösen. A zenekar tagjai azt is elég gyorsan eldöntötték, hogy kicsit módosítanak a zenei irányvonalon: a lassan összeálló dalok egyenesebb vonalú, dallamosabb, hagyományosabb szerkezetű témák voltak, mint a '90-es album tekervényes, komplex, progresszív szerzeményei. A sort ebből a szempontból egyébként pont az említett Go To Hell nyitotta. Állítólag maga Norman is az első perctől fogva ezt a közérthetőséget erőltette, de a vöröshajú természetét ismerve nyugodtan megkockáztathatjuk: a módosított irányvonalról szinte bizonyosan Mustaine fejében született meg a döntés. Habár szemtől szemben később sem nagyon merte tőle senki megkérdezni, szerepet játszott-e a váltásban egy másik M betűs zenekar 1991 nyarának végén kiadott, minden képzeletet felülmúlóan sikeres albuma a maga hasonló törekvéseivel, a válasz szerintem ezen a téren is elég egyértelmű. Rosszindulatúak ugyanakkor ne legyünk: a Rust In Peace után abban a stílusban aligha tudtak volna jobb lemezt készíteni, így az iránykorrekció húsz év távlatából is indokoltnak tűnik. David Ellefson: „Nem kell ahhoz nagyon sok hangot lefogni a gitáron, hogy egy téma igazán kemény és durva legyen. Egy dal sokkal súlyosabb lehet, ha egy kicsit egyszerűbb és lassabb. Nem annak kell az elsődleges szempontnak lennie, hogy minél több hang szerepeljen a dalokban, hanem hogy a legjobb hangok legyenek bennük."

Mindehhez még egy tényező hozzájárult: a két friss zenekari tag jóval fajsúlyosabb egyéniségnek bizonyult, mint bármelyik elődjük – vagy legalábbis Mustaine jobban megbízott bennük. Marty Friedman: „Mire nekiálltunk a következő albumnak, a Rust In Peace-hez képest alaposan összeérett a felállás. Ami a Rustot illeti, körülbelül egy hónapja voltam a zenekarban, amikor megkezdtük a felvételeket. Tele volt zenével a fejem, hiszen ezalatt három teljes lemeznyi anyagot kellett megtanulnom, meg persze az új nótákat is, amikhez még a saját gitárszólóimat is ki kellett dolgoznom. Eközben pedig Hollywood egyik pokoli részén laktam, ahonnan épp akkor költöztem át máshová... Ezúttal viszont teljesen másképp dolgoztunk. Eleve közösen, zenekarként írtuk a dalokat: a csapat négy egyenlő tagból állt, nem pedig a két Dave-ből és a maradékból. Már akkor is mind a négyen rendesen belefolytunk a kreatív munkába, miközben egy éven át turnéztunk közösen a Rust anyagával. Az összes új nótát megéltük, milliószor átnyálaztuk őket, felvettünk egy rakás demót, és nekem is jóval több időm jutott a gitárszólókra, mint a Rust In Peace előtt. A stúdiózás előtt pedig még rá is tudtunk kicsit pihenni a munkára, vagyis a lehető legjobb körülmények között dolgozhattunk." Ha másból nem is, hát abból biztosan mindenki láthatta a csapat belső dinamikájának változását, hogy Mustaine több interjúban is jobb gitárosként jellemezte Friedmant saját magánál. Ilyesmi azelőtt teljesen elképzelhetetlen lett volna.

A fentiek jegyében a Megadeth 1992 legelején vette be magát az Enterprise stúdióba a kaliforniai Burbankben, hogy ezt követően négy teljes hónapon át gyűrjék az új dalokat – és egymás idegeit. Friedman: „Egészen hihetetlenül nehezen készült el a lemez. Max Norman, Dave és én mind kompromisszumképtelen perfekcionisták vagyunk, és amikor mindhárman bent rekedtünk a stúdióban, már a gitárrészek kapcsán kialakult egyfajta versengés, ami arra irányult, hogy minden még tökéletesebb legyen. A végeredmény tényleg állati közel jutott a tökéletességhez, de döbbenetesen fárasztó és fájdalmas munka árán. Ott volt például a Foreclosure Of A Dream, ahol én játszottam fel az akusztikus verzéket. Egy efféle részt jellemzően pár percbe telik felvenni, mi azonban elkezdtük keresni a legideálisabb hangszínt, szöszöltünk a húrzajokkal, a hangolással. Végül egy teljes kőkemény napot töltöttünk csak ezzel az egyetlen témával, és tényleg halálosan elfáradtunk a végére Maxszel. Olyan intenzíven koncentráltunk, hogy kitettünk egy papírt a stúdió ajtajára a következő felirattal: BELÉPNI TILOS! IGEN, NEKED! Ennek ellenére egy ismert, híres producer, akit most nem fogok megnevezni, ránk nyitott, és nagyon kedvesen megkérdezte: mi újság, srácok? Aki ismer, tudja, hogy szinte mindig nyugodt, csendes és barátságos vagyok, de ezen a napon – annak ellenére, hogy az illető az egyik örök kedvenc producerem – egyből ordítva reagáltam: 'Mi a faszt képzelsz magadról, haver? Nem tudsz olvasni, vagy mi van?' Ő meg persze egyből megfordult és elment... Szóval forrásponton voltunk mindannyian."

