Shock!

november 12.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Whitesnake: Slip Of The Tongue

1128ws1Papíron a lehető legütősebb kombinációnak tűnik, ha a világ egyik legsikeresebb rockzenekarába hirtelen bekerül a világ egyik legvirtuózabb, legsokoldalúbb rockgitárosa, a gyakorlatban azonban nem feltétlenül lesz zökkenőmentes a folyamat – és bármilyen meglepő, a végeredmény sem feltétlenül lesz ínyére mindenkinek. Az épp huszonöt éves, a Whitesnake és Steve Vai együttműködéséből született Slip Of The Tongue-on mind a mai napig vitatkozik a zenekar tábora...

A Whitesnake látszólag nyerő helyzetben fordult rá a megasikereket hozó 1987-es nagylemez folytatásának munkálataira a hihetetlenül látogatott turné végeztével. Noha Vivian Campbell különböző zenei nézeteltérések – más források szerint anyagi viták – miatt a koncertek után otthagyta a turnécsapatot, David Coverdale különösebben nem esett kétségbe, hiszen Adrian Vandenberg személyében ideális szerzőtársra lelt: Rudy Sarzo basszer és Tommy Aldridge dobos státusza nem volt kérdéses, így az a döntés született, hogy négyesben készítik el a következő albumot, a turnéra pedig majd bevesznek egy másodgitárost.

megjelenés:
1989. november 18.
kiadó:
Geffen / EMI
producer: Mike Clink, Keith Olsen

zenészek:
David Coverdale - ének
Steve Vai - gitár
Adrian Vandenberg - gitár (nem játszik a lemezen)
Rudy Sarzo - basszusgitár
Tommy Aldridge - dobok
Don Airey, Claude Gaudette, David Rosenthal - billentyűk

játékidő: 46:47

1. Slip Of The Tongue
2. Cheap An' Nasty
3. Fool For Your Loving '89
4. Now You're Gone
5. Kittens Got Claws
6. Wings Of The Storm
7. The Deeper The Love
8. Judgement Day
9. Slow Poke Music
10. Sailing Ships

Szerinted hány pont?
( 33 Szavazat )

A munka gördülékenyen kezdődött: Coverdale és Vandenberg gyakorlatilag hetek leforgása alatt összerakta az új lemezanyagot, ám váratlanul beütött a krach, amikor Adriannek hirtelen súlyos kézproblémái támadtak: „Eleinte nem tudtam, mi lehet a gond, mert egyszerűen csak fájdalmaim voltak, amit millió különböző dolog okozhatott. Aztán vettem egy zongoraelméleti könyvet Amerikában, amiben különböző nyújtási gyakorlatok szerepeltek, és ez csak rontott az állapotomon. Több év alatt alakult ki egy összetett probléma: a megfeszített kéztartás miatt a légzésem is rendszertelenné vált, hiszen a gyors részeknél mindig felszívtam magam és visszatartottam a levegőt, és ezzel egyidejűleg a kezem is elkezdett fájni, ami aztán szépen elkezdett kisugározni a nyakamba és a hátamba is. A végén már egyszerűen nem tudtam fájdalom nélkül játszani a gitáron, pedig folyamatosan kaptam a különböző orvosi kezeléseket. Utána jött az akupunktúra: ezen a ponton még azt hittem, csak pár napig tartanak majd a gondjaim, és egyszerűen annyi lehet az okuk, hogy túl sokat gitároztam. Egy doki azt javasolta, tartsak pár hét szünetet. Így is tettem, de akkor már minden készen állt, szóval csak rám vártunk a stúdiózás megkezdésével, ami eléggé frusztrált... Az állapotom pedig egyre csak rosszabb lett. Végül apám révén került a látókörömbe egy holland doki, aki célirányosan zenészekre specializálódott. Elmentem hozzá, és egyből közölte: ne legyenek illúzióim, hosszú időt vesz majd igénybe a felépülésem."

1128ws4Adrian brutális ínhüvelygyulladása és az azzal összefüggő további egészségügyi gebaszok a lehető legrosszabbkor érték a zenekart, hiszen a leadási határidő ketyegett, a Geffen kiadó 1989 novemberére ütemezte be a következő album megjelenését – márpedig az anyag a cég egyik kiemelt projektjének számított. David Coverdale egyetlen szerencséje az volt, hogy a szakmában már istenként emlegetett Steve Vai éppen ekkor lépett ki David Lee Roth zenekarából: „Steve-et először a Crossroads filmben láttam 1986 körül. A Zappa-vonal nálam teljesen kimaradt, ugyanis a Hot Rats után már nem nagyon hallgattam Frank dolgait, az Alcatrazzról pedig lövésem sem volt. Emlékszem, néztem a filmet, és bámultam az ujjait. Ralph Macchio csak tátogott Ry Cooderre, de azt látni lehetett, hogy Vai tényleg igazából játszik, én meg csak annyit tudtam kinyögni, hogy jézusom... Már akkor is felmerült, hogy szívesen dolgoznék vele, de John Sykes persze kurvára hallani sem akart a dologról, én pedig úgy ítéltem meg, hogy egyszerűen nem éri meg még ezen is hadakoznom vele. Steve ráadásul ekkoriban került be David Lee Roth csapatába is. De nem felejtettem el, így aztán miután előállt a kényszerhelyzet, azt mondtam Adriannek: oké, akkor most felhívom Vait."

Az átmenet

1128ws6Bár a két anyag között ott volt még a remekbe szabott, korábban már felelevenített 1987-es album is, a kettős jubileum miatt a Slip Of The Tongue mellett mindenképpen érdemes szólni pár szót a Slide It In anyagról is, amiről talán lustaságom, talán Andor kolléga vérnyomásáért való aggodalmam miatt külön szerkesztői kérésre sem hoztam össze külön Klasszikushock-cikket.

Miért is az 1984-es lemez az átmenet, amit anno az ősfanok esetleg még, az újak pedig talán már elfogadtak az MTV-korszak hajnalán? Hát először is azért, mert ennek felvételeiben vett utoljára részt az első korszak kulcsfigurája, Micky Moody gitáros és a nem kevésbé meghatározó, de fejben már a Deep Purple-reunionnál járó Jon Lord billentyűcsászár. Ami a nagy Purple-összeborulást illeti, a projekt már annyira sínen lehetett ekkortájt, hogy Ian Paice eleve nem is vett részt a munkálatokban, helyette Cozy Powell került a képbe, aki másféle, nem kevésbé zseniális húzást biztosított az amúgy is direktebb, amerikaiasabb, groove-központúbb hangzás felé tolódó muzsikának. Bár emberi ellentétekről is szól a fáma, a dalokat meghallgatva teljesen nyilvánvaló, hogy nagyon komoly zenei nézeteltérések lehettek Coverdale, illetve Moody között, és Lord sem hiszem, hogy elégedett lett volna háttérszőnyeg-szállító és hangszerelés-színesítő státuszával a felvételek meghallgatása után. Az elválás tehát törvényszerű volt, a rajongói polémia pedig harminc éve folyamatosan tart, ugyanakkor mégsem nevezhetjük mostoha sorsúnak a Slide It Int, maximum a 1987 fényében.

