Shock!

december 11.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ozzy Osbourne, Room Of The Mad Robots - Budapest, 2010. október 3.

Fogalmam sincs, milyen isteni szerencsének köszönhette a Room Of The Mad Robots, hogy éppen ők léphettek fel bemelegítő számként ezen a koncerten, de megérdemelték a lehetőséget. Legutóbb, a Crowbar előtt sajnos lecsúsztam róluk, így aztán kíváncsian vártam, mit villant az ötös, és ugyan ez a zene alapvetően kisebb helyre való, annyi itt is bárkinek lejöhetett a produkcióból, hogy a csapat pontosan tudja, mit csinál.

időpont:
2010. október 3.
helyszín:
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
Neked hogy tetszett?
( 14 Szavazat )

Nem éppen szokványos összeállításban nyomulnak, a klasszikus dob-gitár-basszusgitár-ének felállás mellett van még egy külön extra ütőhangszeresük is, de a zene ezen túlmenően is elég egyedi hazai viszonylatban.

A hatásaik persze kitapinthatók, van itt Pantera-féle modern metal, Down-ízű füstös súly, nem kevés Alice In Chains, Deftones, sőt, még némi Tool-féle borultság is, az összhatás azonban mindvégig meggyőző, sikerült az elemeket olyan egységbe forrasztaniuk, ami végül ebben a formában nem hasonlít senkire, főleg itthon nem. Jól is zenélnek a srácok, Csaba András basszusfutamaira például lehetetlen volt nem odafigyelni – nála sem volt véletlen az a Tool póló… –, de a nyáron csatasorba állított új énekes, Mári Péter is jól teljesített. Pontosan tudta, hogy ez az este nem róluk szól, így aztán mindenféle aránytévesztéstől mentesen vezényelte le a bulit, nem volt semmi felesleges bohóckodás, a nekik jutott szűk fél órát azonban maximálisan kihasználták. Remélem, hamarosan valamelyik klubban is alkalmam lesz megnézni őket.

Ozzy Osbourne szólóban talán az utolsó igazi nagyként érkezett meg Magyarországra annyi év után, miután 2003-ban olyan emlékezetes módon két meghirdetett arénás koncertje is elmaradt Budapesten. Oké, a Black Sabbath-tal már járt nálunk ’98-ban, de az mégis más tészta… Ozzy OsbourneHét éve állítólag nagyon szépen fogytak a jegyek az emlékezetes quados baleset miatt végleg meghiúsult bulira, de nem vártam sold outot, és a tippem be is jött: Ozzyt félház fogadta az Arénában, a szervezők pedig a Dream Theater, a ZZ Top vagy a KISS esetéből már ismert lefüggönyözött lelátós megfejtéssel igyekeztek elkerülni az üres széksorok lehangoló látványát. Magyarázatokat keresni persze lehet, válság, a tévéshow miatt sokan elpártoltak tőle, nem volt itt Zakk Wylde, drágák voltak a jegyek, satöbbi-satöbbi, de szerintem nem érdemes agyalogni ilyeneken, főleg, hogy egy cseppet sem volt ciki a dolog. A koncert valamivel 21 óra előtt kezdődött, méghozzá meglepően a közepébe csapva: mintha csak mikrofonpróbát tartottak volna a színfalak mögül, nekem is csak néhány kiáltás után esett le, hogy itt bizony maga Ozzy kurjongat. Aztán hirtelen berohant a deszkákra a Madman, és már jött is a Bark At The Moon. Furcsa, de hatásos indítás volt, annyi szent, a kiemelt szektorban rendesen megőrült mindenki, és a hangulat végig a tetőfokon is maradt (hátrébb állítólag játszott némi halvérűség is).