Mind a négy zenész a végletekig kianalizálta a témákat az utolsó gitárhangig és cinütésig, nem is beszélve Normanről, aki amúgy is legendás volt kérlelhetetlen maximalizmusáról, meg persze arról is, mennyire kemény kézzel bánik a vele dolgozó csapatokkal. A producer és az énekes/gitáros tényleg a végsőkig elmentek a munka során, miközben a főemberre személyes oldalról is komoly nyomás nehezedett. Mustaine: „Rendkívül feszített tempóban kellett dolgoznunk, és a stresszt csak növelte, hogy a feleségem épp a stúdiózás ideje alatt jutott a terhessége utolsó szakaszába. A meló miatt egy csomó időt tőle távol kellett töltenem, ami rengeteg feszültséghez vezetett. A fiam születése előtt is reggeltől estig a stúdióban güriztem, és csak éjszaka, hullafáradtan értem be a kórházba. Justis másnap reggel fél nyolckor érkezett, és addig egy pillanatra sem hunytam le a szemem. A végén már majdnem megőrültem egy korty pezsgőért..." Azonban annyi drog- és alkoholmámorban eltöltött év után Mustaine ekkoriban végre tartósan tiszta volt, ezt pedig nem veszélyeztethette, miközben a Capitol is súlyos összegeket ölt a kiemelt kiadványnak számító új Megadeth lemezbe. Így aztán nem ivott – még.

Az album tehát idegtépő légkörben készült el, a végeredménnyel azonban mindenki elégedett volt – Norman, Mustaine, Friedman, a menedzsment és a lemeztársaság is. Ismét csak a bandában kialakult demokratikus viszonyokat tükrözte, hogy a Countdown To Extinction lemezcím sem valamelyik Dave-től származott, hanem a címadó téma szövegének alapjait hozó Menzától. Vagyis a vöröshajú a stúdióban tényleg félretette az egóját, és nem akart mindent egyszemélyben megoldani, a maximális mértékben hagyta érvényesülni a többieket is. Ez pedig hallatszott is a dalokon, az összképtől kezdve egészen a gitárrészekig. Marty: „Dave és én is pontosan tisztában voltunk az erősségeinkkel és gyengeségeinkkel. Eleve nagyon eltérő a stílusunk, körülbelül mint a tűz és a víz, de ebből is a lehető legtöbbet akartuk kihozni. Ahhoz például nem férhet kétség, hogy Dave jobb ritmusgitáros nálam, én pedig jobb szólógitáros vagyok, mint ő. És ezzel most nem azt mondom, hogy bármelyikünk is gyenge lenne a másik dologban, de ő magabiztosabban, kényelmesebben nyomatja a riffeket, én pedig gördülékenyebben, könnyebben szólózom. De külső fülként így is rengeteget segített a szólóimnál, és fordítva. Végig odafigyeltünk a másik játékára, és folyamatosan javaslatokat is tettünk egymásnak, ami miatt maga a lemez is sokkal erősebb lett. És ez tök jó, mert egy rakás kétgitáros bandában versenyeznek, féltékenykednek a zenészek, az ilyesmi pedig nem tesz jót a munkának. Két gitárost összeereszteni igen kényes dolog, meg kell találni az egyensúlyt. Dave és köztem tényleg remekül működött ez az egész." Azt persze ma már Mustaine is elismeri, hogy a stúdiómunka során kicsit túlzásba vitték a maximalizmust: „A Rust In Peace négy ágyú teljesítménye volt. Vadak voltunk, és mindenféle hihetetlen témát nyomattunk csak azért, mert megtehettük. A Countdown idejére a zenekar kezdte megízlelni a sikert, és tényleg egységként működött. Eközben persze én ültem a vezetőülésben, és végig kézben tartottam a folyamatokat, méghozzá mindent. Csak egy példa arra, mit összepepecseltünk a stúdióban: amikor a gitárokat rögzítettük, folyamatosan be volt dugva egy hangológép, ami a legkisebb hibánál azonnal leállította a felvételeket. Ez mai fejjel persze totálisan nevetségesen hangzik, és nem is akartunk mindenáron klinikai hangzást összehozni, de az biztos, hogy bizonyítani akartunk a lemezzel. Készítettünk egy teljesen tökéletesen megszólaló, technikailag brilliáns, a korábbiaknál valamivel dalközpontúbb albumot. Akadtak páran, akik a Rust In Peace után azt mondták, hogy a sikerünk nem tarthat túl sokáig, mert tehetségtelenek vagyunk, mi pedig meg akartuk mutatni nekik, hogy nincs igazuk."

