Shock!

Valentin Szilvia: Egyszerre felemelő először hallgatni utoljára egy szívnek kedves zenekar új hanganyagát, és egyben roppant elszomorító, hogy minden egyes másodperccel beljebb haladok azon az úton, hogy én is lezárjam magamban ezt a történetet. Az új dalokat hallgatva látom magam előtt Dave Mustaine minden apró rezdülését, ahogy jellegzetesen rugózik egyet-egyet riffelés közben, ahogy bedől a szólóknál, ahogy félig lecsukott szemmel, mégis élesen figyelve a környezetét köpködi ki a szavakat, és ahogy ma már kicsit megküzdve a dallamokkal, de csak kipréseli magából a jellegzetes dallamait. Jézusom, de hát 1989 óta hallgatom, szívom magamba a Mustaine által kreált zenei univerzumot, hát még jó, hogy pontosan ismerem minden rezdülését, és még csak be sem kell csuknom a szemem hozzá.

Olyan a Megadeth öndefiniáló fehér lemeze, mint egy biztonságos, puha fészek, amit otthonnak hívsz. Szinte minden riff, téma, szóló ismerős, az újszerű témáknál is vissza lehet idézni a sok évvel korábbi, alapműveket lerakó korszakos emlékeket. Nem tehetek róla, szeretem ezt a zenei világot, jól érzi magát itt a fülem és a lelkem.

Közvetlen közelről és sok lépés távolságból nézve is életút-összegző a zenei anyag, a zenekar dallamos részét jobban kidomborítva, amit én cseppet sem bánok, mindig is imádtam MegaDave jellegzetes énekdallamait – hallhatóan kipréselte (kipréselték) belőle a lehető legtöbbet. Lezárásképp mi mást is lehetne csinálni, kísérletezésnek nincs már ideje, és ahogy fentebb írtam, biztonságos, puha fészek a Megadeth fehér lemeze minden szempontból, főhajtás a múlt felé. Mindamellett, jó néhány dalt megpróbáltam úgy hallgatni, mintha még a kilencvenes években lennék és akkor hallgatnám, és biztos vagyok benne hogy több szerzemény ugyanúgy korszakos sláger lett volna.

Utolsó dalnak meg ilyen dalcímet adni, hogy The Last Note, NE MÁR! „And now it's time for me to say the long goodbye." Nem viselem jól ezeket a búcsúzásokat, de tény, hogy igazából nem is lehetne szebben és méltóbban búcsúzni egy ilyen karrier után.

Jelenlegi állapot:

Kedvenc riff: Puppet Parade – végig csodálatos időutazás
Kedvenc szóló: Let There Be Shred – túl nyilvánvaló, de főhajtás Teemu előtt is (itt is)
Kedvenc énektéma: Another Bad Day – abszolút sláger, dallamtapadás, szinte vidám, és rendkívül ironikus a felhangja a szöveggel együtt
Kedvenc Mustaine szövegköpködés: Obey The Call – ez is óriási, régi vágású sláger
Kedvenc dalszöveg: The Last Note – Dave, megríkattál, az atyaúristenit neki!
Kedvenc dal: Obey The Call – remélem, lesz alkalmam élőben hallani...

Ride The Lightning: ha Dave Mustaine ettől boldog, hogy feldolgozta és végre le tudja (valamennyire) zárni magában a Metallica sztorit, hát legyen neki jó, és hagyja végre békén mindenki ezzel. Azért, hogy alig nyúlt bele a dalba, a szólót meg nem formálta saját világára, abszolút respekt, de az nagyon átjön, hogy Lars mégiscsak jól tudott dobolni, mert a dobnak itt sajnos nincs húzása.

Utószó: Bocs Dave, köszönök mindent, de én ezt nagyon nem akarom lezárni! - a saját érzelemkitörésem után higgadtan csak annyit fűznék hozzá mindehhez: ha Dave lefutja a remélhetőleg hosszú évekig tartó Megadeth-köröket, és bírja még a keze meg az egészsége, drukkolok azért, hogy unatkozzon annyira, és újra stúdióba menjen, hogy néhány időskori zsengét még kipréseljen magából. Legyen az bármiféle zene, csak alkosson, mert az élteti őt is. (9)

