Shock!

július 10.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

S.O.D.: Speak English Or Die

0923sod1A Stormtroopers Of Death története alapvetően a spontaneitásról szólt: a sztori eleve side-projektként indult egy olyan korban, amikor az ilyesmi még messze nem számított annyira általánosnak, mint napjainkban, és résztvevői soha nem is akartak tőle ennél többet. Aztán a dolog valahogy mégis óriásira nőtt, és a harminc évvel ezelőtt megjelent Speak English Or Die egy generáció alaplemezei közé furakodott oda, miközben egyébként a maga idejében rengetegen nem is értették, mit is akart csinálni ezen a rövid, de roppant velős albumon Scott Ian, Charlie Benante, Dan Lilker és Billy Milano. Ma már persze nem merülhet fel kérdés a lemezzel kapcsolatban: a '80-as évek közepének egyik meghatározó underground alapművéről beszélünk, a thrash és a hardcore egyik első – és minden bizonnyal a mai napig legütősebb – keveredéséről.

megjelenés:
1985. augusztus 30.

kiadó:
Megaforce

producer: Alex Perialas & Scott Ian

zenészek:
Billy Milano - ének
Scott Ian - gitár
Dan Lilker - basszusgitár
Charlie Benante - dobok

játékidő: 29:41

1. March Of The S.O.D.
2. Sargent D And The S.O.D.
3. Kill Yourself
4. Milano Mosh
5. Speak English Or Die
6. United Forces
7. Chromatic Death
8. Pi Alpha Nu
9. Anti-Procrastination Song
10. What's That Noise
11. Freddy Krueger
12. Milk
13. Pre-Menstrual Princess Blues
14. Pussy Whipped
15. Fist Banging Mania
16. No Turning Back
17. Fuck The Middle East
18. Douche Crew
19. Hey Gordy!
20. Ballad Of Jimi Hendrix
21. Diamonds And Rust (Extended Version)

Szerinted hány pont?
( 49 Szavazat )

Az S.O.D. első – és sokáig egyetlen – nagylemeze tulajdonképpen véletlenek sorozatának köszönhette megszületését: miután az Anthrax 1985 derekán rögzítette első Joey Belladonnával készített nagylemezét, a Spreading The Disease-t, még maradt némi stúdióidejük. Az anyazenekar nem rendelkezett további anyagokkal, amit felvehettek volna, így Scott Ian gitáros és Charlie Benante dobos úgy gondolta, kihasználják az alkalmat, és normális körülmények között is rögzítik annak a projektnek néhány dalát, amellyel egy ideje már zenélgettek a szabadidejükben.

Ma már homályba vész és ellentmondásos, hogy valójában mikor született meg a Stormtroopers Of Death: a kiindulópontot minden bizonnyal Scott rajzai jelentették egy bizonyos Sargent D nevű figuráról, aki mellé a gitáros hangzatos szlogeneket is írogatott a papírokra. Innen jött az ötlet, hogy alapíthatna ezen a néven egy olyan bandát, amely hardcore-os muzsikát játszik, Ian ugyanis imádta a New Yorkban mozgolódó színtér olyan zenekarait, mint az Agnostic Front, a Cro-Mags vagy a Bad Brains. Mindez ugyanakkor nem úgy működött, mint manapság: a stílushatárok hermetikusan zártak voltak, ráadásul a metropoliszban kialakult hardcore-színtér brutálisan militánsnak és keménynek számított. Scott: „Iszonyatosan szerettem a hardcore-bandákból áradó féktelen vitalitást, de hónapokig gyűjtöttem a bátorságot, amíg végre le mertem menni a CBGB's-be, és lehet, hogy ez ma furcsán hangzik, de ennek az volt az egyetlen oka, hogy hosszú hajam volt. Első CBGB's-beli látogatásomkor ismertem meg Billy Milanót, aki azonnal tudta, hogy ki vagyok, pedig az Anthrax akkoriban még nem volt különösebben ismert banda. Gyorsan kiderült, hogy ugyan kopasz és veszélyes a külseje, de igazából nagyon barátságos fickó és fanatikus metalrajongó. Innentől kezdve semmi okom nem volt a félelemre. Azt már csak utólag tudtam meg, hogy az első lemenetelemkor kinézett magának pár kopasz arc, és ha Billy, akinek elég nagy tekintélye volt a klubban, nem jön oda hozzám, valószínűleg el is kaptak volna. De ez nem történt meg, és én ezentúl három éven át minden vasárnap lemehettem a klubba a hardcore-matinékra."

