Shock!

Not in this lifetime? A (klasszikus felállású) Tormentor személyében egy bő negyed évszázada inaktív, legtermékenyebb éveiben is mindössze két demóig jutó, ámde maga körül így is világra szóló kultuszt kiépítő banda készült a visszatérésre. Legnevesebb alkotásuk, az Anno Domini mostanság esedékes harmincadik születésnapjának tiszteletére szól az idei nyáron szerte Európában az a zene, amelyről csak alkotói látszottak elfeledkezni, és amely ennek ellenére ma is a black metalon szocializálódott háztartások elengedhetetlen kelléke Venezuelától Mongóliáig. A visszatérő „turné" első, egyben egyetlen klubkoncertjére a banda szülővárosában, fizikailag mindössze pár száz ember, de túlzás nélkül az egész világ figyelő szemei előtt került sor, ahol újfent bebizonyosodott, hogy a Tormentor minden kategórián felül/kívül áll.

Az első (tisztelet)körben mindenekelőtt megkövetem a bemelegítő bandákat, ez a beszámoló – az estéhez hasonlóan – nem róluk fog szólni. A cseh Cult Of Fire védikus rituáléja számomra a Batushkával jár párban. Csuhák, maszkok, maximumra pörgetett külsőségek, a zene pedig ugyanaz a blöff, mint a lengyel rokonoknál, ahogy annak már a salzburgi Funkenflugon is tanúja voltam. Vasvári Gyula csapata, a Perihelion viszont talán maga sem tudja, hogy került be erre az estére, bár persze egy efféle ziccert még az eredendően idegen zenei közegben sem hagy ki az ember, ők sem tették. Úgy esett azonban, hogy amíg a már ekkor is brutális tömegen átverekedtem magam az orrbárig, aztán a fedélzeti merchpultig, majd vissza, gyakorlatilag véget is ért a műsoruk, jóval a kiírt idő előtt lepakoltak a négyek színpadról. Elnézést ezért, lesz alkalmunk még összefutni.

Kimondottan érdemes volt amúgy a színpadon túli jelenségeket is szemrevételezni, hiszen a már a koncert meghirdetésének időpontjában tutira vett teltházon kívül nem sok dologban lehettünk előzetesen bizonyosak. Vajon milyen közönség verődik össze erre az estére a hajón, amikor tudható, hogy a nyári fesztiválokon kis túlzással egész Európa tanúja lehet majd a Tormentor visszatérésének? És vajon a banda mennyire veszi komolyan ezt a bemelegítésnek/tesztnek is felfogható klubbulit, laza harminc év kihagyás után? Nos, az előbbi kérdést illetően, mindenféle korosztály tiszteletét tette itt, természetesen egészen elképesztően old school fejek is felbukkantak, de láthatóan a legfiatalabbakat is elkapta a jó értelemben vett nosztalgia. A banda hozzáállására pedig, ha csak a színpadra és a merchpultra felpakolt, márkajeles holmik mennyiségét vesszük alapul, előzetesen egy rossz szavunk sem lehetett. Mintegy háromnegyed órányi feszült várakozás után aztán kiderült, hogy ez itt ma semmilyen értelemben nem lesz a csalódások éjszakája.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt a kifejezést pont a Tormentorral kapcsolatban fogom felhozni, de nem tudok mást mondani: egyszerűen tankönyvbe illő volt Csihar Attiláék visszatérése. A csapat mindennek megadta a módját, semmit nem spórolt el, ráadásul meglett férfiemberektől meglepő bátorságot is tanúsított. Így aztán a legkisebb mértékben sem esek túlzásba, ha azt mondom, a klasszikus érát idéző hullasminkben színpadra robbanó Tormentor két perc alatt meggyőzte azokat is, akiket még meg kellett, és celebrált egy extatikus népünnepélyt. Még oldalról, legelöl hallgatva is gyönyörűen szólt a The Seventh Day Of Doom kétgitáros felállása, pedig a felelősség nagy részét Buday Tamás és Szigeti Attila kapta a nyakába, ők viszont nem egyszerűen felnőttek a feladathoz, de diadalittasan maguk alá is gyűrték azt. Attila frontemberi képességeit illetően már régen nincsenek efféle kérdéseink, ám az elképesztő fogadtatás még őt is a maximumra pörgette ahelyett, hogy az évek során megszerzett rutinjával egyszerűen csak levezényelte volna a hangversenyt.

Bár a Tormentor világának mindig is elmaradhatatlan része volt a káosz és a végletek hajszolása, itt mindig történt klasszikus értelemben vett muzsikálás is – a társulatnak mindkét szinten meg kellett tehát felelnie, ami csak nagyobb messziről nézve tűnik puszta szórakozás(tat)ásnak. Ha jól csinálják, akkor viszont a közönség minden aggály nélkül őrül meg a számára rendelkezésre álló, (szó szerint) talpalatnyi helyen. Mivel az ős-Tormentornak összesen két demónyi anyaga készült el, csak az lehetett a kérdés, hogy mit hagynak el ebből az összeállításból. A prioritás nyilván a születésnapos Anno Dominié volt, a koncert első felében le is ment teljes egészében a lemez abban a felállásban, ahogy azt rögzítették (Farkas György bőgőssel és Machát Zsolt dobossal), plusz Buday, plusz egy, a rendezői jobbra száműzött leányzó, aki szintin segített ki, ahol kellett. Az első sorokban hamar át is váltott a kezdeti áhítatos vigyorgás eszetlen pogóba, és bizonyos, ha csak ez a tizenkét dal hangzik el, a közönség akkor is egy rossz szó nélkül, szívében mérhetetlen szeretettel éli meg az estét, de természetesen akadt még ráadás.

Kizárásos alapon az extra dalok csak a The Seventh Day Of Doomról érkezhettek, a poszt-korszak egyetlen termékéről, a Recipe Ferrumról ezen az estén egy szó sem esett. Annál inkább a The Seventh Day...-ről, amiről szintén csaknem minden elhangzott, beleértve a klasszikus intrót, leszámítva az Infinite Darknesst. Így jött össze a cca. 75 perces versenytáv, és a maximális kiszolgálás. Beígértek ezen túlmenően egy késő éjszakai meet & greetet is, de bármennyire is vonzó lehetőségnek tűnt, a fáradtság hívó szavának engedtem inkább. Bízom azért benne, hogy begyűjthetem az aláírásokat majd a Rockmaratonon is, ahol a részvétel ezek után egy pillanatra sem kérdéses, habár okkal gondolom azt, hogy a klubok világát nem lehet fesztiválszínpadokra exportálni, és akik ezen az estén felfértek a hajóra, azok valóban megismételhetetlen, egyszeri élmény birtokosai ezután. Ez bizony egy teljességgel szerethető, kíméletlen, legszebb álmokat valóra váltó, tökéletes comeback volt.

Fotó: Bende Csaba