Shock!

október 29.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Hiba
  • JFolder::delete: Could not delete folder

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Van Halen: 1984

0109vh01Miután a Van Halen az első albumával megmutatta, milyen lesz a '80-as évek hard rockja, majd a folytatásban fokozatosan a legnagyobb tömegeket vonzó amerikai rockzenekarrá vált, senki sem számított arra, hogy a gitározást forradalmasító Eddie Van Halen mindössze hat évvel a színtérre robbanása után képes lesz főhangszerként billentyűket alkalmazni. Arra még kevésbé, hogy mindez jól sül el, és a csapat legnagyobb slágerét, illetve legsikeresebb nagylemezét eredményezi. Arra pedig a legkevésbé, hogy David Lee Roth énekes épp ezután, az abszolút csúcsok csúcsán hagyja ott társait. Harminc éve jelent meg a dekadencia évtizedének egyik legsikeresebb rocklemeze.

megjelenés:
1984. január 9.

kiadó:
Warner Bros.
producer: Ted Templeman

zenészek:
David Lee Roth - ének
Eddie Van Halen - gitár
Michael Anthony - basszusgitár
Alex Van Halen - dobok

játékidő: 33:17

1. 1984
2. Jump
3. Panama
4. Top Jimmy
5. Drop Dead Legs
6. Hot For Teacher
7. I'll Wait
8. Girl Gone Bad
9. House Of Pain

Szerinted hány pont?
( 55 Szavazat )

Ahhoz, hogy megértsük, miért lett olyan a 1984, amilyen, kicsit vissza kell utazni az időben 1982 tavaszáig, a Diver Down albumig, amely ugyan hatalmas sikert hozott a zenekarnak, ám egyben néhol elég komoly kritikákat is kaptak rá, sőt, maga Eddie Van Halen sem volt vele elégedett: „A Diver Down milyensége a Fair Warning lemez kommersz sikerének hiányából fakadt. A Fair Warning számomra tökéletesen képviselte, miről szól a Van Halen: egy hard rock zenekar vagyunk, méghozzá albumzenekar, méghozzá elég szerencsések ahhoz, hogy bárhol felkerüljünk a listákra. Ted Templeman és a Warner Bros. alapvetően kislemezsikereket akart, ilyenek viszont nem szerepeltek a lemezen. Ettől még persze nem volt bukta az album, de nem is hozta, amit vártak tőle, hiába számít az életművünkben erős másodiknak egy csomó gitáros számára az első albumunk után."

Miután a Diver Downról a Roy Orbison-féle Pretty Woman és a Martha And The Vandellas-féle Dancing In The Street feldolgozása ismét elképesztő sláger lett Amerikában, az állandó producer Templeman és a Warner ismét csak önmagát látta megerősítve. A zenekar minden képzeletet felülmúlóan népszerűnek számított a tengerentúlon, amit az is jól mutat, hogy az 1983. májusában megtartott US Festival legendás metal napján adott headliner koncertjükért abszolút rekordnak számító 1,5 millió dollárt kasszíroztak (ez ma is sok lenne, akkoriban azonban tényleg páratlanul magas összeg volt egyetlen fellépésért). Eddie azonban eközben egyáltalán nem érezte úgy, hogy kiélheti kreativitását a zenekarban: „Több ellenőrzést akartam a zene felett. Korábban állandóan összekaptam Teddel azon, mitől lesz jó ez a lemez, mivel mindig is az volt a hitvallásom, hogy inkább a saját zenémmel csapok oda, mint máséval. Ted meg úgy gondolta, hogy amennyiben újraveszel egy korábbi slágert, már félig nyert ügyed van. Én viszont nem szerettem volna félig nyert ügyeket mások dalaival. A Diver Down ebből a szempontból fordulópontot jelentett, mert ott már tényleg a nóták fele feldolgozás volt. Volt például egy tök jó dalötletem egy Minimoog riffre építve, ami aztán végül a Dancing In The Streetben kötött ki, pedig eredetileg egy teljesen más számot akartam kihozni belőle. Én valami Peter Gabrielre emlékeztetőt képzeltem el, de amint Ted meghallotta a riffet, egyből eldöntötte, hogy tök jó lesz a Dancing In The Streetbe..."

