Shock!

május 11.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Alice Cooper, Bloodsucking Zombies From Outer Space - Bécs, 2010. augusztus 11.

Az osztrák Bloodsucking Zombies From Outer Space-ről korábban még soha az életben nem hallottam, horrorplakát-dizájnos pólóik azonban állati jól néztek ki, ráadásul a merchpultos kiírások nagy show-t ígértek tőlük. A bagázs fazonra tényleg tökéletes, úgy néznek ki, mintha a magyar Mystery Gang sírból kikelt unokatestvérei lennének némi Misfits áthallással (halálfejes nagybőgő, hullasmink, Elvis-frizura, miegymás), punkba oltott rockabillyjük azonban nem volt valami nagy szám. További rossz pont, hogy mindezt ők még szellemeskedve képesek horrorbillynek is hívni...

Ausztria egyébként sem arról híres, hogy csak úgy ontja a zseniális rockzenekarokat, így elég egyértelműnek tűnik, hogy nem a Bloodsucking Zombies From Outer Space lesz az első nemzetközi szenzáció a szomszédból. Az azért mellettük szólt, hogy baromi feszesen játszottak, ráadásul pontosan látom magam előtt, mennyivel rettenetesebb lenne ennél a csapat magyar megfelelője, szóval bemelegítésnek végülis rosszabb helyi alakulat is kaphatott volna lehetőséget. Az osztrákok amúgy elég alaposan levették őket.

időpont:
2010. augusztus 11.
helyszín:
Bécs, Arena Open Air
Neked hogy tetszett?
( 4 Szavazat )

Habár a Poison – Bed Of Nails – House Of Fire – Only My Heart Talkin' sikernégyes a legelső rockslágerek közé tartoztak, amikre még alsó tagozatosként felkaptam a fejemet valamikor a '80-as évek legvégén, Alice Cooper eddig valahogy mindig kimaradt élőben, így nem lehetett kérdés, hogy most mindenképp meg kell nézni, hiszen fiatalabb ő sem lesz már. A sokk rock keresztapja jelenleg épp a '70-es évek egyik legfontosabb konceptalbuma, a Welcome To My Nightmare második részén dolgozik, ami üzleti szempontból érthető húzás, de emlékeim szerint az Alice Cooper Goes To Hell és kisebb mértékben a The Last Temptation albumok is ahhoz kapcsolódtak így vagy úgy, vagyis inkább harmadik-negyedik folytatás ez, mintsem kettes. Na mindegy, a lényeg, hogy simán benne volt a pakliban egy fullos retro-show szinte kizárólag a '70-es évek örökzöldjeivel, pláne, hogy a kisebb-nagyobb megszakításokkal tavaly óta futó Theatre Of Death turné előzetes reklámjai is a 35-40 évvel ezelőtti brutális rockszínházi előadások látványosságait ígérték.

Vincent Furnier szerencsére sosem akart a múltban élni, és amennyire ilyen hosszú karrier esetében egyáltalán lehetséges, most is igyekezett beszúrni egy-egy újabb témát a klasszikusok közé. A véletlenre persze semmit sem bízott, kezdésnek mindjárt jött a School's Out egyik fele, a No More Mr. Nice Guy és az I'm Eighteen (mekkora dal!), és mire ezek lementek, már az ujja köré is csavarta az Arena szabadtéri részét lazán megtöltő nagyjából 2 és fél ezer embert. A színpadkép roppant látványos volt, Jimmy DeGrasso tekintélyes magasságú dobemelvénye mellett két felfutó állványzat is helyet kapott, hogy a két gitáros, Damon Johnson és Keri Kelli időnként szintén a magasban reszelhessék a klasszikus témákat. A középre belógatott négyméteres piros A, L, I, C és E textilbetűk csak fokozták a hatást. Pedig milyen egyszerű ötlet ez is... Az Eric Singerrel Budapestet is megjárt Chuck Garric basszusgitárosnak a többiekkel szemben be kellett érnie egy kis köralakú emelvénnyel középtájt, Alice-szel meg ugye annyi minden történik egy koncert során, hogy felesleges is lenne neki fix helyet kialakítani a deszkákon.

Aki mindenáron spontaneitásra áhítozik, az ugyanúgy mellélőhet egy Alice Cooper bulival, mint mondjuk egy KISS-szel: a gondosan megtervezett látványosságoknak, akcióknak köszönhetően az este tényleg közelebb állt egy alaposan kidolgozott színházi előadáshoz, mint egy hagyományos koncerthez, hiszen mindenkinek végig megvolt a maga pontos helye és szerepe. Elég nehéz lenne érzékeltetni, mi minden történt itt nagyjából 80-85 perc alatt, a lényeg, hogy az összes klasszikus attrakciót megkaptuk Alice guillotine-os lefejezésétől kezdve a maszkos technikus mikrofonállvánnyal történő átdöfésén át egészen a lenge öltözékű női statiszta megfojtásáig (akiben vélhetően a mester lányát, Calicót tisztelhettük, bár erre azért nem mernék mérget venni). Mondani sem kell, a nézőtéren végig szélesen vigyorgó arcokat lehetett látni eközben, de azt azért nem csodálom, hogy a '70-es évek elejének Amerikájában mindenki kiakadt Alice-től, és ténylegesen is a fejét követelték... Tulajdonképpen csak egy elemnél éreztem, hogy még viccből is túlzás, ez pedig a kétembernyi magasságú gumiküklopsz bevonulása volt, ami lazán lenyomta az Iron Maiden legvásáribb Eddie-jeit és a Scorpions papírmasé skorpióját is. Szerencsére gyorsan kiiktatták egy szintén embernyi méretű injekciós tű segítségével...

