Shock!

július 01.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Stratovarius: Visions

strato_1A napokban huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a Stratovarius hatodik nagylemeze. A Visions korszakhatárt jelentett az ekkorra nemzetközi tagságúvá bővült finn zenekar karrierjében: amellett, hogy az ezredvégi underground heavy metal felívelés egyik alapvető albumává vált, egyben évekre – a Nightwish későbbi még komolyabb áttöréséig – Finnország legsikeresebb zenei exportcikkévé tette Timo Tolkki csapatát.

A Stratovarius még a heavy metal fénykorában, a '80-as évek derekán alakult eredetileg Black Water néven, ám több okból sem sikerült komoly hírnévre szert tenniük. A Timo Tolkki gitáros/énekes zeneisége által dominált csapat a kezdeti években még kereste a saját hangját, így az 1989-es Fright Night még kiforratlanra sikeredett, ráadásul az akkoriban rockzenei szempontból perifériának számító Finnországból esélyük sem nyílt kitörni a nemzetközi színtérre. Az 1992-es Twilight Time és az 1994-es Dreamspace lényegesen erősebbek voltak, ám ekkor már a korszellem nem kedvezett a markáns európai hard rock és heavy metal alapokra építő zenekarnak.

megjelenés:
1997. április 28.
kiadó:
Noise
producer: Timo Tolkki

zenészek:
Timo Kotipelto - ének
Timo Tolkki - gitár
Jens Johansson - billentyűk
Jari Kainulainen - basszusgitár
Jörg Michael - dobok

játékidő: 61:01

1. The Kiss Of Judas
2. Black Diamond
3. Forever Free
4. Before The Winter
5. Legions
6. The Abyss Of Your Eyes
7. Holy Light
8. Paradise
9. Coming Home
10. Visions (Southern Cross)

Szerinted hány pont?
( 28 Szavazat )

A menedéket az ezekben az években a tradicionális fémzenék utolsó bástyájának számító Japán jelentette, a szigetország ugyanis évek alatt, de lassan azért mégiscsak felfigyelt a Stratovariusra. Megérezte az egyre növekvő igényeket a banda háta mögött álló Noise kiadó és maga Tolkki is, aki a Dreamspace után radikális változásokat eszközölt a felállásban, és a stíluson is módosított. Később többször is úgy nyilatkozott, hogy voltaképpen szerinte is csupán a '90-es évek derekára kezdte kiforrni magát igazán a történet, ekkortól működött tényleg professzionális zenekarként a Strato: „Hétévesen kezdtem gitározni egy nejlonhúros Landola gitáron. Akkoriban a komolyzene mellett az ABBA meg a Beatles ment nálam nagyon, meg persze a finn slágerek. Olyan 10 éves lehettem, amikor meghallottam a Smoke On The Watert, és egyből meg is padlóztam tőle. Utána kaptam az első elektromos gitáromat, és ekkor fordult az ízlésem a heavy metal felé a Deep Purple-nek és a Rainbow-nak köszönhetően. Onnantól hét-nyolc éven át napi nyolc órákat gyakoroltam. 13-14 éves lehettem, amikor megalakítottam az első zenekaromat. De voltaképpen már csak nagyon későn, olyan 1994 környékén kezdtem magamra profi zenészként tekinteni, amikor észrevettem, hogy kezd nevet szerezni a Stratovarius. Ehhez viszont rengeteg munkára volt szükség."

strato_4

Az 1995 tavaszán megjelent Fourth Dimension neoklasszikusabb, összefogottabb irányba mozdult a korábbi lemezeknél, ám a legkomolyabb változást a Tolkkinál sokkal képzettebb hangú Timo Kotipelto énekes csatasorba állítása jelentette. Noha az epikus, komolyzenei ízekkel dúsított heavy/power/speed metal ekkoriban a Távol-Keletet leszámítva voltaképpen mindenütt tiltólistán volt, az elődeinél egységesebb, jobb dalokkal teli album révén a Stratovarius már az európai metállapokban is bezsebelt néhány kedvező kritikát. Nagyjából mindenki egyetértett benne, hogy a Twilight Symphony dal új szintet jelent a banda munkásságában, az Against The Wind pedig klipként talált kedvező fogadtatásra az ekkortájt a tradicionális csapatok számára elérhető minimálnyilvánosságban. Az anyag Japánban már minden túlzás nélkül igen sikeresnek bizonyult, tehát hosszú évek építkezése után végre ténylegesen is beindult a szekér.