Szögezzünk le valamit: Ozzyról látszólag teljesen jogosan az a kép él a többségben, hogy egy mozgás-, gondolkodás- és beszédképtelen roncs, az azonban biztos, hogy most igen jó formában van magához képest. Nem kizárólag a mikrofonállványt támasztotta, hanem végig mászkált, rohangászott, sőt, jellegzetes békaugrásaival sem spórolt. Emellett az is tisztán látszik a sokat megélt homlokzat alatt, hogy a mai napig a színpad, a rajongók szeretete élteti. Lehet, hogy Sharon jóváhagyása nélkül már azt sem döntheti el, kimegy-e a vécére vagy sem, frontemberként, showmanként azonban így, 62 évesen is verhetetlen: minden tekintet rá szegeződik, egyetlen intésére felemelkednek a kezek, már pusztán a jelenlétével elvarázsolja a közönséget. Ez az adottság még a rockszínpadokon is csupán kevesek sajátja, ilyen szinten meg főleg ritka… Kicsit tartottam is tőle, hogy később lankadni fog a lendület, de legnagyobb meglepetésemre nem így történt, Ozzy végig pörgött, mindent beleadott a műsorba, szokásához híven hatalmas elánnal slagozta a közönséget valami furcsán habos lével, és egy ponton a biztonság kedvéért még néhány vödörnyi extra vizet is az első sorok nyakába zúdított. Közben persze folyamatosan mentek a „Louder, you cunts!”-ok, „I can’t fuckin’ hear you!”-k is, vagyis minden elemet megkaptunk, amit oly régóta ismerhetünk a videókról, és ez így is van rendjén.

Szubjektív Nr. 1.

Hatvankét éves lesz decemberben, esetlenül csoszog-totyog-kacsázik, az agya helyén valami meghatározhatatlan, kocsonyás dolog található, és néha már csak egészen rövid időre ápol szoros kapcsolatot a külvilággal. Hülye valóságshowban égeti magát (és égetik mások), a szó klasszikus értelmében véve régen sem tudott énekelni, mára pedig még kopott is a hangja, és a legendás bakugrásokra-szökellésekre is csak időnként vetemedik. Na és akkor mi van? Ő Ozzy, a Sötétség Hercege, aki már azon a bakeliten is énekelt, ami apám gyűjteményének egyik féltve őrzött darabja volt, és aminek a borítóját három-négy évesen félelemmel vegyes áhítattal nézegettem egy darabig, majd egy fekete zsírkréta segítségével módszeresen lesatíroztam a rajta látható boszorkány alakját. A lemez még ma is megvan, és én sem távolodtam el nagyon a Black Sabbath által kreált zenétől, maximum centiméterekre.

A koncertről sokan leírtak már mindenfélét, a hiányzók meg majd ezt követően fognak, és őszintén megvallva van igazság a kritikus hangokban is. Mert igen, elég drágák voltak a jegyek, aminek köszönhetően bő félház volt csak a Papp Laciban, és igen, nem volt valami hatalmas a show sem, és igen, már Ozzy sem lesz fiatalabb, meg sokszor jól láthatóan olvassa a szöveget a monitorról, és igen, valószínűleg nem igazán tudta, hogy épp melyik országban is van (lengyel zászló és társai). Na és akkor mi van? Egy olyan koncert, ahol az eredeti előadótól hangzik el a Crazy Train, a Mr. Crowley és a Road To Nowhere, az lehet rossz? Meg olyanok, hogy Iron Man és Paranoid? Na ugye. És mondjon bárki bármit, ez a Gus gyerek is van olyan jó választás a posztra, mint bármelyik elődje, Blasko pedig egy állat, akárcsak Tommy Clufetos dobos. Nem hiányzott innen senki és semmi.

De a legfontosabb mégiscsak az, hogy amikor látja az ember ezt a nagypapa korú manuszt őrült tekintettel, arcán joviális mosollyal habot zúdítani a közönségre, felharsan a jól ismert let’s go fuckin’ crazy, és kiszúrjuk azokat a tipikus, ölelésre tárt karú köszöntéseket, akkor megérezhetjük, hogy mi a legszebb ebben az egészben. A zene konzerválja az embert, és amíg örömöd leled benne, magasról le lehet szarni, hogy huszonhat, vagy éppen hatvankét éves vagy-e. A többi meg csak duma.

Nagy Andor

Ami az énekhangot illeti, gyakran hallani pletykákat arról, hogy valaki a színfalak mögül segíti Ozzyt, itt azonban biztosan nem énekelt helyette senki. A vokáloknál nyilván akadtak gépi mankók, és a billentyűs Adam Wakeman is gyakran besegített neki, de a dalokban végig őt hallottuk. Sharon alighanem személyesen herélné ki azt, aki drága pénzért cserébe ilyen hamisan játszik hangdublőrt… Persze aki arra számított, hogy hibátlan énekelőadást kap majd, alaposan eltévesztette a házszámot, hiszen Ozzy abban az értelemben soha nem számított jó énekesnek, mint ahogyan mondjuk Glenn Hughes az. Gus G.Élőben hamis volt ’72-ben, hamis volt ’86-ban és hamis most is, ezen a téren nincs változás, de a produkció ezzel együtt él és lélegzik. Engem legalábbis egy pillanatig sem tudott zavarni, hogy folyamatosan melléénekelt, ez is ugyanúgy hozzátartozik a legendához, mint a mozgáskultúrája. Sokkal jobban idegesített volna, ha úgy agyoneffektezik a hangját, mint mondjuk az utóbbi lemezek némelyikén…