Scott először tehát az Anthrax dobosával, Charlie Benantével és az említett énekessel, Billy Milanóval kezdett el zajongani. A Sargent D nevet később a Disease váltotta, ám miután kiderült, hogy az Anthrax második lemezének is Spreading The Disease lesz a címe, Scott és Charlie úgy látta, jobb, ha még ilyen módon sem kötik össze túlságosan a két történetet. Különösen annak fényében, hogy a Psychos nevű bandában bőgősként játszó Milano végül kizárólag énekes lett, és a projekt basszusgitárosának az Anthrax eredeti négyhúrosát hívták meg. Dan Lilker: „Bizonyos szempontból furcsa volt ismét velük játszani azután, hogy kirúgtak az Anthraxből, de annak szerintem valamilyen szinten Neil Turbinhez lehetett köze, akit hét hónappal utánam távolítottak el. Szerintem Scott meg Charlie szeretett volna zenélni velem így vagy úgy, és így oldották meg. Én pedig nem engedtem, hogy az ostoba büszkeségem tönkretegyen egy szórakozásból indított hobbiprojektet, márpedig az S.O.D.-t eredetileg annak szántuk."

0923sod3Lilker csatlakozása minden túlzás nélkül óriási hatást gyakorolt a zenekarra, a basszer ugyanis megmutatta a többieknek azokat a demófelvételeket, amelyeket nem sokkal korábban Craig Setarival, az NYC Mayhem akkori és a Sick Of It All majdani basszusgitárosával készített: „Crab Society néven zenéltünk, és az egész projektet a NYC Mayhem olyan nagyon rövid dalai inspirálták, mint a White Clam Sauce. Az volt a koncepció, hogy készíteni kellene egy teljes lemezt is kizárólag ilyen nagyon rövid, zúzós nótákkal. Craig hálószobájában vettük fel az egész anyagot, méghozzá úgy, hogy basszusgitárt használtunk hozzá, meg egy bőröndöt, amit egy dobverővel meg egy fúróval csapkodtunk, aztán az egészet felvettük egy kazettás magnóval maximum hangerőn. Az volt a demó címe, hogy Noise For Noise's Sake... Amikor megmutattam ezeket a felvételeket a többieknek, baromira tetszettek nekik, és egyből valami hasonlót akartak csinálni. Mivel a Crab Society nem volt igazi zenekar, úgy gondoltam, miért ne használnánk pár ottani ötletet is, és ebből készült aztán az első demónk The Crab Society North címmel, ugyanis Ithaca, ahol stúdióztunk, északra fekszik Queenstől, ahol eredetileg Craiggel felvettük a saját demónkat. A felvételi technika nagyjából hasonló volt, azt leszámítva, hogy igazi pergőt használtunk... És persze még jobban betorzítottam a basszusgitáromat is. A Nuclear Assaultban ekkor már eleve elég durva torzítással játszottam a Motörhead, a Venom és a Discharge hatására, de itt még radikálisabbra vettük a figurát, hogy passzoljon a zajos összképhez."

Ez a bizonyos demó nem kevesebb, mint hatvanhárom rövid felvételt tartalmazott. Az Anthrax ekkori menedzserének és kiadójának, Jon Zazulának tetszett az anyag nyers vadsága és fékezhetetlensége, és jelezte nekik, hogy akár egy lemezt is kiadna a projekttől, így miután elkészültek a Spreading The Disease felvételeivel, Scotték végül a megmaradt három napban professzionális módon is rögzítettek a számok közül egy csokorra valót, kiegészítve azt néhány spontán módon, a helyszínen született baromkodással. Utóbbi aztán az S.O.D. egyik védjegyévé vált a politikailag maximális mértékben inkorrekt – ám egy pillanatig sem komoly – szövegekkel kísért rövid zenei dühkitörések mellett. Az album végül Speak English Or Die címmel jött ki 1985 nyarának legvégén, még egy kicsivel meg is előzve a Spreading The Disease-t, és ugyan minden résztvevő hobbiként tekintett a dologra, a munkálatok végső fázisában már ők is érezték, hogy valamit sikerült elkapniuk. Lilker: „Mire elértünk a keverésig, már tudtuk, hogy valami különlegeset tettünk le az asztalra. Nem volt egyszerű függetleníteni magunkat az anyagtól, hiszen mi írtuk és vettük fel, de amikor sikerült, és visszahallgattuk a számokat, mindannyian azt mondtuk: a francba, ez kibaszott vad!"