Nem tudom, mennyire szerencsés hasonlat, ha az Aerosmith Done By Mirrorsát vetem össze a Permanent Vacationnel, mindenesetre a párhuzam helytálló lehet abból a szempontból, hogy a lemez alulértékelt. Másrészt viszont a Slide azért tartalmaz néhány, valóban közmegegyezéses klasszikust is (Slow An’ Easy, Love Ain’t No Stranger, Guilty Of Love vagy akár a címadó), amelyek a mai napig a repertoár részei, Tylerék viszont sosem rehabilitálták életművüknek a rossz emlékek miatt (is) ignorált ezen darabját. Nekem személy szerint a Standing In The Shadow a legnagyobb kedvencem, de a Gambler sejtelmes, egyáltalán nem nyilvánvaló nyitása is fantasztikus (igaz, az amerikai verziót a címadó nyitja, és ezt a dalt középre száműzték), és akárhonnan is, akármilyen sorrendben is nézem, dalok tekintetében abszolút tízpontos az anyag három évtized távlatából is, és ezt újabb három évtized után sem fogom másképp gondolni.

Érdekes játék az eredeti és az amerikai verziót összehasonlítani. Tudvalévő ugye, hogy Moody ugyan feljátszotta a gitársávokat Mel Galleyvel együtt, de a helyére érkező John Sykes további sávokat nyomott, illetve itt-ott újabb díszítések, szólók is bekerültek (itt érdemes megemlíteni az új basszer, Neil Murray és billentyűs, Bill Cuomo pluszban hozzátett apróságait is). Ennek köszönhetően a második változat úgy szól, mint az atom, igazi vájtfülűeknek való élmény – nem kisebbítve mindezzel persze a UK mix finomabb, melegebb tónusainak érdemeit sem. Őszintén szólva nem tudnék választani a kettő között, viszont pont emiatt nevezhetőek valóban átmenetinek ezen anyagok, amelyek egymás utáni végighallgatása is szerfelett jólesik a fülnek.

Pálinkás Vince

Steve ekkor már elkészült karrierje legmeghatározóbb albuma, a Passion And Warfare felvételeinek javarészével, ám ennek ellenére is sajátosan skizofrén helyzetben érezte magát ebben az időszakban: „Nagyon büszke vagyok mindarra, amit Dave-vel csináltam, de a vége felé már nagyon ott volt bennem a kényszer, hogy a saját zenémet játsszam. Létezik egy titkos hely legbelül, ahová akkor jutok el, ha a magam dolgaival foglalkozom, így egyszerűen nem várhatott tovább az ügy... Így aztán otthagytam Roth zenekarát, és felvettem a Passion And Warfare-t, de nem igazán rendelkeztem elképzelésekkel azt illetően, hogyan is turnézhatnék vele. Korábban akárhol játszottam, mindenütt karizmatikus frontemberek álltak mellettem a színpadon, így nem tudtam elképzelni, hogy kiállunk színtisztán instrumentális muzsikával, ahol hirtelen én kerülök a középpontba a koncerteken. Ebben a helyzetben futott be David és a Whitesnake ajánlata, ami rendkívül tiszta ügynek tűnt: a zene készen állt, az alapokat már rögzítették, csak a gitárrészek feljátszásához és a turnéhoz kerestek embert. Arra gondoltam: a Passion And Warfare-rel úgysem tudok turnéra indulni, azt viszont szeretem, ha rocksztárként bánnak velem, szóval ez egy fenomenális lehetőség. Gyakorlatilag azonnal igent mondtam Davidnek. Adrian Vandenberg zseniális gitáros, de akkoriban egyáltalán nem tudott hangszert venni a kezébe, ezért aztán tényleg minden egyes gitárrészt én nyomtam fel az anyagra."

Mindez roppant egyszerűen és simán hangzik, de a valóságban nem volt az: az album kapcsán a háttérben is elég komoly huzakodások mentek. Coverdale az elejétől fogva az 1987-es lemez producerével, Keith Olsennel akart dolgozni az új anyagon, ám a Geffen kiadó és a cég mindenható A&R-főnöke, John Kalodner inkább Mike Clinket erőltette, aki a Guns N' Roses Appetite For Destruction lemezével még a '87-es Whitesnake-anyagnál is nagyobb bombát hajított a rockzene világára. Végül kompromisszumos megoldás született: Clink és Olsen közösen állt neki a felvételek végső formába öntésének, ám a kiadó variálása és időhúzása miatt rengeteg felesleges munkát kellett elvégezniük. Olsen: „Már a '87-es lemez is igen zűrös körülmények között készült el, a Slip Of The Tongue pedig még nagyobb küzdelmek árán állt össze. Egy olyan album után kellett nekiállnunk a folytatásnak, ami több mint 15 millió példányban kelt el, és egy ilyen helyzetben mindenki túlgondol mindent. Tizennyolc hónappal előtte lefoglaltak a melóra, aztán a kitűzött időponttól kezdve még fél éven át lógtam a levegőben, mert John Kalodner úgy döntött, az lesz a legjobb a Whitesnake számára, ha bevonják a munkálatokba Mike Clinket is. Kalodner heavy rockosabb anyagban gondolkodott, és mindenről ő döntött. Hónapok mentek el a baszakodással, mire végre engem is lehívtak a stúdióba, aztán meghallgattam a dalokat: hé, ezek mind A-ban vannak, nem lesz ez így unalmas egy cseppet? Mike óriási hangmérnök, de nem zenész, és sokkal inkább intuitív módon dolgozik, nem pedig aggyal. Így aztán egy csomó meglévő demót és felvételt kellett átszerkesztenünk az én zenei szempontjaim szerint."