A Countdown To Extinctiont a szimpla, ám zseniálisan hatásos szaggatott riffre épülő, ragadós kórusú Symphony Of Destruction vezette fel kislemezként és klipként 1992 júniusában. A zenekar történetének addigi legszimplább felépítésű hagyományos dala ehhez méltó egyszerűséggel született: Mustaine-nek egy autóút során pattant ki a fejéből gyakorlatilag az egész szám, amikor éppen pokoli fejfájással küszködött, a szöveget pedig egy sushi-számlára véste fel ott helyben, az autóban. Habár az MTV eleinte túl durvának találta a Wayne Isham rendezte klip merényletes jelenetét, végül mégis játszani kezdték – a tévénézők pedig vadul követelni. A zenekart mindez egyáltalán nem lepte meg. Ellefson: „Amikor a Countdown To Extinctiont készítettük, sokkal inkább tudatában voltunk annak, hogy az album nagy lesz, mint mondjuk a Rust In Peace esetében. Ez persze nem kizárólag a lemezen múlott: benne volt az időzítés, a hangulat, mindaz, ami akkoriban a világban történt, az, hogy tudtunk támaszkodni az MTV-re, és így tovább. Az elejétől fogva tisztában voltunk vele, hogy ezzel az albummal hatalmasat léphetünk előre, mert jók a lehetőségeink, és alaposan fel is tüzelt minket ez a tudat, miközben születtek az újabb és újabb ötletek."

Azok a keményvonalas Megadeth hívek, akiket esetleg taszított a Symphony Of Destruction slágeressége, az egy hónappal a single után kiadott nagylemez egésze hallatán sem gyújtottak örömtüzeket. A végletekig letisztult, a kor viszonyaihoz képest ultramodern hangzású album nagyjából ugyanazt a fordulatot hozta be Mustaine-éknél, amit a fekete album egy évvel korábban a Metallicánál. A lassabb, kimértebb és direktebb ritmusok, az egyenesebb, letisztultabb dalszerkezetek mellett minden korábbinál hangsúlyosabbak lettek a refrének, eltűntek az igazán gyors, kétlábdobos thrash/speed tempók, és Mustaine is sokkal inkább próbálkozott dallamokat énekelni, mint korábban bármikor. Mindeközben azonban a nótákban a Megadeth minden jellegzetessége megmaradt – ezt pedig csak nagyon kevesen tudták volna ennyire természetesen levezényelni.

A Countdown To Extinctiont indító Skin O' My Teeth az album egyik leggyorsabb témája, ám húzása inkább hagyományosan heavy metalos, sőt, rockos, mintsem thrashes, szerkezete pedig abszolút hagyományos. Az azonban nem kérdés, hogy ízig-vérig működőképes: nemcsak a refrén, de már a verze is kiirthatatlan a fejből, a szóló hibátlan, és az öngyilkosság témakörét boncolgató szöveg is telitalálat. A Symphony Of Destruction az album egészébe illesztve is csúcspont: irgalmatlan sláger, tényleg a maga már-már mulattató egyszerűségében is a Megadeth valaha megfogalmazott egyik leghatásosabb nótája, nem véletlen juttatta szinte azonnal még magasabbra a csapatot. Aligha mondok hülyeséget, ha azt állítom: a Pantera Walkja mellett ez a riff lett a '90-es évek első felének talán legtöbbet emlegetett, legtöbbször lekopírozott metal témája, amely a következő években számos más csapat lemezéről köszönt vissza némileg módosított formában (a Pro-Pain és a Fight például egyaránt kölcsönvette). A Symphony kimért, jéghideg húzása után az Architecture Of Aggression fokozza a tempót: ellenállhatatlanul fémes, zseniálisan megfogalmazott gitártémával indít, majd pulzáló ritmusokon keresztül jut el a tökéletesen megfogalmazott refrénig, a szólónál pedig szinte robban. Mindig is ez volt az egyik kedvenc dalom a lemezről a soron következő Foreclosure Of A Dreammel együtt, amelynek szomorú, politikai áthallású szövegét Ellefson szüleinek a Reagan-adminisztráció alatt megélt egzisztenciális lecsúszása ihlette (középtájt a második Reagan-ciklusban alelnökként, a lemez megjelenésekor elnökként dolgozó idősebb George Bush egyik régebbi beszédrészlete is hallható benne). Lassú, nyugis verzékből kibontakozó, majd a refrénnél kétlábdobos szaggatást is felvillantó téma ez ismét százpontos kórussal, amit pedig a szólóban Friedman elővezet, arra tényleg nincsenek szavak. Mindig is ez volt tőle az abszolút kedvenc megmozdulásom: minden hangja a helyén van, egyszerre virtuóz, ízléses és megadallamos.