Draveczki-Ury Ádám: Bárki mondhatja, hogy ma már nincs nagy jelentősége az albumok első felvezető témáinak – a régi koordinátarendszerben: kislemezdaloknak –, én azonban pont nem értek ezzel egyet a mai zeneipar dalcentrikusságra berendezkedett világában. Főleg nem egy olyan konzervatív, elsősorban még mindig a régi beidegződések alapján működő színtéren, mint a miénk. Mindezt csak azért írom le, mert az új – és utolsó – Megadeth elsőként kiadott két dala elsőre abszolút nem vert le a lábamról. Aztán megjött az album, és azzal kellett szembesülnöm, hogy ennél a kettőnél igazából csak jobb témák sorjáznak Dave Mustaine-ék friss nekifutásán... A kissé közhelyes Tipping Pointot azóta bőven megszoktam, a punkos-szövegmondós I Don't Care viszont sokadszorra is az anyag leggyengébbje, akár még tölteléknek is simán nevezném. És ehhez képest másodikként kapjuk meg... Ja, hogy ma már a lemezek számsorrendjének sincs nagy jelentősége? Szintén messzemenően nem értek egyet, lásd a fentebb írtakat a régi beidegződésekről. (Nem tartozik szorosan ide, de azonos ívás, szóval leírom: sejtésem szerint az új Exodus elsőként bedobott tétele is gyakorlatilag egy lemezintró lehet, teljes értékű dalnak legalábbis biztosan nem nevezném.) Mint az ilyesmikből is lászik, megvannak azért a hátulütői, hogy a mai közegben a zenekarokat nem terelgeti olyan szakembergárda a kiadóknál meg a menedzsmenteknél, mint azelőtt...

No, viszont a lényeg: ilyen indítás után olyannyira meggyőzött tinédzserkorom első számú kedvenc zenekarának karrierzáró lemeze, hogy most már azt mondom, minimum az Endgame, de lehet, hogy a United Abominations óta nem hallgattam ennyire szívesen és lelkesen egyik Megadeth-művet sem. És a legszebb, hogy szépen meg is tudom indokolni ezt. Mustaine hallhatóan nem akarta értéke alatt kezelni az elköszönést, aminek köszönhetően zeneileg is rejlik az anyagban egyfajta karrierösszegző jelleg. Még azzal együtt is, hogy összességében inkább a '90-es évek dallamosabb cuccaira üt az album a thrash/speed-iránnyal szemben, nagyon komolyak az áthallások a Countdown To Extinction – Youthanasia – Cryptic Writings hármassal. Ennek köszönhetően már elsőre is roppant elégedetten hallgattam az olyan friss tételeket, mint a Hey God?!, az Another Bad Day, az Obey The Call, az I Am War vagy a The Last Note, azóta pedig csak még jobban elmélyült a barátság.

Ám még jobban örülök, hogy – szintén érthető módon – személyesebb hangvételű az album, mint az utóbbi néhány. Márpedig én a Youthanasia-korszakban érkeztem, és az ugyebár talán épp a Megadeth legszemélyesebb lemeze volt. E hangvétel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy olyannyira kötődni kezdtem a csapathoz. Noha objektíven nézve nincs különösebb gondom az elmúlt bő másfél évtized Mega-lemezeivel, ez a megközelítés azért nekem, bevallom, néhány menetrendszerű daltól eltekintve kissé hiányzott róluk. Na, hát most, ha utoljára is, de megkaptam, és nagyon tudok örülni neki. Pláne, hogy mindez az említett melodikusabb jelleg mellett azt eredményezi, hogy összességében jóval több most a karakteres, markáns dal, mint az utolsó néhány körben. Az előző lemezeken azért bőven akadtak egymással szabadon felcserélhető tételek, ezúttal nincs szó ilyesmiről.

Az említett karrierösszegző vonások konkrét főhajtásokban is testet öltenek. Olyan apróságokra gondolok, mint hogy Dirk Verbeuren pergősoundját például hallhatóan igyekeztek közelíteni Gar Samuelsonéhoz (nyilván szétvisszhangosítás nélkül), de a zúzósabb darabok sorát gyarapító Made To Kill dobbevezetője is a napnál világosabb, teljesen egyértelmű tiszteletadás a másik elesett harcos, Nick Menza előtt. Teemu Mäntysaarit pedig leginkább azért nem nevezem Friedman-klónnak, mert ahhoz egyszerűen túl jó. Igen, minden egyes hangjában ott kísért Marty öröksége, de annyira briliáns szólókkal pakolta tele az albumot, hogy hajlamos vagyok azt mondani: e téren Friedman távozása óta abszolút etalont jelent ez az anyag. Pedig, valljuk be, már Kiko Loureiro is nehezen megfejelhető választásnak tűnt a vörös részéről... Jelenlegi abszolút favorit szólóm Teemutól az Obey The Call, de sok van még ezen kívül is. Bár Dave nyilván letagadná, James LoMenzo basszustémái kapcsán is beugrik itt-ott a másik David – de hát attól még, hogy összevesztek, Junior soundja is a klasszikus Megadeth-sound integráns része volt, és ezt nyilván a főnök is tudja. Rohadt jól is szól a lemez, Mustaine védjegyszerű gitársoundja különösen horzsoló lett. A hangja viszont – már ha egyáltalán volt valaha neki – mostanra még magához képest is elég erősen megkopott, ami 65 éven innen, torokrákon túl persze abszolút nem meglepő.

