Shock!

augusztus 13.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ozzy Osbourne: Ozzmosis

1027ozzy1Húsz évvel ezelőtt jelent meg Ozzy Osbourne hetedik szólóalbuma, amely számos tekintetben jelentős változásokat hozott az énekesnél, noha ezek közül több is csak utólag nyerte el megfelelő jelentőségét. A maga idejében sokaknak csak az esett le egyből, hogy az Ozzmosis borítójáról eltűnt a klasszikus logo, és persze arról is rengeteget cikkeztek annak idején, mekkora akasztanivaló barom Zakk Wylde, amiért egy teljesen bizonytalan – és utólag persze elhalt – Guns N' Roses-kaland miatt csak az album feljátszásában vett részt, a turnén már nem. Ezeknél a tényezőknél ugyanakkor sokkal fontosabb, hogy az Ozzmosis volt az énekes első, javarészt nem hagyományos zenekari munkában megírt albuma, és ez természetesen a zenei anyagon is hallatszik – viszont a lemez sajátos hangulata, egyedisége javarészt pont ennek köszönhető.

megjelenés:
1995. október 24.

kiadó:
Epic / Sony
producer: Michael Beinhorn

zenészek:
Ozzy Osbourne - ének
Zakk Wylde - gitár
Geezer Butler - basszusgitár
Deen Castronovo - dobok
Rick Wakeman - billentyűs hangszerek

játékidő: 56:45

1. Perry Mason
2. I Just Want You
3. Ghost Behind My Eyes
4. Thunder Underground
5. See You On The Other Side
6. Tomorrow
7. Denial
8. My Little Man
9. My Jekyll Doesn't Hyde
10. Old L.A. Tonight

Szerinted hány pont?
( 55 Szavazat )

Ozzy Osbourne úgy fejezte be az 1991-es No More Tears album turnéját, hogy minden tekintetben karrierje csúcsán állt. A lemez az énekes addigi legsikeresebb szólómunkája lett, és amikor 1992 novemberében, a kaliforniai Costa Mesában, a No More Tours néven futó körút záróbulijainak ráadásában az eredeti Black Sabbath élén is ismét színpadra lépett a ráadásban, szimbolikusan is bezárult a kör. Ezek után minden jel arra mutatott, hogy a jövő is a Sabbath jegyében telik majd, sőt, pár helyen már a jegyeket is árulni kezdték a zenekar újjáalakuló turnéjára, ám végül a négy tag és a mögöttük álló menedzsmentek nem tudtak megegyezni. Ozzy tehát ott állt a semmiben, a háta mögött egy karrierzárásként beharangozott és lenyomott körrel, és ilyen előzmények után nem kellett különösebb fantázia ahhoz, hogy egyértelmű döntés szülessen: folytatódik a szólópálya. A No More Tears utáni album elkészítése ugyanakkor sokkal hosszabb, széttöredezettebb és zavarosabb folyamatnak bizonyult, mint bármelyik elődjéé, és ez zenei változásokat is eredményezett.

Ozzy először az 1993-as koncertlemez, a Live & Loud kapcsán hívta össze ismét szólózenekarát, azaz Zakk Wylde gitárost, Mike Inez basszert és Randy Castillo dobost, ugyanis az eredeti tervek szerint a kiadványra két új stúdiódal is felkerült volna. A banda olyannyira belemelegedett a munkába, hogy egy teljes lemeznyi számot demóztak fel a No More Tearsen már hangmérnökként melózott Michael Wagener producerkedése mellett. Ha hihetünk utóbbinak – márpedig miért ne hihetnénk? –, a banda konkrétan a '91-es lemez folytatását kezdte el csinálni, méghozzá a Sony-birodalom beleegyezésével. A kiadó azonban egy idő után közbeszólt. Wagener: „A lemez első verziója teljesen másképp szólt, mint a végleges, amiben nagy szerepe volt annak, hogy Mike Inez és Randy Castillo játszott a dalokban, de annak is, hogy az Epic kiadó először azzal keresett meg, hogy pontosan ugyanolyan lemezt akarnak, mint a No More Tears volt. Viszont miután teljes egészében felvettünk és megkevertünk hét dalt, a kiadó közölte, hogy inkább mégis azt szeretnék, ha úgy szólna az album, mint a Soundgarden. Mondanom sem kell, baromira feldühítettek ezzel, hiszen hét teljesen kész nóta után lehetetlen lett volna ilyen mértékben megváltoztatni az album irányvonalát. Ők azonban azt mondták, hogy akkor viszont hagyjuk abba az egészet, és inkább felkérték Michael Beinhornt a lemez elkészítésére."