A Foreclosure után a korai Alice Coopert idéző beszélős verzékkel operáló, zakatoló refrénű Sweating Bullets következik. A zaklatott zene tökéletesen harmonizál a skizofréniáról szóló szöveggel, de ott rejlik benne Mustaine jellegzetesen pengeéles, intelligens fekete humora is. A mai napig a Megadeth bulik egyik menetrendszerű csúcspontja a dal, méghozzá teljesen indokoltan. A This Was My Life kevésbé favorizált téma, de ebben hallható az album egyik legeltaláltabb riffje, a szomorú hangulatú, sajátos szépségű címadó tétel pedig a tradicionális brit metal időkre visszautaló harmóniagitáros refrénnel viszi be a végzetes ütést. Az élővilág rohamos pusztításáról szóló szöveg kissé talán szájbarágós, ám abból a szempontból fontos, hogy sokaknak mutatta meg ebben az időszakban: a metal zenekarok sem kizárólag a köztudatban élő témákról énekelnek. (A Megadeth később több díjat is kapott a dalért olyan civil szervezetektől, amelyek sem azelőtt, sem azóta nem tüntettek ki rockbandákat.)

Ahogy azt ilyenkor illik beismerni, én magam soha nem tartottam maradéktalanul tökéletes albumnak a Countdownt. A klinikai hangzással igazából nincs problémám, mert az még valamennyire illik is az anyag elidegenedett, rideg, kesernyés hangulatához és a technikai civilizáció problémáit elemző szövegvilághoz (bár tisztán emlékszem, mennyire furcsa volt először szembesülni ezzel a vegytiszta, teljesen steril, mindenféle kosztól mentes sounddal, hiába szólnak külön-külön gyönyörűen maguk a hangszerek). Inkább arról van szó, hogy két dal szerintem némileg mai fejjel hallgatva is egyértelműen elmarad a többitől, és mivel ezek pont egymás után szerepelnek, kissé meg is törik az anyag ívét. Az ejtőernyős témájú High Speed Dirt a Skin O' My Teeth közeli rokona, csak éppen nem olyan erős, a Psychotron riffje meg állati jó, de összességében magát a számot valahogy mégsem éreztem soha telitalálatnak. Szerencse, hogy az ezután érkező, a finom kezdésből az egyik legdühösebb dallá fejlődő Captive Honour ismét hatalmasat szól, a záró Ashes In Your Mouth pedig talán az anyag legtechnikásabb, legintenzívebb pillanatait hozza el izgalmas ritmusaival. Amit Marty lepenget benne, az persze megint több mint tökéletes. Ha már az egyéni teljesítményekről beszélünk, a végig szenzációs gitárjáték mellett érdemes azt is megfigyelni gyakorlatilag az összes dalban, milyen fantasztikusan életteli, izgalmas játékot vezet elő Nick Menza is ezekben a simább tételekben.

A lemez felvezetése a Symphony Of Destructionnel tehát ideálisnak bizonyult, az azonban még ennek fényében is mindenkit meglepett, hogy a Countdown To Extinction megjelenése hetében a Billboard-lista második helyén nyitott. A Metallica fekete albumát leszámítva fajsúlyos metal (tehát nem hard rock!) anyag soha azelőtt nem jutott még ennél magasabbra az amerikai listákon, ám jellemző, hogy Mustaine még ennek fényében sem tudott felhőtlenül örülni a sikernek. A közép-nyugati háziasszonyok aktuális szívtipró kedvence, a countrysztár Billy Ray Cyrus akkor már két hónapja listavezető Some Gave All lemezét a Megadeth sem tudta letaszítani az első helyről, így Dave öröme nem lehetett teljes. Bosszankodásán még az sem enyhített igazán, hogy a Countdown To Extinction mindössze három hónap alatt átlépte az egymilliós eladási példányszámot az Egyesült Államokban, és megkapták érte első amerikai platinalemezüket. A Countdown sikere eközben húzta maga után a régebbi kiadványokat is: az év novemberében végre a régóta az álomhatár közelében állomásozó 1986-os Peace Sells... But Who's Buying?-nak is megérett a platina.