Mindez azonban további változásokat hozott a felállásban. A két Timo mellett egyedül Jari Kainulainen basszusgitáros maradt a hirtelen besűrűsödött naptárú Stratovariusban, a módosított irányvonallal elégedetlen két régi alapember, Tuomo Lassila dobos és Antti Ikkonen billentyűs ugyanis távozott a fedélzetről. A kiváló japán eladások miatt igencsak fellelkesült Noise anyagilag is odaállt a csapat mögé, így Tolkki két komoly underground nevet igazolhatott a távozók helyére: a korábban Yngwie Malmsteen zenekarát is megjárt Jens Johansson billentyűst, illetve a Mekong Deltából és a Rage-ből ismert Jörg Michael dobost. Az ebben a felállásban elkészített első album az Episode címet kapta, és 1996 tavaszán került a boltokba, majd a borítékolható japán sikereken túl immáron a nemzetközi rocksajtó vérkeringésébe is bekerültek vele. Mindehhez persze arra is szükség volt, hogy hosszú évek ínsége után, a felszín alatt már éledezni kezdjen az európai heavy metal underground.

strato_3

A Stratovarius tehát jókor volt jó helyen, ráadásul a lehető legjobb albummal. A világ által a következő években megismert Strato-stílus ekkorra tisztult le teljesen. A bandát ekkoriban több helyen, így a magyar Hammerben is általában csak Helloween/Malmsteen-mixként emlegették, ami persze sarkítás, de a lényeget tekintve egyáltalán nem hülyeség. A zenekarnál megkerülhetetlen hatást jelentett a jellegzetes kétlábdobos, sebességmániás germán tradicionális metál, és Jörg Michael személyében végre adott is volt ehhez a megfelelő ütős, nordikus, sokszor melankolikus dallamviláguk azonban messze túlmutatott a sörhabos, dajdajozós megakórusokon, ezen a téren a banda sokkal felnőttesebb, érettebb iskolát képviselt, és szinte AOR-os erényeket csillogtatott. És akkor az egyéb finomságokról még nem is beszéltünk, amiben nem lehet eléggé hangsúlyozni Johansson szerepét, hiszen a billentyűs személyében Tolkkival egyenrangú zenész és kreatív erő került a csapatba. A gitárost óriási Malmsteen-fanként bevallottan óriási mértékben inspirálta Johansson csatlakozása, és olyan grandiózus hangszerelési, illetve zenei elképzeléseket valósíthatott meg az új felállással, mint korábban soha. Tolkki: „Valaki egyszer barokk metálként jellemezte a zenénket, én pedig helytállónak találtam ezt a megjelölést. Kétségtelenül rengeteg komolyzenei elem található a dalainkban, ami annak köszönhető, hogy gyerekkoromban először klasszikus gitározást tanultam, a rock csak később került be a képbe."

A klasszikus felállás bemutatkozását jelentő, óriási hangzású Episode mai füllel is minden túlzás nélkül etalon teljesítmény, és hatalmas előrelépést jelentett az egyébként minden mérce szerint teljesen korrekt Fourth Dimensionhöz képest is. A Father Time, a Will The Sun Rise? vagy a Speed Of Light a zenekar speedelős formáját mutatták meg a legjobb formájukban, az Eternity és az Uncertainty az egyszerre súlyos, de megadallamos oldalt képviselték tökéletesen, míg a grandiózus Season Of Change és Babylon eposzok új színt hoztak a repertoárba monumentális nagyzenekari megközelítésükkel. Mindezt a Stratovarius ráadásul progresszív bandákat idéző hangszeres virtuozitással adta elő, de mindvégig dalcentrikus formában: utóbbira a Forever líra jelentette talán a leginkább kézenfekvő példát, amely egy igazságos világban hatalmas slágerré válhatott volna. A zene fagyos-melankolikus atmoszférája szintén sajátos színt képviselt a műfajban. Kotipelto: „A zenénkben egyaránt megtalálhatók a nagyzenekari, komolyzenei részek és az epikus hangulatok, és igen gazdagon producereltek a lemezeink, de a Stratovarius mindig is hű maradt a stílusához, sosem követtünk semmiféle trendet. A zenénk nagyon melodikus, és lehet, hogy akadnak popos dallamaink is, de így is mollban írunk. A finnek már csak ilyenek: olyan ritkán látjuk a napot, hogy nincs mit tenni, érződik a dolog az embereken és a finn zenéken is."

