Shock!

február 23.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Skull, Stepfather Fred, Magma Rise - Budapest, 2016. március 16.

0320skull2Noha Eric Wagner saját bevallása szerint azért távozott a Trouble soraiból 2008 környékén immáron nem először, mert ráunt a dologra meg úgy általában véve az egész verklire, nekem mindez kevésbé tűnik kereknek annak fényében, hogy az énekes jelenleg két csapat, a The Skull és a Blackfinger élén is ápolja a chicagói doomsterek örökségét. Azzal együtt, hogy a fanatikusok szemében nyilván örökre Eric marad a Trouble énekese, a jelenlegi helyzet összességében egyáltalán nem rossz: ha úgy vesszük, egy kiváló zenekar helyett mindjárt három is akad a színen, akik autentikus formában nyomják a feledhetetlen klasszikusokat. A Ron Holzner személyében egy másik régi Trouble-katonával is kiegészült The Skull első budapesti fellépése pedig igazolta a várakozásokat, és ha nem is bizonyult olyan elsöprőnek, mint másfél évvel ezelőtt a Kyle Thomasszal felálló anyabanda ugyanitt, csalódottan azért aligha távozott bárki is a Dürerből.

időpont:
2016. március 16.
helyszín:
Budapest, Dürer Kert
Neked hogy tetszett?
( 17 Szavazat )

Igazság szerint már én magam is unom, hogy mindig ugyanazt kell írnom a Magma Rise-ról, de nem tehetek róla, ha egyszer mindig nagyon jók, szóval leírom: megint nagyon jók voltak. A napokban egy friss EP-vel is jelentkezett négyesfogat azon zenekarok közé tartozik, akik akármilyen helyszínen, akármilyen körülmények között atommód szólalnak meg, és noha semmi különösebb extrával nem kísérik a zenélést, mégis lekötik az ember figyelmét. Gábor ezúttal kicsit még a szokásosnál is visszafogottabbnak tűnt, és ugyan nem vagyok a Robb Flynn-féle hosszadalmas színpadi szövegelés híve, valamivel több konferanszot azért még én is el tudnék viselni ennél. De mindez mellékes, a Hegyi / Herczeg duó riffjei most is legyalulták az agysejteket, a dobverőket ipari mértékben törő Bánfalvi Sanyi esetében meg leginkább az lenne az ideális, ha valamilyen módon sikerülne megoldani, hogy minden egyes magyar metalzenekarban ő üljön a cucc mögött. Nem is szaporítom tovább a szót, perfekt volt az egész műsor, akárcsak minden esetben, amikor látom őket. (Ha nagyon őszinte és objektív akarok lenni, halkan még azt is megjegyzem, hogy mindent összevetve ők voltak a legjobbak ezen az estén, de a nagy öregek iránti kötelező tisztelet okán ez tényleg inkább maradjon csak köztünk.)

0320sf

A német Stepfather Fred nem volt olyan rossz, mint amennyire a rettenetes név alapján tartottam tőlük, de a csapat így is még csak az út legelején jár, korántsem éreztem kiforrottnak a produkciót. Miért is mondom ezt? Mert kiállt a deszkákra négy arc, akik fazonra is olyanok voltak, mintha négy különböző bandából szalasztották volna őket, majd elővezettek egy rövid műsort, amely kis túlzással azt a hatást keltette, mintha minden dal feldolgozás lett volna más-más csapatoktól. De végső soron lehet, hogy ez a koncepció veleje: végy egy indie-fazonú, félrefésült hajú, inges gitárost, egy stoner basszert sapkában, kockás ingben, adj hozzájuk egy metalcore-os kinézetű és mozgású kopasz, tetkós énekest, végül pedig ültess be a dobok mögé egy középiskolást, hogy aztán ezek így együtt mindenen végigszántsanak a füstös kyussizmusoktól kezdve a groove metalon át a toolosnak szánt elszállásokig. Mint mondtam, pusztán zeneileg nem volt rossz a produkció, sőt, még mozogtak is hozzá rendesen, összhatásként mégis zagyvaléknak tűnt a dolog. Tök jó, ha valaki sok irányba nyitott, de azért nem árt, ha legalább valami halvány vezérfonal feldereng a végeredmény legmélyén... Itt ilyet sajnos nem igazán véltem felfedezni, így aztán minden erényük – precíz hangszeres játék, korrekt énekhang, látható lelkesedés – ellenére is menthetetlenül amatőr benyomást keltettek.

