Shock!

november 30.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ektomorf, Stuck Mojo, Vengince, Tenside - Budapest, 2008. március 1.

A német Tenside-ból nem sokat láttam, de annak alapján elég sematikus betonozós brutálmetalnak tűnt, amit a feltűnően fiatal négyes nyomott. Ezer és egy egészen hasonló bagázs szaladgál a világ minden táján, arra pedig nem sikerült rájönnöm, miért éppen ők lennének azok, akik majd egyszer kiemelkednek az arctalanság tengeréből. Persze lehet, hogy az idő majd rám cáfol, és öt év múlva a Tenside szállítja le az új Vulgar Display Of Powert, de a látottak alapján maradjunk annyiban, hogy erre látok kevesebb esélyt.

időpont:
2008. március 1.
helyszín:
Budapest, A38
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )

Az amerikai Vengince-ben a kivétel nélkül röhejes túlzásokba eső promóteri anyagok szerint mindenképpen hallanom kellett volna valami érdekeset, de vagy süket vagyok, vagy csak rossz napjuk volt, nem tudom. A lényeg így is, úgy is az, hogy nem győztek meg. A kaliforniai brigád Bay Area metalcore-ként határozza meg saját stílusát, de ez a meglehetősen semmitmondó skatulya sajnos hasonlóan szürke és jellegtelen zenét is takart. A csapatból hárman is üvöltöznek, de lényeges különbség nincs az egyes hangok között, emellett meg tök arctalan durva muzsikát nyomtak hol tipikus killswitchiánus fordulatokkal, hol Meshuggah-szerűen pszichopata ritmusokkal, ikergitáros dallamokkal meg sok hideg, csikorgó samplerzajjal. Feszes és energikus volt a produkció, de csak ettől még hadd ne csattanjon az állam 2008-ban a padlón, ez ugyanis a minimum, ha valaki ilyen szigorú muzsikával szeretne előbbre jutni. Lemezen lehet, hogy jobbak, de így élőben egyáltalán nem tűnt érdekfeszítőnek a Vengince.

Néhány éve nem nagyon reménykedtem abban, hogy valaha is láthatom még élőben a Stuck Mojót, pláne nem Magyarországon, de kedvenc gitárosaim egyike, Rich Ward szerencsére nem bírta ki sokáig a banda nélkül, és a rövid tetszhalált követően ismét nekilátott a munkának. Ez a Mojo persze nem ugyanaz a Mojo, mint amelyik bő egy évtizeddel ezelőtt örökre belopta magát a szívembe a Pigwalk és Rising lemezekkel, de a lényeg szerencsére mit sem változott, és az eredetileg csak a neten terjesztett Southern Born Killers album normális kiadását egy alapos Euro-turnéval ünneplő atlantai rap metal riffszörny végre Budapesten is bemutathatta, mire képes. Bevallom, kicsit furcsállottam, hogy Angliát leszámítva nem a Stuck Mojo a körút főbandája, de ez végül is egy magyar zenekar sikereinek köszönhető, szóval üsse kő. A hajó mindenesetre úgy háromnegyedig telt meg, és az első sorokban láthatóan ízig-vérig fanatikusok gyűltek össze.

A régi felálláshoz képest komoly változás, hogy Rich mellé érkezett még egy gitáros a fozzys Mike Martin személyében, de az úgymond klasszikus összeállításból már amúgy is csak Ward játszik a csapatban. Ez persze garanciát is jelent a folytatólagosságra, hiszen régen is ő írt mindent. A Bonz helyére érkezett hegyomlás méretű frontember, Lord Nelson láttán nekem mindenesetre nem nagyon volt hiányérzetem: a hatalmas fekete fickó szakasztott úgy néz ki, mint Turbo B. a ’90-es évek elejének legendásan pocsék eurodiszkó-formációjából, a Snapből (tudod, ájvgátdöpáuvör), és nem is csinált túl sok mindent, de már eleve a méreteivel és fenyegető ide-oda járkálásával uralta a színpadot, a többiek pedig megállás nélkül ugráltak és pörögtek a deszkákon.