strato_12Aki hallotta a lemezt, egyből tudta: nagypályás versenyző állt rajthoz a mezőnyben, és az eredmények a Stratovariust igazolták. Az album óriási sikert aratott Japánban, és végre Európában is felhelyezte őket a térképre: Finnországban már kifejezetten jól fogyott, de egyre ismerősebben csengett a név német nyelvterületen, illetve Dél-Európában is. Nem csoda, hogy a zenei közhangulat változását megérző Noise minden erejét latba vetve tolta előre a csapatot, akik már az év októberében nekiláttak a folytatás munkálatainak. A kiadó pedig igazán gavallér módon bánt velük a költségvetésnél. Tolkki: „Minden támogatást megkaptunk a kiadótól a lemezhez. Szó szerint korlátlan stúdióidővel gazdálkodhattunk, és a végső költségvetés több mint 300 ezer német márkára rúgott, vagyis akkori árfolyamon több mint 60 ezer dollárra. Összesen úgy három hónapig foglalkoztunk a felvételekkel, igaz, a gitárokat összesen négy nap alatt felnyomtam, mert nem akartam, hogy kivesszen a játékomból a spontaneitás. Kicsit olyan ez, mint amikor beszélsz vagy autót vezetsz: senki sem gondolkodik a nyelvtani szabályokon, miközben mond valamit, én pedig olyan régóta gitározom, hogy ugyanilyen tudat alatti tevékenység számomra a játék."

A végeredmény végül Visions címmel került a boltokba 1997. április 28-án, és az Episode vonalát vitte tovább mindenféle elhajlás nélkül, hasonlóan kiemelkedő színvonalon, amennyiben lehetséges, még markánsabb és egységesebb atmoszférával. Utóbbi nem véletlen, mert az anyag laza vezérfonalát Nostradamus jóslatai adták. Tolkki: „Nem kötöttünk kompromisszumokat, a zenénkben semmi olyan nincs, ami jelenleg divatos lenne. A Visions leginkább a '70-es évek konceptalbumainak megközelítését viszi tovább, még ha nem is nevezném nagyon direkt konceptlemeznek. De kétségtelen, hogy a dalokat összekötik bizonyos témák, és az atmoszféra is egységes. A hallgató döntése, hogy számonként élvezi az albumot, vagy összefüggő kompozíciók mozaikjaként."

strato_5Fentebb már nagyjából leírtam, min alapult az Episode-ra letisztult Strato-stílus. Az egymáshoz képest szinte napra pontosan egy év különbséggel kiadott lemezek tulajdonképpen testvéreknek tekinthetők, a zene és az érzésvilág azonos. Mint ahogy a színvonal is egyformán magas: igazából az árulkodik róla a legjobban, micsoda kreatív energiák szabadultak fel a bandában a klasszikus ötös létrejöttével, hogy két ennyire perfekt albumot voltak képesek letenni az asztalra ilyen rövid idő leforgása alatt, intenzív koncertezés mellett. Mindig is érdekes húzásnak találtam, hogy két elődjével ellentétben a Visions nem egy jellegzetes speed-bombával indul, hanem a középtempóban menetelő, sarkköri dallamvilággal operáló The Kiss Of Judasszal, így ugyanis az egész album teljesen más alaphangulatot nyer. A tökéletes felépítésű, briliáns dallamaival elsőre a fülbe ragadó dal sok tekintetben Malmsteen mester fénykorát idézi, ám vaskos hömpölygése már egyértelműen a '90-es évek végének új ívású bandáival rokon. A sejtelmes, fátyolos, ugyanakkor jelentőségteljes atmoszféra pedig utánozhatatlan, a zenekar történetének egyik leghatalmasabb szerzeményéről beszélünk.