Ozzy egyik legfőbb ereje személyes karizmája mellett mindig is abban rejlett, hogy – nyilván Sharon segítségével – pályája összes szakaszában óriási zenészekkel vette körül magát, akik segítségével mindig meg tudott újulni. A rajongótábor zöme most is szívesebben látná mellette Zakk Wylde-ot, mint Gus G.-t, még csak azt sem állítom, hogy én nem járok ebben a cipőben, az azonban biztos, hogy a fiatal görög gitáros is nagyon kitett magáért. Sem játékát, sem fazonját tekintve nem olyan nagy karakter, mint Zakk, de ahogy folyamatosan a szélgéppel szemben állva, lobogó sörénnyel eregette a klasszikus riffeket és szólókat, az bizony abszolút meggyőző volt. Láthatóan tisztában is volt vele, hogy estéről estére emberek ezreit kell meggyőznie, nem vette félvállról a feladatot. A Sabbath daloknál mindenesetre Wakeman is előjött a billentyűk mögül gitárral a nyakában, hogy Tony Iommi témái a kellő erővel szólalhassanak meg. Rob „Blasko” Nicholson basszusgitárost és Tommy Clufetos dobost Rob Zombie-tól csente el Ozzy, rájuk sem lehetett panasz, pedig korábban ezeken a posztokon sem éppen névtelen figurák teljesítettek szolgálatot. Blasko a Black Rain lemez óta amúgy is különösen közel áll a szívemhez, hiszen kis túlzással legalább annyit tett hozzá ahhoz az anyaghoz finom játékával, mint mondjuk Zakk. Mélynövésű fazonjával, seggig érő fekete hajával a látványnak is jót tett. A hangzás elöl állva végig rendben volt, de az Arénában erősen helyfüggő is, hogy éppen mit hall az ember.

Szubjektív Nr. 2.

Ozzy egy imádnivaló vén bohóc, egy nagy gyerek. Nyilván, aki szereti őt, az pontosan tisztában is van mindezzel, illetve azzal is, mit várhat tőle. Mivel színpadi produkciója évtizedek óta nem áll másból, mint a „Go fucking crazy! – I can’t fuckin’ hear you!” mondatok kombinálásából, jellegzetes totyogásból, az első sorok szisztematikus locsolásából, valamint önmaga kifigurázásából, úgy gondolom, az Arénában is megkaptunk mindent, amit tőle elvárhattunk. Az, hogy se teátrális show, se tűzijáték, de még háttérvászon sem volt, a legkevésbé sem tud érdekelni, hiszen az öreget akartam látni, illetve klasszikus Ozzy dalokat hallani. A körítés totál másodlagos.

Egyedül azért haragszom picit, hogy rövidített setlistet játszottak, de ez is inkább csak a No More Tears vagy az Into the Void biztos libabőröztetésének elmaradása miatti cseppnyi hiányérzetet jelent. Ettől eltekintve a program közel tökéletes volt – bár az egy szem Let Me Hear You Screamen kívül néhány további új dalt azért meghallgattam volna. A hangszeres szekcióról meg csak annyit, hogy Tommy Clufetos erőteljes, feszes játékát, illetve Blasko technikás alapozását nem érheti kritika, de bevallom férfiasan, nekem az utóbbi időben komoly problémákkal küzdő Zakk Wylde sem hiányzott egy percig sem. Gus G. mind ritmusjátékát, mind szólóit tekintve felveszi a versenyt elődeivel, ráadásul – vélhetően a mindenható Sharon utasításainak megfelelően – szemmel láthatóan igyekszik, hogy minél zakkesebb legyen, így a mostani felállás is bátran odatehető gyakorlatilag bármelyik korábbi mellé.

Ozzy meg Ozzy; sokszor hamis, sokszor bizonytalan, de hát ő ilyen, ilyennek szeretjük. Én megkaptam, amiért jöttem, ha holnap megismételnék a bulit, már venném is a jegyet.