1027ozzy8

Beinhorn ezekben a hónapokban épp a Soundgarden Superunknown lemezén dolgozott, amely aztán amerikai listavezető is lett 1994 tavaszán, és a korszak egyik meghatározó albumának számított. A producerre való várakozás kényszerszünete alatt ugyanakkor Ozzy körül hirtelen elfogyott a zenekar, mert mindannyian óriási lehetőségeket kaptak: Zakk horribilis összegért szerződhetett le a Geffenhez saját southern rock-bandájával, a Pride & Gloryval, Inez bekerült az Alice In Chainsbe, Randy pedig egy Red Square Black nevű, szépreményű csapattal kezdett el muzsikálni John Lowery – azaz John 5 – gitárossal. Ebben a helyzetben Sharon Osbourne állt elő azzal az ötlettel, hogy keressék meg szerzőtársnak Steve Vait, a világ egyik legelismertebb rockzenészét, és készüljön el vele a következő nagylemez.

Ozzy és Steve tehát utóbbi otthoni stúdiójában kezdett el dalokat írni valamikor 1994 elején. A munkához Tony MacAlpine és a Cacophony korábbi dobosát, Deen Castronovót kérték fel, aki az előző években a Bad Englishben egy komolyabb sztárcsapatot is megjárt. A basszusgitárt az a Bob Daisley akasztotta a nyakába, aki az elmúlt másfél évtizedben ki-be járkált Ozzy zenekarából, és ugyan Osbourne-ék utólag módszeresen igyekeztek jelentéktelen figuraként láttatni, teljesen egyértelmű, hogy dalszerzőként, szövegíróként és emberileg egyaránt óriási szerepet játszott az énekes mellett. Daisley: „Ozzy és Steve konkrétan olyan basszusgitárost keresett, aki úgy játszik, mint én, és Steve dobta be egy idő után, hogy akkor talán egyszerűbb lenne direktben engem felkérni. Viszont nem igazán működtek közöttük a dolgok Ozzyval..." A mai napig nem tudni, konkrétan miért nem sikerült produktívan együttműködnie Ozzynak Vaijal: annyi bizonyos, hogy emberileg jól kijöttek egymással, ám zeneileg nem éreztek rá a másik munkamódszerére. Ozzy: „Azelőtt mindenkitől azt hallottam, hogy Steve Vai egy seggfej, de kiderült, hogy igazi úriember. Viszont minden baromi hosszú időt vett igénybe vele. Van a házában egy csodastúdiója, és ha ehhez még hozzávesszük, hogy a Frank Zappa-féle elvont iskola tanítványa, bárki megértheti, mitől annyira aprólékos. Két hathetes sessiont tartottunk Los Angelesben, de a végére mindössze két komplett dalunk állt 1027ozzy10össze, az On The Roll Again és a My Little Man. Persze akadt még ezek mellett is vagy huszonöt óriási ötlet, de rengeteg munka lett volna még velük." Nyilvánvaló volt, hogy ennek így nincs sok értelme, de Sharon persze ezt a kérdést is a saját módszereivel rendezte le. Daisley: „Ahelyett, hogy egyenesen közölték volna Steve-vel, hogy inkább hagyjuk ezt az egészet, Sharon azt mondta: a Sony leállította a projektet, nincs most lemezkészítés. Egyből tudtam, hogy ez baromság, és nyugtatgattam is Deent, aki persze totál összeomlott a hírtől: nyugi, haver, csak Steve-től akarnak megszabadulni ezzel a módszerrel, pár napon belül jelentkezni fognak. Így is történt... Ekkor már ismét Zakk-kel tárgyaltak, de nekem is hónapokon át mondogatták, hogy számítanak rám a következő lemezen. De aztán újra változott a terv, és végül Geezer Butlert kérték fel az albumra. Mondtam, oké, köszönöm, basszátok meg... Kaptam előre ötezer dollárt, és reklamáltam Sharonnál, hogy az elállás miatt legalább valami fájdalomdíjat fizessen, mire megígérte, hogy kapok még ötezret. Amit viszont természetesen soha nem fizettek ki a köcsögök."