Aztán persze a speedelés is megérkezik a Johansson csembalóhangszínű bevezetőjéből kibontakozó Black Diamonddal, ahol a már említett kettősség teremt sajátos hangulatot. Michael atomfeszes, bivalyerejű kétlábdobos tempói egyértelműen a Helloweenhez és társaihoz vezethetők vissza, ám a komolyzenei ihletésű billentyű- és gitármenetek, a progmetálos vonal legjobbjaival birokra kelő váltott szólófutamok, illetve Kotipelto összekeverhetetlenül az északi dallamrockból eredeztethető dallamai teljesen más irányba viszik a műsort. Nem véletlen, hogy a Stratovariusra a következő években szép számmal kattantak rá olyanok is, akik a német bandákat nem zabálták éppen nagykanállal: ez az elegy ezekkel az arányokkal, ebben a formában tényleg teljesen sajátos volt. Érdemes megfigyelni, micsoda briliáns ütemérzékkel vezeti le a témát az alaphangot megadó Johansson, mert tökéletesen példázza a korabeli Strato dalszerzési rafinériáját. (Nem mellesleg a lejátszási számok alapján messze magasan ez számít a banda valaha írt legismertebb dalának, ami természetesen későbbi Guitar Hero-szereplésének köszönhető.)

A szintén szikrázó speedelést hozó Forever Free dallamvilágában és refrénjében már sokkal jobban közelít a germán vonalhoz, viszont sokat elárul róla, hogy hatperces játékideje ellenére sem hat unalmasnak vagy túlhúzottnak. Az északi melankóliával operáló Before The Winter az album power-lírája, de megszólalása és roppant okos hangszerelése miatt akár progpower-lírának is nevezhetném. A felépítés természetesen tökéletes, mint ahogyan a dallamvilág is nyugodtan tekinthető számos későbbi Strato-nóta prototípusának. Kotipelto óriásit alakít, és a jellegzetes finn akcentus érdekes módon nemhogy ront, de még emel is a szám fennkölt drámaiságán, akárcsak Tolkki Yngwie-ihletésű, szépen felépített szólója vagy az álomszerű billentyűpittyegéssel operáló középrész. Természetesen ezután nem is jöhet más, mint egy újabb gyors téma a Legionsszel, amely szintén roppant jellegzetes Strato a kétlábdobos-csembalós száguldással. A kiválóan megformált, dúsan vokálozott refrén azonban megint messze túlmutat a teuton alappaneleken.

strato_11

A The Abyss Of Your Eyes a csapat kevésbé emlegetett, ám általam annál jobban kedvelt arcélét hangsúlyozza, a nyitószámhoz hasonlóan ez is súlyos középtempóban zakatol. Azért vonzódom fokozottan a Strato ilyen típusú számaihoz, mert remekül érvényesülnek benne Tolkki '80-as években elsajátított hard rock fogásai, illetve Kotipelto is baromira érzi az efféle lüktetést, ezekben a dalokban, ha lehet, még jobban érvényesül ez az összekeverhetetlen, érzelemgazdag hang, mint a sodró gyorsulásokban. A szóló is óriási: jól dokumentált lecsúszása miatt ma már kevésbé emlegetjük, de Tolkki perfekt gitárhősként pont azt tanulta el Malmsteentől, amiben Yngwie a fénykorában utánozhatatlannak bizonyult, azonban remekül sikerült elkerülnie az összes csapdát, amibe a svéd módszeresen belesétált a maga egomán túlzásaival. Erre az instrumentális Holy Lightban is jó példát szolgáltat, már eleve azzal is, hogy a tekerős, virtuóz és teljesen agyahagyott gitárszóló csupán a végén érkezik be és kerül fókuszba, addig sokkal inkább Johansson dominálja a váltásokkal teli számot. Progresszív metál ez a javából, nem kérdés – ilyen típusú szerzeményeket a korszak újonnan felbukkant europower-alakulatainál nem nagyon lehetett hallani. Azt is tanítani lehetne, hogyan úszik át a téma a lemez egyik fix koncertslágerévé avanzsált Paradise-ba. Nekem a bevezetőről itt hangulatilag kicsit mindig a 22 Acacia Avenue ugrott be, ami lehet tévképzet is, de végül is mindegy, mert gyorsan más irányba fordulnak: döngölősebb, megadallamos, a fogható, rockosan direkt tempóknak és Kotipeltónak köszönhetően nagyon hamar a fülbe ülő darabról beszélünk.