Kiss Gábor

Ami magát a programot illeti, egy 40 éves pályafutás dalaiból nem lehet úgy válogatni, hogy azzal mindenki elégedett legyen. Ez eddig egy bazinagy közhely, az meg a kérdés ténybeli része, hogy más állomásokon előfordult ennél egy-két, sőt, néha három-négy dallal hosszabb program is ezen a turnén. Ozzy emellett nem is válogat arányosan, de ez sem újdonság: az Ozzmosisról, a Down To Earth-ről és a Black Rainről semmit sem játszottak az aktuális koncerteken, Budapesten azonban ezek mellett a Diary Of A Madmanről elő-előkapott Flying High Again és a No Rest For The Wickedről idén leporolt kuriózum, a nagyon várt Fire In The Sky is kimaradt. Mivel azonban a The Ultimate Sint nálunk is két dal képviselte (a sláger Shot In The Dark és a zseniális Killer Of Giants), elhatároztam, hogy semmi miatt nem fogok rinyálni. Habár az utóbbi bő másfél évtizedben az egész Osbourne tábor igyekezett úgy csinálni, mintha a ’86-os lemez meg sem jelent volna, nekem a No More Tears után ez az abszolút kedvencem Ozzytól, így aztán nem is csoda, hogy mindkét dal alatt centis libabőrök jöttek ki a karomon. Gus stílusa egyébként is közelebb áll Jake E. Lee-éhez, mint Zakk vagy Randy Rhoads játékához.

Szubjektív Nr. 3.

Ozzy szólómunkásságára visszatekintve rá kellett jönnöm, hogy Sharon Osbourne minden idők egyik legjobb HR-vezetője: egyrészt a mindenkori Ozzy Banddel olyan csapatokat hoz össze, amely csodákra képes együtt, és általában magára a Sötétség Hercegére is katalizátorként hat; másrészt pedig kevés annál érdekesebb névsor létezik a metal világában, mint a potenciális zenekartag-jelöltek shortlistje, különös tekintettel a gitárosokra. Biztos vagyok benne, hogy jó néhány ismert név versenyzett még azért a helyért, amelyet végül a (már nem szemtelenül fiatal) Gus G. nyert el. Ilyen bizalmi kulcspozícióknál nem elég csupán zeneileg topon lenni, de emberileg is bele kell illeni a csapatba, mert egy ilyen profi gépezetben a szoros határidők nem teszik lehetővé senki tutujgatását. Ezért kellett Zakknek (mondjuk úgy) rekreációs szabadságra mennie. Visszavárjuk, de mindemellett tagadhatatlan, hogy a görög vérvonal friss energiát hozott magával (mediterrán virtus vs. redneck egyszerűség?): az új album, a Scream már elsőre meggyőzött, és bármilyen jó dalok hallhatók is a Black Rainen, egyszerűen megette reggelire elődjét.

A koncerten pedig ugyanezt az energiát kaptam meg, és ha nem lenne dőreség ilyesmit kijelenteni, azt is mondhatnám, hogy a jelenlegi az egyik legerősebb Ozzy Band felállás. De mint tudjuk, legerősebb felállás nem létezik – szinte minden itt megfordult zenész zseni a hangszerén, és ha működik köztük a kémia, az Ozzy bácsira is jótékony hatással van. Akit természetesen nem lehet nem szeretni, noha menni alig bír már, és időnként tényleg baromi hamis – de mikor is volt ez másképp...?

A setlist szinte hibátlan, noha haragszom azért, mert máshol három nótával hosszabb volt (ráadásul micsoda nótákkal!); de tény, hogy ami nekünk jutott, az is elementáris élményt nyújtott: például álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha hallom élőben a Killer Of Giants eposzt vagy a Sabbath Rat Saladjét, amihez a zenekar egy baromi jó kis jammelést gyakorolt be. És ha már Sabbath: mekkora flash a Fairies Wear Boots meg a teljes Iron Man! A jól ismert szóló-slágerek (Bark, Shot In The Dark, Mr. Crowley – minek folytassam?) pedig folyamatos libabőrt okoztak, sose élveztem még ennyire egy bestofkötelező-jellegű műsort sem! Amikor pedig látom, hogy ez az elesett, idős ember mennyi energiát kap a közönségtől, elkezdem becsülni Sharont is – nemcsak HR vezető, pénzügyi igazgató és pszichológus, de szereti is a férjét: pontosan ezért küldi fel nap mint nap a színpadra. Ozzynak a közönség szeretete tényleg olyan, mint a levegő. Ettől megfosztani? Biztos halál.