Ahogy mondjuk a Deep Purple koncertjein is a mai napig a korai klasszikusok játsszák a főszerepet, úgy Alice sem nagyon tudja kihagyni a műsorból a Billion Dollar Babiest, az Under My Wheelst és társaikat, de nem is kell, ezek a dalok simán csak bárhol és bármikor nagyon jók. Főleg, hogy a mai füllel kissé furcsán ható eredeti lemezverziók helyett itt jóval modernebb, harapósabb formában szóltak a hollywoodi klubveteránok kezei alatt. Az Only Women Bleed a turné több állomásával szemben Bécsben sajnos kimaradt, a főnök ugyanis éppen valami komoly torokfertőzéssel küszködött, de ez csak utólag derült ki, a helyszínen egyáltalán nem tűnt fel. Azt hittem, ma már csak ennyi megy neki, és a többiek profi vokáljaival (meg ha jól sejtem, némi gépi mankóval) együtt abszolút nem volt zavaró a dolog. Hiába, Alice-t sosem az öt oktávja miatt szerettük...

Alice Cooper setlist:

01. School’s Out
02. No More Mr. Nice Guy
03. I’m Eighteen
04. Wicked Young Man
05. Ballad Of Dwight Fry
06. Go To Hell
07. Guilty
08. Cold Ethyl
09. Poison
10. From The Inside
11. Black Widow Jam
12. Vengeance Is Mine
13. Dirty Diamonds
14. Billion Dollar Babies
15. Killer
16. I Love The Dead
17. Feed My Frankenstein
18. Under My Wheels
---
19. Elected
20. School’s Out (reprise)

Az öreg fizikai kondíciója egyébként egészen döbbenetes, nem is gondolná az ember, hogy a golf így karban tud tartani valakit: 62 éves kora ellenére olyan energikus és fitt, amit akár feleannyi idősek is simán megirigyelhetnének. Még a rituális kivégzések és az ezeket követő átöltözések sorozata sem fárasztotta el, egy pillanatra sem lankadt, és arra is maradt energiája, hogy szekérderéknyi szuvenírt szórjon be a közönségnek a műsor különböző pontjain. Ami a többieket illeti, Jimmy DeGrassót aligha kell külön méltatni, még a legszimplább ritmusok is félelmetesen húztak vele, ráadásul úgy figurázta meg a dalokat, hogy ha valaki nem figyelt oda direkt erre, annak akár fel sem tűnhetett, ha viszont csak őt hallgatta a néző, akkor is simán élvezetes lett volna a teljes buli. Erre kevesen képesek, nem véletlenül ő az egyik kedvenc dobosom hosszú évek óta... A két gitárost szintén csak méltatni tudom (főleg Johnson játszott feltűnően ízlésesen), a kalapos Garric pedig még Alice mellett is tekinteteket vonzó fazon bír maradni a színpadon, ami azért nem semmi.

A '80-as évek végének sikerkorszakát csak a Poison képviselte, a '90-es évek egyedüli túlélőjének pedig a Feed My Frankenstein bizonyult. Mivel utóbbiak egy szemmel sem eredményeztek kisebb beindulást az őskövületeknél (sőt...), Alice szerintem nyugodtan válogathatna szabadabban ezekből az évekből, bár tény, hogy a pop metal éra csajozós, bulizós témái kevésbé passzolnak a lefejezősdihez. Az énekes másodvirágzását előkészítő két óriási Kane Roberts-féle albummal szemben viszont még ez sem érv, hiszen azok nagyrészt szövegileg is a klasszikus horrorvonalon mozogtak, és ehhez képest egyetlen fia hang sem csendül fel róluk élőben hosszú-hosszú évek óta. Lehet, hogy Cooper arra vár, hátha Kane egyszer mégis hajlandó lesz vele ismét felugrani a fedélzetre, és akkorra tartogatja ezeket? El bírnám viselni... A méltatlanul alulértékelt, modern Brutal Planetről előkapott Wicked Young Man mindenesetre némileg kárpótolt, de az utolsó lemez legjobb dala, a Vengeance Is Mine is hatalmasat ütött (pláne, hogy Alice egy két emelet magas emelvény tetejéről énekelte el), és a Dirty Diamondsnak is tudtam örülni eggyel korábbról. A rendes játékidőt záró Under My Wheels után a ráadás már csak az Electedből és az ismét előcitált School's Outból állt: utóbbi kétszeres szerepeltetése szerintem nem jó ötlet, de Alice ezüstösen csillogó öltönye és cilindere miatt meg tudtam bocsátani, az pedig külön vicces volt, hogy még egy lassan 40 éve minden este játszott dalban is lehet bakizni meg rossz helyen belépni. Inkább bele sem gondolok, mennyire félelmetesen unhatja...

Fullosra pörgetett, az elsőtől az utolsó pillanatig tökéletesen kidolgozott koncert volt ez, és habár az utóbbi években már abszolút nem lehet panaszkodni a hazai felhozatalra, azért jó lenne, ha ennyi év után valaki még legalább egyszer elhozná Budapestre Alice Coopert. Szórakoztatás felsőfokon – egy ilyen buli a magyar közönségre is ráférne.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.