A Coming Home lírai pillanatai megint a Strato északi dallamos hard rock gyökereit idézik. Eleinte tipikusabb dalnak tűnik, aztán a fináléra valahogy sikerül egészen észrevétlenül drámaivá emelniük a tétet, Kotipelto és néhány szimpla hangszerelési megoldás segítségével teljesen más dimenzióba emelik a végén. Utána pedig a Visions (Southern Cross) eposzával még feljebb srófolják a tétet – úgy gondolom, ez a tíz perc fölé kúszó tétel ismét tökéletesen példázza, hogy a Strato ebben az érában amolyan alműfajok közötti kapocsszerepet töltött be. Sarkítás lenne azt mondani, hogy az ekkortájt szintén virágkorát élő, Dream Theater-dominálta progmetálos vonal power/speedbe oltott változata ez itt, de némi alapja azért van, hiszen a szerteágazó, nyaktörő kétlábdobos vágtától a leállós, atmoszférikus betéten át a monumentális fináléig és a szövegmondós betétekig minden megtalálható itt, méghozzá boszorkányos hangszeres megoldásokkal. Ez az egész Ufómagazin-szintű Nostradamus-téma persze már 1997-ben is végtelenül elcsépeltnek hatott, de ugyan kit zavar ez, ha sikerült neki ilyen keretet adniuk? Egyáltalán nem tűnik tíz percnek ez a szám sem.

strato_6

Ha nem is azonnal, de néhány hónap elteltével az európai piacon is egyértelműen érezhetővé vált, hogy a Stratovarius a tényezőnek számító zenekarok közé emelkedett. Ezekben a hónapokban ugyanis egyértelműen és mindenki számára érezhetően beindult a pezsgés, felszínre törtek az utóbbi években erjedésnek induló folyamatok. A korszakhatárt ezen a téren egyértelműen a Hammerfall nyáron megjelent Glory To The Brave albuma jelentette – a Visions azonban ott loholt mellette vállvetve, mint az új heavy metal korszak egyik legmeghatározóbb alaplemeze. A Stratovarius és társai ezekben a hónapokban szó szerint egy újabb generációval ismertették meg a hagyományos alapokon nyugvó fémzenék erejét.

A zenekar ennek megfelelően olyan masszív önálló klubturnét nyomott Európában, hogy azzal voltaképpen a teljes – ismét későn ébredő – szakmát meglepték: nagyon meglódult a szekér Németországban, hazájukban pedig szabályos sztárbandává váltak. A diadalmenet a következő évben tovább folytatódott, és miközben még a következő soralbumot is volt idejük és energiájuk felrántani, 1998 nyara már a leghatalmasabb európai fesztiválok nagyszínpadain köszöntötte a Stratovariust. A Visions egy év leforgása alatt több mint 250 ezer példányban talált gazdára világszerte, ráadásul úgy, hogy a Noise a legnagyobb zenei piacon, az Egyesült Államokban voltaképpen nem is nagyon próbálkozott ismertté tenni a csapatot, ennél fogva nem is koncerteztek a tengerentúlon. De különösebben nem is szorultak rá, mert Európa és a Távol-Kelet a keblére ölelte őket. Tolkki: „Végül összesen egyedül Dél-Koreában valami 130 ezer példányban kelt el az album. Amikor Jensszel arra jártunk promóciós körúton, megtudtuk, hogy az egyik helyi szappanopera főcímdalaként használták fel a Forevert az Episode-ról, így amikor megjelent a Visions, a közönség csapatokban rohamozta meg érte a boltokat."

strato_14Érdekes, hogy miközben Észak-Európa országai Magyarországról nézve ekkor már valóságos metálzenei paradicsomnak tűntek, maga a Stratovarius korántsem élte meg így a saját hazai helyzetét. Noha a Visions a finn listák negyedik helyére került, és több mint húszezres otthoni eladásai révén bearanyozódott Finnországban, maga Tolkki abszolút úgy látta, hogy ők sem lehettek próféták a saját hazájukban. „Mi vagyunk a legsikeresebb finn zenekar a nemzetközi színtéren, és ehhez képest nevetségesen kevés sajtónk van otthon az eladott lemezekhez képest. Jól mutatja a helyzet, mennyire lenézik Finnországban a heavy metalt... Ha egy techno-formáció adna el annyi lemezt, mint mi, vagy produkálna a koncerteken hozzánk hasonló nézőszámokat, még az esti híradóba is bekerülnének" – nyilatkozta ekkoriban.

