Shock!

Jeff Scott Soto, Eric Martensson és Robert Säll ígéretes kezdeményezése volt a W(ork Of Art).E(clipse).T(alisman), akik 2009-ben jelentették meg első albumukat. Az a stílus, amit eredeti zenekarukban képviseltek/nek a tagok, ideális elegyet alkotott a dallamkedvelő közönség számára, szerintem az is volt az eddigi legerősebb kiadványuk mind a melódiákat, mind a lendületet illetően. Aztán jött kicsit karcosabb, kicsit olyan jellegtelenebb gyűjtemény is tőlük, feltételezem, ahogy a Frontiers éppen kitalálta, hogy akkor most kéne valami új, és a fiúk előkotorták épp, amijük volt a tarsolyban.

Soto mestert már jól ismerjük, egész régóta ismerjük. A fickó mostanra mindent elénekelt már (nem, a telefonkönyves példát azért sem írom le), fellépett a világ minden szegletében, talán az Antarktiszon még nem, de ami késik, nem múlik. Ja, idén 60 éves, és amikor fanyalogtam pár hete az új L.A. Guns kapcsán, hogy mennyire nincs benne kraft, és páran megjegyezték, hogy mégis, ennyi idősen és olyan történelemmel a hátuk mögött mégis mit várunk tőlük, nos, rögtön JSS jutott eszembe elsőként. Bármelyik fellépését és stúdiózását lehet hozni jó példának.

Oké, azért vannak még itt más jó zenészek is, gitárokon Magnus Henriksson szintén az Eclipse-ből, aztán a jó Robert, csak itt billentyűkön, nem gitárokon, aki bár mesterien adja a Work Of Artban a totós figurákat és hangulatot, ízléses szólókkal mutatja meg magát, de ebből ide nem túlzottan mentett át bármit is, az alapok azonban nem annyira szellősek, mint saját közegében, értelemszerűen sokkal inkább Martensson világa érvényesül. Jelentős mértékben másznak elő azok a vastag akkordok, amik az Eclipse stílusát jellemzik, mindezzel együtt pedig eléggé emlékeztetnek egy zenei masszagyárra. Nagyon sajnálatos, hogy Säll billentyűs munkája még színezésként sem, vagy alig hallható, maga alá temeti a ritmusgitár masszája. Kár érte, ez a fajta zene bőven megengedné, de inkább igényelné a szépen formált billentyűs kíséretet. Ja, a lemezen Jamie Borger hozza a masszív alapokat, tipikus borgerista brékekkel és kiállásokkal, ahogy csak ő üti ezeket. Tényleg frankó az ő sajátos világa, nekem legalábbis nagy kedvencem, ha rockdobolásról van szó.

Amit kétségtelenül a gárda javára lehet írni, azok a nagyívű, harsány dallamok, amik eleve jól állnak Sotónak, aki bármit is énekel, teljesen a saját képére formálja, és itt a martenssonosan negédes, sokszor erőltetett mértékig hatásvadász refréneket is fogyaszthatóan tálalja. Ennek egyik jó példázata a Love Conquers All, ami egy erősen giccses darab önmagában, de elsotósítva befogadható. A lemez jobb pillanatait képezik a Believer, a What Are We Fighting For vagy a Breaking Up, ezeken kevésbé üt át Martensson sablonossága – persze azért hallható bennük eléggé –, másképp: inkább Soto karaktere határozza meg ezeket a számokat. Mondjuk a Breaking Up meglehetősen slágerlistás tétel, tehát ha a hangszerelést átfordítanák popzenéreú, bármikor mehetne a rádiók napi forgásában. A végére jut egy kis gitár-basszus uniszonó amolyan Talisman módjára, kellemes képek ugranak be róla.

Az ezt követő Nowhere To Run talán a legmenőbb tétel az egész lemezen, egy ilyenekből összeállított, komplett lemez újra értelmet adna a hard rock színtér általános tevékenységének. Príma energiák, penge szóló, zsizsegő riffek és ezekkel párhuzamosan a Sotótól imádott dallamos könnyedség teszik menővé ezt a dalt. A Pay Dirt is megidéz némi nyugati parti hőskort. Egy karcos, mondjuk amolyan Babylon A.D.-s – persze a réges-régi változat, nem a mostani – egészen jó analógia lehet, szóval ilyesmit képzeljetek el, friss, polírozott hangzással, jókedvű virgázással. Lehet, nem véletlen, de amely dalokat kiemeltem, azokban Martensson mellett Fredrik Folkarét és/vagy Miqael Perssont találhatjuk szerzőtársként, előbbi többek között az Unleashed gitárosa is egyben, utóbbi pedig dalokat szerez mindenfelé. Az anyag szépen szól, ez tény, ezen nincsen semmi meglepő már azon a vidéken, abban a közegben, ezzel együtt nem feltétlenül egyedi. De sokkal inkább legyen ennyire konfekció valami, semmint méltatlanul porszívós hangzás.

Tehát itt egy album végülis, amit könnyen lehet szerethetőre hallgatni, a kérdés csak az, hogy mennyire fog bemászni a lejátszóba a következő héten, az azt következő hónapban és a későbbiekben. Mindenki döntse el maga, az év végi listákból úgyis kiderül.