0109vh06

Eddie soha nem vállalt annyi vendégszereplést és egyéb munkát a Van Halen mellett, mint ekkoriban: két filmzenét is összerakott, együtt dolgozott Brian Mayjel a Star Fleet Projectben – és csak úgy mellesleg közreműködött azon a lemezen, amely aztán kiforgatta sarkaiból a világot. Eddie teljesen ingyen, Michael Jackson producere, Quincy Jones kérésére állt kötélnek, és mindössze fél óra alatt feljátszott egy 20 másodperces gitárszólót az énekes készülő albuma, a Thriller egyik dalához, a Beat Ithez. „Azt mondtam magamnak: ugyan ki fog tudni róla, hogy játszottam a kölyök lemezén? Senki! Elég nagyot tévedtem... Amikor Quincy felhívott, először azt sem tudtam, ki keres: hé, mit akarsz, bazmeg? Ő meg: Eddie-vel beszélek? Igen, Eddie-vel beszélsz, mi a poklot akarsz? Mondta, hogy Quincy az, én meg senkit sem ismertem, akit így hívnak... Utána mutatkozott be, és megkérdezte, nem akarnék-e játszani Michael Jackson új lemezén. Még akkor sem voltam benne száz százalékig biztos, hogy tényleg vele beszélek, így azt feleltem: tudod mit, holnap a stúdiódban találkozunk. Odamentem, és tényleg ott volt Quincy is, Michael Jackson is, meg a hangmérnökök is. Michael utána el is pályázott, hogy felvegyen valamit egy gyereklemezre, talán az E.T.-hez kapcsolódóan, vagy valami ilyesmi... Megkérdeztem Quincyt, mit akarnak, ő meg közölte, hogy azt csinálok, amit akarok. Mondtam, hogy ha bármit is tud rólam, ezzel az egy mondattal legyen óvatos, aztán meghallgattam a nótát, és megkérdeztem, megváltoztathatok-e benne pár dolgot. Mondtam pár apróságot a hangmérnöknek, aki körülbelül tíz perc alatt összevágta a dalt úgy, ahogy én akartam, aztán ráimprovizáltam az alapokra két szólót. Épp végeztem a másodikkal, amikor Michael visszaért. Mi, művészek őrültek vagyunk, így aztán figyelmeztettem, hogy megváltoztattam a dal középrészét, mert őszintén szólva ugyanannyi esélyt láttam arra, hogy kidobat a gorilláival, amiért lemészároltam a dalát, mint hogy tetszeni fog neki. De miután meghallgatta, csak annyit mondott: köszönöm, hogy vetted a fáradságot, és nem csak felnyomtál egy szólót, de tényleg foglalkoztál a dallal, és jobbá tetted. Igazi zenei zseni volt, gyermeki ártatlansággal a profizmusa mellé."

0109vh07Az igazsághoz hozzátartozik, hogy végül nem ez az Eddie-féle verzió ment a lemezre. „Kicsit kevésbé rockossá tettük", mondta később Steve Lukather, aki a Thriller gitártémáinak nagyobbik részét feljátszotta. „Eddie állati jó szólót nyomott, de Quincy túl keménynek találta, így aztán valamit finomítottam a torzított gitárhangzásokon, és így került az albumra." A Van Halen tagjai természetesen nem lelkesedtek túlságosan Eddie cameójáért, de a gitáros csak széttárta nekik a karját, mondván, hogy mivel éppen nem voltak Kaliforniában, nem is tudta velük megbeszélni a döntését. „A többiek mind azt mondták, hogy teljesen hülye vagyok, beleértve a zenekar tagjait, a menedzsmentet és mindenki mást is. Pedig nem használt ki senki, pontosan tisztában voltam vele, mit csinálok – soha semmit nem teszek meg úgy, hogy nem akarom megtenni." Az egészben ugyanakkor az az őrületes, hogy Eddie tényleg nem kapott egy vasat sem a dalért, amely végül minden idők legsikeresebb albumának egyik legnagyobb slágere lett – de hát így állapodtak meg... „Quincy egy hatos karton sört ígért cserébe, de ha jól emlékszem, még a stúdióba is a sajátomat vittem... Még csak azt sem tudom biztosan, ott áll-e a lemezborítón a nevem, vagy csak egy kérdőjel, netán egy Frankenstein felirat szerepel a gitárom után. Azt mindenesetre sosem fogom elfelejteni, amikor kijött a lemez, én meg bementem a Sherman Oaks-i Tower Recordsba venni valamit, és éppen a Beat It szólt az áruházban. Bejött a szóló, mire az előttem álló kölyök ilyet szólt a haverjának: figyelj már, ez a csávó úgy akar játszani, mint Eddie Van Halen! Megkocogtattam a vállát, és közöltem vele, hogy az tényleg én vagyok. Leírhatatlan volt a hatás!" (Lényegtelen érdekesség: 1984 júliusában éppen úgy jött ki a lépés, hogy amikor Michael Jackson Dallasban koncertezett, épp Eddie is a városban tartózkodott, így egyszer, csakis egyetlenegyszer élőben is színpadra lépett Jackóval, hogy elnyomja a híres szólót.)