A népszerűség emellett új típusú kihívásokat is tartogatott számukra. Árulkodó volt, hogy 1998. június 6-án, a milánói Gods Of Metal fesztiválon a Stratovarius már a főszínpad felülről számított harmadik neveként játszott az egy ember híján eredeti felállású Black Sabbath és a Pantera előtt, maga alá utasítva a példakép Helloweent vagy a power/speed stílusalapító Kai Hansent soraiban tudó Gamma Rayt. A koncert azonban kisebb botrányba fulladt, a főattrakciók stábja ugyanis rosszul élte meg szemmel láthatóan óriási olaszországi népszerűségüket. Tolkki: „A Pantera turnémenedzsere negyedórával a vége előtt leállította a bulinkat. Mindezt azért, mert Olaszországban az eladások szerint népszerűbbek voltunk a Panteránál... Az egyik emberünk hallotta is, amint a faszi közli a helyi szervezőkkel, hogy zárják rövidre a műsorunkat. Épp belekezdtem volna a következő dalba, amikor benyomták a hangfalakba a Metallicát az átszereléshez... Pár percig persze üvöltöztem az arccal, de hasztalanul, mert a döntés megszületett, és meg is tehették, ugyanis a Black Sabbath meg a Pantera ugyanazzal a háttércsapattal dolgozott. 25 ezer ember ünnepelt bennünket, én meg mentem hátra, és szétzúztam a gitáromat a backstage-ben. Aztán kijöttünk dedikálni a színpad melletti részre, és ugyanaz a fickó szólt a menedzserünknek, hogy azonnal vessen véget a dolognak, mert a tömeg elkezdte otthagyni a Pantera koncertjét, és a srácok jöttek inkább aláíratni hozzánk... Teljesen nevetséges volt az egész helyzet, de a végén mi jöttünk ki jól a dologból, hiszen mindenki tanúja volt a történteknek, és természetesen az összes későbbi interjúban igyekeztünk alaposan kifejteni a sztorit. Az egész a Panterára hullott vissza..."

Mindez persze kivételes eseménynek számított. A több mint száz állomásra rúgó Visions turné valóságos diadalmenetként ért véget, és még mindig tartott, amikor az év júliusában megjelent a Live! Visions Of Europe című, még 1997 végén Milánóban, illetve Athénben rögzített dupla koncertlemez. A kiváló hangulatú, óriási hangzású élő anyag véleményem szerint a műfajban megjelent utolsó igazán maradandó koncertlemezek sorát gyarapította a Pantera Official Live-ja, a Judas Priest '98 Live Meltdownja és az Iced Earth Alive In Athense mellett: letaglózó erejű, óriási zenészi teljesítményeket rejtő Strato-best of, a maga idejében legalább annyit hallgattam, mint az Episode-ot és a Visionsöt. A koncertezés eközben persze nem fejeződött be, a '97-es lemez turnéja gyakorlatilag átmenet nélkül folyt át a '98 októberében megjelent új album, a Destiny koncertkörútjába.

strato_8Utóbbi albumon szerintem némiképp érződött is a rohammunka: noha a tízperces címadóra, az S.O.S.-re vagy a 4000 Rainy Nightsra a mai napig jó szívvel emlékszem vissza, az Episode-dal és a Visionsszel ellentétben ide azért becsúszott néhány töltelék a kiváló darabok közé. De a Stratovarius az európai heavy metal reneszánsz egyik vezérhajójaként így sem nyúlhatott mellé, ez az album is hatalmas sikert aratott, hazájukban pedig már a listák élére is felkerültek vele. A csúcs azonban még mindig előttük volt: ezt az ismét perfektre kerekített, 2000 elején kihozott Infinite jelentette, amely a banda történetének legnagyobb példányszámban eladott munkája lett. Ebben az időszakban reálisan is benne volt a pakliban, hogy a Strato hosszabb távon tényleg odasorol az arénabandák és fesztivál-headlinerek körébe.