A tény, miszerint Mustaine több mint negyven év tikkasztó üzengetését és szájkaratéját, meg persze a maga gigászi egóját félretéve képes volt feltenni a lemez végére a Ride The Lightningot, mi több, képes volt nem megbolygatni, és mégmitöbbebb, kibírta, hogy Kirk Hammett szólójához is aránylag hű maradjon – nos, ennél szerintem semmi sem bizonyítja ékesebben, hogy Dave valóban megöregedett, és itt a búcsú ideje. Magát a monstre utolsó turnét amúgy okosan találták ki: mire a három-öt év lefut, amúgy is a hetvenet közelíti majd, vagyis jó eséllyel eleve nem akarná már sokáig róni a koncertszínpadokat. Így meg, hogy deklaráltan ez az utolsó kör, nyilvánvalóan és érezhetően felsrófolták az árfolyamukat a zenekartőzsdén.

Nem mondom, hogy tökéletes ez az album, de ennyi év után aligha lehetne jobb. Adok is egy pluszt az említett érzelmi többlet meg a dalcentrikusság miatt. Régi rajongóként nagyon elégedett vagyok. (8+1)

Bertli Zoli: Amikor a naprendszerünk központja, a Nap – csakúgy, mint minden csillag – feléli nukleáris üzemanyagának meghatározott részét, vörös óriássá növekszik, ennek eredményeként a bolygókat szépen lassan felemészti a központi csillag kiterjedő légköre, jelenlegi világunk így diffundál az örökkévalóságba apró eleimre bomolva.

Ennek a folyamatnak ugyan semmi köze nincs a Megadeth pályafutásához, csak mindenképpen le akartam írni a Vörös Óriás kifejezést Dave Mustaine kapcsán. Nem mellesleg a Megadeth számomra mindig egy külön univerzumot jelentett a metál világában, főként, amikor éppen egy-egy jobb lemezzel rukkolt elő aktuális társaival, tehát a Youthanasiáig bezárólag, de igazából ide lehet még vennem a Cryptic Writings és Risk albumokat is, tehát az időben második, utóéletét tekintve elsőszámú klasszik felállás alkotásait. Ez a mókás, olykor duzzogó vörös macskára emlékeztető fickó felőlem csinálhatott bármit, nem tudott nem érdekelni még akkor sem, amikor az egész színtér vagy elment tőlem, vagy halálba untam a klisékkel, ötlettelen, kiszámítható formákkal előhozakodó szereplők kiadványait. Szórakoztató figura, sokszor a fanyar humorú természete mondat vele vicceseket, de az online térben elérhető megjelenései is derűsek bírnak lenni, elég a farmján, otthonában vagy a lemezboltban megejtett videókba belenézni.

Ezek után, amikor kijött a hír, hogy az utolsó dobásra készül, szemernyi meglepettséget sem éreztem, valahogy olyan természetes kijelentésnek hatott az egész. Mind az életkorát nézve, mind a műfaj állapotát tekintve logikus lépés ez. És őszintén szólva az Endgame – amelyet én mind a mai napig nagyon kedvelek - utáni művek sem kötnek le annyira, soha nem éreztem masszív késztetést, hogy elővegyem őket. Egy-két dal oké, de ennyi, már csak a szépre emlékezem. Hiába a remek zenei teljesítmény, legyen a színen Kiko Loureiro, akinek gyakorlati és elméleti tudása is kimagasló, kísérje őket a rokonszenves ritmusszekció, mégsem voltam annyira fogékony irántuk, ami egy rajongóhoz illene.