A Van Halent eddig sem kellett különösebben eladni, de a Beat It ismét elképesztő extra reflektorfényt biztosított számukra, így nem csoda, hogy Templeman megint biztos recepten alapuló lemezt akart. Eddie azonban ezúttal már nem kért ebből: „Meg akartam mutatni Tednek, hogy feldolgozások nélkül is összehozhatunk egy nagyszerű albumot, így aztán Donn Landee-vel, a hangmérnökünkkel elkezdtünk azon gondolkodni, hogyan kell megcsinálni egy stúdiót. Először nem teljes stúdióban gondolkodtunk, egyszerűen csak egy jobb helyet akartam ahhoz, hogy megírjam a zenéimet, és megmutathassam ezeket a srácoknak. Amíg nem kezdtünk el építkezni, nem gondoltam volna, mi lesz belőle.." Így épült meg végül a legendás 5150 stúdió, amely egy rendőrségi kódszámról kapta a nevét – a szakzsargonban így jelölték, ha megszökött egy beteg a pszichiátriáról –, és ahol Eddie megírta a következő album oroszlánrészét, természetesen Templeman és a szintén folyamatos feszültségforrást jelentő, más zenei elképzelésekkel rendelkező, közismerten a gitároshoz hasonlóan nehéz természetű David Lee Roth akadékoskodása nélkül.

0109vh02

Egyes legendák szerint Eddie akkor ásta bele magát igazán komolyan a szintetizátorba, amikor épült a stúdió, és a gitárcuccait még nem rakták össze teljesen, ez azonban bizonyosan nem igaz: már a korábbi években is kísérletezett a hangszerrel, csak éppen Templeman és Roth mindig mereven ellenezte, hogy az időnkénti színezést leszámítva nagyobb teret adjanak neki a Van Halen zenéjében. Eddie azonban ezúttal megmakacsolta magát, és nem engedte, hogy beleszóljanak abba, mit csinál. Az új album első összeállt dala ennek megfelelően egy nettó billentyűs téma lett: egy olyan dal, amelynek elemeit a gitáros évek óta mutogatta társainak, azok azonban nem voltak vevők rá. Így aztán Ed kihasználta az alkalmat, és testvére, Alex, illetve Donn Landee segítségével rögzítette a szám alapjait, majd másnap megmutatta a többieknek. Talán még ő maga is meglepődött rajta, hogy mind Templeman, mind Roth ráérzett a himnikus billentyűtémára épülő számra, méghozzá olyannyira, hogy az énekes még aznap szöveget írt hozzá. A „Go ahead, jump" sort egy híradós bejátszás inspirálta, amelyben egy tetőre felmászott öngyilkosjelöltet mutattak (más források szerint Roth saját és számos más rock-, illetve filmsztár személyi edzőjéről, a harcművész Benny Urquidezről írta a szöveget). Így állt össze a Jump.