0923sod5A Speak English Or Die-t a rovat hagyományaival ellentétben nincs sok értelme dalokra bontva elemezni – sőt, konkrétan elemezni sincs rajta mit. Az első változatában huszonegy trackre osztott, de még fél órát sem elérő játékidejű album gyakorlatilag egyetlen összefüggő ökölcsapás az arcba, amelyről a nyitó March Of The S.O.D. légkalapács-erejű bevezető riffelése, majd az ebből Lilker gyomrozó basszustémái hátán kibontakozó Sargent D And The S.O.D. eleje alapján az ember még azt hinné, tulajdonképpen nem is áll olyan távol a korabeli Anthraxtől. Pedig ez egy más irány, hiába azonosítható be Scott ritmusjátéka azonnal: miközben Joey Belladonnával a fronton az Anthrax megmutatta, hogy thrash/speed muzsikát is lehet igazi dallamokkal játszani, az S.O.D. pont a másik végletet képviselte. Itt nincsenek melódiák, nagyívű bridge-ek és refrének, csak koponyaszaggató gitárhegyek és Milano roppant agresszív kiabálása. Az első hat dal gyakorlatilag gyorsvonatként száguld keresztül az emberen, ám a banda egyik különlegessége éppen abban állt, hogy a fékevesztett brutalitás mellett is rendkívül fogósan fogalmaztak. Hiába áll kizárólag szélsebes reszelés és súlyos betonozás kettősségéből a Kill Yourself, a köpködve elhadart refrén azonnal a fülbe ragad, és ugyanez az egyszerre vonszolós-reszelős-döngölős Milano Moshra, a géppuskaszerű lábdobok által hajtott, tényleg a korabeli hardcore-muzsikák és a thrash tökéletes nászát hozó címadóra, illetve az album egyik leggyilkosabb riffjével nyitó, a banda kvázi-slágerének is beillő, csordavokálos United Forcesra is áll.

A lemezen a fentiek mellett is található még néhány hasonlóan tökéletesen megfogalmazott, hagyományos értelemben vett dal. Ilyen a maga 2.32-es játékidejével a lemez leghosszabbjának számító Freddy Krueger, a blastbeates Milk, a már-már dallamos gitártémákkal indító, majd a szokásos tika-tikás üvöltözésbe torkolló Pussy Whipped, illetve a megint sikálós-betonozós kettősségre épített Fist Banging Mania vagy Douche Crew is. Ezeket a dalokat is nehéz vigyorgás nélkül hallgatni, hiszen nyilvánvaló, hogy az S.O.D. tagjai maguk is hatalmasakat röhöghettek, amikor megalkották őket, ám ezzel együtt is irgalmatlan erő feszül bennük: Scott gyilkos riffjeivel nem lehet vitázni, kitapossák a beledet, akárcsak a dohogó ritmusszekció, és itt jegyezném meg, hogy az Alex Perialas producerkedése mellett felvett album lényegesen jobban is szólt, mint a korabeli hardcore- és metallemezek többsége (beleértve ebbe magát a Spreading The Disease-t is...). És ugyanerre a préshatásra a banda rövid, egy perc alatti időkeretben is képes volt, halld csak a No Turning Backet vagy a Fuck The Middle Eastet. De az az igazság, hogy a maguk nemében még a hangulati átvezetésnek beillő, netán csak a cím elüvöltéséből álló rövid viccek is ütnek, mint a Chromatic Death vagy a Pi Alpha Nu. Nem is beszélve a nettó poénokról, amiket most nem lövök le, hátha nem ismeri őket mindenki. Maradjunk annyiban, hogy a What's That Noise-ot például sok év után sem vagyok képes röhögés nélkül végighallgatni, de a The Ballad Of Jimi Hendrix vagy a Diamonds And Rust (Extended Version) is úgy tökéletes, ahogy van. Ahogy Walter Sobchak mondaná, az egyszerűségükben rejlik a szépségük...