Ozzyék tehát félretették Steve Vait, elvetették az addig használatos X-Ray munkacímet, és viszonylag gyorsan megállapodtak Zakk Wylde-dal a következő lemez feljátszásában. Mivel pedig az említett Geezer Butler éppen ráért, őt is óriási lehetőségnek tűnt őt is visszahozni a csapatba. A Black Sabbath legendás basszusgitárosa ugye annak idején, a No Rest For The Wicked turnéján már játszott az énekes szólóbandájában, önálló lemezen viszont soha nem zenélt még Ozzyval (hiszen a '88-as anyagot Daisley nyomta fel, akit akkor szintén ilyen kurtán-furcsán pakoltak ki a zenekarból Butler miatt). Castronovót megtartották, a billentyűs témákat maga a nagy Rick Wakeman vállalta el, a munkálatok pedig Párizsban, a Guillaume Tell stúdióban indultak el 1995 elején. A helyszínhez elsősorban Michael Beinhorn ragaszkodott, akinek ázsióján hatalmasat emelt a Superunknown elképesztő sikere, és alapból is kőkemény, szőrözős munkastílusa mellé még nagyobb határozottságot is kölcsönzött neki a diadal. Ami magát a zenei anyagot illeti, a fenti kavarások és variálások eredménye egy vegyes összeállítású album lett, mivel a köztes időkben Ozzy olyan professzionális dalszerzőkkel is dolgozott további nótákon, mint Jim Vallance, illetve Mark Hudson és Steve Dudas. Így a munkálatok kezdetére összesen mintegy harminc dalból válogathattak. A Wagener-féle első sessionből mindössze négy számot tartottak meg – a Perry Masont, a See You On The Other Side-ot, a Tomorrow-t és az Old L.A. Tonightot –, de újravették őket, ezekhez hozzácsapták a Vaijal közösen jegyzett My Little Mant (szintén újravéve), melléjük válogattak három dalkovácsokkal összerakott témát, további két dal pedig Zakk és Geezer közreműködésével állt össze.

1027ozzy9Mindez nem hangzik túl bonyolultan, pedig a lemezfelvételek kifejezetten feszült és fájdalmas hangulatban folytak, és utóbb mind Ozzy, mind Beinhorn leginkább egy kellemes gyökérkezeléshez hasonlította őket. Pedig a producer természetesen nem akart rosszat: „Bizonyos szempontból az volt a célom, hogy visszakanyarodjunk a korai Sabbath félelmetes hangzásvilágához, de nem egyszerűen lemásolni akartam az akkori megszólalást, hanem kiindulási pontként szerettem volna használni azt. Azt akartam, hogy egy olyan albumot készítsünk közösen, amely kapcsolódik ahhoz az érához. Ozzyra persze érezhetően óriási súllyal nehezednek rá a külvilág elvárásai, amit ebben az esetben én, a producer testesítettem meg, így én lettem a szemében a nagy, gonosz farkas. Tisztában vagyok vele, hogy nem lehetett könnyű dolga." „Abszolút nem jöttem ki Michael Beinhornnal, és rengeteget szenvedtem emiatt a felvételek során", mondta pár évvel később Ozzy. „A Black Sabbath részeként oroszlánrészt vállaltam abban, hogy az egész metal műfaj kialakuljon, és mára egy teljes kört leírva eljutottunk oda, hogy azok akarják megszabni nekem, mit csináljak, akik maguk is mindent a Sabbathtól tanultak! A Black Sabbath-időkben Beinhorn három másodpercig sem maradhatott volna meg a stúdióban, mert Tony Iommi azonnal feltörölte volna vele a padlót."