Olsen és Clink tehát heteken át rendezgette az elkészült felvételeket, és ugye bekerült a képbe Vai is, aki saját házistúdiójában, a The Mothershipben rögzítette a gitárrészeket a lemezhez. Olsen: „Ha egy ennyire jó zenész tűnik fel a színen, az megint fenekestől felforgatja a dolgokat, hiszen mindent köré kell felépíteni. Így aztán párszor nekifutottunk a lemeznek, mire összeállt a kép." Ez a kép viszont már menet közben sem volt mindenki ínyére. Vandenberg: „Végig Hollandiában tartózkodtam, miközben rögzítették a lemezt. Rendszeresen küldtek szalagokat az elkészült anyagokkal, aztán telefonon át is beszéltük ezeket, és mindig elég furcsa érzésem volt közben. Nagyon érdekesnek találtam, hogy egy olyan elképesztő gitáros és dalszerző színezte ki a vázlataimat, mint Steve Vai, de én a magam részéről biztosan sokkal inkább a klasszikus, dallamos blues rock-palettáról dolgoztam volna. Nagyon más a stílusunk, és én például biztosan nem nyomtam volna tele a lemezt ennyi gitársávval. Több teret, több levegőt kellett volna hagyniuk a dalokban, mert így egyszerűen túl sok minden történik egyszerre, de hát Steve ezeket a túlpörgetett gitárrészeket szereti. Amikor a dalokat írtam, bluesosabbnak szántam őket, és ha jelen vagyok a felvételeknél, biztosan jobban is hasonlított volna a végeredmény a '87-es albumhoz."

1128ws2

Márpedig Vai nem hazudtolta meg magát: Olsen utólagos elmondása szerint egyes dalokba nem kevesebb mint harminc (!) különböző gitársávot erőltetett bele, és ugyan mind a producer, mind a frontember tett rá célzásokat, hogy ez így talán egy cseppet túlzás lesz, a kocka el volt vetve. Az idő szorította a csapatot, Steve pedig még megzabolázhatatlansága ellenére is a lehető legjobb zenész volt, akit csak megkaphattak – ebben a helyzetben egyszerűen senkinek sem volt más választása. Coverdale: „Mire Steve bekerült a képbe, a zene már készen állt, neki már csak a saját szájíze szerint fel kellett játszania az anyagot, viszont sosem nyílt alkalmunk közösen dalokat írni, és így az sem derülhetett ki maradéktalanul, mire lennénk igazából képesek közösen. Steve-nek tetszettek a számok, és inspiráló feladatot jelentett számára feljátszani őket, de ha több időnk van, biztos, hogy nem lett volna ennyire túlcicomázott az anyag. Szívesen dolgoztam volna vele sokkal érzelemgazdagabb témákon, de mindössze három hónapunk volt a leadásig, így nem jutott idő ilyesmikre. Egyszerűen nem tudtunk megállni és átgondolni az egész koncepciót – csakis annyi volt a lényeg, hogy elkészüljünk." Rudy Sarzo: „A felvételek során megváltozott a lemez eredeti koncepciója, és ez elsősorban Vai csatlakozásának volt köszönhető. Szerintem Steve egy olyan szintre juttatta a lemezt, amire a Whitesnake-tábor nagyobbik része még nem állt készen – de ettől függetlenül óriási munkát végzett, és megtalálta az egyensúlyt. Hozzáadta a saját egyéniségét a zenéhez, de az ettől még megmaradt Whitesnake-nek."

Érdekesség, hogy Coverdale két régi kollégát is meghívott a felvételekhez: Glenn Hughes háttérvokálozott több dalban, és ugyan csak három dalban használták fel a témáit – jellemzően még azt illetően sem egyértelműek a források, hogy melyikekben... –, a beugrásért kapott pénz és a munka jelentette ösztönzés együttesen elegendőnek bizonyult számára ahhoz, hogy végre elkezdje összekaparni magát súlyos drogproblémáiból. Don Airey szintén több dalban is felbukkant, de az ő összes témáját sem használták fel.

1128ws5Az album kínkeserves rohammunkában, de végül csak összeállt a végső leadási határidőre, ám Coverdale-re további viták vártak. Noha a csapat – a '87-es Here I Go Again- és Crying In The Rain-változatok sikerén felbuzdulva – ismét leporolt egy régi Whitesnake-sikerdalt az anyagra, az énekes nem akart mindenáron a Ready An' Willingről újravett Fool For Your Lovingra építeni, és az első pillanattól fogva az epikus Judgement Dayt szánta felvezető kislemeznek. A David Geffen bizalmi emberének számító Kalodner azonban hallani sem akart a dologról, és mivel alapvetően nála volt a pénzcsap meg a kormányrúd, Coverdale végül beadni kényszerült a derekát: „Nagy hiba volt, amikor hagytam magamat rábeszélni arra, hogy a Fool For Your Loving újravett változata legyen a felvezető kislemez. Végeztünk egy piackutatást, amiből egyértelműen lejött, hogy a rádiók folyamatosan nyomnák a Judgement Dayt. Aztán miután végeztünk a munkával, lejöttek a Record Plantbe a kiadó erős emberei, így Kalodner, Ed Rosenblatt és Marco Babineau, de ott volt a saját menedzserem meg egy pár rádiós arc is, szóval csupa olyan figura, akiknek adtam a véleményére. Egyöntetűen közölték velem, hogy hiba lenne a Judgement Dayjel nyitni. Nemcsak engem, hanem a zenekart is feldühítette ez a döntés, és azóta is sajnálom, hogy így alakult. Nem kétséges, hogy az ötlet Kalodnertől származott, aki azt gondolta, hogy valami olyasmi sül majd ki a dologból, mint a '87-es albumnál az újravett Here I Go Againből." A Slip Of The Tongue végül 1989. november 18-án került a boltokba.

Mivel számomra a Whitesnake elsősorban az MTV-s korszak arénarockját jelenti, nem pedig a korai, öregesebb, patinásabb blues rockot (amit amúgy szintén nagyon szeretek), én soha nem éreztem óriási törésnek ezt a lemezt az életműben. Amikor tizenéves fejjel, a mainál jóval kisebb rálátással és kevésbé vájt füllel megismerkedtem vele, egy pillanatig sem értettem, mi vele a gond: én csakis óriási dalokat hallottam rajta. Tény, hogy Vai szuperszonikus megszólalása, azonnal, egyetlen pengetésből bármilyen körülmények között beazonosítható játéka átformálta a bandát, ez már akkor is nyilvánvaló volt – viszont ezen a ponton szeretnék emlékeztetni mindenkit, hogy az 1987-es lemezt sem uralja kevésbé John Sykes soundja és játéka, mint a Slip Of The Tongue-ot Vaié. Ja, hogy Vai másképp játszik, mint Sykes? Ez kétségtelen, viszont mint ebből is kitalálhatod, ma sem gondolom úgy, hogy túlságosan is ránőtt volna a lemezre. Igen, az egyes Blue Murder sokkal inkább beillett a 1987 folytatásának, mint a Slip. Igen, Vai telepakolta a dalokat bonyolult finomságokkal, amiknek köszönhetően az még évek után is képes újat mutatni. Igen, sokkal hidegebben, szúrósabban, kevésbé hagyományosan szólózott, mint bármelyik elődje. Viszont ezzel együtt sem vett el jottányit sem a dalok erejéből, és ez itt a lényeg...

