A nagy kedvencek és abszolút alapbandák mellett létezik számomra egy olyan kategória is, amelyet a legjobban a „jó kis csapat" megnevezéssel tudnék illetni. Ezeket a zenekarokat bárhol, bármikor szívesen hallgatom lemezen, megnézem élőben, de a fanatizmusig általában nem jutok el – így hát Nocturnal Rites-ilag is foghíjas a gyűjtemény, illetve ami meg is van, nincs széthallgatva.
A német Neaera eddigi pályafutása igazi sikertörténet. A zenekar 2003-ban alakult, a Malzan nevű death/grind csapat gitárosa, Tobias Buck hozta létre még The Ninth Gate néven, annak érdekében, hogy hardcore-os ötleteit is megvalósíthassa. 2004-ben aztán gyorsan fel is rántottak egy demót, ami akkora sikert aratott, hogy a Metal Blade rögvest szerző...
Az egyszer biztos, hogy nem tegnap jelent meg az utolsó Lizzy album, a Deal With The Devil, de kedvenc baltásunk nem ült tétlenül a babérjain ez alatt a hosszú idő alatt. Tényleg rejtély, hogyan (de főleg miért) sikerült a bandának és a kiadónak teljes titokban tartania a komplett lemezanyagot, amelyet ezen a néven vettek fel, valamint a szintén LB...
A 2006 tavaszán alakult budapesti csapat könnyed hangzású, ám igencsak kétes emlékű nevet választott magának. A Checkpoint Charlie ugyanis a leghíresebb katonai ellenőrzőpont (lényegében egy kis fabódé és annak közvetlen környezete) volt a Vasfüggöny legvészesebb függönyrojtjában, Berlinben. Mint a kétpólusúvá lett világ határán álló ütközőzóna, lá...
A Soilwork tagsága eléggé begyulladhatott, amikor a legutóbbi lemez után lelépett tőlük a vezéregyéniség és fő dalszerző, Peter Wichers gitáros, a Sworn To A Great Divide viszont elég jól bizonyítja, hogy igazából nem jelentett ez nekik akkora sokkot, mint azt gondolni lehetett.
Annak idején, 9-10 éves koromban fanatikusan gyűjtöttem a G.I. Joe figurákat, de megesett, hogy becsúszott melléjük egy-egy amolyan „majdnem G.I. Joe" is. Ezek messziről nézve néha megtévesztően hasonlítottak az eredetiekre, mégis voltak különbségek: csúnyábban festették őket, netán kevesebb helyen lehetett hajlítani a végtagjaikat, kevésbé voltak ...
A Monster Magnet az előző évtized második felének talán legjobb stadionrock bandája volt, még akkor is, ha saját jogon igazából sosem jutottak be a stadionokba. A '95-ös Dopes To Infinity és a '98-as Powertrip ettől függetlenül hibátlan mesterművek, és akkoriban elég jól is futott a banda szekere, utóbbi turnéján nálunk is alakítottak egy nagyot a ...
Ugyan 6-7 évbe telt összerakni, de végül csak megérkezett az évtized egyik komoly fantomlemeze. Sebastian Bach eredetileg még 2000 végére ígérte első teljes szólóalbumának megjelenését, aztán a dolog csak csúszott és csúszott, zenészek jöttek-mentek az egykori Skid Row frontember háta mögött, miközben ő is mindenfélét csinált a Broadway-szereplése...
Blackie Lawlesst sokan hajlamosak leírni egy legyintéssel, mondván, hogy már régóta nincs formában, de meggyőződésem, hogy aki ilyet mond, az soha nem hallgatta meg alaposan a '80-as évek nagy veteránjának egyik újkori lemezét sem.
Érdekes és tanulságos megfigyelni, milyen összefüggések vannak egy történelmi korszak és annak fő zenei áramlata között. Minden történelmi periódusnak megvan ugyanis a rá jellemző zenei irányvonala, mely egyfajta reflekciója, művészi leképezése saját korának.
A Fém Penge klub egyik legundergroundabb hordája a német Desaster. A '80-as évek végén alakultak, s ugyan az idei a hatodik soralbumuk, teljes diszkográfiájuk még Steve Harriséknek is becsületére válhatna. Milliónyi demó, mini cd,splitek, ilyen-olyan bónuszolt kiadások; nem is kétséges, szépen hizlalja a banda kicsiny, ám hű rajongótáborát.
Mostanában egyre több hazai produkciót sodor karmaim közé a sors, és vígan mondhatom, hogy többségében igényes, mondanivalóval is rendelkező csapatokról is van szó. Szerencsére ebbe a sorba illeszkedik a 2001 áprilisában alakult, tabi székhelyű Replugged is, ami innen-onnan akár ismerős is lehet.
A skót Man Must Die esetében a névválasztás talán jobb már nem is lehetett volna. Az agresszív bandanév tökéletesen jellemzi azt a pusztító, mázsás súlyú zenét, melyet ez a glasgowi négyes produkál. Az együttes 2003-ban debütált a ...Start Killing lemezzel, melyhez ugyan nem volt szerencsém, de öndefiniáló címéből adódóan az se lehetett pehelysúlyú...
Azt mindenki betéve tudja, hogy a Mangod Inc. az egykori CDT-ből származik nagyrészt, lépjünk túl a történeten mi is. A kezdetekkor egy szál koncertet láttam tőlük, tetszett is, a lemezmegjelenés után Perso felkészített, hogy módosult a zenei irány egy keveset. Alapvetően nekem bejön ez a laza, kicsit rákenról, kicsit denszhól (hát igen) vonalú dol...