Ozzynak Beinhorn hányaveti, nyers stílusa mellett az sem tetszett, hogy a producer elég alaposan belenyúlt az éneksávokba is: elég gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a lemezről több dalt soha az életben nem fognak tudni élőben előszedni, hiszen az énekes képtelen lett volna kiénekelni bennük azokat a témákat, amelyeket a producer a stúdiótechnikának köszönhetően hozott létre. Ha azonban hihetünk Beinhornnak, a maga idejében azért nem volt ennyire kiélezett a szituáció kettejük között, mint az az énekes utóbb több interjúban is beállította: „Nem kérdés, hogy Ozzy hatalmas figura. És a viták ellenére egyébként rengeteget röhögtünk is a stúdióban, mert óriási mókamester. Ami magát a lemezt illeti, alapvetően nem beszélt bele a részletekbe, csak azt akarta, hogy minden a lehető legjobban szóljon. Mi felépítettük neki a dalokat, ő pedig bejött, és elénekelte őket. Sharon pedig teljesen kimaradt a munkálatokból, de róla is csak jókat tudok mondani, mert ha kellett, mindenben segített." Valamit még érdemes megjegyezni: a munkálatok közben az Ozzmosis címet kapott album nemcsak az első olyan album volt az énekestől, amely nem elsődlegesen hagyományos zenekari munkában készült, hanem egyben az első olyan műnek is számított Ozzy pályafutása során, amelyet teljesen józanul írt meg és vett fel. (A No More Tears javarészt szintén tisztán készült, de ott Osbourne a dalszerzési fázisban még javában piált.)

Véres-verejtékes munka árán végül tehát 1995 tavaszára összeállt a lemez, ám miután felvették az anyagot, Ozzy újabb személyi problémákkal szembesült. Ezúttal, némileg meglepő módon saját nevelése és hűséges fegyverhordozója, Zakk Wylde kacsingatott másfelé, ugyanis kapott egy igen kecsegtető ajánlatot a világ legnagyobb és legveszélyesebb – igaz, akkor már csaknem két éve romokban heverő – rockzenekarától: „Ozzy felhívott, és megkérdezte, fel akarom-e játszani a lemezt, én meg persze igent mondtam, aztán utána nem sokkal Axl Rose is megkeresett, hogy lenne-e kedvem jammelni a Guns N' Rosesszal. Így aztán miután elkészültünk a felvételekkel, odautaztam hozzájuk, és egy ideig Duff házában demóztunk. Pár hét után viszont Ozzy is elkezdte kérdezgetni, hogy megyek-e turnézni vele, én meg őszintén válaszoltam: Oz, kurvára lövésem sincs, mi lesz a gunsos srácokkal... Mondtam utána Axlnek is, hogy haver, nem baszakodhatok Ozzyval, szóval jó lenne, ha mondanátok végre valamit arról, mi várható most. Viszont onnantól kezdve, hogy bekerülnek valahol a képbe a kibaszott ügyvédek meg menedzserek, hirtelen mindenki órabérben kezd el gondolkodni, és minden öttrillió kibaszott évbe telik. Így aztán annyit szarakodtak, hogy még a végén is csak annyit tudtam mondani Ozzynak, hogy nem tudom, mi lesz itt. Ő pedig egy idő után azt mondta: Zakk, oké, nekem viszont akkor keresnem kell valaki mást. És a végén a Guns-dologból persze semmi sem lett, én meg egy idő után kurvára meg is untam a szarakodásukat. De arra azért jó volt ez az egész, hogy született ott egy rakás témám, és azt mondtam: oké, akkor magamnak fejezem be ezeket a nótákat. Nagyjából így született meg a Black Label Society..."