A zenekar turnéja szintén jóelőre teltházas lett, ezen a téren azonban több nem várt kellemetlenséggel kellett szembesülniük. Az egyik az előzenekarnak választott, éppen a szintén friss Vulgar Display Of Power lemezt turnéztató Pantera teljesítménye volt. Habár a Megadeth élő produkciójára sem lehetett panasz, az általános vélemények tükrében Phil Anselmóék után Mustaine-ék kissé statikusnak és eseménytelennek tűntek a színpadon. Noha Mustaine személyesen választotta ki a turnéra a Panterát, érthető, hogy mindez némi árnyékot vetett a két banda kapcsolatára ezekben a hónapokban. A másik komoly gond emberi természetű volt – és miközben a zenekar karrierje csúcsára ért, kis híján a végüket is jelentette. Mustaine: „Miután elkészült a lemez, 1992 szeptemberében átrepültem Daviddel Európába interjúzni. Hihetetlenül magányosnak éreztem magam a családom nélkül, és az egyik este valamelyik hotelszobában megittam egy sört a minibárból. Azt mondtam, a heroinnal meg a kokainnal vannak gondjaim, egy sör nem árthat meg. Így kezdődött minden. Aztán az Európa-turnén egyszer csak elegem lett, ki akartam szállni egy hétre, és hazamenni a családomhoz, de természetesen nem lehetett. És aznap este, Finnországban mocskosul berúgtam. A torkom sem volt rendben, és mire Miamiba értünk, már annyira rosszul voltam, hogy orvoshoz kellett fordulnom. Kaptam egy fájdalomcsillapító szirupot, amiben egyfajta ópiát volt a hatóanyag, és tényleg jobban is lettem tőle, arra azonban senki sem gondolt, hogy ezzel felébresztem magamban a szunnyadó sárkányt. Egy specialista megnézte a hangszálaimat, és egy időre teljesen el akart tiltani az éneklésről, de nem volt lehetőség megállni. Mindenki azt hajtogatta, hogy mindjárt jön egy kisebb szünet, addig húzzam ki valahogy. Így aztán ráálltam a fájdalomcsillapítóra, és amikor jobb lett a torkom, elkezdtem sörözni a színpadon. Először csak egyet-kettőt ittam, aztán egyre többet. De mivel a sörtől felpuffadtnak éreztem magam, idővel átálltam a vodka-7Up koktélra, ami az ősidőkben is a kedvencem volt. A feleségem viszont nem bírta az alkoholbűzős leheletemet, így úgy döntöttem, jöjjön valami szagtalan. Így kötöttem ki végül a váliumnál..."

Miután az idegileg végleg kimerült, ismét kegyetlen önpusztításba süllyedt Mustaine 1993 februárjának egy napján nem kevesebb, mint harminchat váliumtablettát tömött magába, csodának tűnik, hogy egyáltalán életben maradt. Ezek után nem lehetett kérdés, hogy a turné nem folytatódhat tovább: a következő időszak dátumait – köztük egy jóelőre teltházas japán sorozatot – törölték. Dave-nek eleve több mint egy hét kellett ahhoz, hogy teljesen magához térjen, utána pedig két teljes hónapra egy rehabilitációs műintézmény vendégszeretét volt kénytelen élvezni. Nick Menza: „Olyanok voltunk akkoriban, mint egy család, és éppen ezért volt szomorú látni, mit művel magával Dave. De mindenben támogattuk, pedig nem volt könnyű. Azt éltem meg a legnehezebben, hogy az előre teltházas tokiói Budokan koncertet is le kellett mondanunk, mert szétcsapta magát... Igazából ekkor sem haragudtam rá, csak szomorú voltam. Dave mélyen legbelül jó ember, de amikor partizott, az kőkemény volt. Úgy bulizott, hogy abban nem akartál részt venni."