14 év és öt album, ez az angol Electric Wizard eddigi mérlege. Öt hibátlan album és egyfajta furcsa, szinte kultikus tisztelet az irányukban. Jómagam a '97-es Come My Fanatics-szel ismertem meg őket és azóta különleges helyet követeltek ki maguknak a szívemben. Változtak az idők során - ez természetes -, de még mindig remegve várok egy-egy új anyag...
A vicces címet viselő EP egy vadonatúj csapat első bemutatkozása: az A Losing Season ugyan 2000-ben alakult, de 2006-ig nem igazán mutatták meg magukat a közönségnek. A csapatban más zenekarokban is megforduló arcok játszanak, többek között Medve Balázs énekel itt, akit a NeverLANDből lehet ismerni.
Azon metalfej társaim, akik számára nélkülözhetetlen a napi masszív fémadag felvétele, bizonyára észrevették már, hogy egy albumborító vagy cím mennyi fontos információt nyújthat az adott bandáról. Elég ránézni egy frissen kiontott belekben turkáló zombit ábrázoló borítóra és máris tudjuk a stílus és esetleg az együttes nevét. Egy-egy albumcímből p...
Még annak fényében is meglepően fémesre sikeredett az új Hardcore Superstar, hogy igazából csak az előző lemezen megkezdődött tendenciák csúcsosodnak ki rajta. Maga az érzésvilág nem változott sokat, a Dreamin' In A Casket hallatán azonban már elsősorban olyan nevek ugranak be az embernek, mint a klasszikus Skid Row, a Spread Eagle, a Second Coming...
Gyakran támad olyan érzésem, mintha azok, akik évek óta rock/metal vonalon mozognak, már tökéletesen elfelejtették volna, hogy egy időben ők is úgymond kezdőknek számítottak. El kell fogadni, hogy igenis vannak tipikus belépős zenekarok, akik tömegével hozzák a fiatalokat a színtérre, akik aztán később vagy maradnak, vagy sem. Lehet nem szeretni a ...
A Throwdown új lemeze alaposan meglepett. Az igazság az, hogy amint megdörrent a hifiben a nyitó nóta, a Holy Roller, azonnal 140-ra ugrott a pulzusszámom. A hangfalakból konkrétan a Pantera Live In A Hole klasszikus témája tört elő, némileg átgondolva.
Az amerikai főváros hagyományosan erős hardcore undergroundjának fortyogó olvasztótégelyéből érkezett Darkest Hour még a föld alatt sem számított soha igazán felkapott névnek, noha kvázi előfutárai voltak a metalcore vonalnak. Ezen persze nincs mit csodálkozni, hiszen mindig is a durvább oldalról közelítettek, sosem akartak szívfacsaró dallamokat é...
Biztosan mindenki ismeri azt az érzést, mikor a kezébe veszi egy általa nem ismert banda első lemezét, és a külső azt súgja, hogy végre, talán valami érdekes. Én is valami ilyesmit éreztem, mikor megpillantottam a The Living Fields debütalbumát. A borító gyönyörű az őszi éggel, és ugyan a promó példány kicsit lebutított verzió a boltihoz képest (a ...
Az osztrák szimfo-prog-power (vagy mi az ördögnek is nevezzem ezt a stílust) csapat alaposan ráfázott azzal, hogy láttam őket a Symphony X előtt Bécsben. Ha ugyanis ez nem következik be, pozitívabb kimenetelű kritika is születhetett volna – ott ugyanis nem tetszettek.
És még azt mondja az átlagember, hogy a metalosok szűklátókörűek! Időnként tényleg nem tudom mire vélni, miért küldenek nekünk, ROCKmagazinnak ennyi teljesen más jellegű zenét. Csak az lehet a magyarázat, hogy mi, rockerek, mindenféle stílusban meglátjuk az értéket, ami közhely, de vélhetőleg van valós alapja.
A fura nevet viselő Dreyelands 2002 óta létezik, és gyakorlatilag tán ez az első érdemi megnyilvánulásuk – legalábbis hangzóanyag formájában. Az utóbbi években folyamatosan dicsérték őket ismerősök (hm, shockos kollégák), így nem ért meglepetésként az anyag színvonala. Illetve mégis: az EP-n hallható három dalt végighallgatva azért rendesen a padló...
Az Arch Enemybe vetett hitemet valahol az Anthems of Rebellion albumnál vesztettem el, a Doomsday Machine-t pedig egyenesen idegesítően rossznak tartom. Illetve ha nagyon szigorúan nézem, akkor igazából azóta nem élek-halok értük annyira mint a kezdetekkor, mióta Angela Gossow a zenekar tagja lett. Totálisan semmitmondó, férfi-wannabe hörgése inkáb...
Ez a lemez már régebb óta itt figyel nálam, de a nagy promódömpingben valahogy elkallódott. Persze, ha korábban leesett volna, hogy nem kisebb melodic metal kultarcok egyesítették itt erőiket, mint a Jaded Heart ex-torka, Michael Bormann (most Bloodbound) és a Jorn mellől ismert Tore Moren gitáros, akkor valószínűleg már rég a kedves olvasó elé tár...
Facebook
Twitter