Megközelítőleg szinte véletlenül bukkantam az Archaic zenekarra, tavaly a borítójuk tűnt csak fel, hogy jé, de ötletes, aztán ennyiben maradtunk. Valamiért az a kényszerképzetem támadt, hogy biztos tucathalálmetált játszanak, így aztán nem is érdekelt tovább a dolog. Idén beleütköztem a klipjükbe, és akkor esett le, hogy a srácok alapvetően bizony a klasszikus Bay Area thrash vonalon mozognak, ráadásul egyáltalán nem rosszul.
Második albuma ez a belga ötösnek, és ez is egy tipikusan olyan kiadvány, amelyre tökéletesen illik a szellemvonat kifejezés. Szinte láthatatlanul robog el az ember mellett ez a tíz dalos lemez, mely után úgy érzem, mintha háromnegyed órán keresztül nem is hallgattam volna semmit.
Léteznek olyan zenekarok, amelyeknél egy-egy új lemez megjelenése eseményszámba megy - számomra a The Cult is ide tartozik, annak ellenére, hogy életművükben nem tudok feltétlenül azonosulni mindennel, amit eddig megjelentettek (azért a legtöbbel persze de).
Jellegtelen zenekarok, amelyeknek nem emlékszünk korábbi munkáira – mondhatnám és mondom is: annyi rémlik, hogy valamiféle divatos göteborgi fémet játszott a német brigád, de lövésem sincs többről. A borítója tetszett az előző lemeznek, a mostanié merő rettenet, gyakorlatilag egy fekete paca látszik az egészből.
A K3 kód egy hazai instrumentális/progos (inkább metal, mint rock) zenekart takar, akikről gyakorlatilag az ilyen zenék után nagyon kutatókon és az un. szakmabelieken kívül túl sokan nem tudnak, pedig! Pedig nagyon is érdemes, ezen a vonalon gyakorlatilag a hamvába holt minden hasonló próbálkozás eddig.
Vannak zenekarok, amikről tudod, hogy baromira működniük kellene nálad, de valahogy mégsem működnek. A Hanoi Rocks nekem tipikusan ilyen: imádom azt a stílust, amiben mozognak, imádom azokat a bandákat, akikre bevallva-bevallatlanul óriási hatással voltak, a Guns N' Rosestól kezdve egészen a Backyard Babies-ig, de az albumaik egyszerűen nem tudnak ...
A két évvel korábbi Redemption lemez hallatán azonnal rajongója lettem a formációnak – amihez persze az is hozzátartozik, hogy Ray Alder egyik projektjéről van szó, még ha nem is ő az „agy" a csapatban (vajon a zseniális Engine-nel mi újság? jöhetne egy újabb lemez tőlük is). Tehát nem kis izgalommal vártam az új lemezt.
Hiába hevert az előző évtized közepén egész Európa a Paradise Lost lába előtt, Nick Holmes-ék a sikerektől megrészegülve utóbb iskolapéldaszerűen mutatták be, hogyan nem szabad karriert építeni. Stílushatárokon átívelő kísérletezésnek, fejlődésnek álcázott esztelen változásukkal széles mosollyal metszették keresztbe a saját torkukat, majd gyakorlat...
Nem kedvelem különösebben a feldolgozásalbumokat, de a Tesla legalább annyival megkavarta a kását, hogy a Real To Reelnek kizárólag az első adagja kerül normális kereskedelmi forgalomba, a második részt csak a megvásárolt koncertjegyekhez adják oda bónusznak.
Szinte hihetetlen, hogy immáron 5 év telt el a legutolsó Symphony X lemez óta. Persze nem lazsált a gárda a holtidőben sem: megjelent egy szenzációsan jó ős-hard rock anyag Russell Allen neve alatt és az énekes két albumot is készített kedvenc riválisával, Jorn Landéval; sőt, turnézott Arjen Lucassennel a Star One projektben is.
Előrebocsátom: nem tudok elfogulatlan lenni a Gire zenekarral kapcsolatban. Az első demójuktól annak idején kvázi elájultam, majd kikiáltottam a 90-es évek metaljának. Sosem gondoltam volna, hogy az első nagylemezről pontosan tíz év múlva lesz lehetőségem írni. Pedig akkoriban még nem is volt tagja a zenekarnak Kátai Tamás, aki gyakorlatilag belépé...
Habár a tavalyi hó szülötte ez a lemez, mégis érdemes néhány szót szólni róla, egyfelől honi mivolta, másfelől pedig a minőségi zene miatt, ami ezen a rideg-kék korongon meghúzódik. Az Erdei Némaság annak a Winternek a fagyos kölke, akit a Sear Bliss-ből lehet ismerni, mint billentyűst.
A fölöslegesen szófosó bevezetést elkerülendő, csapjunk rögtön a közepébe: a brit stoner/doom/satöbbi metal csapat hatodik lemezével kapcsolatosan a banda ismerőinek számára két dolog kizárt: a csalódás és a meglepetés. A Narancs Kobold ugyanis ezúttal is a jól bevált recept szerint dolgozott, amit – ha még nem volt hozzájuk szerencséd – legkönnyeb...
