Ismét Metal Blade és ismét újrakiadások. Persze apropó mindig van: 10 éve jelent meg a jelenleg a kiadó egyik húzóbandájának számító Brainstorm első anyaga, őszre itt a monstre koncert-DVD és addig is, amíg azt, illetve bármi újat kézhez kaphatnak a power metalra éhes rajongók, itt az első két anyag, a Hungry és az Unholy remasterelt, megbónuszolt, digipakos verziója. Csak, hogy teljes lehessen a sor és, hogy a két lemez megkapja a megérdemelt státuszt az életműben.
Nem különösebben hozott lázba az, amit az fiatal olasz csapat bemutatkozó lemezéről olvastam egy-másfél éve, miszerint a srácok remek érzékkel keverik a romantikus-gótikus hangzást a súlyosabb, progosabb témákkal. Új lemezük viszont eljutott hozzám és meg kell mondjam, kellemes csalódás volt: rég hallottam ennyire pimaszul slágeres, egyben harapós ...
Az ilyen lemezekről igazán jó írni! Hallgatásuk páratlan élvezet, ismerkedni a zenével nem nagyon kell és az írás is gyorsan megy. Mindazonáltal könnyen születhet közhelyes mű, hiszen egy hőskorbeli Rainbow koncertfelvételről nem nagyon lehet sok újat elmondani, főleg nem egy olyanról, amely már nagyon régóta létezik bootleg változatban.
Sosem hittem volna, hogy a Metal Blade bevállal egy olyan csapatot, amely leginkább a Relapse istállóban érezné jól magát, vagy bármelyik független, kisszobányi méretű kiadónál. Bár a zenekar szempontjából természetesen sokkal jobb, hogy nem országonként tizenketten hallgatják őket, hanem picit többen ismerik meg a kavalkádjukat (klasszikus értelem...
Nem is tudom már pontosan, hogy hol szerettem meg Kelly Keeling hangját, John Norum Worlds Away lemezén, a kettes Blue Murderen vagy netán a Baton Rouge-ban. Lényegtelen, a faszi mindenhol isten, az sem volt semmi, amit George Lynch Furious George anyagán vagy Erik Norlander és Lana Lane projektjeiben alakított.
Ki gondolta volna a '97-es nagy ős-Black Sabbath összeborulás után, hogy valaha is élőben láthatjuk még a Tony Iommi – Ronnie James Dio – Geezer Butler – Vinnie Appice négyest, ráadásul Magyarországon is? Pláne ki mert volna arra fogadni, hogy még új nótákkal is előrukkolnak azt követően, ahogyan a Dehumanizer után Iommi és Dio elváltak egymástól?
Ha mondjuk úgy másfél-két évvel ezelőtt nagy összegben kellett volna fogadnom, hogy Ozzy Osbourne képes lesz-e még valaha összepofozni egy komplett stúdióalbumot, nem biztos, hogy az igenre teszek, de végül a szokásosan nehéz vajúdás után csak megérkezett a Black Rain.
Na, ezt a fajta prog rockot szeretem! Élet van benne, erő, energia és kerek egészet alkot a zene. Terjengős, kalandozós, de semmi felesleges összetevő nincs benne – hiába 20 perces a nyitó In Earnest és hiába nyúlik 25 percesre a záró címadó tétel, végig élvezetes hallgatni az albumot. A legnemesebb ELP hagyományok szerint készült az anyag, felépít...
A Symphorce mindig vegyes érzéseket keltett bennem, egyrészt tetszett keménykötésű, nem kifejezetten európai jellegű zenéjük, másrészt sokszor furcsálltam Andy B. Franck nem túl eredeti ötleteit – gondoljunk csak az egyik album szinte egy az egyben lenyúlt Pain Of Salvation szövegeire, meg persze a zene sem túl egyéni helyenként...
2004-ben írtam George Lynch kiváló feldolgozáslemezéről (Furious George), melyen ősrégi blues rock klasszikusokat hallhattunk mai köntösben és George jellegzetes stílusában. Most egy másik gitároslegenda, az elsősorban Ozzy mellől és a Badlands-ből ismert Jake E. Lee is megtette ugyanezt, nem kevésbé király módon, ráadásul ugyanúgy Mike Varney suga...
Az Insidious Decrepancy Shawn Whitaker egyszemélyes death metal „zenekara" egyenesen Houstonból. Annyira egyszemélyes, hogy a lemez felvételéhez sem vett igénybe segítséget, hacsak a japán segédmunkást nem számítjuk, aki a „dobon" vitézkedik.
Úgy látszik, a norvég black metal dobosok néha belefáradnak anyaműfajukba (nem csodálom), és dallamosabb zenére vágynak. Ott volt ugye Hellhammer, aki Jorn Lande csapatában „lazított" pár éve, most pedig az Emperor és a Zyklon soraiból ismert Trym alapította meg saját power metal csapatát Paganize néven (na, a névből azért látszik, hogy nehéz elsza...
A klasszikus, 70-es évekbeli vagy abban gyökeredző progresszív rocktól elég messze kerültem az utóbbi években. Őszinte sajnálatomra, teszem hozzá, hiszen csodálatos muzsikákat termelt ki a műfaj régen és most sem vagyunk híján kiváló bandáknak sem itthon, sem külhonban.