1128ws3Mert bizony a Slip Of The Tongue tele van óriási dalokkal. A sodró Slip Of The Tongue nyitás, a kirobbanó Cheap An' Nasty, a jellegzetesen coverdale-i, sikamlós utalásokkal telített Kittens Got Claws vagy az elegáns, mégis szilaj húzású Wings Of The Storm bizony igazi gyöngyszemek, minden szempontból méltóak a banda nevéhez, akárcsak a régebbi érát idéző Slow Poke Music. Kétségtelen, hogy a csapat modernebb módon szólt Steve-vel, mint akárkivel előtte (sőt, az igazat megvallva ez a negyedszázados lemez futurisztikusabb a banda legutóbbi két nagylemezénél is), de a kollaboráció cseppet sem tűnt erőltetettnek: Vai hozzátette a magáét a zenéhez, ami így pontosan úgy szólt, mint ahogyan az ember elképzelné a Whitesnake-et Steve Vaijal. Micsoda meglepetés, nem igaz? Mindez egyébként pont a Fool For Your Loving átértelmezésénél érhető leginkább tetten, ami minden ízében őrzi az eredeti hangulatát, ám sokkal erőteljesebben, korszerűbben, dinamikusabban szól annál.

Persze igazságtalanság lenne nem megjegyezni, hogy sok ősrajongó nem kizárólag Vai futurisztikus gitározását kifogásolta, hanem magát az anyagot is, mondván, a Whitesnake ekkorra gyakorlatilag teljesen amerikanizálta magát, és Coverdale hangját leszámítva semmi sem emlékeztetett már a brit gyökerekre. Erre általában a Now You're Gone és a The Deeper The Love jelentette a példát, és tény, hogy sem előbbi kirobbanó, refréncentrikus rádiórock-himnusza, sem utóbbi szinte AOR-finomságú lírája nem szerepelhetett volna a tíz évvel korábbi lemezeken – viszont ettől még simán az anyag legjobb darabjai közé tartoznak... Ha pedig valaki a gyökerekre kíváncsi, annak csakis a Judgement Dayt tudom ajánlani, amely egyértelműen a Led Zeppelin Kashmirjának nyomán született, ám a stadionrock-éra követelményeinek megfelelően élesztette újjá ezt az epikus megközelítést. Utóbbi számomra nemcsak a lemez, de egyben a Whitesnake történetének egyik legjobb száma is, elképesztő erő és drámaiság rejlik benne. A Sailing Ships lírája pedig stílusát tekintve is simán odatehető a korai balladák mellé.

Kár lenne tagadni, hogy Vai jelenléte csak még inkább felpörgette a lemez iránti várakozásokat, így a Slip Of The Tongue iránt eleinte óriási kereslet mutatkozott: az album az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában egyaránt a tizedik helyen kezdett, és világviszonylatban mindössze egy hét alatt átlépte az egymilliós eladási példányszámot. A kritikák azonban nagyon vegyesek voltak, és a rajongói reakciók is váratlanul érték Coverdale-t: a sajtóban visszatérő bírálatként jelentkezett, hogy Vai sajátos játékának semmi köze a banda tradícióihoz, és a gitárhős egyszerűen megfojtotta a lemezt. A táborból is sokan osztották ezt a véleményt, különös tekintettel a '87 előtt érkezett hívekre, akik még a blues rockos vonalon ismerték meg a Whitesnake-et. A Fool For Your Loving kislemez eközben Kalodner várakozásai alatt maradt: a dal ugyan bekerült az amerikai Top 40-be, de Nagy-Britanniában meg sem közelítette az eredeti változat sikereit.

1128ws7

Vandenberg ekkorra végre meggyógyult, és a koncertpróbákra már ismét tökéletes kondícióban csatlakozhatott társaihoz 1989 végén. A zenekar februárban teltházak előtt kezdte meg a Liquor & Poker fedőnevű arénaturnét az Egyesült Államokban 1990 februárjában, az idő nagyrészében egy frissen áttört szupergroup, a Neal Schon, Jonathan Cain és John Waite nevével fémjelzett Bad English vendégeskedése mellett. A koncertek látogatottságán nem látszott, hogy a lemez megosztotta a közönséget: a Vaijal kiálló Whitesnake-et mindenki látni akarta, így a nézők özönlöttek a bulikra. Ekkor már kitűzték a Passion And Warfare megjelenési dátumát is, Coverdale pedig gáláns módon megadta Steve-nek, ami kijárt neki: a gitárhős a koncerteken rövid önálló blokkban adhatott ízelítőt a kiadásra váró anyagból. Hazugság lenne ugyanakkor azt állítani, hogy a Whitesnake-tábor egyöntetűen vevő lett volna Vai elvont megközelítésére, pláne, hogy a gitáros jelenlétének hatására Vandenbergben is feléledt a versenyszellem, és a korabeli kritikák szerint a két zenész gyakorlatilag egymás lejátszásán igyekezett a koncerteken – aminek végső soron a dalok látták kárát.

A csapat kifelé persze azt alapvetően azt kommunikálta, hogy minden rendben van, és soha nem voltak még ennyire jók, ám bizonyos korabeli interjúkat elolvasva az embernek tényleg a feje tetejéig szalad a szemöldöke... „Ha vége ennek a turnénak, komolyan át fogom gondolni, akarok-e még egyszer más gitárossal az oldalamon játszani", nyilatkozta például Vandenberg. „Rengeteg gitárosnak hatalmas egója van, ha közös munkára kerül sor, ami rólam nem igazán mondható el, így az emberek emiatt gyakran az én rovásomra akarnak előnyt kovácsolni a maguk számára: baromi sokat játszanak a színpadon, és hihetetlenül hangosak is... Steve-vel nagyszerű együtt dolgozni, mert döbbenetes zenész és nagyszerű fickó, de bizonyos dolgok nem úgy mennek most a zenekarban, ahogyan azt igazán szeretem. És ez sok szempontból ízlés kérdése. Egyszerűen nem abban a formában kerültek fel a lemezre a dalok, ahogyan azt előzetesen elképzeltem, és élőben sem úgy játsszuk őket, ahogyan magamtól megcsináltam volna. Steve elképesztően jó, de ha nem fekszik neked a stílusa, kemény tud lenni. Csak egyszer élünk, szóval azok után, amin átmentem ezzel a lemezzel és turnéval, tényleg át kell értékelnem magamban a dolgokat, azzal együtt, hogy Daviddel biztosan dolgozom még közösen. A Slip Of The Tongue ettől még persze egy remek lemez, ami kissé talán megelőzte a korát, de mindenképpen új szintet jelent a rockban. Csak az a kár, hogy így Steve is elveszített egy kicsit az egyéniségéből, meg a Whitesnake is. Steve remekül passzolt David Lee Roth meg Frank Zappa zenekarába, mert ebbe a villantós iskolába tartozik, a Whitesnake viszont a bluesról szól, én pedig elsősorban épp ezért léptem be ide."