Ami a zenét illeti, szintén nem nagyon teketóriáztak, az A38-on megszokott remek hangzás pedig csak fokozta a hatást. Ha nem ismered a Stuck Mojót – és sajnos jóval kevesebben ismerik őket, mint azt megérdemelnék – , alighanem meglepődnél, hogy még ma is lehet úgy játszani hip hoppal kevert metalt, hogy az nem hangzik klisésnek, márpedig ez a helyzet. A régi klasszikusok ma is ugyanolyan frissen hatnak, mint amikor megjelentek, az új dalok pedig élőben is bizonyították erejüket. Sajnos a műsoridő nem volt hosszú – olyan 45-50 percet játszhattak – , de a program összeállításába nem csúszott hiba: különösebben nem lepett meg, hogy a remek utolsó anyagot a szaggató Metal Is Dead és a klipje miatt nagy viharokat kavart übersúlyos, zakatolós Open Season képviselték, nagy kedvencem, a That’s When I Burn felbukkanása azonban talán az egész este legkellemesebb meglepetése volt. Mondanom sem kell, mennyire odavágott élőben is ez a fémesen groove-os, iszonyatosan fogós nóta. A Declaration Of A Headhunter lemezt viszont teljes egészében hanyagolták – ezt kicsit sajnáltam – , és őszinte csodálkozásomra a Pigwalk címadója sem kapott helyet a programban: a ’96-os lemezről így be kellett érnünk a Twisteddel (micsoda riffek!) és a Here Comes The Monsterrel. A Risingról a címadó, az Enemy Territory, a Throw The Switch és természetesen minden idők legnagyobb Mojo dala, a Southern Pride voltak hivatottak emelni a koncert fényét. A legnagyobb beindulást talán az utóbbi okozta a program vége felé, de nagy élmény volt hallani azt is, ahogy a közönség mindenféle biztatás nélkül nyomta a Rising leállós részének óriási dallamos témáját.

Ha már dallamok, helyben vagyunk: a végig széles vigyorral játszó, állatira lelkes Rich kiválóan hozta Corey Lowery témáit, ezen a téren sem volt semmi hiba. A szúnyogtestű Steve Underwood is úgy dobolta a roppant fineszes és intenzív ritmusokat, hogy arra csak csettinteni lehetett, Ward és Mike játéka pedig nem igényel semmiféle extra kommentárt, mesterien csiholták a zseniális riffeket és az ízes szólókat. A basszer Sean Delson is alaposan kivette a részét a színpadi akcióból, jó volt nézni, ahogy Martinnal végig vállvetve rázták a fejüket. Lord Nelson fenyegető pillantásai és grimaszai csak fokozták a hatást, és nekem az is bejött, ahogy darálta a szövegeket, tényleg egy pillanatra sem hiányzott Bonz izgágább, idegesebb hangja és előadásmódja. A gyakorlatilag megállás nélküli, roppant feszesre húzott és energikus program a Not Promised Tomorrow-val zárult, de a közönség utána még hosszasan ünnepelte a csapatot. Állítólag van esély arra, hogy július tájékán ismét Magyarországon játsszanak, remélem, összejön a dolog, mert ezt a bandát tényleg minden nap meg tudnám nézni. Megalázóan jók voltak.

Elismerem az Ektomorf eredményeit, örülök a sikereiknek, emellett kimondottan erős koncertbandának is tartom őket, de bevallom, a Stuck Mojo után már nem nagyon tudtak lekötni. Hangsúlyozom: ez nem rajtuk múlt. Jól szóltak, a megszokott intenzitással uralták a színpadot, és ezen az energiaszinten megdörrentve ezek a viszonylag szimpla, de baromi erőteljes nóták hatalmasat tudnak ütni. Úgy látom, a csapat mára itthon is kivívta magának az elismerést, pedig régen azért akadt némi feszkó ezen a téren, de a jelek szerint most minden rendben van, élvezik ők is, ha Magyarországon játszhatnak és a közönség is leveszi őket. Az Ektomorf simán benne van az európai mezőny felső közepében ezen a modern groove/thrash vonalon, élőben pedig tényleg tanítanivaló elánnal hozzák a tutit. Vagyis minden adott volt a jó hangulathoz, tényleg nem volt itt semmi hiba. Ha a Mojo előtt játszanak, valószínűleg én is sokkal inkább fogtam volna Zotyáék adását.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.