Shock!

július 21.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

The Black Crowes: Warpaint

A Black Crowes azon csapatok közé tartozik, akiket tizenpár éve nagyon tudtam szeretni, korai lemezeik (leginkább az első három, mert a Three Snakes azért már nem volt akkora telitalálat) heti rendszerességgel előkerültek. Aztán szép lassan elhidegültünk egymástól, én mentem jobbra, ők meg balra, és ha nagy ritkán mégis összefutottunk valahol, elismerően hümmögve állapítottam meg ugyan, hogy milyen fasza kis banda is volt ez, de ennyi.

megjelenés:
2008
kiadó:
Silver Arrow
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 4 Szavazat )

Arra már nem éreztem késztetést, hogy előkeressem a Money Makert, vagy a Southern Harmonyt. Ez a tény persze a csapatot nem igazán fektette két vállra, az azonban igen érzékenyen érinthette őket, hogy cirka egy millió ember hozzám hasonlóan járt el. Kisebb csodát végrehajtva a kilencvenes éveket még végigszenvedték ugyan, ám az ezredforduló tájékán előre meg nem határozott időre leszálltak a fekete madarak.

A két Robinson fivér ki tudja hányadszor ismét kibékíthetetlenül összeveszett, majd jó hat évig csak akkor érkezett hír a házuk tájáról, amikor az egyre inkább valóban Robinson-külsőt öltő Chris elvette feleségül Kate Hudson színésznőt, utána meg akkor, mikor elvált tőle. 2006 tájékán aztán újra mocorogni kezdtek, ennek első jele a két korongból álló The Lost Crowes kiadvány volt, melyről a kettes lemez (The Band Sessions) az igazán érdekes, ezt ugyanis még 1997-ben rögzítették, majd érthetetlen okokból félredobták, megjelentetve helyette a jóval gyengébb, és elég rendeset zakózó By Your Side-ot. Néhány koncert és tagcsere után végül jött a hír: idén lesz új lemez, erre pedig azért már engem is elkapott a nosztalgia.

Minden bizonnyal konzervatívabb vagyok a Maxim tollnokánál, de én bizony a kritikaírást megelőzően meghallgattam a vicces borítóba csomagolt albumot, így nyugodt szívvel írhatom róla: baromi jó. Meglepően. Merőben más, mint az 1990-es, vagy akár a '96-os varjúcsapat, de hát ez teljesen természetes. A lényeg, hogy a minőség és az érzés a régi. A lemezt nyitó és első single Goodbye Daughters Of The Revolution mondjuk még a régi hőfokon ég, simán befér a Jealous Again, Hard To Handle, Remedy-féle illusztris társaságba. Ez a fajta jó öreg, laza boogie hangulat azonban a későbbiekben már csak mutatóba jár vissza, így leginkább a legszebb southern rock hagyományokat folytató, és szimplán zseniális Wounded Birdben, vagy a gospel jellegű bevezetésből szép lassan mind dinamikusabbá váló Movin' On Down The Line-ban érhető tetten. Kisujjból kirázott, pimasz telitalálat valamennyi, a lemezt mégsem ezek jellemzik leginkább, hanem az a lomha, henye déli blues-életérzés, ami rögtön a kettes Walk Believer Walkban megjelenik.

A Black Crowesban mindig is nagyszerű gitárosok tevékenykedtek, és a North Mississippi Allstars-ból érkezett Luther Dickinson pont a megfelelő embernek tűnik Rich Robinson mellé. Amekkora érzéssel ezek ketten nagy lazán elgitározgatnak az Oh Josephine tört szívű melankóliájában, vagy a Locust Street szelíd bárhangulatában (meg az összes többiben), az egyszerűen tanítanivaló. A főszereplő persze továbbra is Chris Robinson, akinek ugyanolyan erős és érzelemmel teli a hangja, mint régen, csak talán még jobban megtanult vele bánni. A tiszta gospelt (God's Got It) ugyanolyan magától értetődő természetességgel énekli, mint a countryt (Whoa Mule).

Ja igen, helyben vagyunk, ez az, ami még elsőre szemet szúr: ebbe a korongba bele van préselve az amerikai Dél, nem melldöngetősen persze, hanem úgy, hogy hallgatása közben érzed, ahogy a kukoricakenyér meg a whiskey illatát hozza feléd a forró szél. Szándékosan hagytam a végére a There's Gold In Them Hillst, ami számomra az egész lemez esszenciája. Nincs ebben a bluesos-countrys dalban semmi extra, csak hát a gitártéma, meg az énekdallam valami olyan fájdalmas elvágyódást jelenít meg, ami a mai zenei világban teljesen egyedülálló.

A varjúcsapat újra kitárta tehát szárnyait, és az én szememben bizony ugyanolyan magasra törnek, mint ahol jó másfél évtizede jártak utoljára. Ez persze egészen biztosan nem így lesz, de ez aligha az ő hibájuk. Teljes mértékben megértem, ha egy tinédzsernek ez a zene semmit sem mondó, öreges molyolás csupán, azonban egykori Crowes-szimpatizánsoknak, de még inkább bármely magára valamit is adó southern, illetve blues-rock rajongónak szimplán kötelezővé tenném. Az ilyenekre mondjuk azt, hogy év lemeze.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.