1128ws9Ismétlem: Vandenberg mindezt nem a turné után, netán évek távlatából, hanem közben nyilatkozta, méghozzá úgy, hogy párhuzamosan igyekezett hangsúlyozni az emberi oldalon tagadhatatlanul meglévő jó viszonyokat. „Tök jól kijövünk Steve-vel, nagyon kedvelem őt emberként, de több időt töltök Daviddel, Rudyval és Tommyval, mert Steve-nek rengeteg dolga akad a szólólemeze promóciójával, és gyakorlatilag saját életet él a turnén. És ez ugyan nem okoz konfliktusokat, de biztosan nem használ annak a képnek, ami a bandáról él az emberek fejében. A Whitesnake ugyanis egy igazi zenekar, nem pedig öt ember, akik egymás mellett intézik a saját ügyeiket. De a másik oldalon meg ott van az is, hogy Steve révén a zenekar még kurrensebbnek, még aktuálisabbnak tűnik." A felszínen megjelent repedésekre hívta fel a figyelmet az is, amikor személyesen Tom Cruise unszolására befutott egy felkérés Coverdale-hez Hollywoodból, hogy szerepeljen a Mint a villám (Days Of Thunder) című autóversenyzős film soundtrackjén, és az énekes nem a zenekarral rögzítette a Hans Zimmer, Trevor Horn és Billy Idol (!) által megírt, egyébként tízpontos The Last Note Of Freedom dalt, hanem szólóban...

A The Deeper The Love és a Now You're Gone révén két újabb kislemezsikert is a tarsolyában tudó Whitesnake az év augusztusában főattrakcióként lépett fel a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon, ahol természetesen még inkább Vai állt a fókuszban, hiszen a pár héttel korábban megjelent Passion And Warfare forradalmi jelentőségű kinyilatkoztatásnak bizonyult a rockgitározás történetében, és ezzel párhuzamosan villámgyorsan minden idők legsikeresebb instrumentális gitáralbuma is lett. A mintegy 75 ezer ember a mennybe menesztette a bandát, a szaksajtó azonban brutálisan lehúzta a koncertet, és minden idők legpocsékabb doningtoni headliner-bulijaként aposztrofálták azt. (A felvétel pár éve hivatalosan is kijött DVD-n, és mai fejjel persze hatalmas baromságnak tűnik minden fika vele kapcsolatban, a zenekar elképesztő formában nyomult – persze tény, hogy Vaijal fényévekre voltak a békebeli, Marsden / Moody-érás blues rocktól.) Ekkorra maga David is besokallt egy kissé a sajátos helyzettől, és miután a banda Japánban, két bődületes teltházat hozó budokanos bulival befejezte a turnét, amelynek során több mint egymillió embernek játszottak, megszületett a döntés: a Whitesnake pihenőre vonul.

1128ws8

Ekkor még szó sem volt feloszlásról – a banda történetének vége akkor vált nyilvánvalóvá, amikor 1991 végétől egyre többen kezdtek suttogni arról, hogy Coverdale Jimmy Page-dzsel dolgozik egy új projekten. Persze senkitől sem vált el haraggal, Vai pedig eleve menni akart a turné végén: „Ma is úgy gondolom, hogy óriási lehetőség volt egy nagyszerű zenekarral együtt nyomni azt a zenét, és királyként körbeturnézni a világot, de Steve Vai nem csak ebből áll. Hosszabb távon a szólómuzsikám volt számomra a legfontosabb, és nem is terveztem a Whitesnake-ben ennél több időt eltölteni. A Passion And Warfare pár hónappal a Slip Of The Tongue után jött ki – előzetesen azt hittem, megveszi majd kábé tíz ember, de ehhez képest gyakorlatilag azonnal bearanyozódott. Ezek után semmiképpen sem tehettem meg, hogy nem készítek további önálló albumokat. Nagyon élveztem a Whitesnake-ben eltöltött időt, de a saját zenei hangom azért nagyban eltért attól a vonaltól. Pontosan tudtam, hogy ha a turné befejeződik, én is veszem a kalapomat. A Whitesnake pedig alapvetően David Coverdale-t jelenti." Aki azonban a következő években meglehetősen lesújtóan nyilatkozott a Slip Of The Tongue-éráról. „Vai úgy kicsicsázta a lemezt, mint egy karácsonyfát, én meg hagytam magamat sodortatni az árral", mondta pár évvel később. „Maguk a dalok technikailag tökéletesek, de mindaz, ami a Whitesnake-et Whitesnake-ké tette, azaz a hangom, a nagy érzelmek és a mélység teljesen háttérbe szorult vagy eltűnt. Ha manapság megnézek egy akkori videófelvételt vagy meghallgatok egy rögzített koncertet, mindig csodálkozom, honnan tudta a közönség, éppen melyik dal szó... Steve nagyon rendes ember és hatalmas gitáros, de még a legjobb indulattal sem lehetne rá azt mondani, hogy dalközpontúan játszik."

1128ws10Tény, hogy a Slip Of The Tongue a mai napig megosztja a közönséget: a korai Whitesnake rajongói többnyire tiszta szívükből utálják, én azonban nem egy és nem két olyan embert is ismerek, akiknek ez a lemez az etalon a bandától, természetesen épp Vai hipermodern játéka és a sajátos hangulat miatt. Épp ezen ellentmondásosság miatt él a köztudatban sikertelen anyagként a lemez, ez azonban nagyon távol áll a valóságtól: az album eladásai világszerte közelítették a 4 millió példányt, vagyis tény, hogy a 1987 eredményeit nem sikerült reprodukálni vele, viszont még ettől függetlenül is a banda második legsikeresebb anyagának számít, nagyjából megosztva ezt a pozíciót a Slide It Innel. Mára pedig természetesen azért Coverdale is megbékélt vele: „Sokáig úgy éreztem, hogy a lemezből hiányzott az igazi Whitesnake-érzés, de az évek során számtalan ember biztosított róla, hogy ezzel együtt is nagyon szereti a lemezt. Így aztán ma már én is maradéktalanul elismerem, hogy a Slip Of The Tongue az életművünk fontos darabja, és őszintén szólva sokkal jobban is szeretem manapság, mint annak idején. Egy kihívásokkal és akadályokkal teli időszak terméke volt az a lemez, de hát senki sem állította, hogy sikeresnek lenni könnyű..."

