Shock!

A borító alapján egy lyukas garast nem adtam volna ezen olasz bandáért: valami üvöltözős-hardcore-metalcore-akármire számítottam, death metalra, esetleg matek-grindcore-ra vagy egyéb extrémségre (a zenekar Myspace oldalán amúgy a hasonlóképp riasztó „experimental/progressive/death metal" meghatározás szerepel), de arra semmiképpen sem, ami a CD elindításakor megszólalt.

Teljesen beteg, power-thrashisztikus riffhalmaz szaggatta le gyanútlan fejem és egy, Warrell Dane-re és Tim Aymarra egyaránt emlékeztető, vérbeli power énekhang hozott valami kattant, de rendkívül szuggesztív énekdallamot. Slussz-passz, abban a pillanatban kilóra megvett magának a banda.

De ezzel vélhetőleg mindenki így lesz, aki csípi a tradicionális alapokon nyugvó, de teljesen beteg, agyahagyott és ultrakomplex muzsikákat. A tradicionális alapokat legfőképpen a heroikus énekdallamok, a prog-power-thrash riffelés és kimunkált szólózás jelenti, amúgy pedig valami olyasmi mixet kell elképzelni, mintha a Beyond Twilight, a Zero Hour, a Communic és a Control Denied zenéjét vegyítenénk a Spiral Architect, a Psychotic Waltz és a Nevermore legjobb pillanataival. De ismeretlenként az amerikai Outworld eleddig egyetlen lemezét is felhozhatjuk, bár billentyű itt nincs, hasonló súly viszont annál inkább.

Persze lehet lélektelen kópiának, parasztvakításnak is nevezni (nyilván ezért nem tartotta magánál a szerk. a promót, he-he) és azt is megértem, ha valakit fáraszt az ilyesmi. Tekintve azonban, hogy ez az írás egy vasárnap este született és én szombat délelőtt tettem be nem sok jót remélve a lemezt, majd a két nap alatt gyakorlatilag csak ezt hallgattam, annyira mégsem lehet vészes a történet. Valamiféle perverz vonzódás alakult ki bennem ezen anyag iránt, igaz, korántsem olyan szoros kötelék, erős függőség, mint a fent említett párhuzamok némelyikével kapcsolatban.

Egyelőre tehát a Fury'N'Grace még nem játszik egy ligában az igazán nagyokkal, néha kissé talán túl terjengősen fogalmaznak (13, ill. 16 perces tétel is akad, az egész lemez pedig 67 perc), énekesük ripacskodik kissé (szinte látjuk magunk előtt, amint vágja az őrült grimaszokat a művészi koncepció és a teljes átélés jegyében), de ettől függetlenül ez már így is király, ahogy van.

Konceptlemez-szaga van a dolognak, hiszen egybefüggő dalfolyamot hallunk, ahol marhára nem a klasszikus értelemben vett daloké a főszerep, kedvenc részeket azonban bárki találhat magának akár első hallásra is. Utána pedig bizony folyamatosan keresi az ember ezeket és az újabb felfedezendő momentumokat – velem legalábbis ez történt. Óvakodjunk azonban az első felindulásban elkövetett túlkapásoktól: ez most így egy erős nyolcas, és ha fél év múlva is ugyanilyen szívesen veszem elő ezt a groteszk arabeszket, akkor lehet ebből akár egy jó kis kilences is. Persze azért remélem, hogy a potenciális érdeklődők már ennek alapján utánanéznek a csapatnak, mert tényleg érdemes.