Mindebből azt is hihetnénk, hogy a munka innentől kezdve könnyen haladt, ez azonban nem igaz, bár a producert saját bevallása szerint egyáltalán nem zavarta, hogy Eddie felhúzta az 5150-et a kert végében. Templeman: „A saját stúdió mindenképpen pluszt adott a munkához, sőt, éppen azért lettek annyira jók a dalok, mert a zenekar egy személyesebb, saját környezetben kísérletezhetett velük. Korábban egyébként már beszéltünk arról, hogy más stúdiókat kellene kipróbálnunk, de épp én voltam az, aki leszavazta az ötletet." Ennek ellenére Eddie a mai napig állítja, hogy egy másik igen karakteresen billentyű-orientált dal kapcsán majdnem vérre ment Templemannel és Roth-tal, pláne, hogy itt eleve egy balladisztikusabb számról volt szó, amelynek alapjait Eddie a Doobie Brothers énekesével, Michael McDonalddal rakta össze. A gitáros végül ultimátumot adott a többieknek, így az I'll Wait végül felkerült az albumra. Templeman később ritka interjúiban persze már igyekezett elkenni ezeket a nézeteltéréseket: „Szó sem volt arról, hogy mindenkinek saját igényei lettek volna, nagyjából mindenben egyenlő arányban vettünk részt, és mindenki véleményét számításba vettük. Eleve rossz feltevés, hogy valaha is belebeszéltem volna abba, mit játszik Ed egy szólóban vagy akárhol. Egyszerűen annyira jók a zenei ösztönei, hogy nála aztán tényleg semmi szükség ilyesmire, bőven elég, ha csak bekapcsolod a felvételt. Mivel ekkor már a saját stúdiója is megvolt, ha éppen az éjszaka közepén jött rá, akkor felvette a szólóját, én meg másnap meghallgattam, és azt mondtam, hogy tökéletes. És most nem viccelek. Szívesen híresztelném, hogy segítettem, hátha én is bezsebelhetnék némi elismerést, de hát nem segítettem. Egyszer sem kellett neki soha azt mondani, hogy ennek vagy annak fusson neki még egyszer."

0109vh03

A Van Halen 1984-es lemeze esetében tulajdonképpen az a legmellbevágóbb, hogy a szintis 1984 intrót és az abból következő Jumpot teljes egészében a billentyűk dominálják, és egészen utóbbi szólójáig a gitár mindössze leheletnyi színező szerepet játszik. Mondani sem kell, hogy a Jump esetében nettó popzenéről beszélünk, amely azonban olyan szinten ragadós és fogós, hogy nehéz neki ellenállni. Nem igazán tudnám megmondani, milyen viszonyban állok ezzel a dallal: mint az igazán nagy, tényleg mindenki által ismert régi slágerek mindegyikénél, ez is csak úgy adottságként létezik, mióta az eszemet tudom. Magamtól nem nagyon tenném be, de ha valahol meghallom, mindig örülök neki, mert kellemes emlékeket ébreszt. Örökzöld, roppant markáns karakterű, tökéletes popdal egyetlen felesleges hang nélkül. Pont az evergreen jelleg miatt nem is nagyon gondolunk ma már bele abba, micsoda bátorság volt a Van Halentől ennyire radikálisan mást csinálni a korai dolgokhoz képest, de a kísérlet ebből a szempontból totális sikerrel járt, és ehhez épp egy ilyen kerekre formált számra volt szükség. (Az meg már csak hab a tortán, hogy a nóta végén elsütött apró kis gitármotívum köré Eddie teljes dalt épített Top Of The World címmel az 1991-es For Unlawful Carnal Knowledge lemezen.)

Akit a Jump esetleg elborzasztott, azt a Van Halen történetének egyik legtökéletesebb rockhimnusza, a Panama kárpótolhatta rögtön a folytatásban: robbanékony, gitárcentrikus arénatéma ez gigantikus kórussal és Roth jellemzően komolytalan szövegével (egy autóról), tökéletes eszencia a banda munkásságából, benne a korai korszak minden erényével. A Top Jimmy és a Drop Dead Legs szintén védjegyszerű Van Halen: laza rock'n'roll mindkettő szédületes gitárjátékkal, főleg utóbbi csillogtat kiemelkedő erényeket utánozhatatlan riffjével és játékos hullámzásával. A Hot For Teacher már komolyabb falat (no persze nem szövegileg, a sorok elég buták és vállalhatatlanok), amit Alex leüt és Eddie elgitározik benne, azt annak idején dobosok és gitárosok ezrei próbálták meg lázasan leutánozni a szoba mélyén, pedig Eddie még saját bevallása szerint is elrontotta a szólót: „Ha figyelsz, hallani, hogy a közepén a semmiből megváltozik a ritmus. Nem szoktam számolni, egyszerűen csak követem az érzéseimet, és negyedek helyett egy csomó helyen triolákat vagy ötödöket játszom. Alex persze megbolondul ettől, hiszen ő dobos, így neki muszáj számolnia: oké, Ed, megint ötödöket nyomtál, ha így akarod, tőlem lehet így is... De nem arról van szó, hogy így akarnám, egyszerűen csak így érzem helyesnek."