0320skull1

A The Skull számára sajnos keserűen végződött ez az Európa-turné: Eric Wagner édesapja a budapesti koncert előtti napon elhunyt, törölték is az utánunk következő két dátumot, és a történtek fényében cseppet sem lepődtem volna meg, ha a Trouble ikonikus frontembere egyáltalán nem foglalkozik a fellépéssel – az igazat megvallva emberileg totálisan meg is értettem volna ezt. Ericen valóban látszott, hogy nincs jó kedvében, a nyitó Rest In Peace alatt még kifejezetten úgy tűnt, hogy bárhol szívesebben lenne, mint éppen a színpadon. Ám aztán a Dürer 041-ben korrekt létszámban összegyűlt, ízig-vérig fanatikusokból álló közönség lelkesedése őt is felderítette, és ha nem is éppen száz százalékon pörögve, de azért korrekt módon tolta le a bulit. Nagyjából a műsor feléhez érve már azt is hajlamos voltam belelátni, hogy hálás, amiért valamennyire elterelheti a gondolatait... A folyamatos kimászkálásokat, rágyújtásokat, piálásokat pedig nem kell a tragédia számlájára írni, hiszen kilenc évvel ezelőtt, az A38-on is végig ugyanezt csinálta – a legnagyobb különbség annyi, hogy az akkori, kicsit presseres-bornais fazont mára totális demjénferencizmus vette át nála, ha a fizimiskáját nézzük. A hangja pedig nyilván nem olyan már, mint 1984-ben vagy 1992-ben, de okosan nem is akar túlterjeszkedni a saját korlátain: ami technikailag már nem megy, azt nem erőlteti, hanem kipótolja rutinból meg feelingből.

0320skull5Wagner mellett persze itt volt egy másik doom-ikon is a kalapos-mellényes Ron Holzner személyében, aki az ősz hajszálakat leszámítva tökéletesen konzerválta huszonöt évvel ezelőtti fazonját, zeneileg pedig elég egyértelműen ő fogta össze a produkciót a Pentagramból ismert Sean Saley dobossal együtt. Ujjal pengetett, ízes futamait mindig is imádtam, vadállat módon is szólt, és hallhatóan úgy lövik be a cuccot, hogy maradéktalanul érvényesüljenek a témái a riffhegyek alatt is. Ez ebben az esetben egyébként nem jött rosszul: noha végig hallatlanul élveztem a jelentős mértékben a Trouble-katalógusra felfűzött műsort, az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt, hogy Bruce Franklin és Rick Wartell soundja, játéka reprodukálhatatlan abban a formában. Sőt, pont azért nem fogom megkerülni a kellemetlen pontokat, mert imádom Eric és Ron munkásságát: a felállás egyik oszlopának számító Lothar Keller játéka számomra egyáltalán nem volt meggyőző, az ikonikus szólókat például feltűnő bárdolatlansággal, kockagurító módon vezette elő. A másik oldalon hegesztő új arc, Rob Wrong nyilvánvalóan sokkal avatottabb kézzel állt a feladathoz, de ő meg kinézetben lógott ki a többiek közül, ránézésre inkább tippeltem volna veterán szlovák rockernek, mintsem az oregoni Witch Mountain egyik főarcának. Na mindegy, a riffek azért maradéktalanul ott voltak, és ahhoz ez is maradéktalanul elégnek bizonyult, hogy az embert magával ragadja a Trouble-érzés.

Mint mondtam, a zenekar jelentős mértékben támaszkodik Eric és Ron eredeti bandájának munkásságára (nem kérdés: a közönség is elsősorban emiatt kíváncsi rájuk), de azt azért nem lehet állítani, hogy kizárólag a nosztalgiára építenek. Ugyan nem jegyzeteltem tételesen, de nem mondok hülyeséget azzal, hogy a tavalyelőtti, egyébiránt teljesen meggyőző For Those Which Are Asleep dalai nagyjából ugyanakkora arányban képviseltették magukat a szettben, mint a régi klasszikusok, talán csak kettő vagy három maradt ki közülük. És ugyan ezek a saját számok nyilván nem hatottak olyan erővel, mint a Trouble alapművei, de egyszersmind hiányérzetem sem támadt miattuk, sőt, a monstre címadó vagy a friss EP-n szereplő The Longing így, koncerten kifejezetten odasorolt a Trouble-dalok mellé, annyira meggyőzően dörrentették meg őket. De azért nyilván én is a régi nótákért jöttem elsősorban, és ezeket is élveztem a leginkább, legyen szó a korai éra darabjairól vagy a '90-es évek modernebb szabású témáiról. Márpedig ebből a merítésből itt is a legjava vonult fel: a R.I.P. után mindjárt jött az Assassin, de előkerült a tényleg ritka The Last Judgement, a koncert legnagyobb beindulását hozó Come Touch The Sky – At The End Of My Daze – Plastic Green Head hármas, meg persze a ráadásban egy kolosszális The Tempter is. Ezekkel a dalokkal egyszerűen nem lehet vitatkozni, a műfaj örök csúcsalkotásai közé tartoznak, és pont.