Úgy voltam tehát, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, nagy gond nem lehet, eggyel több vagy kevesebb az éves listán, bánja kánya. Aztán kijött a Tipping Point. Az első pár másodperc semmi extra. Hagyományos ritmusozás. Aztán az ígéretekhez híven keménykedés, szédítő tempó, morcos darálás, de mégis valahogy olyan megadethesen szellős, és persze Dave vékonyka, erősen megkopott énekelgetése. Rendben, egynek nem rossz. És akkor az első kiállás, Teemu első saját futama... és itt és azóta is mindegyik alkalommal libabőrözni kezdek. Nem annyira hittem a fülemnek, mintha Marty Friedman egyik kiadatlan, fiókból előkapott figurája lett volna, de persze csak majdnem, ugyanakkor rettentően szép, pont odapasszoló kis motívum, szuper frazír, hű, oké, haladjunk, kezdünk megérkezni... A klipet hagyjuk is, de a riffek zakatolása és a refrén apránként kezdett működni, és aztán a második szóló meg az alatta terpeszkedő riffelés, de még aztán Mustaine szólója is elkapott. Nem a karrierjük legnagyobb dobása, arra viszont nagyon jó volt, hogy a kétkedésemet picurkát megtörje, és többet reméljek a lemeztől, mint amit előre gondoltam.

Az I Don't Care a maga pőre és flegma ritmusozásával, na meg ezzel a punkos attitűdjével simán megfogott, ráadásként a klip tökéletesen retróra vett gördeszkás jelenetei, a filmezése kezet nyújtott nekem, és amikor - megint csak igazolva a fővezér szavait - Teemuval egymásnak dobálják a szólókat, akkor vigyorogva néztem meg egymás után háromszor a videót. Ez van, ha korabeli vibrálásokat hoz be a már lassan totyogósnak gondolt kedvenced, úgy mesél a kezdetekről, hogy életre kel előtted a környezet, amikor talán még nem is éltél. Ilyen előzmények után a Let There Be Shred már meg se lepett, amilyen frissességgel idézte meg a Killing Is My Business..., vagy ha úgy tetszik – egy pajtásom kiváló meglátása szerint – a Kill 'Em All éráját, és hozza azt a kitörő sodrást, amitől ez a csapat a magasba emelkedett. A basszus csodálatosan dorombol a ritmusgitárral párhuzamban, a vezérriff egyszerre rockos, retrós, brit heavy és thrash, beindul tőle a fej, de nagyon-nagyon Megadeth, zakatol és szaggat, és tök jó, hogy nem E-moll a hangnem, mert ettől van egy klassz rockossága és szellőssége, na meg aztán irtó frankó, ahogy a szólók alatt (micsoda szólók!) tologatja az akkordokat Mustaine, hogy ez a finn csodagyerek mindezt irtó dallamosan követhesse le. Róla még később lesz szó. Tehát ez a szám engem megvett azonnal, kilóra, habozás nélkül. A Nagy Megjelenés előtti kis megjelenés, a Puppet Parade hozta el az első dallamosabb refrénű, középtempós, a Megadeth lehiggadóban lévő korszakát idéző slágert. Rekedten morgó Vörös, félhangokkal ereszkedő, menetelős riffek, fülbemászó refrén. Áthallások korábbról.

És akkor az áthallásokról bővebben: a lemez egészét tekintve bátran kijelenthető, hogy mind a címadás, mind az előzetesen olvasható nyilatkozatok, mind a körítés tökéletes keretezése a zenekar filozófiájának, művészi pályájának. Ez a karrierösszegzőnek mondott, elméletileg utolsó album gazdagon merít Dave Mustaine és mindenkori zenésztársainak kincstárából, és mint egy remekül megterített és összeállított svédasztalról, úgy válogat motívumokat, megoldásokat erre a gyűjteményre, szinte minden fogásból a legjobb falatokat. Nagy újdonság nincsen, ám az ismerős részletek úgy állnak össze újjá, hogy szívesen és jókedvvel fogyasztja a hallgató. Minden dalban felismerhető valamelyik elődje vagy mondjuk inkább úgy, rokona, de ettől nem önismétlő lesz, csak jó ismerős. Rendben is van ez így.