0923sod6Azon persze semmi meglepő nincs, hogy ezeket a poénokat annak idején sokan nem voltak képesek értelmezni, a szövegeken pedig egyenesen felháborodtak, noha a zenekar természetesen semmit sem gondolt komolyan. Lilker: „A szövegek többsége hatalmas túlzásokból állt. A címadó szám ötlete például onnan jött, hogy New Yorkban egy idő után baromi idegesítővé válik, amikor még olyan emberek sem képesek normálisan megszólalni angolul, akiknek egyébként elengedhetetlen lenne a foglalkozásukhoz a kommunikáció. Ehhez képest felhívsz mondjuk egy taxitársaságot, és amikor csak a bla-bla-blát hallod, egy idő után már legszívesebben ráüvöltenél a másikra: beszélj végre angolul, vagy dögölj meg! De az, hogy az embernek átsuhan valami az agyán, még korántsem jelenti azt, hogy a való életben is meg fogja csinálni az adott dolgot... Szóval ezek amolyan nehezen körülírható, szarkasztikus szövegek voltak, amelyeket legfeljebb félig gondoltunk komolyan, semmiképpen sem teljesen." Scott: „A Fuck The Middle East Izrael- és Egyiptom-barát dalnak íródott. Mai szemmel már elég nehéz lenne összefoglalni, mi minden ment a világpolitikában 1984-85 körül, de ha az ember megnézi a szövegeket, látja, hogy napjainkban is ugyanúgy Szíriáról, Iránról, Irakról van mindenütt szó, és a helyzet csak még rosszabb. Ha a döntéshozók hallgattak volna az S.O.D.-re 1985-ben, és ahogy mondtuk, lehúzták volna a vécén az összes rohadékot, a világ talán jobb hely lenne, mint manapság. De ehelyett még szarabb. Jó, talán Libanonban jobbra fordultak a dolgok, de Szíria, Irak meg Irán ma is egy kibaszott romhalmaz. Mi pedig megadtuk a válaszokat..."

Az S.O.D. a megjelenést követően csupán néhány koncertet adott az Egyesült Államokban, hiszen Scott és Charlie főbandája a Spreading The Disease megjelenése után hirtelen megnövekedett médiafigyelem középpontjában találta magát. A projekt tehát hivatalosan ment volna a levesbe az eredeti tervek szerint, ám a Speak English Or Die hirtelen elkezdett önálló életet élni, amelyben a tökéletesen megformált zene mellett természetesen a sokak által botrányosnak ítélt szövegek is nagy szerepet játszottak. Benante: „A lemezt a maga idejében nem különösebben reklámoztuk, de az Anthrax akkoriban már elég rendesen jött felfelé. Emlékszem, valahol Seattle környékén játszottunk, egy elég nagy helyen, és a klub előtt három arc szórólapokat osztogatott arról, hogy az S.O.D. rasszista! Nem is akartam elhinni, úgy voltam vele, hogy a francba, de hát ez egy baromság! Hiszen természetesen sosem voltunk rasszisták. Szóval elsőre azt mondtam, hűha, de aztán meg azt, hogy bassza meg, ez hülyeség, nem kell vele törődni. Egyszerűen csak arról van szó, hogy rengeteg ember nem érti a viccet."

0923sod4

Ettől függetlenül az album igazi favorittá vált az undergroundban, hiszen egyszerre két tábor harapott rá: hirtelen mind a thrasherek, mind a hardcore-osok egy része rájött, hogy a két stílus veleje voltaképpen nem is áll egymástól annyira távol, mint azt hitték. A Speak English Or Die így afféle közös nevezővé, majd kiindulási ponttá nemesült a következő évek során, amelynek jelentőségét nem is igazán lehet túlbecsülni. Nem biztos, hogy ez volt az első tényleges crossover-lemez a történelemben, de garantáltan ez volt az első, amelyet nem lehetett megkerülni. Billy Milano: „Mi egyesítettük a két tábort. Nem egyszerűen sokat tettünk a metal és a hardcore összeházasításáért, hanem mi kezdtük el ezt az egészet!" Az S.O.D. a siker ellenére a következő évek során nem jött össze ismét, és megmaradt egyszeri legendának, ami természetesen csak tovább növelte az album kultkedvenc-ázsióját. Az Anthrax az Among The Livinggel egyszerűen túl nagy sztárrá vált ahhoz, hogy Scottéknak egyéb dolgokra is ideje jusson mellette, Lilker szintén elvolt a Nuclear Assaulttal, Milano pedig már 1986-ban összehozta a Method Of Destructiont, azaz M.O.D.-t, és nem kis mértékben az S.O.D. hírnevére támaszkodva igyekezett továbbvinni a koncepciót (eleinte még egész ígéretesen, de aztán már inkább csak kevesebb, mint több sikerrel). És mivel eközben hol összeveszett, hol kibékült Scott-tal és Charlie-val, úgy tűnt, a történetnek mindörökre vége.

