Mikor először akadt kezembe a germán ötös lemeze, nem sok jóra számítottam. Hihetetlenül gagyi borító és kiborítóan rossz lemezcím, ráadásul death / thrash and rollként hirdeti őket a kiadó és a lemezcím is. Finoman szólva sem derűs kilátások...
Az ilyen anyagokkal általában az a baj, hogy a produkció kimerül néhány koszos riff összedobálásában, valamint egy marcona hörgő / üvöltő csatasorba állításában, viszont a dögre, a húzós, fogós témákra már nem jut az erőből, tehetségből, ötletből, így a lemezek legtöbbje, nagy adag jóindulattal is megmarad közepes szinten. Mindezek miatt nem vagyok kifejezett rajongója a műfajnak, így a President Evil debütjének meghallgatására is elég nehezen tudtam rávenni magam. Azóta viszont rendszeresen pörög a lejátszómban...
Noha ez az első albuma a srácoknak, közel sem nevezhetőek kezdőknek. 2002-ben alakultak, és rögtön utána meg is nyertek egy nagy német tehetségkutatót, ahol háromszáznál is több banda közül találtattak a legjobbnak. Később turnéztak az Ektomorffal, a Mnemic-kel és a Fireball Ministryvel is, majd bezárkóztak a Stage One stúdióba, ahol Andy Classen vezetésével összedobtak 13 agyszaggató nótát, uszkve háromnegyed órában. Andy Classen neve ugye garancia a jó hangzásra, a T'n'R Asshole Show is letépi az ember fejét, nagyon megdörren a lemez. Koszos, horzsoló a hangzás, tökéletes ezekhez a vér egyszerű, ám hihetetlenül erőteljes, pusztító nótákhoz. A sound azonban mit sem érne jó dalok nélkül, és szerencsére ebben sincs hiba, a srácoknak – oly sok kollégájukkal ellentétben – sikerült emlékezetes, fogós, egyszóval jó nótákat írni. Johnny Holze is élvezhető énektémákat hoz, annak ellenére emlékezetes dolgokat produkál, hogy éneke jórészt kimerül a klasszikus thrash üvöltözésben.
Dalokat kiemelni nincs értelme, mivel egyikük sem különleges, egyszerűen csak 13 seggberugdosós thrash 'n' roll nóta hallható a lemezen. Nem egy világmegváltó muzsika, de lazuláshoz, piáláshoz kiváló, az meg, hogy koncerten gyilkol, tuti!
