Shock!

július 25.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Slash: Slash

A komoly sikerekkel kezdődő, majd sajátos módon gellert kapott Velvet Revolver sztori végleg befulladni látszik, így nem csoda, hogy a formáció magját alkotó ex-gunnerek pillanatnyilag máshol keresik a szerencséjüket. Duff McKagan épp most szállt be a Jane's Addictionbe, Matt Sorum a Camp Freddy lemezen molyol, Slash pedig hosszas barkácsolás után végre kihozta régóta készülő szólóalbumát.

megjelenés:
2010
kiadó:
Roadrunner / Warner
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 50 Szavazat )

A fix tagsággal készített Slash's Snakepit anyagokkal szemben ezúttal tényleg szólóalbumról van szó, hiszen a cilinderes gitáros mellett a mikrofont és néhol a hangszereket is dalonként változó vendégek ragadták magukhoz. Koncepcióját tekintve tehát valami olyasmi ez az album, mint Tony Iommi 2000-es szólóalbuma vagy Dave Grohl Probot projektje volt.

Annak idején a Guns N' Roses volt a belépő zenekarom a hard rock és a metal világába (mint az én korosztályomból szinte mindenkinek), így máig fokozottan érzékeny vagyok az egész brancs tevékenységére, és általában igyekszem is mindent meghallgatni, amihez csak közük van. Ezt az albumot is borzasztóan vártam, főleg, hogy a gitáros ígéretes névsort trombitált össze a munkálatokhoz, a végeredmény azonban nem minden ízében váltja be a hozzáfűzött reményeimet. Megvannak a maga nagy pillanatai, szó se róla, de összességében mégis felemás a dolog: mintha a természetesség, az ösztönösség fanatikus híveként ismert bongyorhajú előzetesen leült volna néhány öltönyös marketingszakemberrel, hogy jó alaposan kitalálják, mi is kell manapság a népnek egy Slash albumon. A jellemző szikrázó rocktémák mellett tekintélyes számban képviseltetik magukat itt kommersz, napnál világosabban az amerikai rádiós piacra belőtt szerzemények is, és erre még akkor sincs mentség, ha a zenészi és énekesi teljesítményekbe sehol sem lehet belekötni.

Érdekes, hogy Slash már a műsor elején ellövi a legjobb patronjait. Az album a kimért tempójú Ghosttal indul, benne Ian Astburyvel és Izzy Stradlinnel, és ugyan a dal nem indul be úgy, mint azt az ember várná, a nem kicsit cultos elfojtott feszültségnek és a fogós dallamoknak köszönhetően mégis meggyőző. A másodikként érkező Crucify The Dead már leüti a feladott labdákat, ebben ugyanis maga Ozzy Osbourne rukkol elő pár összekeverhetetlen énektémával, és hallhatóan Slash is mindent megtett annak érdekében, hogy hűen idézze meg egyik fő hatását, a klasszikus Black Sabbathot. Nemcsak a geezeresen pulzáló, karakteres basszusfutamok idézik a Mindenekfelettállót, de a szóló is egyértelműen Iommi nyomdokain született, Ozzy pedig ugyebár Ozzy. Ez marha jó lett, akárcsak az utána következő Beautiful Dangerous, melyben a Black Eyed Peas-es Fergie ereszti neki a torkát, és egyben le is szállítja az album legnagyobb meglepetését. Az ő vendégszereplésétől előzetesen nagyon fáztam, de olyan tökös, húzós rocktémát villantanak a gitárossal, hogy a hallgató csak les. Fergie izgalmas és erőteljes hangja minden túlzás nélkül óriási, és a dal is nagyon ott van a szeren. Ennek alapján nem lenne hülyeség az a meglebegtetett terv sem, mely szerint Slash akár egy komplett albumot is felvenne vele valamikor a jövőben... A lemezbemutató turnén mindenesetre Myles Kennedy, az Alter Bridge csúnyán partvonalra tett frontembere énekel majd, aki a Back From Caliban debütál a gitáros mellett. Kennedy a Chris Cornell-iskola legjobb tanítványaként hatalmasat alakít a súlyosan berobbanó refrénnel operáló, kiirthatatlanul fogós rockhimnuszban.