Érdekes kérdés, végül miért alakult másképp – a válasz pedig, mint oly sok esetben, itt is a fentebb dokumentált túlpörgetésben keresendő. A 2003-ban első és második részre bontott, két etapban kiadott Elementsszel a zenekar egyszerűen túl sokat akart markolni: nálam itt már nem igazán működött a korábbi mágia, és arra is tisztán emlékszem, hogy a Rhapsodyval közös Infinite turnés, bődületesen jó hangulatú, gyakorlatilag minden szempontból tökéletes pecsás buli után mennyivel enerváltabbnak tűntek az azévi budapesti koncerten. Méghozzá okkal. Tolkki: „Úgy '95 körül indultak be a dolgaink, és utána jó nyolc éven át egy pillanatra sem álltunk meg: kijött hét album, lenyomtunk hat-hét világ körüli turnét, úgy kábé ezerötszáz koncertet... Roppant kreatív idők voltak, életem legjobb időszakaként emlékszem vissza ezekre az évekre, de ugyanakkor teljesen ki is merültem. Két végén égettem a gyertyát... Egyszerűen senki sem bírja éveken át ezt a tempót. Utazgatni meglepően fárasztó, kicsit amolyan favágásra emlékeztető, monoton meló. Sokan állati romantikusnak és izgalmasnak képzelik, de ez kizárólag a színpadi részre áll, a köztes idő az állandó utazgatással hihetetlenül messze áll tőle. Az Elementsszel, úgy 2003 környékén elértük a végpontot, onnantól nem tudtunk továbblépni azzal a felállással.″

strato_2

Tolkki 2004 elején idegösszeomláson esett át, és nem sokkal később bipoláris személyiségzavart diagnosztizáltak nála – ha mindez önmagában nem lett volna elég, még az évek során kialakult súlyos alkoholizmussal is tetézte. A feszültségek meglepő módon, cunamiszerűen és minden előzmény nélkül robbantak a rocksajtóban: az első hírek a Strato feloszlásáról szóltak, majd egy Miss K nevű énekesnő csatasorba állításáról, illetve arról, hogy Tolkkit megkéselték egy koncerten. Végül aztán kiderült, hogy az utóbbi kettőnek nincs alapja, és a zenekar végül változatlan felállásban látott neki a következő albumnak. Az elődeinél pőrébb megközelítésű, 2005-ös Stratovarius azonban már nem sikerült meggyőzően, és a düledező erődítmény végül összeomlott. Óriási belső viták és némi szenvedés után a Stratovarius tetszhalálba merevedett, majd 2008 tavaszán hivatalosan is feloszlott. Tolkki: „Egy rockbanda szétrobbanása benne van a pakliban, csak éppen nálunk a rajongók egyszerűen nem fogadták el a dolgot, és baromi dühösen reagáltak. Így aztán egy ideig megpróbáltuk még egyben tartani a bandát, de csak saját magunkat ismételgettük."

A többiek mindezt persze másképp látták, szerintük a problémák gyökerét a gitáros jelentette, és ezt a verziót igazolta, hogy Kotipelto, Johansson, Michael és a Kainulainent az utolsó időszakban váltó Lauri Porra végül megszerezték a nevet, és Matias Kupianen gitárossal villámgyorsan újjáélesztették a csapatot. Jörg: „Timo számos terápián és orvosnál megfordult az évek során, és mindig nagyon nyíltan beszélt ezekről a kezelésekről, tehát tudtunk a problémáiról, és örültünk, hogy megosztja velünk ezeket. Nagyon kemény gyerekkora volt, hiszen az édesapja előtte halt meg hétéves korában, de akadtak ezen túlmenően is további nehézségei. Rengeteg Stratovarius-szám ezt a témát járta körül: például ott a Forever, amiről a mai napig mindenki azt hiszi, hogy szerelmesdal a férfitól a nőnek, pedig valójában az apjáról szól. A konkrét idegösszeomlása viszont még ennek fényében is sokkolt bennünket. A Stratovarius ezzel a felállással sokáig a világ legjobb bandája volt, imádtunk együtt dolgozni, de aztán az Infinite és az Elements között elkezdtünk eltávolodni egymástól. Visszatekintve voltak jelek, amikből kikövetkeztethettük volna, hogy valami nincs rendben nála, de akkoriban nem szúrtuk ki ezeket. Kezdetben nem volt nehéz együtt dolgozni vele, de az Elements idején egyre súlyosabbá vált a helyzet, amikor pedig később, az idegösszeomlása után is tettünk egy próbát, már gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult az együttműködés. Megpróbálta feloszlatni a csapatot, és teljesen hibbant területekre tévedtünk. Nagyon szomorú, hogy így alakult."