Mindeközben az MTV folyamatosan játszotta a csapat klipjeit, a Symphony után a Foreclosure Of A Dream, a Sweating Bullets és a Skin O' My Teeth is komoly sikerdalok lettek (figyelem, ez már a grunge korszak kellős közepe volt!), és a Super Mario Bros. filmzenealbumra felkerült, eredetileg a Countdown japán kiadásán szereplő Breakpoint dal is kedvező visszhangokra talált. Még nagyobb öröm, hogy Dave elvonója végül sikeresnek bizonyult: Mustaine az év júniusára összeszedte magát, a banda kirúgta hajcsárként dolgozó amerikai ügynökét, és ismét koncertezni kezdtek. Első ízben – mindenki leghatalmasabb meglepetésére – a Metallica aktuális európai turnéjára ugrottak be nyitószámként az azt Layne Staley heroinproblémái miatt lemondó Alice In Chains helyére. A The Culttal kiegészült duó 1993. június 9-én Budapesten, az MTK Stadionban is fellépett. Mivel mindkét csapat karrierje tetőpontján állt, a párosítás a papírforma szerint tökéletesnek tűnt, főleg a korábbi jól dokumentált ellentétek fényében, ám a valóság kicsit mást mutatott. Mustaine eléggé érthető módon élete talán legpocsékabb formáját hozta ezeken az európai koncerteken, de legalább mindenki láthatta rajta, hogy él. (A Megadeth élő teljesítménye a magyar Metal Hammer azévi közönségszavazásán is előkelő, negyedik helyet szerzett az év csalódásai kategóriában.) Ekkortájt úgy tűnt, a két csapat végleg elásta a csatabárdot, ám utólag kiderült: ennyire egyszerűen azért nem mennek a dolgok...

A Megadeth az év júliusában az Aerosmith révén odahaza is bekapcsolódhatott egy stadionturnéba, ám ez a menet nem tartott túl sokáig. Egy rádióinterjúban Mustaine a maga sajátos fanyar stílusában viccelődni kezdett a főbanda tagjainak korával és közeli halálával, Steven Tyler azonban nem találta ezt olyan tréfásnak, így a Megadeth-nek alig két hét után távoznia kellett a turnéról, természetesen Dave tajtékzása közepette. A Last Action Hero filmzenealbumra írt friss Angry Again dal MTV-s és rockrádiós diadala némiképp azért gyógyírt jelentett a sebre. A beszélős verzékre és egy zseniálisan hatásos kórusra épülő dal gyakorlatilag folytatta a Countdown témáinak sikersorozatát, az őszi The Beavis And Butt-head Experience albumra feltett 99 Ways To Die pedig szintén a banda életképességét igazolta.

A Megadeth úgy láthatott neki a következő lemez munkálatainak, hogy minden elrendeződött körülöttük. Ezt követően nyugodt, kiegyensúlyozott korszak vette kezdetét a banda életében. Habár az 1994-es Youthanasia nem tudta felülütni a Countdown To Extinction eladási eredményeit, a dühöngő alternatív viharban is stabilan tartotta a hajót: a Billboard negyedik helyén nyitott, és még a '92-es lemeznél is gyorsabban, mindössze két hónap alatt platinalemez lett Amerikában. Ez az élőbb, természetesebb hangzású anyag szerintem – Menza teljesen leegyszerűsített dobtémáit leszámítva – még a '92-esnél is erősebb, a dalok tökéletességét illetően a saját szintjükön talán itt jutottak a legközelebb ahhoz az állapothoz, amit a Metallica elért a fekete albumon. Az 1997-es Cryptic Writings alapvetően még dallamosabb lett, ám pár old school durvulással is megfejelte az ismét száz százalékos slágereket. Utóbbiak közül azonban némelyik olyan komoly rádiós karriert futott be a tengerentúlon, hogy emiatt a csapatnak épp akkor ment el az esze, amikor jó néhány év pangás után végre erősödni kezdett a metal színtér, amely mellett mindvégig hűen kitartottak. A Megadeth vitathatatlanul legjobb felállása ráadásul az egészségügyi (hivatalosan térd-, valójában alkohol- és drog)problémákkal küzdő Menza eltávolításával 1998-ban szétrobbant, a már Jimmy DeGrassóval felvett Risk rockosabbra, rádiósabbra vett, ám erőtlen dalaival pedig sikerült rituálisan átmetszeniük a saját torkukat. De ez már hálistennek bőven egy másik történet...

Akármi is történt velük a '90-es évek végén, a Countdown To Extinction húsz év távlatából is az évtized elejének egyik legmeghatározóbb metal albuma, egyben a Megadeth történetének legsikeresebb kiadványa. Amerikában ez az egyetlen lemezük, amelyik dupla platina lett, világszerte összesen pedig körülbelül 4 millió példányban talált gazdára. Nem véletlen, hogy Mustaine bevallva-bevallatlanul a Countdown dalait tekinti mintának az aktuális Megadeth lemezek dallamosabb témáihoz. Az is elég nyilvánvaló ziccer, hogy az idei aktuális bulikon a csapat elejétől végéig eljátssza az anyagot, hiszen a '92-es nóták a mai napig koncertrepertoárjuk csúcspontjait jelentik, világszerte mindenhol megőrül rájuk a közönség. És hiába széledt szét már régen az anyagot elkövető felállás, kimondva-kimondatlanul a két Dave is tisztában van vele, melyik volt a Megadeth legjobb leosztása. Ellefson: „A Countdown az egyik legkedvesebb Megadeth albumom, aminek több oka is van. Zeneileg a thrash legjobb elemeit hoztuk össze rajta a dallamosabb vonallal, a nagy, fogós riffekkel, és ez volt az a lemez, ami igazán belökött minket a mainstream világba. Számos ajtó és lehetőség nyílt meg előttünk akkoriban. De még ennél is fontosabb, hogy mennyire jó idők voltak azok, amikor úgy négyen együtt játszottunk. Zenekarként talán akkoriban működött a legjobban a Megadeth."