Az Another Bad Day unokatestvére a Countdown To Extinction, benne a This Was My Life-fal, a Let There Be Shredben ott lapul a libabőr-generátor Poison Was The Cure, a Made To Kill amolyan Rust In Peace-parafrázis (nem is tetszik annyira, bár a szólói remekművek), az Obey The Call nyitánya az Angry Again akkordjai pepitában, verzéje a Sweating Bullets fogcsikorgatós morgását festi elénk. Az I Am War is mintha a Countdownról maradt volna le, még hangzásában is passzol ahhoz a világhoz, és Herra Mänttysaari ismét villant egy jókora Martyt a legdallamosabb fajtából. És a The Last Note marad a normál kiadás végére (helló, Dread And The Fugitive Mind!). Ez a dal a szövegében bármiféle trükközés nélkül megénekelt elköszönés. Szóról szóra. Bevallom, ahogy hallgatom, főleg a szomorkásra vett dallammenettel alápolcolva, hajlamos vagyok elérzékenyülni. Ez a „sneer". Annyira Dave Mustaine, annyira az a grimasz, ami csak az övé. A bónuszként felkerült Ride The Lightning nem igényel különösebb felhajtást, egyszerűen hangról hangra fel van játszva Mustaine énekével, akinek kötekedni van kedve, az beleköthet, egész egyszerűen annyi csak, hogy itt egy saját szerzemény, aminek teret akart adni az öreg, nincs nagy megfejtése. Mondjuk az a riffelés, ami Dave sajátja, tényleg kiviláglik ezáltal.

A lemez keverése frankó, az én ízlésem még elbírt volna némi zsírosságot ugyan, de ez egyéni megközelítés, mindegy is. Dirk Verbeueren megítélésem szerint jóval képzettebb annál, mint amiket játszik ebben a zenekarban, hogy úgy mondjam, sajnálatosan elrejti az ötletességét, több díszítésnek jobban örülnék, így kissé gépiesen dobol, ám megbízhatóan. James LoMenzo játéka sem az egyénieskedésre épül, ugyanakkor annyira telt és meleg a hangzása, annyira került közel a legbarátságosabb Ellefson-időkhöz, amennyire csak lehet, nagyon jól kivehető az alapozása. Száz százalék, hogy a Főnök is épp ezt szereti benne a legjobban.

És akkor Teemu Mäntysaari. Olvasható néhány Mustaine-interjúban, hogy a finn gitároshoz hasonló figurát nagyon régóta keresett már, és Kiko ajánlásának köszönhetően ő ugorhatott be arra az időre, míg a brazil szólista a családjával tölti az idejét. A Megadeth programját napok alatt tanulta meg, és olyan teljesítményt nyújtott a színpadon, hogy Loureiro végleges döntése után övé lett a fix tagság. Minden jóravaló Megadeth-rajongó abban méri le az adott gitáros képességeit, hogy a Tornado Of Souls szólóját mennyire precízen, ha nem is hangról hangra (de, hangról hangra), de mindenképpen olyan éneklősen, olyan magával ragadó szenvedéllyel vigye színpadra, ahogy azt a göndör gitáristen, Marty Friedman tette bármikor. Nos, lehet ellenőrizni, Teemu minden alkalommal azt adja vissza, amit életünkben először, 1990-ben hallhattunk a korongról. Hoz minden figurát, minden nyújtást, ahogy a mester átadja minden javát a tanítványnak. És akkor elérkezünk arra a pontra, amikor már egy teljes lemezen kell adni a saját műsort, a saját ötleteket, saját készletből. Teemu annyira szépen, annyira ízlésesen lép Friedman nyomába, hogy nem merül fel semmilyen kétség, mi kell a Megadeth teljessé válásához. Szólói nevetséges könnyedséggel felelnek meg annak az elvárásnak, amit a zenekar legszebb időszaka támaszt, ugyanakkor a játékában semmilyen görcsösség vagy erőlködés nem érződik. Sokkal inkább a dallamok uralkodnak, bocsánat, nem tudom kikerülni a negédességet: a szólók énekelnek, szárnyalnak, a The Last Note-ban meg a Let There Be Shredben is mesterműveket vonultat fel. Remélhetőleg nem fog elveszni ez a srác, ha tényleg vége a Megadeth pályafutásának.

Ha le kell zárni egy történetet, akkor így kell lezárni.