A Slip Of The Tongue nem hétköznapi album, sok szempontból valóban kilóg mind a Whitesnake életművéből, mind a korszak stadionrock-lemezei közül. Viszont ettől függetlenül is érdemes vele megismerkedni, mert tele van óriási dalokkal, Vai pedig a rossz nyelvek véleményével szemben egyáltalán nem mészárolta le rajta a banda zenéjét. Tény, hogy belevitte saját magát is – de hát most őszintén, a világ egyik legjobb gitárosáról beszélünk, talán az lett volna a normális, ha szolgaian, egy az egyben, session-muzsikusként felnyomja, amit Vandenberg kitalált? Ugyan már... Ez az album pont úgy jó, ahogy van.

 

Hozzászólások 

 
+5 #19 Palinkas Vince 2014-12-01 21:29
Idézet - queensryche999:
Idézet - Palinkas Vince:
"Szerelmes" dolgai? :) A régi WS, sőt a Purple éra óta nyomja a témát, a későbbi érában éppen hogy visszavett belőle.


Ezzel elsősorban a george által említett 1997-es Loveland lemezre utaltam, ami töményen az.


Elnézést, rám fér egy szövegértelmezé si kurzus: én Covira gondoltam, te meg Sykesra
Idézet
 
 
+1 #18 queensryche999 2014-12-01 11:56
Idézet - Palinkas Vince:
"Szerelmes" dolgai? :) A régi WS, sőt a Purple éra óta nyomja a témát, a későbbi érában éppen hogy visszavett belőle.


Ezzel elsősorban a george által említett 1997-es Loveland lemezre utaltam, ami töményen az.
Idézet
 
 
#17 kamikaze 2014-12-01 11:47
Idézet - Palinkas Vince:
Hát azért azzal sokan vitatkoznának, hogy az említett 2 nóta töltelék-e :) Konkrétan a Slow Poke Music az egyik kedvencem, a Cheapnek meg állat a húzása. Asszem meg is hallgatom hazafelé a lemezt

Éppen ezért hangsúlyoztam, hogy a közvetlen előzmény (az 1987) tekintetében tartom annak. Pedig nagyon biztatóan indul az album, aztán a 2. tracknál már megtört a lendület és visszarepültünk kb. 1981-be. Mi a franc ez, válogatáslemez, kiadatlan dalokkal? Majd a Fool For Your Loving-gal meg is érkezett egy régi nóta. A Now You're Gone új hang, már már amcsi AOR, ahogy a Deeper is. A lemez viszont (a címadó után) csak a Kittens Got Claws-szal indul be igazán, de a Slow ismét a régi stílust képviseli. Ezért hiába jó a záró Sailing Ships, csak marad valami pici hiányérzet az album végighallgatása után, ami a fentiek miatt sajnos nem egységes. Sok rajta egyszerre a 3-féle irányzat. A kezdeti éra populáris blues-rockja (1989-ben!, újra felmelegítve), a hard rock és a dallamos amcsi rockzene, ezeket csak Vai játéka fogja össze. És akkor még a sound radikális megváltozását nem is hoztam szóba. Pedig bírom Vait, itt is szenzációs amit és ahogy játszik, csak hát ott van a ,,de". Még a Slide It In is a maga ,,átmeneti" (ez jó!) stílusával kerekebb, egységesebb album.

(Off. A Strangers In The Night lesz valamikor? :))
Idézet
 
 
#16 Palinkas Vince 2014-12-01 10:40
Idézet - kamikaze:
Idézet - george:
A Slip-nél már tényleg elhitte Coverdale, hogy neki a Bon Jovi-val kell versenyeznie

Így lehet, de ezzel együtt is a lemez jó! Abban látom inkább a ,,hibát", hogy a dalok nagyon különböző karakterűek, csak az köti össze őket, hogy egyidőben játszották fel. Vagyis az album nem olyan egységes, mint pl. az 1987 vagy a Slide It In volt. Azok természetes fejlődés eredményeként születtek, ezen meg kissé érződik a tanácstalanság, hogy akkor most merre? Van ugye rajta a '87 folytatásának is beillő címadó, vagy a Wings Of The Storm, a kiváló Judgement Day és a Sailing Ships, az új hang, az amerikanizált The Deeper The Love és a Now You're Gone, a többi viszont visszalépés kb. a '80-as évek elejére: a Cheap An' Nasty és a Slow Poke Music ezidőtájt náluk már töltelékek voltak, és a Fool For Your Loving-ot is kár volt felmelegíteni. Ezeket csak Vai szuperszonikus játéka és Covi zsenije menti meg a középszerűségtő l. Persze lehet azt mondani, hogy de hát a Crying In The Rain (benne azzal az istenkirály szólóval, atyaég!) és a Here I Go Again is régebbi nóta volt, de azok teljesen új életre keltek Sykes keze alatt és beleillettek az akkori koncepcióba. Itt viszont jobb lett volna, ha már teljes egészében a modernebb vonalat folytatják és egyértelműsítik az új irányt. Félreértések elkerülése végett, Vai kiváló munkát végzett, de igazából ő nem ide való. A Passion And Warfare a maga kategóriájában sokkal izgalmasabb album, na tőle az az igazi klasszikus! Ezekkel együtt is a lemez nálam a banda 3. legjobb kiadványa, és ez esetben sajnos igaz az a mondás, hogy régen minden jobb volt, de Covi az biztosan!


Hát azért azzal sokan vitatkoznának, hogy az említett 2 nóta töltelék-e :) Konkrétan a Slow Poke Music az egyik kedvencem, a Cheapnek meg állat a húzása. Asszem meg is hallgatom hazafelé a lemezt
Idézet
 
 
#15 Palinkas Vince 2014-12-01 10:30
Idézet - queensryche999:
Idézet - george:
(...hozzáteszem,hog y én óriási Sykes fan vagyok...sajnos számomra itt énekel David utoljára csúcsformában...aki a 1987 folytatását keresi:Blue Murder I,vagy Nothing but trouble...de igazából minden John Sykes,még a "pussy" szerelmes lemez,a Loveland is tökéletes:)....ami ebben a témában még fantasztikus,ig az az első hangtól az utolsóig lopás:Voodoo Circle:More than one way home...David Readman-el....igaz,ők be is vállalták,hogy ez az ő 1987 part ll lemezük:)


Bár nálam a "szerelmes" dolgai kevésbé működtek/nek, minden mással egyetértek. Sykes egy géniusz, a valaha született egyik legjobb hard rock gitáros, ezt nagyon komolyan mondom. Van benne valami, amit nem lehet pusztán technikával és gyakorlással elérni. A kitartott hangjai is, te jó ég! Épp ezért fájó, hogy nagyon rég jelentkezett lemezzel.