Aztán persze nem így történt: az egyre csábítóbb ajánlatoknak az S.O.D. sem tudott később ellenállni, főleg, miután a '90-es évek elején ismét elkezdett pezsegni a New York-i hardcore-színtér. A nagy négyes ennek megfelelően 1992. március 21-én ismét színpadra állt a The Ritz klubban, mindössze egyetlen koncert erejéig, amelynek felvétele aztán Live At Budokan címmel jelent meg még ugyanabban az évben, és nagy sikert aratott. A második fejezet azonban igazából az 1997-es Milwaukee Metal Festen kezdődött meg, itteni fellépésük ugyanis egy teljes reunion startjának bizonyult. Ezt követően a banda Európába is átjutott, és mivel az Anthrax ekkoriban éppen tartós mélyrepülésbe került a szerencsétlenül megkötött menedzseri és kiadói szerződések miatt, végül 1999 elején egy második S.O.D.-nagylemez is elkészült Bigger Than The Devil néven. Ez az anyag cseppet sem lett rossz, de a Speak English Or Die erejét természetesen nem érte, nem érhette el. Viszont arra legalább jó volt, hogy a zenekar karrierje első komolyabb turnéit is lefolytathatta vele. Ennek során azonban ismét feszült lett a viszony az Ian / Benante tengely és Milano között, így a csapat működése újból hézagossá vált. A 2000-es évek elején még kijött tőlük pár koncertfelvétel, majd 2003-ban bejelentették, hogy ismét beszüntetik tevékenységüket. A 2007-es Rise Of The Infidels című posztumusz kiadvány – ritka stúdiófelvételekkel, illetve koncertdalokkal – a banda fogadkozása szerint már tényleg az utolsó megnyilvánulásuk volt, és mivel az ilyen-olyan újrakiadásokkal, speciális változatokkal gyakorlatilag mindent piacra dobtak már, ami elkészült az S.O.D. műhelyében, ezt akár el is lehet hinni nekik.

0923sod7Billy Milano ettől függetlenül az elmúlt hetekben tett olyan kijelentéseket, amelyekből arra következtethetünk, hogy jövőre akár ismét meg is mozdulhat az S.O.D. az idei harmincéves jubileum kapcsán, de az Anthrax minden bizonnyal bokros 2016-os időbeosztását tekintve jelenleg mindez kevéssé tűnik valószínűnek. „Nem hiszem, hogy bárki is eleget tudna fizetni egy újjáalakuláshoz", nyilatkozta pár éve Scott. „Az S.O.D.-nek igazából jóval nagyobb a híre, mint maga a zenekar, szóval valakinek tényleg nagyon-nagyon kellene akarnia a dolgot, ha rá akarnának venni, hogy ismét megmozduljunk. Az emberek beszélnek az S.O.D.-ről, emlékeznek ránk, és imádják, amit csináltunk, de azért sosem volt szó arról, hogy tömegekben őrültek volna meg a koncertjeinken. Néha ilyesmi is előfordult Európában meg Japánban, de amikor 1999-ben és 2000-ben az Államokban futottunk két kört, nem adtunk el túl sok jegyet, pedig akkor aztán tényleg mindenkinek esélye nyílt látni a zenekart. Emellett pedig elértünk egy pontot, amikor úgy éreztem, hogy egyszerűen túl sok volt ebből az egészből. Aki látta az S.O.D.-t, az bizonyára örült neki, de nem akarom visszahozni a bandát, és rendes időbeosztással, hagyományos ütemtervek alapján működő csapattá tenni. Már van egy zenekarom, nincs mellette szükségem egy másikra is. Az S.O.D. számomra mindig is szórakozást jelentett, és egy ponton munkává vált, munkám pedig már így is akad bőven." A viszony emellett továbbra sem a legkiegyensúlyozottabb a tagok között, legalábbis Milano szerint: „Dannyvel néha beszélünk, Scott-tal pedig nagy néha váltunk egy-egy e-mailt. Arra viszont nem érzek késztetést, hogy Charlie-val is beszéljek. Ő a leggonoszabb nő, akivel életemben találkoztam..."