Pálinkás Vince

No, nem mintha a négy Blizzard Of Ozz-os témára (Mr. Crowley, I Don’t Know, Suicide Solution, Crazy Train) panaszkodni kellett volna, sőt, a Suicide Solutionben pedig még ezek közül is különösen gyilkos módon játszott. A gebasz mindössze annyi volt, hogy Ozzy valahogy mindig következetesen akkor kezdett bele a locsolósdiba, amikor Gus épp a Randy szólókhoz ért, így aztán a többség teljesen érthető módon elsősorban nem őt figyelte. Mindegy, a jelek szerint az énekes is elégedett az új emberrel, alaposan meg is ünnepeltette a közönséggel a banda bemutatásakor. A már Gusszal készült új albumról egyébként csak a Let Me Hear You Scream szólt második dalként – még a Life Won’t Wait-et sem szedték elő, pedig az épp most került klipesítésre –, Ozzy legsikeresebb szólólemezéről, a No More Tearsről pedig a Road To Nowhere, az I Don’t Want To Change The World és első ráadásként a hatalmas közönségénekléssel kísért Mama I’m Coming Home (a címadó sajnos nem).

Szubjektív Nr. 4.

Még mindig a hétfői koncert hatása alatt vagyok, és sejtelmem sincs, hogy is lehetne elkezdeni, kibontani és befejezni azt, hogy Ozzyt látni/hallani mekkora élmény volt. Nem, nem azért, mert életem legjobb koncertje, sőt, legjobb 20-ba sem férne bele nagy jóindulattal sem, de egészen egyszerűen Ozzyt látni pár méterről egyszerűen óriási élmény, annak ellenére, hogy a neten szinte kattintani sem kell, máris életnagyságban ömlik rád a képi- és hangi információ az elmúlt negyvennéhány évéből. Élőben valahogy mégis más, amikor ott totyog és ugrál előtted az az ember, aki vastagon benne van ebben az egész rákenról cirkuszban a kezdetek óta, nélküle egészen biztosan más (és nem) lenne a zenekarok nagy százaléka, és látod, amint arcán kaján vigyorral hergeli a közönséget, majd telibeslagozza őket vizes habbal, nem kímélve az épp előtte álló biztonságiakat sem. A fotósok második köre is kap, és ez az egyetlen pillanat, amikor picit örülök, hogy most sajnos úgy alakult, hogy nem kerülhettem oda.

Ozzy piszok hamis, Ozzy totyog, remeg a keze, de tapsikol és ugrál, a legvégén még kánkánoznak (!) is karöltve mindannyian, én meg néha nem tudom eldönteni, hogy egyszemélyes stand up comedyt látok, vagy koncertet, de teljesen mindegy is, már én is hülyén vigyorgok, mert ez az egész erről szól, hogy jól érezzük magunkat, én meg kurva jól érzem magam éppen, és kit érdekel, hogy nem hoztak semmi extra látványt – bár egy kivetítő a hozzám hasonló vakegereknek és mélynövésűeknek jólesett volna.

Nem hiányzik Zakk, illetve fenéket, látványra talán picit, azért mégiscsak az ő neve forrt össze a leghosszabb ideig a Mesterével, de szimpatikus srác ez a Gus G., remek gitáros és pontosan tudja, miképp kell viselkedni nagy színpadon egy sztárzenekar tagjaként. A ritmusszekció is kiváló, és most Vince kollégát idézném: őket nézve „szétbasz Amerika”.

Bő negyven év életművéből nem egyszerű cirka másfél órányi programot összeállítani, lehet most is vinnyogni, hogy mi miért maradt ki, nálam is van néhány fájó pont, de kárpótol a többi, és ugyan ez Ozzy koncert, most sem maradhat ki néhány Sabbath örökzöld a programból. Nem mondom, hogy nem hallgattam volna esetleg szívesebben inkább szólólemezes dalokat, de annál szürreálisabb nem létezik, amikor AZ a két dal felcsendül, amit cirka 10-11 évesen annyiszor hallgattam titokban, ha éppen nem volt senki otthon. Énekórán meg ki voltam akadva, hogy a Kispiricsi falu végén című népdal nem is népdal, hanem a Black Sabbath Paranoidja, de senki nem értette, mi az istent magyarázok. Tesóm Sabbath bakelitje azóta nálam landolt, neki ez csak egy tárgy, nekem meg fontos emlék, és talán valaminek az elindítója. Én meg átszellemülten nézem és hallgatom, ahogy Ozzy igyekszik a szöveget elolvasni időben az előtte lévő monitorról, majd próbál eltalálni néhány hangot.