(A cikket még nem volt időm elolvasni, hamarosan sort kerítek rá...)


"Szerelmes" dolgai? :) A régi WS, sőt a Purple éra óta nyomja a témát, a későbbi érában éppen hogy visszavett belőle.
Idézet
 
 
-1 #14 bogar 2014-11-30 06:59
Ne legyen félreértés! Szeretem a Sykes érát a WS történelmében, de nem gondolom, hogy Sykes = 1987.
Ennyi.:-)
Idézet
 
 
+1 #13 george 2014-11-30 04:17
Idézet - kamikaze:
Idézet - queensryche999:
Hát ide konkrétan ketten írtuk, hogy szeretjük. Ha ez kultusz, ám legyen.

Egyébként a dolog nagyon egyszerű, ha Covi pályafutása egészét nézzük: ő a legnagyobb sikereit akkor érte el, amikor a gitárosok is kivételes tehetségek voltak mellette, főleg mint szerzők, de gyakran mint előadók is. Magyarán Blackmore és Sykes is olyan kaliberű nótákat írt neki (ill. vele), amiből aztán évtizedekig megvolt a hírnév (Burn, Mistreated, You Fool No One, Stormbringer, Soldier Of Fortune, Still Of The Night, Bad Boys, Is This Love, Give Me All Your Love), és persze a többi daluk (a ,,körítés") is átlagon felüli volt. Ez a WS más gitárosairól (Moody, Marsden, Galley, Vandenberg, Aldrich) akik szerzők is voltak, nem mondható el, ezért lehet a máig tartó Sykes kultusz. Douggal is megvolt az esély, aki eleinte próbált az 1987 vonalán maradni (elég csak meghallgatni a Live ... In The Shadow Of The Blues 4 bónusz stúdió felvételét, melyek csont nélkül ráfértek volna a Good To Be Bad-re), csak hát Daviden úszott el nagyrészt a lehetőség. Valószínűleg nem akart már nagyon hard rockot énekelni. Így is csoda, hogy a Restless Heart utáni önkéntes nyugdíjbamenete lét követően még egyáltalán feltámadt. :)

Ennyi,köszönöm, pontosan összefoglaltad, amit én is gondolok erről a témáról!
Idézet
 
 
+1 #12 kamikaze 2014-11-30 00:56
Idézet - queensryche999:
Hát ide konkrétan ketten írtuk, hogy szeretjük. Ha ez kultusz, ám legyen.

Egyébként a dolog nagyon egyszerű, ha Covi pályafutása egészét nézzük: ő a legnagyobb sikereit akkor érte el, amikor a gitárosok is kivételes tehetségek voltak mellette, főleg mint szerzők, de gyakran mint előadók is. Magyarán Blackmore és Sykes is olyan kaliberű nótákat írt neki (ill. vele), amiből aztán évtizedekig megvolt a hírnév (Burn, Mistreated, You Fool No One, Stormbringer, Soldier Of Fortune, Still Of The Night, Bad Boys, Is This Love, Give Me All Your Love), és persze a többi daluk (a ,,körítés") is átlagon felüli volt. Ez a WS más gitárosairól (Moody, Marsden, Galley, Vandenberg, Aldrich) akik szerzők is voltak, nem mondható el, ezért lehet a máig tartó Sykes kultusz. Douggal is megvolt az esély, aki eleinte próbált az 1987 vonalán maradni (elég csak meghallgatni a Live ... In The Shadow Of The Blues 4 bónusz stúdió felvételét, melyek csont nélkül ráfértek volna a Good To Be Bad-re), csak hát Daviden úszott el nagyrészt a lehetőség. Valószínűleg nem akart már nagyon hard rockot énekelni. Így is csoda, hogy a Restless Heart utáni önkéntes nyugdíjbamenete lét követően még egyáltalán feltámadt. :)
Idézet
 
 
+2 #11 george 2014-11-29 23:46
Sykes folyamatosan dolgozott,vagy 5 lemezt kiadott,igaz mindet csak Japánban:(......fizettem is értük eleget(import cd)....+játszott a Thin Lizzy-vel....One night only...hihetetlen tűzijáték,Tommy ,Marco...de igazatok van,a pasi nem egy Portnoy....várom az új lemezt...talán már jövőre jön:):):)
Idézet
 
 
+2 #10 Charlie Firpo 2014-11-29 23:25
Az azért vicces, hogy a fekete-fehér csoportképen Tommy Aldridge a legmagasabb :) Vajon mekkora sámlival érték el ezt a "csodát"? :D
A lemez egyébként zseniális, abszolút kedvenc.

OFF: Danzig 4-ről lesz hasonló megemlékezés?
Idézet
 
 
+5 #9 queensryche999 2014-11-29 23:19
Idézet - bogar:
Engem már egy kicsit zavar ez a Sykes kultusz.


Hát ide konkrétan ketten írtuk, hogy szeretjük. Ha ez kultusz, ám legyen. :P
Komolyra fordítva: szerintem méltán népszerű, én legalábbis nem gondolom "túlértékelt" zenésznek. Szóba került a WS és a gitárosok kapcsolata: az 1987-es lemez Sykes-ra épült. Nem is lehetett másképp, mert a WS eleve gitárközpontú, a gitár hozza a riffeket, dallamokat - David mellett természetesen - és ezen témák nagy részét (ha nem is mindet) Sykes írta. Erről Ádám is megemlékezett annak idején:
"Akárhogyan is, a jelenlegi Whitesnake számára is a '87-es mestermunka jelenti a kiindulópontot (ez mind a Good To Be Baden, mind a Forevermore-on egyértelműen hallatszik). A másik, hogy akár bevallja David, akár nem, ez a lemez bizony elsősorban Sykestól lett olyan, amilyen: a két Blue Murder album vagy a gitáros későbbi szólóalbumai hallatán akárki meggyőződhet róla, mekkora szerepet játszott John a Whitesnake csúcsra katapultálásába n"

Idézet - bogar:
Erről már mindenféle teóriát hallottam, de szerintem az alapvető ok az, hogy nem volt benne egy DC szintű énekes.
(Blue Murder)

Érdekes ez is. A hangszín/karakter persze ízlés dolga, de amit ez az ember gitáros létére énekesként "leművelt", az megint csak elképesztő. Nagyon jól énekel. Megkockáztatom, hogy az első Blue Murder lemez dalait jobban megoldja, mint Coverdale tette volna. Olyan magasakat is kiénekelt - és nem volt még digitális technika -, amikkel bizony David baja is jó eséllyel meggyűlt volna.