0109vh05Az I'll Wait a lemez második szintetizátor-központú dala: balladisztikus hangvételű, kesernyés szájízű szám, amit ugyanakkor mégsem neveznék hagyományos lírának. Viszont ott rejlik benne valami különleges hangulat, amely révén az ember bőre alá mászik, és nem hagyja nyugodni – itt kicsit már a Van Hagar-korszakot is előrevetítették. Ezután két kísérletezősebb darab következik: a Girl Gone Bad az ős-Van Halen fel- és elszabadult zeneiségét hozza vissza, a teljes hangszeres szekció brillírozik benne, de még így is megmarad a könnyed, fogós jelleg, tényleg óriási dal. A House Of Pain pedig Alex Van Halen nagy pillanatait hozza el, aki ismét egészen agyahagyott dolgokat üt az rövid, de annál velősebb, a hagyományos szerkezeti felépítéstől totálisan elrugaszkodó számban. Nem egy nyilvánvaló, közönségetető sláger, de nem véletlen, hogy sok zenésznek éppen ez volt a kedvence a lemezről.

Nyilvánvaló volt, hogy a Jumpnál kommerszebb slágertémát álmodni sem lehetne, így az 1984. január 9-én kiadott lemezt természetesen ez vezette fel single-ként még 1983 decemberének végén. Noha a közönség egy tekintélyes része megdöbbent, hogy pont egy Van Halen dalban nem játszik főszerepet a gitár, az MTV segítségével a zenekar azonnal a csúcsok csúcsára katapultált. A szám Roth által megálmodott klipje mindössze hatszáz dollárba került – egy olyan korban, amikor a zenekarok egyre horribilisebb összegeket fordítottak a videókra a zenetévé miatt –, ám elképesztő pénzeket termelt vissza a konyhára: szinte egyből a Billboard kislemezlistájának első helyére ugrott, és öt teljes héten át ott is maradt (a Van Halen történetének első és mindezidáig egyetlen listavezetőjeként). Ezek után minden jel arra mutatott, hogy az album szintén az élen kezd majd, ám itt – ironikusan – ugyanaz hiúsította meg a csúcspozíciójukat, aki 1983 legnagyobb rockzenei sikerlemeze, a Def Leppard Pyromaniája esetében. Igaz, a Van Halennel ellentétben Jackóhoz nekik ezen kívül nem volt semmi közük... Eddie: „A lemezt végül pont a Thriller akadályozta meg abban, hogy listavezető legyen, pedig minden jel arra mutatott, hogy az lesz. De Michael éppen akkor kijött egy Pepsi-reklámmal, amiben felgyújtotta a haját, ha valaki még emlékszik rá, és bumm, ismét No. 1 lett!"

0109vh04

Különösebben persze így sem volt okuk panaszkodni: az album öt héten át ékelődött be a Billboard Top 200 második helyére, és a Jump olyan területeken is megindította a csapatot, ahol korábban nem feltétlenül számítottak elsővonalas sztárnak, így például Európa országaiban minden korábbi lemezüknél nagyobb sikert arattak. A Jump kislemez csak Amerikában több mint 3 millió példányban talált gazdára, és a '80-as évek egyik leghatalmasabb slágere lett, a csapat pedig januártól júliusig turnézott az Egyesült Államokban egészen elképesztő sikerrel. Eközben az I'll Wait, majd a Panama is feljutott az amerikai listák élbolyába (mindkettő a 13. helyre), a Hot For Teacher pedig elsősorban jellegzetes klipjének köszönhetően a korszak egyik legtöbbet kért MTV-s videója lett. Négy ekkora bombasiker után nem meglepő, hogy mire az év augusztusában átjöttek Európába, hogy speciális meghívottként részt vegyenek az azévi doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon, illetve az e néven futó rövid turné néhány állomásán, az album már több mint 8 millió példányban kelt el világszerte. Ekkorra azonban olyan mértékűvé fokozódott a feszültség Roth és a hangszeresek között, amit elég nehezen lehetett ép ésszel elviselni: az eltérő személyiségjegyek és a más zenei irányultság a korai időben inkább csak erősítette a bandát, ezen a ponton azonban már mindenki tudta, hogy ha így megy tovább, Eddie és David előbb-utóbb megöli egymást. A zenekar állítólag eleve az állandósult viták miatt nem vállalta el az összes európai Monsters Of Rock bulit.