1027ozzy12A kérdés ezek után már csak annyi volt, vajon kit lehet odaállítani az illusztris gitárossor végére, és eljátszatni vele Randy Rhoads, Jake E. Lee meg Zakk témáit. Ozzyék számos meghallgatást tartottak ekkor is, ám az utolsó körbe ketten jutottak be: az egyik Alex Skolnick volt, aki korábban a Testamentben, illetve a Savatage Handful Of Rainjén játszott, a másik pedig a többek között a Lizzy Bordent is megjárt Joe Holmes, a néhai Randy Rhoads egykori tanítványa. Minden jel arra mutatott, hogy már csak ismertsége miatt is Skolnick lesz a befutó – vele még egy exkluzív klubbulit is játszott az énekes 1995 júniusában –, ám végül mégsem így alakult. Skolnick: „Tartottunk egy meghallgatást Londonban, majd utána adtunk egy meg sem hirdetett, titkos klubkoncertet a nottinghami Rock Cityben. Látszólag minden klappolt, és a buli után a stáb egyöntetűen azt mondta: rég látták már Ozzyt ennyire elégedettnek. Ozzy is megölelt, és közölte, hogy enyém az állás. Örömmámorban úsztam, viszont ami utána következett, hatalmas leckét jelentett számomra a zeneipar természetéről, ugyanis hazamentem, és utána jó három hétig senki sem keresett. Végül felhívtam Sharon asszisztensét, aki maga is meglepődött rajta, hogy Sharon még nem jelentkezett, és közölte: keresni fognak. Itt már rossz előérzetem támadt, ami be is jött: amikor Sharon felhívott, közölte velem, hogy ugyan nagyon bejött nekik a játékom, és nagyra értékelik mindazt, amit beletettem ebbe az egészbe, de végül inkább úgy döntöttek, Joe Holmest szerződtetik le. Azzal együtt, hogy nagyra értékelem Joe-t, akikkel beszéltem utólag az esetről, azok közül a mai napig senki sem tudja, miért döntöttek így. Valószínűleg ahhoz lehetett köze a dolognak, hogy Joe korábban Randy Rhoads tanítványa volt. Mindenesetre utólag nézve jól jött ki a dolog, mert ez az egész sarkallt arra, hogy feküdjek rá jobban a jazzes tanulmányaimra, és biztosan nem tettem volna így, ha Ozzyval maradok. Magáért az élményért pedig örökre hálás leszek, hiszen hány ember mondhatja el magáról, hogy élőben játszották a színpadon a War Pigset meg a Paranoidot Ozzy Osbourne-nal és Geezer Butlerrel?"

Maga Joe Holmes Castronovótól hallott a lehetőségről, és Ozzy korábbi ritmusszekciójával, Inezzel, illetve Castillóval közösen zenélhetett együtt az énekessel egy kaliforniai meghallgatáson. Nehéz ma már kibogozni, végül miért másította meg eredeti döntését Osbourne Skolnickkal kapcsolatban, vélhetően tényleg a Randy-vonal játszhatott itt közre (noha Holmes ezt csak utólag, a sikeres első meghallgatást követően hozta szóba), de annyi bizonyos, hogy ismét jó döntés született. Már a vele lejátszott első koncertek is kiválóan sültek el az év augusztusában Austinban, majd Mexikóban, utána pedig a dél-amerikai Monsters Of Rock turnén, ahol Ozzy természetesen headlinerként lépett fel Alice Cooper, a Megadeth, a Faith No More, a Paradise Lost, a Clawfinger és a Therapy? társaságában. Egy másik ponton viszont rögtön gondok jelentkeztek: hiába hivatkozott a korabeli interjúkban az énekes Deen Castronovóra úgy, mint a legjobb dobosra, akivel valaha is játszott, vele kapcsolatban már ezen a rövid turnén is komoly ego-problémákra derült fény, mivel Ozzy szerint sokkal jobban érdekelte a koncerteknél, hogy milyen limuzinnal utazhat, és mekkora hotelszobákban szállhat meg. Neki így a hazatérés után gyakorlatilag azonnal ajtót mutattak, és az Ozzmosis október 24-ei megjelenésével párhuzamosan elstartolt Retirement Sucks turnén már ismét Randy Castillo ült a cucc mögött.

1027ozzy4Az Ozzmosis szerintem sajátos lemez Ozzy pályafutásában, még akár azt sem érzem túlzásnak, hogy amolyan átmeneti albumnak bélyegezzem – itt ugyanis hiába gitározott szintén Zakk Wylde, az irányvonal és a törekvések már nyilvánvalóan mások voltak, mint a No Rest For The Wickeden vagy a No More Tearsen. Nem mondok nagy okosságot azzal, ha mindezt a korszellemmel magyarázom, hiszen Beinhorn erőltetése a Sony-birodalom részéről máris mindent elárult, ám itt elsősorban nem a grunge-ra gondolok, hanem annak egyik gyökerére, a Black Sabbathra – ezeket a kapcsolódásokat nyilván a Soundgardennél sem kell külön magyarázni senkinek, aki akár csak egyszer is hallotta Chris Cornelléket. (Ne feledjük: ez a korszak már vastagon a sabbathizmusok jegyében telt az undergroundban, elég, ha Seattle mellett csak a Pantera sikereit, a Nativity In Blacket, a Deliverance-et, a NOLÁ-t említem.) Geezer leigazolása és jellegzetes játéka szintén ezeket a párhuzamokat erősíti. Ugyanakkor hiába lett az album megszólalás tekintetében valóban Ozzy karrierjének addigi legsúlyosabb produkciója, zeneileg – és ez tényleg érdekes kettősséget teremt rajta – mégis visszafogottabb, melodikusabb, elmélkedősebb két elődjénél. Beinhorn bizonyosan óriási szerepet játszott mindebben: érdemes meghallgatni a See You On The Other Side pár éve hivatalosan is kiadott, Wagener-féle demóját, netán az első sessionből megőrzött B-oldalas dalokat, az Aimee-t és a Living With The Enemyt, a különbség tényleg elég jelentős.