strato_13

Tolkki elég sok mindenbe belekapott azóta, de szerintem nyugodtan kijelenthető: nem igazán találja a helyét. A nélküle üzemelő Stratovarius szintén aktív, az európai színtér megbízható játékosának számítanak, a lemezeikkel sincs gond, de az aranykor rég tovatűnt. Ha csak egy kedvencet kellene mondanom tőlük, személyes okokból, fogcsikorgatva valószínűleg az Episode-ot választanám, de nem kérdés, hogy a Visions is ugyanezt a szintet képviseli – a színtér egészére gyakorolt hatását tekintve pedig egyértelműen ez a banda legklasszikusabb anyaga. Jelentőségével a készítők is tisztában vannak. Kotipelto: „A Fourth Dimension természetesen kiemelkedően fontos számomra, hiszen akkor csatlakoztam a zenekarhoz, de a dolgok igazából az Episode-dal indultak be, amikor Jens is Jörg is bekerült hozzánk. De véleményem szerint a Visions volt a legjobb albumunk."

Nem kérdés, hogy a negyedszázaddal ezelőtt szárba szökkent underground aranykor egyik alapvetése ez a lemez.

 

Hozzászólások 

 
#8 Csimpőcke 2022-05-04 12:30
végre megszületett :D ...régi szégyenfoltja volt a rovatnak a Strató teljes hiánya...jó cikk, bár tőlük nem lehet egy albumot kiemelni, minimum az Episode-Visions-Destiny-Infinite egyenrangú klasszikushock :)
Idézet
 
 
#7 ZoldAsz 2022-05-02 11:23
Ez a lemez valóban egy óriási alapvetés a műfajban.
Rengeteget hallgattuk anno.

Aki szereti a műfajt, az az Episode / Visions / Destiny / Infinite / (Intermission) / Elements 1-2 sorozattal nem nagyon lőhet mellé.
Még akkor sem, ha az Elements-ek már eléggé túlfeszítik néhol a határt, sajna Strato be is fáradt utána rendesen.
Idézet
 
 
#6 Camoranesi 2022-04-30 15:51
A Visions of Europe az általam legtöbbet hallgatott koncertlemez evör. Elementáris erejű anyag.
Idézet
 
 
#5 Equinox 2022-04-29 23:36
Úgy látszik, én túl későn láttam a Stratovariust már csak Kupiainennel, korrekt buli volt, de elementáris erő nem volt benne. Egyébként még mindig meglep kicsit, hogy ilyen jó koncertbandának tartjátok őket, nekem sosem tűntek annak, a Visions of Europe alapján sem (Kotipelto konferálásai pl szarok).

De ez a lemez a szintis alapú power metalban alapmű, és a legjobbjuk. Az Episode-on vannak még unalmasabb témák, ezen is van egy, a maszturbatív instrumentális szám nem akkora élmény pl (Holy Light)
Idézet
 
 
#4 Carrast 2022-04-29 16:21
félhülyére hallgattam őket, mindenki stratot hallgatott a gimiben, de fasza volt... hajjaj,,,
Idézet
 
 
#3 ddrum77 2022-04-29 16:03
Sose hallgattam, felnéztem a Spotify-ra, első szám, amit bedobott, a Kiss of Judas, de ismerős, de ismerős...

Operation Mindcrime - I dont believe in love...

Vajon véletlen?
Idézet
 
 
#2 Chris92 2022-04-29 13:23
Fúh de régen hallgattam Strato-t, talán leginkább 10-12 éve, amikor volt egy neoklasszikus power metalba teljesen belebolondulós időszakom. A Dreamspace-től, az Infinite-ig kiváló lemezek sorát tették le, amit a Visions koronáz meg, a 2000-es évek egy óriási mélyrepülés volt számukra, amit csak az utóbbi időben sikerült rehabilitálni (a Nemesis-Eternal még ha nem lesznek jövőbeli klasszikusok, azért elég jók lettek). Remek cikk lett mint mindíg.
Idézet
 
 
#1 Levus 2022-04-29 11:51
A Rhapsody -s Infinite turnés pólóm azóta is megvan és a buli emlékét is őrzöm. Napokig jó kedvem volt utána akkora energia volt a bandában. A Rhapsody egy gagyi haknizenekarnak tűnt a Strato mellett.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.