A koncertek koncertje! Talán valahogy így lehetne jellemezni a július 4-i bődületesen zseniális bulit, amit a négy nagy öreg, Ronnie James Dio, Tony Iommi, Geezer Butler és Vinny Appice hozott össze nekünk, igényes rockra éhező magyaroknak.

Mélyen valahogy már régóta éreztem, hogy valami gebasz támad majd ezzel a papíron talán kissé furcsa, de amúgy kifejezetten izgalmas összeállítású turnéval, és persze így is lett: a W.A.S.P. betegség miatt lemondta az utolsó koncerteket, így a budapestit is. Blackie-ék október 14-én a Wigwamban elvileg pótolják a mulasztást, ami önmagában...

Nem hiszem, hogy manapság bárkinek panaszkodni támadna kedve a koncertkínálat miatt, hiszen mindenféle műfajban olyan szinten bőséges a felhozatal, amire tán évek óta nem volt példa. Érdekes módon olyan zenekarokat is újra elhoznak egy éven belül hozzánk újra, akiknek az előző bulijuk finoman szólva nem volt tökéletes - vagy nem volt rajta túl nagy...

Immár hagyományosnak mondható, hogy a Shock! stábja tiszteletét teszi a legtutibb nyári fesztiválon. Igen, a legtutibb, de ezt már sokszor elmondtam. Azt is, hogy miért gondolom így. Ez pedig megint csak beigazolódott: a kezdetben cseppet harmatosnak tűnő felhozatal ugyan mást sugallt, de az igazság az, hogy megint olyan élményekkel lettünk gazdaga...

A bécsi Arena egy meglehetősen lepukkant hely, de a totális teltház – sold out, saccra olyan bő ezer ember – arra utalt, hogy a Megadeth új lemeze, a United Abominations véglegesen megszilárdította azokat a pozíciókat, amikre az ínséges idők után Dave Mustaine az előző The System Has Failed-del tört. Az utóbbi években egy komplett feltámasztáson át...

Az első nyitózenekar Emberst sajnos lekéstem, pedig állítólag jók voltak, úgyhogy sajnálom. Ami az As I Lay Dying ot illeti, a San Diego-i srácok eléggé rajta vannak a metalcore hullámon, Amerikában simán hozzák a 100 ezres példányszámot albumonként, pusztán a nívót tekintve nehezen is lehetne belekötni a lemezeikbe, de igazából sosem gyakoroltak rám...

Miután tavaly csúfosan bebuktuk a pozsonyi King Diamond koncertet (King állítólag behisztizett a koncerthelyszín láttán, hát nem tudom, a prágai Retro Music Hallhoz és zsebkendőnyi színpadához mit fog szólni ősszel), érthető okokból nem nagyon kerestem a lehetőséget, hogy a festői szlovák fővárosba utazzam, azonban a Scorpions koncert kapcsán nem v...

Amióta csak ismerem a Therion munkásságát, mindig is a legnagyobb vágyam volt, hogy egyszer végre élő fúvósokkal és vonósokkal láthassam (pontosabban inkább hallhassam) őket egy színpadon. Nem csoda tehát, hogy a tavalyi év egyik legnagyobb bosszankodása volt számomra, mikor megtudtam: lesz egy ilyen koncert… csak éppen Bukarestben, ahová sem időm,...

Értem én, hogy új csendrendelet van hatályban a Városliget környékén, és a korábbi 11 óra helyett most már 10-kor be kell fejezni mindenféle hangoskodást a környéken, de egy cseppet azért akkor is problémás, hogy Charlie Dominicit és társait valamivel háromnegyed 7 után felzavarták a színpadra, miközben a plakátokon 7 óra szerepelt hivatalos koncer...

A hivatalosan Flag(ship) Of Doom Vol.4. fesztivál néven futó monstre vasárnapi koncert korai kezdése miatt a Shapat Terrorról és a VL45-ről sajnos lemaradtam, tőlük ezúton is elnézést kérek, majd máskor, máshol. Az első zenekar, amit láttam, a budapesti Locust On The Saddle volt, akik biztosra menve a Down Liferjével nyitottak.

Sokszor megkapom, hogy nekem minden hülyeség tetszik, amiben elektromos gitár van, de a brit Gypsy Pistoleros élő cáfolat volt erre, ugyanis nem tudom, mikor láttam utoljára ekkora rakás szart, és akkor még finoman és úriember módjára fogalmaztam.

Franciaország sosem volt egy kimondott metal nagyhatalom – már csak a nagy számok törvénye miatt sem értem egyébként, miért van olyan kevés igazán jó gall banda – , és aligha a Lyzanxia teszi majd azzá, de bevezetésnek elment ez a már négy lemezzel rendelkező anjou-i zenekar. Az alap nyilvánvalóan thrashben gyökeredzett, de voltak benne modernebb, te...

Igencsak izmos az idei nyárelő a progresszív muzsikák szerelmeseinek, hiszen hosszú kihagyás után a Dream Theater ismételten útba ejt minket, ráadásul május végén a Marillion is tiszteletét tette a fővárosban, nem is beszélve a Spock’s Beardről, akik brit kollégáikhoz hasonlóan szintén először játszottak nálunk.