Mint említettem, nem ezt az albumot tartom a Megadeth legjobb teljesítményének, ám épp a fentiek miatt a Countdown To Extinction nekem is ugyanúgy ott volt tinédzseréveim legtöbbet hallgatott anyagai között, akárcsak sokszázezer embernek szerte a világon. Noha a banda közmegegyezéses csúcsalkotása a Rust In Peace, a legtöbben máig is garantáltan a '92-es metal örökzöldekről azonosítják be őket – és ez már mindörökre így is marad.

 

Hozzászólások 

 
+1 #19 Dead again 2016-07-06 10:49
Fasza lemez ez is, csak sajnos a hangzásával nehezen tudok megbarátkozni.
Idézet
 
 
+8 #18 2012-07-17 18:32
Imádom a korai lemezeiket, gyakorlatilag azokkal nőttem fel, de mai fejjel mind zeneileg, mind hangzás terén, mind érettségben a Cryptic Writingset tartom a csúcsteljesítmé nyüknek. Ha klasszikus Megadefff lemezről van szó, akkor természetesen Rust, Countdown, de ha a legprofibb, legérettebbről, akkor vitathatatlan a Cryptic elsősége. (nálam)
Idézet
 
 
+7 #17 Draveczki-Ury Ádám 2012-07-17 12:21
Idézet - Giskard:
a 2007-es bécsin pedig sírni tudtam volna: a legendás 4 tagból csak Dave maradt, s egy kb 500 fős teremben léptek fel, ami megfelelt egy gimis bulinak.

Jóval többen voltak ott azért ötszáz embernél, és maga a zenekar szerintem vetekedett a '97-es formával, annyira zseniálisan nyomták. :) Írtunk is róla akkor: http://www.shockmagazin.hu/portal/koncert/megadeth-becs-2007-junius-28

Menza visszatérésére sajnos nem nagyon van esély, Ellefson azt mondta nekünk két éve is, hogy szeretne visszajönni, de az állapota nem teszi lehetővé.

(Ja, és persze mindenkinek köszi a dicsérő szavakat!)
Idézet
 
 
+8 #16 Giskard 2012-07-17 11:41
Köszönjük a cikket! Rendkívül igényes és korrekt munka. Ha a a CTE 10. évfordulóján állok neki egy ilyet írni, akkor sem tudnék hasonlót sem kotlani a 20.-ra.

Életem egyik nagy tévedése volt, hogy nem mentem el a '93-as bulira, de a '97-es amúgy is mindent vitt. A 2001-es is jó volt, a 2007-es bécsin pedig sírni tudtam volna: a legendás 4 tagból csak Dave maradt, s egy kb 500 fős teremben léptek fel, ami megfelelt egy gimis bulinak. A magam részéről nagyon szurkolok, hogy Menza egyszer még visszataláljon közéjük.
Idézet
 
 
+5 #15 Polgár Tamás 2012-07-16 11:10
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - ujper:
Ja, a '97-es koncert egyáltalán nem jött be, meg a 2001-es (vagy hányas) sem... Több esélyt meg nem kaptak. :(

Nahát! Én '93-ban ugyan nem voltam ott, a '97-es koncertre viszont máig életem egyik legjobbjaként emlékszem vissza, állatul szólt, végig euforikus volt a hangulat, és iszonyat jól is játszottak. Nagyon örülök, hogy ha a közös éveik legvégén is, de elcsíphettem ezt a felállást élőben. Ja, és szerintem 2001-ben is nagyon jók voltak, amikor félháznak kellett bizonyítani, hogy nem a Risk és a World Needs A Hero jelenti a Megadeth-t. :) Kár, hogy akik nem jöttek el, azok egy olyan hammeres cikkből értesültek ennek ellenkezőjéről, amiben nem játszott számokra hivatkozott és játszottakat hiányolt a szerzője...