Nos, röviden ennyi. (9)

Cseke Feri: Sokszor, sok helyen hangoztatták már, hogy a Megadeth Cryptic Writings utáni éráját már gyökeresen másképp kell kezelni, mint a klasszikus idők alapvetéseit. Szerintem ez egy nagyon praktikus megközelítés, jómagam is képtelen vagyok egy kalap alá venni mondjuk a Youthanasiát a The World Needs A Heróval, így már egy jó ideje ennek tudatában hallgatom a menetrend szerint érkező Mustaine-szerzeményeket. A négy évvel ezelőtti – véleményem szerint minden idők leggyengébb – Mega-lemezénél viszont már azt is éreztem, hogy bölcsebb dolog lett volna a hallgatás, vagy csak egy pár számos EP, a kikoptatott sémákból összegyúrt, felejthető kompozíciók helyett.

A friss, karrierösszegző lemeznél is ugyanezt éreztem elsőre: Megadeth-mércével mérve totál középszer, a szokásos, aranyos, kedves kis düh-csomagocskákkal, de semmi extra. Ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan vonzerő miatt mégis egyre többször nekifutottam és jobban kezdett tetszeni, mint az előző próbálkozás, méghozzá olyannyira, hogy a kezdeti hat pontról a pontszám feljavult nyolcra. Nocsak, nocsak! A villámló szólókat eleresztő Teemu Mantysaary is sokszor megidézi Marty Friedman szellemét, ami mindenképp hatalmas plusz pont nálam, sokadik hallgatásnál pedig a nóták és a ragadósabbra sikerült refrének is szépen kikristályosodtak, öt-hat darabot simán feltennék közülük mondjuk a Th1rt3enre is. Kedvencem a Let There Be Shred, a Puppet Parade és az I Am War, de a klipes dalok és a két bónusznóta (Bloodlust, Nobody's Hero) is sokkal ütősebbek, mint az előző körben.

A Metallica-nóta eljátszásához pedig még engedélyt sem kellett kérnie MegaDave-nek, hiszen társszerzőként részben az övé is, bár Hetfieldék verzióját azért összességében nem sikerült vagányabbra alakítani. A végeredmény nyilván feszesebb, gördülékenyebb, ugyanakkor vékonyabb is, ami a teljes lemezre is igaz, a mai, bokáig lehangolt, agyzsibbasztóan súlyos produkciók mellett. Alig várom Ulrichék reakcióját (bár a közömbösségnek nagyobb esélye van)... Én a helyükben feldolgoznám a 1000 Times Goodbye-t, az Almost Honestet, a Countdown To Extinctiont, az Endgame-et, vagy a Rust In Peace-t country-verzióban, de a legnagyobb poén az FFF lenne, ahol ugye a „vörös dög" pofátlanul újrahasznosította a Motorbreath riffjét. Ha viszont van értelme a végszónak (nem láthatjuk előre), hattyúdalnak mindenképpen okés lett ez a lemez. Kösz, Dave! Kösz, Marty, kösz, másik Dave és köszi mindenkinek, akinek valamilyen köze volt és van ehhez a zenekarhoz! (8)

Danev György: Mivel utoljára (?) írok egy új Megadeth-korongról, nem biztos, hogy mellőzni tudom a szentimentális érzelgősséget. De tudjátok, mit? Nem is biztos, hogy akarom. Harmincnégy évet csak lehúztunk egymás mellett jóban-rosszban, azért az nem kevés. Az utóbbi másfél évtizedben persze már nem lángolt annyira a szerelem, mint azt megelőzően, de az elvárásaim mindvégig magasak maradtak a zenekarral szemben. Dave attól a bizonyos két botlástól eltekintve pedig mindvégig magabiztosan hozta a szintet. Eltekintve attól, hogy az utolsó két lemez azért a kelleténél kiszámíthatóbb zenében öltött testet és ezáltal kevesebb izgalmat tartogatott, muzikalitás szintjén nem érhette szó a ház elejét ott sem: Mustaine egyaránt rutinosan szolgálta ki a thrashesebb korai időszak és a dallamos metálos mainstream korszak iránt lelkesedőket, pár igazán maradandó dalra pedig minden albumon futotta az erejéből.

Lévén búcsúlemez, ezúttal a szokásosnál is felfokozottabb várakozással tekintettem a cím nélküli korong elé, ám az előzetes dalok hallatán kissé megilletődtem. Nagyon rég nem éreztem ilyet Dave-vel kapcsolatban. A The Tipping Point még rendben volt, nyilván hallottunk már ilyen jellegzetesen szikár riffeléssel megtámogatott thrash-gránátokat ezerszer tőle, de akkor is tetszett. Az alapra vett I Don't Care punkos csuklógyakorlatát azonban nem tudtam mire vélni. A Let There Be Shred szintén nem tűnt világmegváltónak, bár az eszelős szólók és a jellegzetes rifforgia azért elvitték a hátukon a témát. A Ride The Lightning feldolgozásának híre látatlanban sem tűnt jó ómennek, úgyhogy ezek után tényleg fogalmam sem volt, mire számíthatok. Most viszont már világos, hogy ennek pont így kellett történnie. A ravasz róka ugyanis bolond lett volna kijátszani már az elején a legértékesebb ütőkártyákat. Azokat meghagyta későbbre.

