Shock!

Megvan az a videó, ami a Drowning Pool legnagyobb slágerét parodizálja, átírva a dal refrénjét arra, hogy „I can only count to four!"? Nos, ha a benne szereplő muppetekhez, Cookie Mosherhez, Hell-Moehoz és Kill Da Frawghoz hasonlóan a te matematikai képességeid is meglehetősen limitáltak, akkor is könnyen számon tudtad tartani az idei FEZEN nemzetközi rockfellépőit. 2025. decemberében jelentette be a fesztivál, hogy idén jön a Sonata Arctica, a Destruction és a Drowning Pool, aztán valahogy maradtunk is ennyiben. A végső egyenleg a három napot tekintve kimerült mindösszesen három külföldi metálcsapatban, ráadásul ők is abból a kalapból érkeztek, ahol az itthon maximum pár száz főt tudó alakulatok tanyáznak. Na jó, a Sonata esetében ez a szám lehet mondjuk egy-kétezer is.

Mindenképpen szomorú ez egy olyan rendezvénysorozat esetében, ahol korábban fellépett többek között a Deep Purple, a Mercyful Fate, a Dream Theater, a Judas Priest vagy Alice Cooper. De még tavaly is volt Mastodon, Kerry King, Epica, Alestorm meg Apocalyptica. Szóval egyértelműen marginalizálódik a metál a FEZEN-en, aminek szomorú és látványos jele volt az is, hogy a főnapon, szombaton nem volt nemzetközi név a kínálatban: a Sonata Arctica pénteken lépett fel, vasárnap pedig egymás után lehetett megnézni a Drowning Poolt és a Destructiont. Én az utóbbi nap mellett tettem le a voksomat, de így is necces volt, hogy végül ott leszek-e a feszten. Egyrészt délelőtt még családi okokból kifolyólag az ország másik felében volt dolgom, másrészt meg a délután Budapesten tomboló vihar is kérdésessé tett egy csomó mindent. Volt már, hogy koncertek maradtak el a FEZEN-t sújtó ítéletidő miatt, ezúttal viszont az égiek kegyesek voltak hozzánk: az égszakadás elkerülte Székesfehérvárt.

A Drowning Pool tavaly egy rövidke, de igen meggyőző bulit tolt a Barba Negrában a Godsmack előzenekaraként, a jó formát pedig ezúttal is hozták. Mivel a banda debütalbuma, a Sinner éppen idén ünnepli huszonötödik születésnapját – meg egyébként is ez a legsikeresebb cuccuk, rajta A Dallal –, természetesen a program is nagyban támaszkodott erre a korongra. A felállás ugyebár háromnegyed részben megegyezik a Sinnert anno rögzítő brigáddal, hiszen csak énekesük személye változott azóta Dave Williams korai és tragikus halála miatt. Ryan McCombs 2023-ban csatlakozott újra a felálláshoz, miután 2005 és 2011 között már énekelt a Poolban, a többiek személye pedig a kezdetektől változatlan. Összeszokott, sokat próbált brigád ez tehát, ráadásul amerikaiak, ami az első pillanatoktól egyértelműen le is jött a produkcióról.

Hiába voltak elég kevesen a színpad előtt, és hiába álldogált ezen arcok nagy része is meglehetősen passzívan, a banda úgy nyomult, mintha épp egy dallasi arénában lépnének fel, tízezrek előtt. A szett közepén eltolt Billy Idol-feldolgozás, a Rebel Yell aztán végre kicsit átmozgatta, illetve talán fel is dúsította valamelyest a közönséget, és innentől lényegesen nagyobb volt a kölcsönhatás a színpadon, illetve az az előtt állók között. A banda üresjárat nélkül tolt le 75 percet, okés hangzással és olyan dalokkal, mint a koncertet indító Sinner, a Feel Like I Do vagy a Pity. Az utolsó három tétel hozta el aztán a legforróbb hangulatot: a Tear Awayben még egy kis együtténeklésre is sikerült rávenni a publikumot, majd jött a Reminded a végén pedig természetesen a Bodies, amit Ryan a színpad előtti árok korlátjára felmászva énekelt végig, miközben Hájer Gergő az Omega Diatribe-ból a színpadon üvöltött a magára hagyott mikrofonba. Showbusiness at its finest!