Na, azért az nem semmi, hogy Magnus Rosén, a Hammerfallból idén kivált basszer már HF tagsága alatt is ezerrel nyomta a jazz-rockot! Még csak azt sem lehet mondani, hogy kizárólag a pénzért volt majdnem 10 évig a csapatban, hiszen akkor miért hagyta volna őket ott egy sikeres turné kellős közepén? Ezt is szereti, azt is – és mindkettőt jól csinálja...
Talán az én hibám, de ritkán találkozom össze japán death metal zenekarok lemezeivel, ezért most hiánypótlásként szolgált, hogy kezembe vehettem a három tagú Infected Malignity új albumát. Friss bandáról van itt szó, hiszen ezt megelőzően csak egy demót adtak ki, illetve három demós nótával szerepeltek egy négy zenekaros split lemezen. Egyébként mi...
Nem tudom, létezik-e pechesebb és nyomorultabb sorsú zenekar, mint a chicagói Trouble, akiken egyszerűen valami furcsa átok ül. Most, hogy több mint egy évtizednyi szünetet követően végre megjelent volna az évek óta formálódó új lemez, ismét valami gebasz támadt a kiadójukkal, így a Simple Mind Condition Amerikában a nyár folyamán jön ki, Európában...
A két tagú német black metal csapat 97-es alakulásakor még Megiddo néven működött, majd átnevezték magukat, illetve azóta ők is egyfajta modern black metalt akartak játszani. Hogy a Metal Blade miért pont őket halászta elő, rejtélyes, mivel semmi egyénit nem csinálnak, csupán megpróbálnak a Satyricon és az Emperor farvizén elevezni.
Ilyen zenét tolna a garázsban Lemmy, ha jó öreg bibircsókja környékén ma kezdenének pelyhedzeni az első, pubertáskori szőrkezdemények! Nagyjából ez volt az első gondolatom, mikor a The Crownból ismerős Johan Lindstrand zenekarának bemutatkozó, 21st Century Killing Machine címre hallgató korongját végigpörgettem. Bár nem túl aktuális a lemez (a máso...
Valamiért a holy kezdetű zenekarokat szeretem. Igaz, a Holy Mother, a Holy Moses és a Holy Terror sem nevezhető korszakalkotó formációnak, viszont lemezeik színvonalasak és szórakoztatóak. A Holy Martyr tehát abszolút pozitív előítéletekkel indult nálam, lelkesedésem azonban hamar lelohadt a talján banda iránt.
Liquid Tension-féle instrumentális prog rockos móka, amelyet elsősorban a nyitott hajmetal-fanoknak és a műfaj esküdt ellenségeinek egyaránt ajánlok. Miért is e furcsa bevezető? Már mondom is a választ: a trió mindhárom tagja nem máshol, mint Dave Lee Roth csapatában nyomult pár évvel ezelőtt, sőt, ketten jelenleg is ezt teszik (már ha egyáltalán m...
Igazából sosem szimpatizáltam túlzottan Chris Barnesszal. Monoton, mélyen bugyborékoló hörgése nem az én világom, ráadásul az utóbbi években tett gyökér nyilatkozatai is eléggé antipatikussá tették a szememben. Mindazonáltal próbáltam negatív előítéleteimet levetkezve közelíteni ezen lemezhez, és nagyjából sikerült is élveznem, annak ellenére, hogy...
Kisgyerekkel és kutyával mindent el lehet adni – szokták volt mondogatni roppant képzett marketinges kollégák. Jó nővel meg végképp – teszem hozzá gyorsan, márpedig Daize Shayne az! Nem kicsit, nagyon! Ráadásul többszörös szörf-világbajnok meg szőke is, így vélhetően elég komoly rajongótábora lehet az Egyesült Államokban. Tuti a siker tehát, bukta ...
Végül Vinnie Paul is csak leporolta a dobverőit... Dimebag Darrell meggyilkolása után kérdéses volt, mikor tér vissza az aktív zenéléshez az amerikai metal színtér egyik meghatározó arca, és főleg, hogy kikkel. Cseppet sem meglepő, hogy Vinnie végül nem nyeretlen kétévesekkel alapított bandát: itt van a Mudvayne-ből Chad Gray énekes és Greg Tibbett...
Mike Varney az a suszter, aki mindörökre marad a kaptafánál: még a 2000-es évek derekán is elő tud állni újabb gitárhős-jelöltekkel. Most éppen az olasz Fabrizio Leo a soros, aki tényleg mindenben megfelel Mike ízlésének és mindazokénak, akik instrumentális gitárlemezekkel kelnek és fekszenek.
A Saxon igazi veterán banda, Biff Byfordék anno még a Maidennel és a Priesttel kezdték a NWOBHM-iskolát, viszont – ki tudja, miért – sosem jutottak olyan magasra, mint kollégáik. Oka lehetett ennek talán a r'n'r-osabb hangzás vagy Biff kissé szokatlan orgánuma, sosem tudjuk már meg, de kiváló lemezeik ellenére soha nem övezte őket akkora hype, mint...
Férfiasan bevallom: annak ellenére, hogy a hattagú germán csapat még 1989-ben adta ki bemutatkozó albumát, én bizony soha életemben nem hallottam róluk. Márpedig egy ennyire hülye zenekarnevet csak megjegyeztem volna. És nem hiszem, hogy ez egyedül annak a számlájára lenne írható, hogy stílusuk nem igazán áll közel hozzám.
Jó néhány éve keringenek már a pletykák egy állítólag létező, ám ötvenréteges páncélszekrényben heverő, a John Kalodner-féle Portrait Sony-label bedőlése miatt soha ki nem adott harmadik Damn Yankees lemezről.
Facebook
Twitter