A teljes anyag ugyanis még a felvezető dalokat is más megvilágításba helyezte. Nekem, aki a '90-es évek Megadeth-világáért rajong igazán, minden előzetes esélylatolgatást felborított ez a tíz plusz egy számos eresztés. Elsősorban azért, mert Dave ezúttal úgy volt vele, hogy a kevesebb néha több: ez a tökéletes egységbe kovácsolt 47 perces lemez koncentráltsága kimondottan üdítően hat az előző mű terjengőssége után, ez alkalommal nem volt helye a felesleges sallangoknak. Ez a szemlélet pedig a dalok struktúráit is alapvetően határozta meg, mivel a főnök végtelenül letisztult módon fogalmazta meg mondandóját. Nem az vezette, hogy a lehető leggyorsabb, legdühösebb, legösszetettebb csokorral zárja le az életművet, hanem az egyik legkerekebbel. Nem kérdés, hogy a riffek és a tempók halmozása helyett Mustaine azt a fajta dalközpontúságot tartotta szem előtt, amivel anno a legnagyobb sikereket aratta. A szerzői erények ilyetén kidomborítása értelemszerűen egy kevésbé thrashes, viszont jobban lélegző dalfüzérben öltött testet, amit lehet, hogy sokan fanyalogva fogadnak majd, a Countdown To Extinction és a Youthanasia hívei viszont fülig érő szájjal konstatálják majd a jelenséget, ha eddig még nem tették volna meg. Mert mégis, mit lehet mondani egy Hey God?!-ra, ami annyira zseni, hogy '92-94 körül is simán megállta volna a helyét bármelyik sikerlemezen? De ugyanez leírható az Another Bad Day és a Puppet Parade hasonlóan instant slágerbombáiról, valamint az első felében imádnivaló higgadtsággal húzó, majd a végére felgyorsuló, utópisztikus hangulatú Obey The Callról.

A briliáns US metal-riffel induló I Am Wart sem kell kétszer meghallgatni, hogy beüljön a fülbe, míg a ritmusváltásokkal tarkított Made To Kill harapós jellegével és régisulisan kapkodós tempózásával keni kenyérre a korai Mega híveit. Amúgy kontextusba helyezve az első körben megkérdőjelezett dalok is értelmet nyertek, miután helyükre kerültek, más arcukat mutatják már, és integráns részét képezik az összképnek. Nekem még a bónuszként feldobott Ride The Lightning feldolgozása is bejön, ami persze sokkal fontosabb volt Dave-nek, mint nekünk, remélhetőleg ezzel egyszer s mindenkorra el tudja majd engedni a Metallicát, és végre megtalálja a lelki békéjét. Egészen megható az alapkiadás befejezése a finoman terebélyesedő The Last Note búcsújával, amire a szívhez szóló szöveg koronáz meg. Hogy hatásvadász-e? Szerintem nem, de mindenki döntse el maga.

Azt szoktam mondani, hogy vékony a határmezsgye a lélektelen önismétlés és a meghatározó stíluselemek jó érzékkel történő újrahasznosítása között, Dave azonban ezt a kérdést most is ugyanolyan kiváló arányérzékkel kezelte, mint mindig: nincsen kínos nosztalgia, csak kellemesen ismerős hangulatok. Egy ilyen párját ritkító karriert pedig pont így, ilyen ízlésesen és definitív módon kell lezárni: egy minden szegmensében bivalyerős albummal, ami tobzódik emlékezetes szerzeményekben és a decens módon virtuóz hangszeres játékban (Teemu maga az ördög!), továbbá emléket állít az elmúlt negyven év összes lényeges mérföldkövének, miközben igazolja eme elképesztően hosszú időtartam minden percének létjogosultságát, és ebből adódóan hiányérzet nélkül képes bezárni a kört.