Nem tudom, hány év van még Ozzyban, valószínűleg ő is csak akkor fogja abbahagyni, ha már fizikailag lesz képtelen színpadra menni, de most őszintén: el tudjátok képzelni a rockvilágot a Sötétség Hercege nélkül? Mert én nem nagyon. És nem is akarom.

Valentin Szilvia

Ozzy persze nem léphet fel anélkül, hogy ne játsszon pár Black Sabbath klasszikust. Ezek sorában a cseppet sem nyilvánvaló és óriási Fairies Wear Boots érkezett elsőként (egyes állomásokon Into The Void is volt), majd kicsit később az instru Rat Salad, felturbózva Gus és Tommy szólóival. Előbbi bemutatója teljesen rendben volt, sikerült ízlésesen és főleg valami ötletet is felvillantva bemutatkozni, nem ment át a dolog értelmetlen tekerésbe. A hejjegtetős dobszólókkal szemben azonban alapvetően a zéró tolerancia elvét vallom, és bármilyen feszes, izgalmasan játszó ütős is Clufetos, simán kibírtam volna a kis bemutatója nélkül. Annál azért szerencsére sokkal jobb volt, mint amibe az idei Rob Zombie lemez záródalában belebonyolódik… A Sabbath dalok közül utána jött még az Iron Man – az egész este legnagyobb közönségkórusával, majdnem mindenki óóó-zva nyomta a riffet Ozzyval és Gusszal –, aztán végső zárásként, a ráadás utolsó darabjaként az elmaradhatatlan Paranoid. És igen, jól látod, a War Pigs is kimaradt, ami tényleg meglepő, de mégis.

Setlist:

01. Bark At The Moon
02. Let Me Hear You Scream
03. Mr. Crowley
04. I Don’t Know
05. Fairies Wear Boots
06. Suicide Solution
07. Road To Nowhere
08. Shot In The Dark
09. Rat Salad
10. Iron Man
11. Killer Of Giants
12. I Don’t Want To Change The World
13. Crazy Train
---
14. Mama I’m Coming Home
15. Paranoid

Több olyan véleményt is hallottam, melyekben hiányolták a komoly látványosságokat, ami egyfelől jogosnak tűnhet ilyen méreteknél, hiszen még a háttérvászon is egyszínű fekete volt. Nekem azonban show-nak bőven elég volt annak idején az Osbournes sorozat, és beértem erre az estére pusztán csak a zenével. Oké, egy kivetítő tényleg kellett volna, ezt aláírom, ettől eltekintve azonban teljesen elégedetten távoztam a koncert végén. Rám sütheted, hogy elfogult vagyok Ozzyval, talán igazad is van, de most minek kössek bele valami hülyeségbe mindenáron csak azért, hogy ne tűnjek lelkesnek? Igen, drága volt a jegy. Nem, tényleg nem volt artistashow és neonzöld tűzijátékkal kísért leszbibemutató, és felháborító módon valóban képesek voltak kihagyni a programból a One Up The B-Side-ot meg a Walk On Watert, pedig biztos akadt olyan is a hatezer néző között, akinek történetesen éppen ezek a kedvencei. Ozzy azonban akkor is Ozzy marad. Remélem, a Black Sabbath élén is látjuk még legalább egyszer Budapesten.

Fotó: Máté Éva

 

Hozzászólások 

 
+6 #1 Guest 2011-02-01 18:32
Tudom,hogy sokan a 17 évemmel még zenerajongónak se tartanának,de basszameg ez volt életem legszebb napja.Szlovákiából verekedtem átt magam,hogy láthassam a Sötétség Hercegét és azt mondom akár gyalog is elsétáltam volna érte a stadionig.A setlist jobb aligha lehetett volna,a zenészek játéka fergeteges,Gus G gitárjátéka pedig őrületes volt.Ozzy pedig....hát ő OZZY ! A Sötétség Hercege,a Heavy-Metal keresztapja.Leszarom,hogy sokszor olvasta a szöveget,leszar om hogy hamisan énekelt és főleg leszarom hogy érthetőbben énekel mint ahogy beszél mert ott volt és több energiát adott bele mint amennyit a közönség valaha ki tudott volna préselni magából.Az egyetlen negatívum tényleg csak a kivetítő hiánya volt,merthogy szerencsémre az összes 2 méteres állat elém állt,de nem baj egyel több okom volt ugrálni azon kívül,hogy a kiemelt állóhelyeken voltam és egy isten állt a mikrofon mögött !
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.