Shock!

„Remek munkát végeztél, és mindenképpen szerettük volna, ha itt vagy, mert mindannyian nagyra tartunk" – ezeket a szavakat maga Donald Trump mondta Alexander Stubbnak egy washingtoni össznépi egyeztetésen. Mindez persze önmagában nem feltétlenül árul el sokat Finnország elnökéről (főleg, hogy Trump ugyanígy a golftudását meg a fizikai megjelenését is előszeretettel szokta dicsérni), ám annyit azért jól mutat, hogy Stubb még a mostani ingoványos nemzetközi talajon egyensúlyozva is képes egységes nevezőként szolgálni a legkülönfélébb vezetők között. A most magyarul is megjelent A hatalom háromszöge pedig amolyan helyzetértékelés tőle a nemzetközi világrend állapotáról és az elmúlt évtizedekben végbement óriási horderejű változásokról.

Az 58 éves Alexander Stubb korábban dolgozott Finnország miniszterelnökeként, külügyminisztereként és pénzügyminisztereként, illetve az Európai Beruházási Bank alelnökeként is, ha pedig mindez nem lenne elegendő, emellett számos neves egyetem és intézet oktatója. Politikai értelemben véve a hagyományos európai jobbközéphez tartozik, műve pedig leginkább abban tér el a hasonló mai sikerkönyvek fősodrától, hogy – hálistennek – mentes az apokaliptikus vízióktól, illetve a mindenáron erőltetett nagyotmondási kényszertől. Sőt, utóbbit kifejezetten rossz útnak tartja, és ez teszi különösen rokonszenvessé: miként a könyv egyik tételmondataként ő is hangsúlyozza, általában hajlamosak vagyunk túlracionalizálni a múltat, a kelleténél drámaibban ábrázolni a jelent és alábecsülni a jövőt. Vagyis a könyvnek van egy kifejezetten reményteli kicsengése – amellett, hogy egyébként határozottan igyekszik ébresztőt fújni, elsősorban természetesen Európának.

Ami az említett nagyotmondási kényszert illeti, a szüntelen médiazajban az ember agya régóta ráállt az ordító, hangzatos szalagcímekre. Minden esemény korszakhatár, ami után soha többé nem lesz már semmi olyan, mint azelőtt, soha nem jártunk még ilyen közel a civilizáció összeomlásához/a harmadik világháborúhoz/az energiahordozók kimerüléséhez/a tetszőleges armageddonhoz, mint most. Aztán persze mindig jön újabb esemény, ami felülírja ezt, így a tegnap még örök, mindent megváltoztató korszakhatárként emlegetett történések lekerülnek a média napirendjéről, és a helyükre kerülnek. A magam részéről gyors fejszámolással is legalább tíz olyan eseményt/folyamatot tudok felsorolni az elmúlt harminc-iksz évből, amit a média és az aktuálisan sztárolt elemzők/tudósok történelmi fordulópontként értékeltek, aztán mégsem bizonyultak annak – vagyis kissé immunisak vagyunk már az ilyesmire. Ugyanakkor Stubb maga is hangsúlyozza: 2022. február 24-ére, azaz Oroszország ukrajnai inváziójának kezdetére jó eséllyel évtizedek múlva is alapvető csomópontként emlékszünk majd vissza.

A hatalom háromszöge is utóbbit veszi origóként, hogy innen kiindulva elemezze, mi vezetett idáig, és mi következik ebből a nemzetközi rendszer egészére nézve. A könyv nem tudományos elemző munka, sokkal inkább átfogó és jól rendszerezett, könnyen fogható, logikus áttekintés napjaink helyzetéről, a Globális Nyugat, Kelet és Dél kölcsönhatásairól. Mivel Stubb hivatalban lévő politikus, természetesen nem engedhet teljes betekintést a színfalak mögé, de azért kellő mennyiségű személyes anekdotával és elemmel színesíti a könyvet ahhoz, hogy könnyen el lehessen kapni a fonalat, vagyis ne valami száraz dolgozatot képzelj el. Ugyanígy nincs szó harcos, egyoldalú politikai röpiratról sem: a könyv racionális, pragmatikus szemlélettel, de bőségesen foglalkozik a nyugati tömb, így az Egyesült Államok és az Európai Unió által elkövetett hibákkal is. Emellett megpróbál fogódzókat adni arra nézve, mi jelentheti a kiutat Európa jelenleg tagadhatatlanul szorult helyzetéből Trump Amerikája, Putyin Oroszországa és a mindenhol jelen lévő, egyre erősebb Kína szorításában. És természetesen szenvedélyesen érvel amellett, hogy az öreg kontinensnek valóban ideje lenne végre felébrednie, mielőtt véglegesen és minden téren elrongyol mellette a többi erőközpont.

Azt illetően nyilván lehet érvelni meg ellenérvelni, hogy Stubb megközelítése a nemzetközi rendszer intézményeinek szerepéről, a nemzetközi rend együttműködéses alapú fenntartásáról optimistább, urambocsá' naivabb-e a kelleténél. Mostanában tényleg az erősebb kutya elve látszik dominálni mindent, de én ezzel együtt sem feltétlenül gondolom annak. Mint fentebb is említettem, nem vagyok híve, hogy minden napi eseményt drámaian túldimenzionáljunk – miközben nem is olyan régi, a maguk idejében szintén sorsdöntő eseményekről meg teljesen elfeledkezünk. (Nem egyszer olvasom-hallom például kiművelt főktől is teljes megdöbbenéssel, hogy az orosz-ukrán háború előtt mennyire elképzelhetetlen volt, hogy Európában a második világháború után, ráadásul a közvetlen szomszédságunkban konvencionális háború törjön ki. Jugoszlávia nem rémlik esetleg? Döbbenetes, de sokaknak nem. Vagyis innen indulunk, és ilyen alapállásból kiáltunk világvégét.) Egy szó, mint száz, Oroszország ukrán inváziója bizonyosan sorsdöntő, mint ahogy a klímaváltozás, az azzal is összefüggő migrációs krízis, a permanens energiaválság meg Kína feltörekvő szuperhatalmi státusza is adottság. Trump azonban hosszabb távon például még simán bizonyulhat egyszeri anomáliának, még ha számos társadalmi folyamat is vezetett a felemelkedéséhez. Szóval, Stubb összességében azért afelé mozdul, hogy hiába tűnik borúsnak a horizont, korántsem törvényszerű, hogy minden az összeomlás felé száguld. Az pedig leginkább Európán múlik, mit hoz ki a mostani lapjárásból: végre ellentart a présnek, vagy összezuhan a nyomás alatt.

A könyv kellően elgondolkodtató, de mentes a szájbarágástól vagy mindenféle identitáspolitikai zsibbasztástól, szóval mindenképpen érdemes elolvasni, akár egyetértesz a szerző látásmódjával és következtetéseivel, akár nem.