Nem tudni, pontosan milyen célokkal kezdett ekkoriban szólókarriert – még a Van Halen tagjaként – Roth, aki 1984 második felében önálló szerződést írt alá a Warnerrel, az azonban biztos, hogy az elképzelések eleinte nem csak zenei vállalkozásokról szóltak: készült volna egy Crazy From The Heat című film is az énekes főszereplésével, méghozzá a kor viszonyaihoz képest nagyon komoly, csaknem 20 millió dolláros büdzsével (ez a projekt a CBS Pictures átalakítása miatt utóbb kútba esett). Roth első önálló kiadványa, egy EP 1985 januárjában jelent meg ugyanezen a címen, rajta négy esztrád-dal feldolgozásával. Miután a Beach Boys California Girlsének DLR-féle változata az amerikai listák harmadik helyére került, és a Just A Gigolo / I Ain't Got Nobody is tizenharmadik lett, nem volt kérdés, hogy Roth önálló előadóként is partiképes. Az EP gyorsan beplatinázódott, Diamond Dave pedig 1985. április 1-jén hivatalosan is bejelentette távozását a Van Halen kötelékéből.

0109vh08A szakítás ténye sokkolta Amerikát, és szinte minden televízióban, illetve lapban vezető hírként jött le. Roth olyan szinten lényegi elemét jelentette a csapatnak, hogy a legtöbben el sem tudták volna képzelni nélküle a folytatást, ráadásul egészen elképesztő kockázatnak tűnt énekest váltani épp a csúcson. A csúcs ebben az esetben szó szerint értendő, hiszen a 1984 Prince Purple Rainje, Bruce Springsteen Born In The USA lemeze és Madonna Like A Virginje után a legnagyobb példányszámban elkelt 1984-es kiadású zenei kiadvány lett a világon, és egyben a mai napig a Van Halen legsikeresebb anyagának számít (tizenkétszeres platina az Egyesült Államokban, világszerte összesen pedig több mint 17 millió példányban talált gazdára napjainkig). Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a tagok igazából sosem neveztek meg konkrét indokokat azt leszámítva, hogy Roth át akarta venni az irányítást. Alex Van Halen: „Mindig van egy külső látszat, meg egy mögötte rejtőző valóság. Dave sajnos elhitte, amit az újságok írtak: hogy csakis ő a király, akinek meg kellene próbálnia nélkülünk dolgozni. Igazából nem mi rúgtuk ki Dave-et, hanem ő rúgta ki a bandát. Utána bevett három kiváló zenészt, és ha valakinek járt a szája, azt is kirúgta. Még ha ő mást is mond erről, akkor is ez az igazság." Maga Roth csak a '90-es évek elején árulta el egy interjúban, pontosan mi is vezetett a távozásához: „Mindig zenei nézeteltérésekről beszéltünk, de valójában azért léptem ki, mert a többiek folyamatosan be voltak állva. Hogyan zenélsz valakivel, aki vagy éppen be van nyomva, vagy másnapos? Nonszensz, hogy azért hagytam ott a csapatot, mert filmkarrierbe akartam kezdeni, vagy mert idegesített, hogy Eddie billentyűkön játszik. Ezek egyszerűen baromságok." Michael Anthony: „David nehéz eset. Igazából sosem volt egy pacsirta, a témáit még én is el tudtam dúdolni, de tagadhatatlan, hogy ha színpadra léptünk, minden szem rá szegeződött. Egyszerűen magával ragadó egyéniség, ha a reflektorfénybe kerül, és ez hatalmas előnyt jelentett számunkra, de úgy nem lehet dolgozni, ahogy ő dolgozik. Át akarta venni az irányítást, diktátor akart lenni egy zenekarban, pedig a Van Halenben demokrácia van. David az utolsó közös években már képtelen volt alkalmazkodni másokhoz. Egy zenekarnak egyetlen célja lehet: minél jobb muzsikát csinálni, ő viszont egyszerűen képtelen volt felfogni ezt, és állandóan megsértődött, ha nem tetszettek az ötletei. Aztán a szólókarrierjénél is ugyanezt a hibát követte el. Steve Vai-jal a gitáron és Billy Sheehannel a basszusgitáron nagyon jól indult, de aztán ott is azt akarta, hogy minden szem rá, csakis őrá, David Lee Rothra szegeződjön."

