Shock!

Paprikában és öntudatban erős nemzetünk meglehetősen kevés számú, nemzetközi szinten is hitelesített klasszikust termelt ki a hazai rock/metal színtéren, a zsáner extrém válfajáról már nem is beszélve. A beavatottak azért a gulyás és Puskás Öcsi után vélhetően a Tormentort említik majd harmadikként, ha országunk reputációjáról van szó. Egy olyan hungarikumot, amely annak ellenére is képes volt áldatlan hatását kifejteni, hogy a hírnevét megalapozó kiadványa bemutatásának idejére az alkotógárda már évek óta nem volt együtt, és a tőlük független események magát a műfajt is a föld alá küldték. Az időszak, amiről most beszélünk, a '80-as évek vége, a feketefém előkora és az Anno Domini album, mely először éppen negyed évszázaddal ezelőtt látott napvilágot.

Azt kérdezed, hogy annyi komoly versenytárs árnyékában, miért pont a magyar black metal vált világhírűvé? Természetesen voltak és vannak is világszínvonalú hazai produkciók, kerek és megfellebbezhetetlen életművek és csúcsalkotások, de a halhatatlansághoz ennyi önmagában sosem elég. Néha semmi sem számít többet, mint a jó időzítés. „A Tormentor első lemeze, jobban mondva kazettája, az Anno Domini a '80-as évek végén valahogy eljutott Norvégiába is, és mint később kiderült, elég nagy feltűnést keltett keményebb metalos körökben. Egészen szürreális volt, amikor írtak nekem, hogy ők a Mayhem zenekar, az első nagylemezük felvételére készülnek, és szeretnék, ha én énekelném fel az anyagot, mert én voltam az egyik kedvence az énekesüknek, aki öngyilkos lett. Fura volt, mert a Tormentorban én Mayhem név alatt futottam. Azt hittem, ez valami szívatás, de annyira erősködtek, hogy végül a barátnőmmel vonatra ültünk, és elutaztunk Norvégiába. Ez '93-ban volt. Gondoltam, ha nem stimmel valami, legalább világot látunk. Még akkor sem voltam biztos benne, hogy komolyan gondolják. De komolyan gondolták, ott vártak minket a pályaudvaron sodronyingben meg mit tudom én. Kicsit meg is ijedtem. Otthon meg halomban álltak az újságok a templomgyújtogatásokról szóló cikkekkel meg a halott énekes véres fotóival. Na ne, mondom, ti meg vagytok őrülve" – Csihar Attila szavaiból is érzékletesen kiderül, mekkora idők voltak ezek.

1988-at írunk, az Anno Domini album pedig jóformán előzmény nélkül pottyan ki a világ segglyukán, egyenesen a nagy semmibe. Az a Tormentor, amelyik ezidőtájt első lemezének a Proton stúdióban nekilátott, már egy komoly közönségbázist mozgató, meglehetősen különös, de vitathatatlan hírnévnek örvendő zenekar volt a hazai (már nem is annyira) undergroundban. A rossz nyelvek szerint csupán hírhedten szabados hangulatú, gyakran erőszakba torkolló bulijaik mentén vette szájára őket a közönség, de pusztán öntörvényű hozzáállása okán és a keménymag fanatikusai által egyetlen banda sem töltötte még meg a Petőfi Csarnok nagytermét. Csihar Attilának és társainak ráadásul a látványos image mögött szövegi és zenei értelemben is velős mondanivalója volt. A profi módon lebonyolított stúdiós session végeztével a felvett anyagra mégis egyszerűen „ráült" az együttes akkor menedzsere, Zsobrakt János (avagy egy másik, konspirációs olvasatban külső nyomásra kényszerült elsüllyeszteni a felvételt - más nyelvek szerint a producer Faragó Gábor), a jókor/jó helyen kivételesen szerencsés konstellációja pedig tovatűnni látszott. A türelmét vesztett, ráadásul eleve zabolátlan természetű tagság egymásnak esett, a zenekar pedig 1990-ben feloszlott. A „mi történhetett volna?" kérdésére a bő évtizeddel későbbi újjáalakulás sem adhatott már választ, az Anno Domini és a Tormentor kultusza azonban kétségtelenül kiállta az elmúlt negyedszázad próbáját.