Ha a lemez a továbbiakban is tartaná ezt a színvonalat, úgy vágnám be rá a maximális pontszámot, hogy csak úgy sisteregne, a kezdő négyes után azonban megtörik az ív. A Promise-ban megérkezik Myles mestere, aki a perverz r'n'b kaland után mostanság épp a Soundgarden újjáélesztésén dolgozik, de a dal sajnos így sem valami nagy eresztés. A kesernyés hangulat a helyén van, de valami mégis hiányzik belőle ahhoz, hogy igazán átütő legyen, és csak Slash ízléses szólója menti meg az unalomtól. Közhely, hogy Cornell hangja rengeteget kopott, de így, hogy Kennedy után következik, különösen fülbeötlő a dolog... A Wolfmother főnök Andrew Stockdale a By The Sword című kvázi-Wolfmother nótában nyávog egy nagyot. Húz a riff és a refrén is beragad a fülbe pár hallgatás után, de a dalnak így is inkább csak olyan „aha, egész jó" érzete van. Az ember azonban még ezt is egyből visszasírja, amikor a Gottenben a Maroon 5-os Adam Levine-nel vállvetve kezd rettenetes prüntyögésbe Slash. Nem vagyok a lírai dalok ellensége, ez azonban legfeljebb néhány finom gitárfutamban különbözik az MTV-n vagy a Viván két idióta valóságshow között lenyomott rádiós popzenéktől. Ilyesmit baromira nem akartam hallani Slashtől, de szerintem más sem.

Még szerencse, hogy utána jön Lemmy a Doctor Alibi-ban, és ha nem is arat kiütéses győzelmet, őt azért még egy ilyen hozzá képest kissé lazulósabb rock'n'rollban is jó hallani. Az instru Watch This-ben Slash mellett Duff és Dave Grohl feszül a hangszereknek. Kellemes, jammelős hangulatú téma elsőrangú szólókkal, de azért ez sem váltja meg a világot. A Kid Rock-féle I Hold On az ígéretes kezdőtéma után száz százalékos amerikai rádiós country pop/rockba vált, és habár Slashtől sosem állt távol az ilyesmi, ezúttal valahogy mégsem meggyőző a dolog. A két Snakepit albumon is előfordultak hasonló hangulatok, csak ott milliószor jobb és karakteresebb énekesek szerepeltek. Semmi bajom Mr. Ritchie-vel, de valljuk be, nem azért vált hatalmas sztárrá odaát, mert annyira kiemelkedő klasszikus énekhanggal rendelkezik, ide pedig arra lenne szükség ahhoz, hogy igazán üssön a dal.

A Nothing To Sayt Slash eredetileg Dave Mustaine-nek szánta, de végül az Avenged Sevenfold frontember M. Shadows domborít a gitárostól szokatlan, zakatolós metalriffelésre épülő nótában. Szakasztott olyan az összkép, mintha valami ismeretlen A7X szerzeményt hallanánk, de én szeretem Shadowst és Slashnek is jól áll a dolog, így az első négy nóta mellett ezt sorolom még az igazán kiemelkedő pillanatok közé. A Starlight ismét Myles Kennedyé, aki ebben is zseniálisan énekel, de maga a bluesos verzékkel és heroikus refrénnel operáló nóta csak ettől és a kiváló gitárszólótól érdekes, önmagában nem annyira tigris. Az utána érkező, Amerikában jól futó Rocco DeLuca And The Burden énekesével megerősített Saint Is A Sinner Too viszont a Gotten mellett az a dal, amit nem lett volna szabad felpakolni ide. Egészen félelmetes, mennyire nem illik ez a giccses, akusztikus rádiópop egy olyan lemezre, amin Slash neve áll... A végére azért hálistennek előugrik a jó öreg Iggy Pop a maga le-lecsúszkáló gatyájával, és a cinikus, savanyú We're All Gonna Die című rock'n'rollban visszaadja az ember életkedvét.