David Readman egy zseni, ezt korábban már (talán többször is) megjegyeztem. 2007 pedig abszolút az ő éve: az idei Pink Cream lemez a korábbiakhoz hasonlóan nagyot ütött (hadd revideáljam gyorsan azt a buta nézetemet, miszerint az Endangered és a Thunderdome lemezek „csak" jók – újrahallgatva isten mindkettő, főleg az utóbbi), a Masters Of Rock fesz...
Nem egy mai csapat a Devilyn, első demójuk még 1994-ben látott napvilágot, azóta viszont nem túl termékenyek, a 2005-ös II még csak a negyedik albumuk a sorban. Nagy logikai bravúr nem kell hozzá, hogy az ember rájöjjön, miért pont II a negyedik lemez címe, 2003-ban ugyanis komoly változásokon esett át a csapat, egy alaposan felforgatott új gárda r...
A hazai fémzene doom/sludge szárnyának seregszemléjévé hizlalt A38-as Trouble koncertig vajmi keveset hallottam a Sunday Fury-ról, maximum egy-két info jutott el hozzám arról, hogy a váci négyes tanítanivaló intenzitással küzd a világot jelentő deszkákon.
Úgy látszik, 2007 azon zenekarok éve, mely csapatokért fél lyukas garast nem adtam volna korábban, mármint, hogy még ebben az évezredben bármi értékelhetőt letesznek az asztalra. Aztán jöttek sorra a meglepetések, végül (bár ki tudja, mit hoz még az év) a Ministry állítólagos utolsó lemeze is megérkezett (amit máris cáfoltak, jövőre jön egy feldolg...
Úgy látszik, a dallamos rockzenék kiadói kezdenek nyitni a súlyosabb hangzások felé: a Primal Fear új albumát a Frontiers adja ki, a san diego-i illetőségű kult US power csapat, a Cage friss anyaga pedig az MTM-nél látott napvilágot. Mi tagadás, bármennyire is harapós zene a power metal műfaj, a szikárság mellett bizony a fogósság és a hatásos dall...
Egyfajta tendencia a zenei életben, hogy időről-időre divatossá válik művelni egy bizonyos stílust, manapság a metalcore lett ilyen, ami előidézte azt, hogy Dunát lehet rekeszteni az ilyen bandákkal. Mikor először hallgattam The Black Dahlia Murdert, csodálkoztam, mi a tényleges haszna egy újabb metalcore csapatnak, aztán sokadik hallgatásra kezdte...
Igencsak felszaladt a szemöldököm, amikor arról értesültem, hogy az egykori Fear Factory gitáros/alapító tag, Dino Cazares egy új csapat élén tér vissza a zenei életbe. A történet közismert: a terjedelmes húrszaggató és a gyárosok útja 2002-ben szaladt kétfelé, súlyos viták közepette. Ekkor a FF egy időre megszűnt létezni, Cazares úr pedig megfordu...
A dán Hatesphere intenzív (igazi kerítésszaggató) zenéjével könnyen talált utat eddig hozzám, az új lemezükkel, ami áprilisban jelent ugyan meg, de érdemes megemlékezni róla. Az eddigi thrashes hatásokat megspékelték némi modernebb hatású metallal (nem, nem metalcore-ral), de alapvetően a kezdeti irányt tartották meg: klasszikus thrashes riffeket h...
2007-es, de nem egészen friss ez a kiadvány, hiszen februárban jelent meg, de annak ellenére is érdemes róla néhány szót ejteni, hogy a tavaly decemberben rögzített MTV unplugged buli óta azért történtek dolgok a Korn környékén. Egyrészt David Silveria dobos bizonytalan időre elhagyta a fedélzetet, másrészt július végén megjelent a cím nélküli új s...
A The Cult 6 év szünet után érkező új albuma, a Born Into This már itt van a kanyarban, de Billy Duffy kreativitását a jelek szerint nem nagyon elégítette ki a legendás banda újbóli aktivizálódása, mással legalábbis nemigen tudnám magyarázni a Circus Diablo létrejöttét.
Mindenkinek akadnak olyan beidegződései, amik folyamatosan ott motoszkálnak az agya hátsó részében egy adott dolog kapcsán, és hosszú ideig semmi sem képes felülírni őket. Aztán hirtelen megérkezik a nagy felismerés, hogy igazából semmi értelmük...
A Symphony X frontember Russell Allen és Jorn Lande első kooperációja a jelek szerint jó eredményeket hozott, hiszen ellenkező esetben aligha készült volna el a folytatás ennyire gyorsan, nem egészen két év után. Sejtésem sincs persze, eladott példányszám tekintetében mennyit jelenthet mindez manapság egy hasonló vonalú lemeznél. 20 ezer elkelt CD-...
A promo szerint neoklasszikus indusztriál muzsikát rejt a Puissance idei lemeze, mely az 1993-as megalakulást követően már hetedik a sorban. Hogy ez a definíció pontosan mit kellene, hogy lefedjen, azt nem tudom, mindenesetre nagyon sötét, komor, pesszimista az itt hallható muzsika.
A finn Thunderstone-t még az első lemezük megjelenése utáni, a Stratovariusszal és a Symphony X-szel közös turnén ismertem meg, és a reményteljes élő produkció hatására be is gyűjtöttem debütalbumukat. Az egyszerűen csak Thunderstone-ra keresztelt anyag nem fogott meg igazán, a kettes, The Burning című korong viszont már nagyot robbantott a lejátsz...
Facebook
Twitter