Nincs is ennél az albumnál klasszikusabb példa a korabeli, földalatti kazettacserélős és -másolós „terjesztés" hatalmára, hiszen a lemez kultikus státuszát már jóval azelőtt elérte, hogy a hivatalos kiadás és a posztumusz dicsőség lehetősége kézzelfoghatóan felderengett a horizonton. Az ismert események okán mind az Euronymous által belengetett, mind a hazai megjelentetés esélye elúszott, és sajnálatos módon az Osmose hasonlóan komoly szándéka is elsikkadt végül, így aztán az Emperor-alapító Samoth kiadójának (Nocturnal Art Productions) jutott a megtiszteltetés, hogy 1995-ben – CD-n és 666 példányos bakeliten – hivatalosan is világra segítse az Anno Dominit. A négyes számú NAP-kiadvány, egyben a label által gondozott első teljes értékű LP, olyan klasszikusok társaságában került itt bemutatásra, mint az első Ildjarn, Emperor és Arcturus EP-k. Az eredeti mesterszalagról származó felvétel újrakiadására mégis egészen 2008-ig kellett várnunk, amikor Attila saját kiadója, a Saturnus Productions és a Terranis Productions újrakeverve, áttervezett borítóval végképp igazságot szolgáltatott a húsz évvel azelőtt elkallódott, legendás felvételnek. A Saturnus azóta is rendszeresen felfrissíti a birtokában lévő anyagot, újabb és újabb limitált kiadásban helyezve azt a polcokra – legutóbb 2013-ban örvendhettek a gyűjtők egy 500 példányos, 12"-es LP-nek.

A Venom és a Bathory, később a Hellhammer/Celtic Frost illetve a német black/speed/thrash brigádok hatása a nyolcvanas évek elején számos leendő zenészt szólított meg és hívott a csatamezőre, közülük azonban kevesen voltak képesek letagadhatatlan hatásaikat olyan előremutató irányba fordítani, ahogyan az a gitáros Szigeti „Animal" Attilának és bizarr társulatának sikerült. Az akkoriban éppen csak nagykorúvá váló Csihar Attilával igazi fanatikusok találtak egymásra, akik különösebb vesztenivaló nélkül fordultak csak és kizárólag a zene, mint önkifejezési forma felé. A '80-as évek második felére a népszerűség is elkerülhetetlenül utolérte a csapatot, hiszen túlzás nélkül hatalmas űrt töltöttek be az extrém zenék és az extrém előadásmód felé fogékony tábor számára. Az Anno Dominit, mely hivatalosan a Tormentor második demófelvétele, megelőzte a The Seventh Day Of Doom necro-hangzású anyaga, amely ebben a kezdetleges, amatőr formájában is jól reprezentálta a banda valódi erősségeit. Az ekkor még kétgitáros felállásban Buday Tamás kezében szólalt meg a másik hathúros, a dobok mögött pedig Dubecz Mártont hallhatta a nagyérdemű, míg az alapító tagságot Farkas György basszusgitáros tette teljessé. Buday és Dubecz végül zenei nézetkülönbségek miatt a debüt felvétele előtt távozott, a punk/hardcore vonalról ismert Machát Zsolt pedig érkezett, így kialakítva a mindenki előtt ismert, klasszikus felállást.

Dühöngő gonoszságról és klasszikus zenei megfejtésekről bőven lehet értekezni a korai Tormentor kapcsán – meg is tették már jó néhányan –, kevesebb szó esik azonban a banda olyan rejtett képességeiről, mint a humor és lokálpatriotizmus. Előbbiről így vall a frontember: „Az irónia fontos. Most persze valami sötét, morbid humorra gondolok, ami ehhez a műfajhoz szerintem mindig is hozzátartozott. Itt minden annyira gonosz és fekete, olyan szinten eltúlzott, hogy az már önmagában is vicces lehet. Persze ez a humor nagyon nehezen tetten érhető, igazából csak addig működik, amíg nem tudod eldönteni, humor-e egyáltalán. Mert nem a bohóckodásról beszélek. De egy olyan műfaj, ami végül is az emberiség elpusztítására buzdít, számomra elképzelhetetlen irónia nélkül." A világ bizony élhetőbb hely volna, ha a fentieket az úgynevezett példaképek közül többen is magukénak éreznék... Nemkülönben, ami az anyaországot illeti, mely Cs. Szabó László szavaival élve mindig is „kicsi, bizonytalan és veszélyes ország volt, ecettel és vérrel etette a fiait, ápolni nem tudott s néha még eltakarni sem, szemfedőnek is keskeny volt. Aki ezt a szülőföldet szereti, a legnehezebb emberi sorsot szereti." Tragédiában, újrakezdésben és a „kívülállók" ellen forduló, beteg gyűlöletben bőven volt része a Kárpát-medence népeinek, ebből a legendából azonban várat is lehet építeni, ahogy arra a Tormentor léte az egyik legtalálóbb bizonyíték.