0320skull3

Ami a megszólalást illeti, eleinte nem szóltak túl szépen, de aztán kellemesen beállt a cucc elfogadhatóra. A zenekarnak fent is akadtak problémái, a kontrollra például végig panaszkodtak – ez oké, az ebből fakadó egyszeri rövidebb leállás Wrong ideges mutogatásával viszont amatőr módon vette ki magát, és csakis a mellettünk álló, uszkve három méter magas srác bekiabálását tudom aláhúzni, amit azóta már szállóigeként emlegetünk a stábban: A METAL AZ ILYEN! De mivel a csapat láthatóan örült a meleg fogadtatásnak, tényleg abszolút lelazult, családias hangulat alakult ki a klubban, a végén már Ericék is jókat röhögtek odafent (például azon a vehemens rajongón, aki a ráadásban is megint a R.I.P.-et akarta hallani), én pedig abszolút elégedetten távoztam a jammelésekkel, miegyébbel együtt jó száz percre hízott műsor végén. Pontosan azt kaptam, amit vártam, úgyhogy én sem mondhatok mást: a metal az ilyen!

0320skull4

Fotó: Polgár Péter

 

Hozzászólások 

 
+3 #4 Venomádi 2016-03-22 16:27
Idézet - borisz:
Én legjobban a Plastic Green Head-nek örültem, kár hogy mindkét banda hanyagolja azt a lemezt, élőben, Longs Shadows Fall, Opium Eater, Another Day mekkorát ütne már. Klasszikushock cikk nem lesz róla? Úgyis tavaly volt 20 :)

Meg ez már off, de Floodgate - Penalty lesz még idén ? Más kívánságom nincs :)


A Trouble nyomja a Flowerst, legnagyobb kedvencemet a lemezről, de sajnos ennél többet nem nagyon. Amit én sajnálok, hogy nincs programban az Unplugged lemez, az utolsó, Wagnerrel. Odáig voltam érte, mindkét csapatban simán működne.
Idézet
 
 
+3 #3 Draveczki-Ury Ádám 2016-03-22 15:48
Idézet - borisz:
Én legjobban a Plastic Green Head-nek örültem, kár hogy mindkét banda hanyagolja azt a lemezt, élőben, Longs Shadows Fall, Opium Eater, Another Day mekkorát ütne már. Klasszikushock cikk nem lesz róla? Úgyis tavaly volt 20 :)

Meg ez már off, de Floodgate - Penalty lesz még idén ? Más kívánságom nincs :)

Plastic majd szerintem 2020-ban, én a Manic Frustrationt érzem nélkülözhetetle nnek előtte. Penalty mindenképpen lesz ősszel.
Idézet
 
 
+5 #2 borisz 2016-03-22 15:36
Én legjobban a Plastic Green Head-nek örültem, kár hogy mindkét banda hanyagolja azt a lemezt, élőben, Longs Shadows Fall, Opium Eater, Another Day mekkorát ütne már. Klasszikushock cikk nem lesz róla? Úgyis tavaly volt 20 :)

Meg ez már off, de Floodgate - Penalty lesz még idén ? Más kívánságom nincs :)
Idézet
 
 
+5 #1 John Doe 2016-03-20 19:58
Kár lett volna kihagyni ezt a bulit. A Franklin/Wartell gitár duót valóban nem lehet überelni, ezt leszámítva én elégedetten távoztam.

Annyi kiegészítés még, hogy a pesti buli után másnap még volt egy koncert Innsbruckban, a turné utolsó 2 buliját törölték.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.