Mondjuk azért azt is tegyük hozzá, hogy akkoriban (mármint 1997-ben) még viszonylag kevés összehasonlítás i alapunk volt. :) Ettől függetlenül persze nekem is az egyik legnagyobb élményem, különösen a csávó, aki az első sorban végig a Youthanasia cd-t mutogatta. :)
Idézet
 
 
+6 #14 rotten 2012-07-15 22:02
Nagyon jó volt olvasni a cikket, remélem még sok ilyen lesz! A lemez szintén a nagyon jó kategória, bár nálam a Killing / Peace / Rust hármas előtte van.
Idézet
 
 
+4 #13 Draveczki-Ury Ádám 2012-07-15 22:02
Szerintem is ez a kettő a legjobb, de én eleve imádok mindent, amit Hugh Syme csinált, szóval nem vagyok mérvadó. :)
Idézet
 
 
+7 #12 kt 2012-07-15 21:44
Idézet - ujper:
Ami kimaradt: Ha nem tévedek, Vic Rattlehead itt szorult először a hátsó borítóra. Nem feltétlenül baj, de annyira nem erős a front cover...


Ez érdekes, nekem pont ez a kedvenc borítóm a zenekartól, a többi nálam nem nyert. A Youthanasia is okés.
Idézet
 
 
+6 #11 Draveczki-Ury Ádám 2012-07-15 21:39
Idézet - ujper:
Ja, a '97-es koncert egyáltalán nem jött be, meg a 2001-es (vagy hányas) sem... Több esélyt meg nem kaptak. :(

Nahát! Én '93-ban ugyan nem voltam ott, a '97-es koncertre viszont máig életem egyik legjobbjaként emlékszem vissza, állatul szólt, végig euforikus volt a hangulat, és iszonyat jól is játszottak. Nagyon örülök, hogy ha a közös éveik legvégén is, de elcsíphettem ezt a felállást élőben. Ja, és szerintem 2001-ben is nagyon jók voltak, amikor félháznak kellett bizonyítani, hogy nem a Risk és a World Needs A Hero jelenti a Megadeth-t. :) Kár, hogy akik nem jöttek el, azok egy olyan hammeres cikkből értesültek ennek ellenkezőjéről, amiben nem játszott számokra hivatkozott és játszottakat hiányolt a szerzője...
Idézet
 
 
+2 #10 ujper 2012-07-15 21:30
Príma kis írás!

Ami kimaradt: Ha nem tévedek, Vic Rattlehead itt szorult először a hátsó borítóra. Nem feltétlenül baj, de annyira nem erős a front cover...

Én (is) a Symphony klippel ismertem meg a bandát. Mentem is megvenni a kazettát, csakhogy nem volt a piaci árusomnál... Volt viszont Rust In Peace, úgyhogy megvettem azt. És hát nem csalódtam :)

Nem túl biztos kézzel, de a tetszés alapján valahogy így állítanám sorba a Megadeth-albumaimat:
1. So Far, So Good
2. Rust In Peace
3. Countdown
4. Youthanasia
5. Peace Sells
6. Cryptic Writings
A többi nem nagyon játszik, vagy csak egy-egy dal.


Szerk.:
Ja, a '97-es koncert egyáltalán nem jött be, meg a 2001-es (vagy hányas) sem... Több esélyt meg nem kaptak. :(
Idézet
 
 
+4 #9 River I 2012-07-15 19:38
Lehet, hogy rosszul emlékszem, de a bp-i koncerten nem a The Cult volt a beugró az AIC helyett? Nincs már meg a koncertjegyem, de úgy rémlik, hogy AIC/Megadeth/Metallica volt rá felvésve (ugye újat nem nyomtattak, amikor változott a fellépők listája). Istenem, de jó volt. 15 éves voltam és egyedül mentem el rá, utána a középsuliban egyből két helyet ugrottam a menő gyerekek listáján. (Mondjuk nulláról indulva, elsősként nem volt nehéz szintet ugrani) Meg még azzal is tetéztem, hogy másnap képes voltam bemenni suliba.
Idézet
 
 
+3 #8 Ary 2012-07-15 13:48
Peace Sells, Rust, Countdown a mesterhármas. Mondjuk, nekem a Cryptic is bejön rendesen a dallamaival :)
Idézet
 
 
+5 #7 death69 2012-07-14 15:46
Nekem meg a Peace Sells...A Megadeth lemez, már csak a koromból adódóan is. Azt a speed/thrash orgiát azóta sem tudták felülmúlni, legalábbis szerintem.
Idézet
 
 
+2 #6 Equinox 2012-07-14 13:42
Idézet - kt:
A Sweating Bulletset a szöveg és a zene/ének együtt viszi el. Nagyon ki van találva abban a dalban minden.

elhiszem én de számomra nem. Ez már évek óta így van, nálam nem működik igazán
Idézet
 
 
+6 #5 kt 2012-07-14 13:27
A Sweating Bulletset a szöveg és a zene/ének együtt viszi el. Nagyon ki van találva abban a dalban minden.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.