Slash becsületére legyen mondva, hogy nem spórolt a dalokkal, további tételek is hozzáférhetők az ilyen-olyan kiadások bónuszaiként. Ezek közül csak a Fergie-vel és a Cypress Hill-lel újragondolt Paradise City gázos, az viszont nagyon, az eredeti körülbelül ugyanolyan szintű meggyalázása, mint Sheryl Crow rosszemlékű Sweet Child O' Mine feldolgozása volt... A lemez hangzása szép és arányos, de kissé mintha túlságosan is tiszta lenne, az én ízlésem simán el bírna viselni egy fokozattal harapósabb soundot is. A klasszikus Guns lemezek vagy a Snakepit albumok mindenképpen dögösebben szóltak ennél az anyagnál.

Slash játékáról nem látom értelmét külön ódákat zengeni, hiszen a rockszakma egyik legnagyobb márkanevéről van szó, másrészt ez nem egy klasszikus gitáros szólólemez, hanem dalcentrikus vállalkozás. Úgy gitározik, ahogy azt megszoktuk és megszerettük, őstehetség a fazon, aki egyszerűen nem tud nem megnyerően játszani, még ha a legjobb, legkreatívabb dolgait nyilván ő is kiírta már magából sok-sok évvel ezelőtt. Ennek persze alighanem az volt az oka, hogy olyan társakkal zenélhetett együtt, akik mellett tökéletesen tudott érvényesülni. Slash ugyanis eddigi pályafutása tanúsága szerint akkor tudja magából kihozni a legtöbbet, ha egy állandó csapat oszlopaként dolgozhat. Akadnak itt is ütős kollaborációk, de a színvonal nem egységesen magas, és a változatosság sem válik mindenütt a lemez előnyévé.

Még a mai letöltögetős világban is garantáltan százezrek szerzik majd be ezt az albumot, de arra azért nem mernék fogadásokat kötni, hogy túl sok olyan ember mozog a földkerekségen, aki egységesen minden pillanatától eldobja az agyát. Én például egyértelműen az év rock'n'roll albumát vártam a gitárostól, de ez azért elég messze van attól... Ha Slash Guns utáni lemezeiről van szó, továbbra is a méltatlanul elsikkadt kettes Snakepit, az Ain't Life Grand marad az etalon. Lehet, hogy ott nem sztárokkal, hanem tök ismeretlen muzsikusokkal zenélt, a dalok viszont sokkal erősebbek voltak, mint a mostani eresztés javarésze.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+3 #5 Metal 2012-09-25 23:06
Lehet, hogy Cornell hangja kopott egy minimálisat, de még mindig zseniális és kilóméterekkel van a hangja Mylesé előtt.
Amúgy Joey Belladonna hangkopásáról miért nem beszél senki? neki tényleg orbitálsiat kopott, erre midnenki dícséri...
Idézet
 
 
+2 #4 vitya121 2012-02-16 10:46
az a fél pont a Gotten ,Starlight,Sain t miatt mer azok szrok a többi 10\10 ja és a Stoke koncert is faxa csak nem minden szám passzol Myleshoz,( majd a 2-es lemezről talán)
Idézet
 
 
0 #3 Equinox 2012-02-15 17:53
Sok szék alatt a pad alá lemez szerintem, nem tetszik
Idézet
 
 
-3 #2 Tomek 2012-02-15 16:48
lófaszt! ergya lemez!
Idézet
 
 
+3 #1 vitya121 2012-02-15 16:36
ez nem 7-es hanem 9,5 -es
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.