Shock!

Péntek 13-a stílszerűen a black metal napja (is) volt az idei Rockmaratonon, roppant erős leosztásban. Egyrészről itt volt az a Carpathian Forest, amely zenekar (?) bő évtizede alig ad magáról életjelet, de a Likeim EP-vel éppen ezen a tűrhetetlen állapoton próbál idén változtatni. Mint esetükben általában, itt sem érdemes különösebb logikát keresni a felbukkanásukban, örülhettünk inkább az áldatlan szerencsénknek, hogy élőben is újra elcsíphettük Nattefrostékat. A másik sarokban eközben ott várakozott már minden black metal bandák legkultikusabbja, az áprilisban az A38-on túlzás nélkül régi dicsőségében visszatért Tormentor is. Csihar Attiláéknak ezúttal nem kellett a hely befogadóképességével sem foglalkozniuk, aki csak kíváncsi volt rájuk, az most végre itthon is megnézhette újra a legendás ötöst, miközben hőseink alig győzik teljesíteni a fesztiválos meghívásokat szerte a világból.

A szeánszokra a legnagyobb nagyszínpad melletti sátorban került sor, ami előzetesen adott okot némi aggodalomra, de ez szerencsére alaptalannak bizonyult. Kellő hely is volt, jól is szóltak a bandák odabent, ami a többi színpadról nem minden esetben volt elmondható. A Carpathian Foresttől igazából semmi különösebbre nem számítottam, hacsak arra nem, hogy a frontember/alapító Nattefrost híréhez méltóan hozza a széthullott punkot, és akkor legalább élményszámba megy majd a fellépés. Körülötte mindenki új arc, többé-kevésbé ismeretlen, illetve csak a jól értesültek számára ismert norvég nevek, de szó se róla, a főnök remekül összerakta ezt az új csapatot. Ezúttal nincsenek ugyan Vrangsinnhez hasonló döbbenetes karakterek a színpadon, de mindegyikük színpadképes, hiteles fazon, és a programot is hallható alapossággal próbálták össze.

Azt a programot, ami alapvetően a Morbid Fascination Of Death és a Strange Old Brew albumokra épült, de akadt hírmondó ennél régebbről, lásd a Black Shining Leather lemez címadója vagy a When Thousand Moons Have Circled a bemutatkozó EP-ről, de egészen a The Childmolesters (a CF elődje) korszakáig visszaástak az I Am Possesseddel. Különösebb panaszra tehát nem lehet okunk, igazából sokkal jobb formában volt a brigád annál, mint amire számítottam, és Nattefrost is szépet alakított. Nem vagyok prűd, és tartom, hogy a black metalnak elválaszthatatlan része a polgárpukkasztó attitűd, de amikor a szett közepén a frontember a földre dobta magát, majd égbe vetett lábakkal arra kérte az egyik roadot, hogy húzza le róla a nadrágot, már rosszat sejtettem. És lőn, a nadrág alatt persze nem volt semmi, szerencsére a földig érő fekete csuha és a halmozott fordított keresztek jótékony takarást biztosítottak, már amikor hősünk nem akarta mindenáron közszemlére tenni altestét.

Na de a metál az ilyen, a feketefém meg pláne, Nattefrost pedig anno még a hugyozását is lemezre vette, szóval jó kis black'n'roll-buli volt ez végső soron, annak minden kellékével. Ha pedig valódi zenei perverziókról beszélünk, akkor nem mehetek el szó nélkül amellett, ami Alestorm fedőnéven a nagyszínpadon ezután lezajlott. Az általuk elővezetett kalózmetal (?) a fő színpadi elemként szolgáló óriás sárga gumikacsával együtt bizarrabb és elidegenítőbb volt bármi másnál, amit aznap este láttam. A főattrakció (számomra) pedig még hátravolt. A Tormentorra sem gyűlt össze a várt, minden talpalatnyi helyet kitöltő tömeg, hiába, a Rockmaraton azért zömében nem a black metal-hívőket szólítja meg, de aki tiszteletét tette a színpad előtt, az hallhatóan roppant izgatottan várta a legendákat. Másodszorra persze már nem tudott ugyanúgy hatni rám a csapat, mint tavasszal a Hajón, azt viszont örömmel állapíthattam meg, hogy a kiváló formát sikerült tartósítani.

Attiláék esetében tényleg nem túlzás azt mondani, hogy jobbak, mint valaha, az Anno Domini örökérvényű dalai pedig kétségkívül megérdemelték, hogy a maguk teljességében tündököljenek végre. A mai Tormentor nem a botrányokról, de nem is a hétszünyű kaponyányi monyókról, hanem csakis a zenéről szól, és a hősidőket idéző corpsepaint is ennek ágyaz meg leginkább. A kiállás és a program pontosan megegyezett a legutóbb látottal, és ez rendben is volt így, ami tökéletes, azon nincs mit alakítgatni. A hangulat volt csak hűvösebb, ami az extrém késői kezdésnek is betudható volt talán, a zenekar mindenesetre profi módon tette a dolgát. Machat „St. Zsoltár" Zsolt gyönyörű, vérvörös cintányérokat, Szigeti Attila pedig egy hasonlóan szép új gitárt szerzett be, utóbbi pedig egymagában is úgy dörrent meg, hogy azzal bőven ellensúlyozta a technikai gondokkal küzdő, és ezért sokszor hal(l)hatatlan Buday Tamást a másik szélen. Egy szó, mint száz: világuralom.

Fotó: Rockmaraton