Az inaktivitásról:

Sykes nehéz ember lehet, plusz nem kicsit perfekcionista és hát mégiscsak egy művész. De már készül az új anyag, ha nincs már most kész...
Idézet
 
 
+3 #8 queensryche999 2014-11-29 22:32
Ez megint szuperinformatí v volt, köszönet!
Idézet
 
 
+4 #7 bogar 2014-11-29 20:12
Engem már egy kicsit zavar ez a Sykes kultusz. Valahogy mindenki a gitárosokkal köti össze a WS-t, pedig van ott egy DC is! Ez valóban egy megosztó album lett, ezért "csak" 4 millió fogyott el belőle, Vai egy művész, aki nem illett ide, de elvben lehetett volna ez egy jó kombináció.

Sykes összehozta a Blue Murder-t, de kereskedelmileg nem lett sikeres. Erről már mindenféle teóriát hallottam, de szerintem az alapvető ok az, hogy nem volt benne egy DC szintű énekes. Sykes nem sztártípus, fenomenális dalszerző és gitáros, de nem olyan karizmatikus figura, hogy elvigyen egy zenekart a hátán.
Az meg, hogy az elmúlt 25 évben kb. annyi zenét adott ki, mint Axl megint érdekes, csak ugye Axl egy fasz, Sykes meg egy meg nem értett zseni.

Egy kicsit kusza lett, de remélem, hogy érthető, amit akartam írni.

Magát a cikket élvezettel olvastam, de úgy érzem, hogy a ritmusszekcióró l elfelejtkezett a szerző! Rudy és Tommy tanítanivaló módon kezelik a hangszereiket és kettejük játékában is sok apró finomság van, amire fel lehet kapni a fejet!
Idézet
 
 
+4 #6 kamikaze 2014-11-29 16:07
Idézet - george:
A Slip-nél már tényleg elhitte Coverdale, hogy neki a Bon Jovi-val kell versenyeznie

Így lehet, de ezzel együtt is a lemez jó! Abban látom inkább a ,,hibát", hogy a dalok nagyon különböző karakterűek, csak az köti össze őket, hogy egyidőben játszották fel. Vagyis az album nem olyan egységes, mint pl. az 1987 vagy a Slide It In volt. Azok természetes fejlődés eredményeként születtek, ezen meg kissé érződik a tanácstalanság, hogy akkor most merre? Van ugye rajta a '87 folytatásának is beillő címadó, vagy a Wings Of The Storm, a kiváló Judgement Day és a Sailing Ships, az új hang, az amerikanizált The Deeper The Love és a Now You're Gone, a többi viszont visszalépés kb. a '80-as évek elejére: a Cheap An' Nasty és a Slow Poke Music ezidőtájt náluk már töltelékek voltak, és a Fool For Your Loving-ot is kár volt felmelegíteni. Ezeket csak Vai szuperszonikus játéka és Covi zsenije menti meg a középszerűségtő l. Persze lehet azt mondani, hogy de hát a Crying In The Rain (benne azzal az istenkirály szólóval, atyaég!) és a Here I Go Again is régebbi nóta volt, de azok teljesen új életre keltek Sykes keze alatt és beleillettek az akkori koncepcióba. Itt viszont jobb lett volna, ha már teljes egészében a modernebb vonalat folytatják és egyértelműsítik az új irányt. Félreértések elkerülése végett, Vai kiváló munkát végzett, de igazából ő nem ide való. A Passion And Warfare a maga kategóriájában sokkal izgalmasabb album, na tőle az az igazi klasszikus! Ezekkel együtt is a lemez nálam a banda 3. legjobb kiadványa, és ez esetben sajnos igaz az a mondás, hogy régen minden jobb volt, de Covi az biztosan!
Idézet
 
 
+3 #5 queensryche999 2014-11-29 12:24
Idézet - george:
(...hozzáteszem,hog y én óriási Sykes fan vagyok...sajnos számomra itt énekel David utoljára csúcsformában...aki a 1987 folytatását keresi:Blue Murder I,vagy Nothing but trouble...de igazából minden John Sykes,még a "pussy" szerelmes lemez,a Loveland is tökéletes:)....ami ebben a témában még fantasztikus,ig az az első hangtól az utolsóig lopás:Voodoo Circle:More than one way home...David Readman-el....igaz,ők be is vállalták,hogy ez az ő 1987 part ll lemezük:)


Bár nálam a "szerelmes" dolgai kevésbé működtek/nek, minden mással egyetértek. Sykes egy géniusz, a valaha született egyik legjobb hard rock gitáros, ezt nagyon komolyan mondom. Van benne valami, amit nem lehet pusztán technikával és gyakorlással elérni. A kitartott hangjai is, te jó ég! Épp ezért fájó, hogy nagyon rég jelentkezett lemezzel.

(A cikket még nem volt időm elolvasni, hamarosan sort kerítek rá...)
Idézet
 
 
+4 #4 Richard Linklater 2014-11-28 19:31
Egyik kedvenc albumom!
Idézet
 
 
+4 #3 george 2014-11-28 19:06
A Slip-nél már tényleg elhitte Coverdale,hogy neki a Bon Jovi-val kell versenyeznie:(...hozzáteszem,hog y én óriási Sykes fan vagyok...sajnos számomra itt énekel David utoljára csúcsformában...aki a 1987 folytatását keresi:Blue Murder I,vagy Nothing but trouble...de igazából minden John Sykes,még a "pussy" szerelmes lemez,a Loveland is tökéletes:)....ami ebben a témában még fantasztikus,ig az az első hangtól az utolsóig lopás:Voodoo Circle:More than one way home...David Readman-el....igaz,ők be is vállalták,hogy ez az ő 1987 part ll lemezük:)
Idézet
 
 
+10 #2 ezrrl 2014-11-28 16:27
"Ez az album pont úgy jó, ahogy van."És ennyi!!!Etalon.
Idézet
 
 
-12 #1 Oson a foson 2014-11-28 15:35
Az egyetlen lemezük amit megbírok hallgatni .
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.