Ez bizony ízig-vérig Megadeth, átfogóan, a legjobb fajtából. El vagyok ragadtatva. (9)

Király Zoltán: Természetesen több mint negyven év után a tizenötödik nagylemezén a Megadeth nem fog újat mondani. Aki azt várta, irreális dolgokban bízott. Ám ez a karrierösszegző album tartalmaz mindent, ami jó a Megadethben, és még jól is szól. Van itt punk alapú thrashelés (I Don't Care), de még talán a Diamond Head ihletésű őskori thrash is feltűnik (az önéletrajzi ihletésű Let There Be Shred), az anyag gerince viszont jellegzetes Megadeth-féle heavy metal a '90-es évek szellemében (Tipping Point, Puppet Parade), de azért a hard rockosodás is tettenérhető Cryptic Writings jelleggel, ezek a lemez legfogósabbjai (Hey God?!, Another Bad Day, Obey The Call). Az akusztikus részt is felvonultató záró The Last Note a Megadeth utolsó kiadott száma („The final curtain falls"), a végén pedig a farkába harap a kígyó. Aztán jön még egy lezárás, mivel a Metallica-féle Ride The Lightning újra(nem)értelmezése pontosan azt bizonyítja, hogy ez a szám egy elő-Megadeth volt, ha Dave Mustaine dalszerzési karrierjét tesszük időrendi sorrendbe. Pontosan ezért volt értelme ennek a felvételnek, ha sok újat nem is tesz hozzá az eredetihez. Az előző számhoz viszont kapcsolódik, ezért szövegileg is illik ide a „The final curtain call I see" rész. Ez akkor is így van, ha tudjuk, hogy a villamosszékes eredeti nem ilyen jellegű végről szólt nagyjából bő évtizeddel ezelőtt. (7,5)

Kiss Gábor: Miközben a Behind The Mask interjúrészletei közé ékelve, a moziban hallgattam a dalokat, folyton az motoszkált a fejemben, hogy a Megadeth fehér albuma egyfajta karrierösszegző anyag. Ezt a véleményemet pedig a többedik hallgatás után is abszolút tartom. Amellett, hogy Mustaine szövegei kifejezetten személyesek most, a dalok rengeteg egészen konkrét visszautalást is tartalmaznak a zenekar négy évtizedes karrierjére. Az I Don't Care-ről például nehéz nem a Peace Sells...-korszakra asszociálnom, de Teemu egyes szólói hallatán is egyértelmű, hogy azok néhol bizony egészen konkrét főhajtást jelentenek bizonyos albumok és bizonyos elődök felé. A faszi egyébként fantasztikusan gitározza végig a számokat, nem csoda, hogy Mustaine olyan elragadtatottsággal beszélt róla a filmvásznon.

A lemez csúcspontja számomra a záró The Last Note, ami olyan, mintha a Countdown/Youthanasia-korszakot öntötte volna dallamosabb formába vele a főnök. Szövege és az a plusz, hogy ez az album – és így elvileg a Megadeth – legeslegutolsó dala, hatalmas érzelmi többletet ad hozzá, ami számomra csaknem tökéletessé is teszi. Dave végén eldörmögött szavai kerek módon zárják le nem csak az albumot, de a zenekari sztorit is, utánuk így teljesen felesleges a Ride The Lightning. Még akkor is, ha tudom, ez a feldolgozás egy másik lezárást, illetve búcsút jelent, lévén a Ride volt az utolsó dal, amit a Vörös elmondása szerint még együtt írt James Hetfielddel. Szóval számomra a vége a legjobb, de amúgy kifejezetten kedvelem az egész korongot, úgy ahogy van. A Hey God?! remekül hozza például a Countdown-feelinget, és abban is biztos vagyok, hogy ha harminc évvel ezelőtt születik, igen komoly rotációt kapott volna az MTV-n. Az Obey The Callról és a Puppet Parade-ről meg a Cryptic ugrik be, és mivel kifejezetten szeretem a Mega dallamosabb albumait, természetesen ezek is remekül működnek nálam. De atom a tekerős, shredder Tipping Point, meg a tipikus újkori Megadeth I Am War is.

Nem ez persze a Megadeth legjobb nagylemeze, sőt, még az első ötbe sem fér be. Az is biztos azonban, hogy nem csak azért működik, mert jelen állás szerint tényleg nem lesz több, hanem mindennemű mögöttes infó nélkül, önállóan is megállja a helyét a 21. századi diszkográfiájuk elitjében. Kétségtelen azonban, hogy a búcsú ténye miatti emocionális töltet is jócskán ad hozzá. Én például plusz egy ponttal honorálom. (9)