Shock!

május 11.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Alabama Thunderpussy, Firebird - Budapest, 2007. november 8.

Ha valamire valóban ráillik az a szó, hogy underground, hát akkor az erre az egész turnéra elmondható. Két zenekar, mindössze háromfős segítő személyzettel, két minibuszba bezsúfolva úgy, hogy ők vezetnek, ők pakolják ki a pólóikat, egyáltalán mindent ők maguk csinálnak, és mindezt azért, hogy állomásonként 100-200 embernek játsszanak.

időpont:
2007. november 8.
helyszín:
Budapest, Kultiplex
Neked hogy tetszett?
( 2 Szavazat )

Bill Steer utoljára valamikor a ’90-es évek elején járt Budapesten. Akkoriban is teljesen úgy nézett ki, mint most, a zene azonban egész más volt, hiszen a Firebirdnek semmi köze a jövőre ismét aktivizálódó Carcass irányvonalához. A klasszikus rocktrió felállásban nyomuló banda abszolút a ’60-as évek legvégének hangulatát éleszti fel, amolyan Cream, Hendrix vonalú bluesos ősrock ez néhol némi klasszikus Purple ízzel mínusz Hammond, és ebben a stílusban simán ott is vannak a topon a mai felhozatalban. Eleve álomszerűen szólaltak meg a színpadon, a Kultiban szerintem nem is hallottam még ennyire tökéletes hangzást. Steer gitárja gyönyörűen ontotta a patinás riffeket és szólókat, de a cowboykalapos, szakállas basszer is nagyon ízes témákat pengetett Bill alá.

Ludwig Witt pedig – lásd még Spiritual Beggars – igazi őserejű ütős (és mondani sem kell, Ludwig cuccon nyomult). Steer hangja persze nem egy nagy szám, de pont olyan, mint amit ez a zene megkíván. A közönség is levette a csapatot, ami eléggé tetszett Billnek, bár azt alighanem mindenütt elmondja, hogy az az egyetlen állomás, ahol ráadást adnak. A Firebird lemezen hallgatva kissé egysíkú nekem, így élőben azonban közel tökéletesek voltak, feelingesek, erőteljesek és végtelenül hitelesek. Ahogy mondani szoktam: bárhol, bármikor megnézném őket újra.

Az Alabama Thunderpussy valamit nagyon eltalált az idei Open Fire lemezzel, pár év múlva simán metal klasszikusként hivatkozunk majd erre az anyagra, de ez persze nem jelenti azt, hogy a saját szubkultúrájukon kívül is próféták lehetnek. Bár ha engem kérdezel, a mai Alabama már a doom/sludge/stoner skatulyába is csak erőltetve gyömöszölhető bele, lévén sokkal heavy metalosabbak, mint amit ez a színtér általában üdvösnek tart. Nem voltunk sokan, olyan 200-an gyűlhettek össze a klubban, de az amerikai Dél legnagyobb torkával, Kyle Thomasszal megerősített ötös gondoskodott arról, hogy aki eljött, az jó ideig ne is felejtse el ezt az estét.

Érdekes módon az új anyag zárónótájával, a döngető Greeddel nyitottak, és már itt érezni lehetett, hogy ebben a buliban bizony nem lesz hiba. Ezután szinte szünet nélkül sorjáztak az új anyag dalai, a Words Of The Dying Man, a Whiskey War, a The Cleansing, a Brave The Rain (abszolút favorit), a The Beggar, az Open Fire és a többi remekbeszabott szerzemény. Érthetően ezekre koncentráltak, a régi dolgokat nem igazán erőltették, bár a légkalapács-erejű, zsíros Wage Slave azért előkerült, és elég alaposan oda is vágott.

Nem akarom leplezni a lelkesedésemet, ugyanis végig olyan érzésem volt, hogy a színpadon egy tökéletes zenekar nyomul. Amit Erik Larson és Ryan Lake összegitároztak, azt például akárki megirigyelhetné: a régisulis, gyakran erőteljes Priest-ízekkel átitatott súlyos riffek és a szólók egyaránt gyilkoltak, bár utóbbiak néhol kevéssé érvényesültek a hangzás miatt, ami ugyan alapvetően rendben volt, de lehetett volna tisztább is. Kyle Thomas meg mindig is a kedvenc énekeseim közé tartozott, de amit itt produkált, az előtt tényleg nem lehetett mást, csak leborulni. Hihetetlen könnyedséggel és erővel tolta ki a legdurvább, legfifikásabb témákat is, legyen szó akár hangszálgyilkos magasakról, akár azokról a jellegzetes süvöltésekről, amikből egy Phil nevű ifjú Exhorder rajongó is annyit tanult annak idején. Ahogy pedig technikázott a hangjával, az egyenesen bámulatos volt. Nem elég, hogy egy őstehetség a faszi, de a tetejébe még mocskosul képzett is. A mai énekesek nagyrésze bizony tényleg simán elbújhat Kyle mögött…

Az Alabama Thunderpussy egyébként kinézetében is baromira metal: ronda, szakállas, szakadt, szanaszét tetovált emberek töltik be a zsebkendőnyi színpadot, az ember már a látvány alapján érzi az átható sör- és izzadságszagot. Kyle ősrégi Exhorder és Trouble tetkói például aligha valami elegáns szalonban készültek… Lake kultikus Scorpions In Trance pólóban, Larson baseballsapkában nyomult, de a rúnákkal teletetovált Bryan Cox és a gebe, csövesre emlékeztető Mike Bryant fizimiskája is megért egy misét. A hangulattal sem volt gond, az első pár sorban igen komoly zúzás zajlott, amit láthatóan a zenekar is értékelt. A ráadásban a Void Of Harmony után természetesen a zseniális Still Of The Night feldolgozást kapták elő, ami újabb bizonyítéka annak, hogy az Alabama Thunderpussy számára nem ciki nyíltan felvállalni olyasmiket, amiken a stoner színtér jelentős része legfeljebb röhögni hajlandó. Olyan erővel dörrentették meg ezt a 20 éves klasszikus hard rock nótát, hogy az valami félelmetes. Lake és Larson persze nem bohóckodtak hegedűvonókkal a gitárnyakon, mint annak idején a dal videoklipjében Adrian Vandenberg, de az eredményre szerintem még David Coverdale is csak csettinteni tudott volna. Mondanom sem kell, Kyle itt is úgy énekelt, hogy nem hittem a fülemnek.

A rövidséget leszámítva – tokkal-vonóval sem játszottak többet 65-70 percnél – perfekt bulinak lehettünk szemtanúi. Nem tudom, látjuk-e még Magyarországon az Alabama Thunderpussyt, de annyi bizonyos, hogy aki most nem jött el megnézni őket, az nagyon sajnálhatja.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.