Egy ilyen sztorit alighanem tényleg jobb pihenni hagyni, hiszen a megjelenése óta világszerte több mint egymillió példányban elkelt Speak English Or Die mindenképpen felülmúlhatatlan a maga stílusában. Billy: „Őszintén szólva nem igazán tudom már, mit próbáltunk meg elérni a lemezzel, de biztos, hogy jól csináltuk, mert az emberek még ma is beszélnek róla. Szerintem annyi lehetett a kiindulási alap, hogy jól szóljunk be mindenkinek, és gúnyolódjunk azok kárára, akik túl komolyan veszik az élet dolgait. Nem akartunk mi semmiféle nagy kinyilatkoztatást tenni, legfeljebb annyi tudatosság volt a dolog mögött, hogy gondolkodóba ejtsünk másokat. Biztos vagyok benne, hogy az a politikailag korrektnek nevezett megközelítés, amely mára a zenei színtéren is eluralkodott, sokkal inkább arról szól, hogy valakik birkaként követnek másokat, nem pedig arról, hogy tényleg megfejtjük, mit érez legbelül a másik. Ha tényleg elmondod az őszinte véleményedet, azzal lehet, hogy nem fog mindenki egyetérteni, és nem is feltétlenül szeretné majd hallani, de akkor legalább pontosan lehet tudni, hol állsz. És az S.O.D.-nek talán éppen ez volt a lényege: hogy mindenki szembenézzen a démonaival, és merjen a saját fejével gondolkodni. De ez sem volt igazán tudatos, egyszerűen csak magától összeállt a kép, és úgy gondolom, ennek pontosan az lehetett az oka, hogy semmit sem erőltettünk. Ebben rejlett az egész S.O.D.-sztori szépsége, és ezért bizonyult tartósnak a zenekar hatása több stílusban is. Mert sok csapat számára nyitottunk meg számos lehetőséget, ők pedig aztán más szintekre juttatták el ezt az egészet. És most megint nem arra gondolok, hogy crossover-banda voltunk, mert ezt sem terveltük ki előre, egyszerűen csak így alakult. Az S.O.D. nagyon valóságos, nagyon őszinte dolog volt, ami aztán hatalmasra nőtt, miközben semmiféle erre irányuló tervvel nem rendelkeztünk."

0923sod2

A Speak English Or Die alighanem valóban ezért tudott a '80-as évek közepének egyik emblematikus albumává válni. És ha a szövegeket nem is kell komolyan venni, a zene mellett ma sem mehet el senki szó nélkül – ezen a vonalon bizony azóta sem született ennél kerekebb, erőteljesebb album!

 

Hozzászólások 

 
+2 #23 zoli 2015-09-25 19:03
Idézet - pumpika666:
Idézet - Seargant D like milk:
Nekem anno másolt kazin volt meg szintén és mai napig úgy emlékszem hogy egy introval kezdett az album, azt lehetett hallani hogy katonák menetelnek és vmit énekelnek, majd bejött a nyitó riff.
De vmelyik idióta osztálytársam beletörölt az elejébe és később amikor CD-n beszereztem legnagyobb döbbenetemre nem volt intro az album elején csak a riff indul...
Vki világosítson már fel plz hogy az az intro tényleg létezett vagy csak aki átvette nekem trükközött vagy egyáltalán lehet hogy nem jól emlékszem?

ilyen "balesetek" előfordultak a megboldogult kazettamásolós időkben, anno nekem bónuszként a master of puppets végén volt még egy dal, középtempónál picit gyorsabb, kicsit nyers énekkel, évekkel később tudtam meg, hogy a nagy sorozatmásolgat ások közepette a running wild (amúgy óriási zseniális) realm of shades nótáját feldobta valaki a kazira :D

Attól függetlenül voltak érdekes dolgok a vetetésekkel, mert én csak így nevezem. Pl. haveromnak a pleasure to kill elején a varjúkárogásos intro percekkel (!) hosszabb és más a kazin mint a rendes lemezen, CD-n. Ugyanez a helyzet a messiah hymn to abramelin lemezzel. A felvett anyagon egy más, hosszabb introval indul a kazi...
Idézet
 
 
+1 #22 LiliMiciPanniSárii 2015-09-25 17:55
A korábbi M.O.D. albumok nagyon hajaznak az ősanya S.O.D-re ez vitathatatlan, de az is, hogy a Gross Misconduct egyszeri és megismételhetet len mestermunka...még csak hasonló anyaggal sem találkoztam azóta sem...ahogy itt szokás méltatni 10/10...természetesen a fentemlített írásért ismét örök hála....további jó munkát elvtársak és elvtársnő
Idézet
 