Már a 2024-es, rockmaratonos buli kapcsán is leírtam, hogy a Destruction abszolút nyerőt húzott, amikor a távozó alapító atya, Mike Sifringer helyére két hathúrost igazolt. Fényévekkel feszesebbek azóta élőben, és mára az is elmondható, hogy a mostani gitárduónál, Damir Eskicnél és Martin Furiánál csupán annyiban jobb Mike, hogy ő az, aki. A tanítványok immár tökéletesen hozzák mesterük jellegzetes riffelését, színpadi jelenlétük pedig messze hangsúlyosabb az öregénél. Ráadásul atom jól is szóltak, így minden adott volt egy tökéletes thrash-mise celebrálásához.

A Destruction által elővezetett szett nagyjából egy 1990 előtti best ofként aposztrofálható, jó sok ősrégi nótával, amiket néhány, mára szintén klasszikussá érett, újjáalakulás utáni dal egészített ki. A Nailed To The Cross, a Thrash 'til Death vagy a The Butcher Strikes Back ma már ugyanakkora közönségkedvencek, mint mondjuk a Total Desaster, így ezeknek nyilván helye van a programban. A Diabolical címadójának felbukkanása viszont számomra kicsit meglepő volt, annak meg kifejezetten örültem, hogy az utolsó sorlemez, a Birth Of Malice három tétellel is képviseltette magát. Ezek közül a bulit záró Destruction már most is abszolút rajongói kedvenc, de a Scumbag Human Race és a No Kings, No Masters is jó eséllyel stabilan napirenden maradnak majd. A legelvakultabb mosholóknak persze mindegy volt, mi megy épp a színpadon, de összességében is úgy tűnt, az új dalokat is jól veszi a közönség. Az olyan klasszikusokról nem is beszélve, mint a Curse The Gods, a Bestial Invasion, a Death Trap vagy a The Antichrist.

Mivel kifejezetten sok korai zsenge került be most a kábé 80 perces szettbe, ezek között óhatatlanul lehetett találni pár csemegét is. Az instru Thrash Attack vagy a The Ritual igazi ínyencségek voltak, nekem meg hallgatásuk közben az motoszkált a fejemben, hogy bizony sokszor a régi Destruction dalokban az emblematikus riffek jelentették az igazi kapaszkodót, lévén messze karakteresebbek, fogósabbak és erősebbek voltak, mint Schmier énektémái anno. A lassan a hatvanat betöltő frontember a hőskorhoz képest rengeteget fejlődött vokalistaként, a 2018-ban igazolt dobossal, Randy Blackkel pedig remek ritmusszekciót is alkot, betonbiztos alapot szolgáltatva ezzel a két gitárosnak. Voltak a kötelező slágerek, voltak meglepetések és voltak új dalok is. Mindez feszesen, atom hangzással elővezetve, így pedig a végső mérleg egy közel tökéletes thrashbulit mutatott. Az i-re a pontot aztán az tette fel, hogy a banda – hasonlóan a Drowning Poolhoz – koncertjének befejezése után fél órával már a merch-sátorban dedikált.

Nem tudom, hosszú távon mi a FEZEN elképzelése, netán túlélési stratégiája. Eddig a fesztivál egyik fő vonzerejét az adta, hogy a mainstream nevek mellett a rockműfajban is mindig igyekeztek valami nagyot vagy legalább különlegeset gurítani. Mindig voltak olyan nevek, akik alkalmasak voltak arra, hogy a rockereket is idecsábítsák az ország különböző részeiből, így pedig az eseménynek lett egyfajta tök pozitív, olvasztótégely-jellege. Mivel 2007 óta járok ide, remélem, az idei év csak egy rövidke megingást jelentett, és 2027 már ismét egy megizmosított fellépőgárdát hoz majd hőn szeretett műfajunkban is. Olyan szép hagyományai vannak a FEZEN-nek ezen a téren, kár lenne őket veszni hagyni!

Drowning Pool-fotó: Máté Éva / Destruction-fotó: FEZEN