Az Anno Domini alapkőzetbe vésett harmincnyolc percéből – szubjektív alapon – bármelyik tételt kiemelni balgaság lenne, a produktumot egyben hallgatva sem kaphatunk elegendő dózist a zenekar tomboló kreativitásából. Az intro és a címadó outro Don Coscarelli 1979-es horror klasszikusának, a Phantasmnak (magyarul a nomen est omen Agyrém címen futott) filmzenéjére épít, ily' módon is megerősítve azt a képzetünket, hogy a lemez alaphangulata egy hatásvadász, házilag összebarkácsolt, de ízig-vérig autentikus amatőr mozi világát idézi (Fred Myrow és Malcolm Seagrave muzsikáját hasonlóképpen az Entombed is felhasználta a Left Hand Pathon). Nevesíthető elődök hiányában Szigeti Attila keze alatt számtalan gyanítható hatás ért össze egy valóban kategóriák felett álló felfogásban, amely egyszerre volt rendkívül muzikális, szürreális és epikus. Egyenes ági örököse volt ez a zene a korai '80-as évek undergroundjának, az évtized végére vikinggé lett Bathory, a thrashervért megízlelő Sodom és az immár avantgarde Celtic Frost által elhagyott, ébenfekete trón várományosai által megálmodott formába öntve. Egymást erősíti, legjobb tulajdonságait emeli ki a klasszikus rock/metal iskola és a nyers brutalitás házasítása, felidézve olyan kortársakat, mint a Slayer, a Possessed (halld: Heaven), a Mercyful Fate (Tormentor II) vagy az Iron Maiden (Lyssa). Csihar Attiláék mindenkitől a legjobbat vették és pofozták át, kedvük szerint.

Csihar Attila orgánuma közismerten a legenda mindenkori zenekarainak azon tényezője, amely legkevésbé ítélhető meg objektív alapon, állandó vitatartalékot képezve az ellentábor számára. Tény, hogy a frontember már-már komikusan erős akcentusa még a legkevésbé kerékkötője az ismerkedésnek a Tormentor esetében, ez az Onkel Tom Angelripperre hajazó stílus ráadásul sokkal természetesebben jött Attilából, mint az újabb idők vokális erőszaknak is beillő támadásai. Profi mentalitással felépített és szüntelenül továbbfejlesztett énekesi víziója és színpadi munkája révén pont azért vált emberünk kritika tárgyává, amiben igazán kiemelkedő: nincs még egy hozzá hasonló vokalista a komplett mezőnyben. Minden, ami az Anno Domini óta megvalósult körülötte (pro és kontra értelemben egyaránt), ennek egyenes következményeként történhetett meg vele, és csakis vele. Kivételes rugalmasságú torka és veleszületett dallamérzéke az album kevésbé hivatkozott tételeiben is, mint a Beyond és az In Gate Of Hell, megalázó fensőbbséggel tündököl. Ami itt tőle hallható, azt nem véletlenül törzskönyvezték black metal esszenciaként a zsáner történelemkönyvei, ekként a stílus rajongóitól is teljes joggal várható el, hogy ne csupán a Mayhem/Dissection/satöbbi kapcsolat révén hivatkozzanak a Tormentorra.

Bár tudjuk jól, hogy a black metal háború, és vérré válik a gyűlölet, írásomat mégis egy igazán találó Faust-idézettel zárom: „Csak bátran fel! Te adj útmutatást, vesd el a képzelet minden koloncát, működjék szenvedély, érzés, tudás s, ezt jól jegyezd meg: egy adag bolondság!"