A tunéziai Myrath a kezdetekben Symphony X-emlékzenekarnak indult, így értelemszerűen óriási érdeklődéssel vetettem magam a korai lemezeik után, és nem is csalódtam bennük. A Desert Call és a Tales Of The Sands olyan irányból fogta meg a prog/power metalt, amely a stílus létezése óta adta magát, ráadásul a keleties betétek tőlük még természetesnek is hatottak, azonnal új kultkedvencet is avattam. Később is figyelemmel követtem a csapatot, mivel minden megmozdulásuk egyéni volt (Legacy, Shehili), a jelen lemezre pedig sokat megtartottak az említett erények közül.
A szimfonikus körítés azóta teljesen átvette az irányítást a banda hangzásvilága felett, ezzel viszont egy inverz Symphony X-ünk lett. Nekem szimpatikusabb az egyre inkább besúlyosodó irány, amelybe Michael Romeóék indultak el, és amelyben a Paradise Lost című gigaművel betetőzték pályafutásukat, de tudom értékelni ezt a szellősebb, könnyedebb irányt is, amelyet Zaher Zorgatiék választottak.
Érdekes módon ez a fordított Symphony X-es irány nem gitároscserének köszönhető, az első lemezen játszók közül ugyanis ketten még itt vannak: Malek Ben Arbia gitáron és Anis Jouini basszuson, de a többi poszton változások történtek az indulás óta. A legjelentősebb a demókorszakban csatlakozott billentyűs, a tuniszi konzervatóriumot végzett Elyes Bouchoucha kiválása volt, aki a debütön még énekelt is. Az ő hiányát megérzi a zene, és ez az előző Karma lemezen is így volt. Az időközben Franciaországba költözött csapatba sorra elkezdtek érkezni a francia tagok, így Morgan Berthet dobos (Klone) és régi barátjuk, Kévin Codfert producer és billentyűs (Adagio) érkezésével egyre európaibb lett a tagság. Az első francia számcím is megjelent: Les enfants du soleil (A nap gyermekei). Természetesen a közel-keleti dallamok sem vesztek ki a zenéjükből, de már nem annyira meghatározóak, mint régebben. Ugyanakkor most is a dalok fontos elemét adják, tunéziai gyökerekkel nem is lehetne másként. Ahogy említettem, érezhetően nemzetközibb lett a Myrath Bouchoucha kiválásával, inkább vokálisan tartották meg az arab jellemzőiket, meg persze Arbia gitárdallamai között is mindig akad ilyesmi.
A dalok jók, érdemes is párat kiemelni: a domináns basszusgroove-ra felhúzott Still The Dawn Will Come a lemez legerősebbje (látom magam előtt a hastáncoló, nem metálos tömegeket is), pedig más hangszereléssel lehet, hogy nem bólogatnék rá így. Egy biztos, Zorgati hatalmasat énekel benne. Nem sok hiányzik, hogy valami giccses popnótává váljék, de úgy csűrik-csavarják a gitározást meg a szárnyaló éneket, hogy csak kapitulálni tudok. Ez pedig nagy fegyvertény. A szimfonikus köntös persze sokat segít ebben, és ez a teljes anyagra is igaz. A lendületes és dallamos The Funeral, a megbízhatóan keleties, no meg Elize Ryd női énekével is feldúsított – talán egyenesen felhabosított – Until The End, a gyerekkórussal ellátott, grandiózus Les enfants du soleil, az ütős refrénnel és arab dallamokkal azonnal fülbe ülő The Clown, a Kamelot legjobb korszakát megidéző Echoes Of The Fallen és a Through The Seasons mind-mind nyújt valami emlékezeteset. Persze van, ahol túl sok a jóból, ilyen például a paneles ballada, a Soul Of My Soul. Alapjában véve a szórakoztató részek is önismétlőek időnként (Edge Of The Night például), de egy ilyen egyéni dallamvilágot felmutatni tudó bandának elnézzük ezt.
Ha a metál extrémebb válfajai felől közelítesz, talán sok lesz ennyi dallam, és dagályosnak fogod találni ezt az anyagot, esetleg még klisésnek is. Ám nem csak a többieknek mondom: a dallamok jók, a szimfonikus hangszerelés feledteti a keménység időnkénti hiányát, és amúgy is, ezek fogós, jó dalok. Ráadásul koncerten is hozzák a szintet. No meg úgy is gondolom, hogy kis adagokban a baklava sem üli meg az ember gyomrát, szóval lehet próbálkozni, csak bátran!