A folytatás ismert: Roth Steve Vai, Billy Sheehan és Gregg Bissonette társaságában összehozott egy olyan szólócsapatot, amely az 1986 júliusában kiadott Eat 'Em And Smile lemezzel a saját pályáján verte volna meg a Van Halent – amennyiben azok nem elég okosak ahhoz, hogy előzetesen futamot váltsanak, és egy gyökeresen más karakterű énekessel kezdjenek új fejezetet. A Montrose-ból és sikeres szólópályájáról ismert Sammy Hagar leigazolását, illetve az 1986 márciusában kiadott, eltérő irányba forduló 5150 album elkészítését persze náluk is megelőzte némi tanácstalanság, de erről majd előbb-utóbb szintén szót ejtünk részletesen is ebben a rovatban. Most maradjunk meg a harminc éve megjelent 1984 albumnál, amely a '80-as évek egyik legsikeresebb rocklemezeként a mai napig a műfaj csúcsidőszakának legfőbb kordokumentumai közé tartozik. Valószínűleg nem ez a Van Halen legjobb albuma (bár a legjobbjaik közé kétségtelenül odakívánkozik), de hogy ezeket a slágereket mindenki ismeri, az is biztos.

 

Hozzászólások 

 
+12 #6 kamikaze 2014-01-10 01:22
Talán csak a nosztalgia mondatja velem, de amikor egy-egy ilyen albumról és zenekarról olvasok, gyakran elgondolkoztat, hogy a mai színtér egyes hörgő-morgó, magukat hatalmas rocksztárnak tartó előadói vajon hol vannak (vagy lesznek 30 év múlva) az ilyen, vagy akárcsak hasonló teljesítményhez képest? Még akkor is, ha DLR tényleg nem volt soha egy nagy hangszálakrobat a, mint frontember viszont azokban az években kétségtelenül az egyik legnagyobb attrakció volt. És nem mellesleg, őt utánozva hány énekes kezdte el szőkére festeni a haját? A Jump és az I'll Wait valóban inkább popdalok, mint rock nóták, és mégis ‒ paradox módon ‒, mennyire hallgattatja magát mindkettő. Sok más bandától eltérően olyan szemtelenül lazák voltak Eddie-ék már ekkor is, hogy az már szinte hihetetlen. A NWOBHM hullám térhódítása idején ez egyáltalán nem volt jellemző pl. az európai csapatokra. Igényes szórakoztatás felsőfokon, mindig is ez jellemezte a Van Halen zenéjét!
A kritika szokás szerint nagyon informatív, gratula! Az utolsó mondathoz annyit, hogy bár valóban kiváló lemez ez is, számomra mégis az I-es, a Women and Children First és a For Unlawful Carnal Knowledge jelentik a csúcsot. Ez az album pedig simán ,,csak" egy örök klasszikus!
Idézet
 
 
+6 #5 plfrank 2014-01-09 19:49
bocs, de szükséges - a remek írás miatt is - a pontosítás :) hogy akkor ugye, Eddie Van Halen - gitár, billentyűsök :)
Idézet
 
 
+9 #4 Wild92 2014-01-09 14:17
Alig várjuk azt a folytatást ;)
Idézet
 
 
+11 #3 grand magus 2014-01-09 13:10
Köszönet az írásért.Hatalmas idők-hatalmas lemezek.
Idézet
 
 
+11 #2 csazoo76 2014-01-09 12:56
Igényesen felvezetett,jól sikerült cikk lett!Grat.!
Idézet
 
 
+20 #1 Chris92 2014-01-09 10:48
Nem sok lemez van, ami ennél jobban definiálná a 80-as éveket mint ez, igazi mestermunka. A lemez is, meg a cikk is. Döbbenetes mennyi infót vagy képes ennyire olvasmányossá tenni Ádám, emelem kapalom.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.