A skót Hellripper a kezdetektől érdekes megközelítésben utazott, mégsincs sok magyaráznivaló ezen a zenén. Alapjában véve a recept most is ugyanaz, mint régen: James McBain egyszemélyes formációja nagyjából thrashes, speedes alapokra alkalmaz süvöltő black metal éneket. Ezzel mindent elmondtam, és egyből lehet tudni, hogy tetszeni fog-e. Néhol persze tradicionálisabb (heavy) fémműfajok feltűnnek színesítésként több számban is, de az alap attól még változatlan. Ehhez időnként jön egy hangsúlyos motörheades él is, amely főként a rock'n'rollos szólókban ölt testet, de azért a riffek is utalnak néha Lemmyékre.
Szövegileg egyébként szintén egészen érdekes a koncepció: mindenféle skót témák adják a fő ihletforrást. Ezek részben mitologikus lények. A három évvel ezelőtti Warlocks Grim & Withered Hags „slágere″ például egy víziszörnyről szólt, amely a tengerben él: The Nuckelavee félig ember, félig ló, és természetesen nagyon gonosz. Most is kapunk ilyesmit, konkrétan az előbbi folytatásáz: a Mortercheyn egy lázzal járó betegség, amelyet az említett ember/ló átmenet víziszörny (ez a nuckelavee) terjeszt. De nemcsak tengerészlegendák vannak itt, hanem vámpíros mese is néhány (Hunderprest, Baobhan Sith).
A skót kultúra másképp is megjelenik, Walter Scott verse (és egy tradicionális skót sirató) a címadó ihletője. Valós történelmi tényeket dolgoz fel az Art of Resurrection (edinburghi sírrablások), ahogy szóba kerül McBain gyerekkora is, a klán is, amelyhez a családja tartozott: a Kinchyle (Goatkraft And Granite) Aberdeenre utal, ha már hősünk itt nőtt fel. Aberdeen a Granite City, nevét a jellegzetes, gránitra alapuló építkezési stílusról kapta. Tök érdekes a skót mitológiából az is, hogy a Baobhan Sith (amelyet shithnek ejt James barátunk), természetesen nem a szarra utal, hanem olyan vámpírszerű tündérekre, amelyek elcsábítják a férfiakat, és kiszívják a vérüket.
Sokfelől építkezik a Hellripper zeneileg, mint a bevezetőben említettem, de alapjában véve mégis elég szűk határok között mozognak a szerzemények, innen csak kikacsintások vannak. Belefér az is, hogy James öblös cradle-ös bariton énekkel lepjen meg minket (Hunderprest – kutya-pap), míg a már említett tradicionálisabb riffek a Kinchyle (Goatkraft And Granit) fő fegyverei. Nagyon meglepő a szintis nyitány a The Art Of Resurrectionben, aztán persze elereszti a jellegzetes black/thrash riffelést is hamar. Nem lehetnénk meg skótduda nélkül sem, és epikus maidenes hangulat is akad a címadóban. Amúgy épp ennek a nyitánya olyan, mintha egy kortárs Powerwolf-lemezről kölcsönözték volna, az első perc monumentális kántálása pont Attila Dorn hangszínét idézi. A riffekről azt is érdemes megemlíteni, hogy a teperős és közepesen komplex tételek, mint a Sculptor's Cave, halványan még a Mercyful Fate szellemét is megidézik, szövegileg meg ősi pikt kastélyok (Black Isle) szolgáltatják hozzá a misztikumot. Érdemes szót ejteni a Blakk Satanik Fvkkstormról is, ennek címét nem kell túlelemezni. Elég egyértelmű így is, hogy James nem veszi magát túl komolyan, a szám pedig címéhez méltóan perzsel fel mindent az útjában. Ez az egyetlen tétel, amely a klasszikus extrémmetálos hagyományokat követi szövegileg, semmi skót jellegzetesség nincs benne.
Nagyon erős ez a lemez, de úgy érzem, hogy James a legtöbbet az említett Warlocks Grim & Withered Hagsen mondott. Szégyenkeznie így sem kell, odáig sem mennék, hogy ilyen meg olyan nagy a veszélye annak, hogy a következő lemez már erősen rutinszagú lesz. Ez most ilyen lett, az elődje kicsit erősebb, de attól még a Hellripper markáns zenei és szövegi tartalommal rendelkező előadó, az meg manapság meglehetősen sokat tud érni.