 
+2 #21 extremeblast 2015-09-25 12:29
"Arra viszont nem érzek késztetést, hogy Charlie-val is beszéljek. Ő a leggonoszabb nő, akivel életemben találkoztam..." ???????
Idézet
 
 
+3 #20 bluevoodoo 2015-09-24 12:37
Amúgy a Milano Mosh csak engem emlékeztet baromira a Sound Of White Noise Hy-Pro-Glo dalára?
Idézet
 
 
+3 #19 Seargant D like milk 2015-09-24 11:04
Amúgy a House horror filmben Big Ben a főgonosz tiszta Seargant D:
http://www.davidmosherfx.com/Movie%20Big%20Ben.jpg
http://i.ytimg.com/vi/ScfY1D87944/hqdefault.jpg
https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/236x/d2/17/cd/d217cd03323a6edd081d03bec017b890.jpg
Idézet
 
 
+5 #18 Seargant D like milk 2015-09-24 09:32
hu bazz leszedtem a crab socety north demót, az a hangzás büntet :D
Idézet
 
 
+5 #17 bogar 2015-09-24 09:11
Idézet - Santoro:
Idézet - pumpika666:
Idézet - Seargant D like milk:
Nekem anno másolt kazin volt meg szintén és mai napig úgy emlékszem hogy egy introval kezdett az album, azt lehetett hallani hogy katonák menetelnek és vmit énekelnek, majd bejött a nyitó riff.
De vmelyik idióta osztálytársam beletörölt az elejébe és később amikor CD-n beszereztem legnagyobb döbbenetemre nem volt intro az album elején csak a riff indul...
Vki világosítson már fel plz hogy az az intro tényleg létezett vagy csak aki átvette nekem trükközött vagy egyáltalán lehet hogy nem jól emlékszem?

ilyen "balesetek" előfordultak a megboldogult kazettamásolós időkben, anno nekem bónuszként a master of puppets végén volt még egy dal, középtempónál picit gyorsabb, kicsit nyers énekkel, évekkel később tudtam meg, hogy a nagy sorozatmásolgat ások közepette a running wild (amúgy óriási zseniális) realm of shades nótáját feldobta valaki a kazira :D


Ezt hívtuk helypótlónak, "gyári" kalóz kazin az Russian Roulette után a b-oldal a Restless and Wild-dal volt kipótolva, hogy ne legyen üres hely, a borító RR volt és a számokat is helyesen írták rá a borítóra


Na jó! Ha már itt tartunk arra emlékeztek, hogy ha vittél üres kazettát, akkor 100 Ft-ért rámásolták rá, amit kértél? :-)
Egyszer mentem fizetni egy ilyen kazettát, erre közölték, hogy ez 150 Ft lesz, mert CD-ről vették át.
Idézet
 
 
+3 #16 Santoro 2015-09-24 09:00
Idézet - pumpika666:
Idézet - Seargant D like milk:
Nekem anno másolt kazin volt meg szintén és mai napig úgy emlékszem hogy egy introval kezdett az album, azt lehetett hallani hogy katonák menetelnek és vmit énekelnek, majd bejött a nyitó riff.
De vmelyik idióta osztálytársam beletörölt az elejébe és később amikor CD-n beszereztem legnagyobb döbbenetemre nem volt intro az album elején csak a riff indul...
Vki világosítson már fel plz hogy az az intro tényleg létezett vagy csak aki átvette nekem trükközött vagy egyáltalán lehet hogy nem jól emlékszem?

ilyen "balesetek" előfordultak a megboldogult kazettamásolós időkben, anno nekem bónuszként a master of puppets végén volt még egy dal, középtempónál picit gyorsabb, kicsit nyers énekkel, évekkel később tudtam meg, hogy a nagy sorozatmásolgat ások közepette a running wild (amúgy óriási zseniális) realm of shades nótáját feldobta valaki a kazira :D


Ezt hívtuk helypótlónak, "gyári" kalóz kazin az Russian Roulette után a b-oldal a Restless and Wild-dal volt kipótolva, hogy ne legyen üres hely, a borító RR volt és a számokat is helyesen írták rá a borítóra
Idézet
 
 
+4 #15 Dokibácsi 2015-09-24 08:20
Idézet - SDMF1919:
Egyik kedvenc lemezem, de tény hogy a LIve at Budokan a hangzása és Milano karcosabb hangja miatt többet pörgött (vagyis pörög ma is) a lejátszóban.
Ja és játszani élőben a March of the SOD/Sargent D and the SOD -t valami [email protected] felemelő érzés.

Na ja, azért ahogy a Budokan-anyagon beröffen a March of the S.O.D., az a gitárröfögés 23 év után is hereszakító, referenciaszint ű sound. Így kell megszólalnia a gityónak. :)
Idézet
 
 
+5 #14 Seargant D like milk 2015-09-24 05:30
Idézet - pumpika666:
Idézet - Seargant D like milk:
Nekem anno másolt kazin volt meg szintén és mai napig úgy emlékszem hogy egy introval kezdett az album, azt lehetett hallani hogy katonák menetelnek és vmit énekelnek, majd bejött a nyitó riff.
De vmelyik idióta osztálytársam beletörölt az elejébe és később amikor CD-n beszereztem legnagyobb döbbenetemre nem volt intro az album elején csak a riff indul...
Vki világosítson már fel plz hogy az az intro tényleg létezett vagy csak aki átvette nekem trükközött vagy egyáltalán lehet hogy nem jól emlékszem?

ilyen "balesetek" előfordultak a megboldogult kazettamásolós időkben, anno nekem bónuszként a master of puppets végén volt még egy dal, középtempónál picit gyorsabb, kicsit nyers énekkel, évekkel később tudtam meg, hogy a nagy sorozatmásolgat ások közepette a running wild (amúgy óriási zseniális) realm of shades nótáját feldobta valaki a kazira :D


Ja ne is mondd, az s.o.d. után még pár szám felvolt véve a megadeth peace sellséről és én azt hittem az is s.o.d. csak évekkel későb tudtam meg mi is igazából :D
Idézet
 
 
+7 #13 SDMF1919 2015-09-23 22:25
Egyik kedvenc lemezem, de tény hogy a LIve at Budokan a hangzása és Milano karcosabb hangja miatt többet pörgött (vagyis pörög ma is) a lejátszóban.
Ja és játszani élőben a March of the SOD/Sargent D and the SOD -t valami [email protected] felemelő érzés.
Idézet
 
 
+6 #12 zk80 2015-09-23 21:19
Nekem a Budakon koncertlemezel együtt volt kazira másolva ez az album,a hangzása miatt az élő felvételt többször hallgattam,vala mi irgalmatlanul durva hangzása van.

D.R.I.-Dealing With It a másik nagy Crossover klasszikus arról esetleg terveztek írni valamikor?Idén 30 éves.
Idézet
 
 
+3 #11 pumpika666 2015-09-23 20:28
Idézet - Seargant D like milk:
Nekem anno másolt kazin volt meg szintén és mai napig úgy emlékszem hogy egy introval kezdett az album, azt lehetett hallani hogy katonák menetelnek és vmit énekelnek, majd bejött a nyitó riff.
De vmelyik idióta osztálytársam beletörölt az elejébe és később amikor CD-n beszereztem legnagyobb döbbenetemre nem volt intro az album elején csak a riff indul...
Vki világosítson már fel plz hogy az az intro tényleg létezett vagy csak aki átvette nekem trükközött vagy egyáltalán lehet hogy nem jól emlékszem?

ilyen "balesetek" előfordultak a megboldogult kazettamásolós időkben, anno nekem bónuszként a master of puppets végén volt még egy dal, középtempónál picit gyorsabb, kicsit nyers énekkel, évekkel később tudtam meg, hogy a nagy sorozatmásolgat ások közepette a running wild (amúgy óriási zseniális) realm of shades nótáját feldobta valaki a kazira :D
Idézet
 
 
+2 #10 Draveczki-Ury Ádám 2015-09-23 15:27
Idézet - QRman:
kicsit OFF
Nem volt szóban korábban, hogy a House of lords Sahara lemeze is Klasszikushockb an köt ki?

Nem off, teljesen jogos. Annyi történt, hogy megcsúsztam vele, és még nem fejeztem be. De még a koncert előtt garantáltan itt lesz.
Idézet
 
 
+3 #9 QRman 2015-09-23 15:26
kicsit OFF
Nem volt szóban korábban, hogy a House of lords Sahara lemeze is Klasszikushockb an köt ki?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.