A nyitó Perry Masonben ez még persze nem hallatszik, ez ugyanis egy vérbeli zakkes Ozzy-téma, amely Wakeman monumentális, teátrális intrójával helyből otthonos hangulatot teremt. Majd bejön Geezer összekeverhetetlen basszusa, karöltve Castronovo dohogva csattanó, tényleg zseniálisan megdörrenő dobjaival, hogy aztán Zakk némi felvezetés után kegyetlenül lecsavarja a fejedet a kifejezetten brutális riff segítségével. Ozzy pedig mondani sem kell, ellenállhatatlan dallamokat énekel az alapokra – az eredmény egy instant klasszikus, ahol a refrént már az első kör második menetében is együtt lehet énekelni vele. A végig roppant ízlésesen, finoman játszó Geezer lopakodó, gyomrozó basszuskiállásával felvezetett mesteri Zakk-szóló már tényleg csak a koronát teszi fel az építményre, és itt jegyezném meg, hogy a hangzás valóban elementáris, olyan iszonyatos erő feszül benne, ami a mai napig etalon. Ezer pont, Ozzy valaha írt egyik legjobb szólódala, ez nem is kérdéses.

1027ozzy11Az énekes kedvence ennek ellenére mindig is a második I Just Want You volt a lemezről, amelyet Jim Vallance-szel írt, és ennek megfelelően némileg más húrokat penget, mint a nyitás. A műsor itt értelemszerűen nem Zakk játéka köré épül, inkább hagyományos rádióslágerre hajaz a téma, csak éppen torzított gitárokkal, a szokásosnál mélyebb fekvésekben hozott dallam azonban zseniális az első hangtól az utolsóig, beleértve ebbe a beatleses középrészt is (ezt a vonalat még a szövegben is erősíti Ozzy az „I guess I should have married Lennon's daughter" sorral). A szóló egyébként ezzel együtt is csodaszép, nem is beszélve Geezer basszusfutamairól. A Ghost Behind My Eyes álomszerű, nyomokban enyhén bluesos beütésű darab, amelyet Steven Tyler hangjával simán el lehetne képzelni mondjuk az Aerosmith repertoárjában is. Ezt a párhuzamot nem véletlenül hozom elő, hiszen társszerzője Mark Hudson – és kollégája, Steve Dudas – volt, akit eleve azért kértek fel az Ozzyval közös munkára, mert benne volt a keze a Livin' On The Edge-ben. Maga a dal ennek következtében ismét elüt a hagyományosabb zenekari munkában készült zakkes témáktól, sokkal kommerszebb, középutasabb darab – Beatles is megint akad benne jócskán egyébként –, viszont csodálatosan meghangszerelt, sajátos hangulatú szerzemény, amelyben remekül érvényesül az énekes megigéző hangja.

Ezután jó érzékkel az Ozzmosis – és talán Ozzy egész szólókarrierjének – legsúlyosabb darabja, a Thunder Underground következik. Ez volt az egyik dal, amelyet Ozzy hármasban rakott össze Zakk-kel és Geezerrel, ami hallatszik is rajta, a gitárszőnyeg által keltett hatás Geezer morózus bőgőjátékával alátámasztva valóban a Sabbathot idézi, ám nem is annyira a '70-es évek korszakával, hanem sokkal inkább a Dehumanizer lemez modern módon tüskés, barátságtalan vonalával rokon (ami azért, magunk között szólva, pikánsan érdekes). Zakk szólója is inkább csak hangulatfokozó itt, a dal sem kíván meg igazán többet, viszont egy dolgot nem lehet megkerülni: ez a maga idejében nekem nem tűnt fel, és ma sem zavar, de az utolsó verzében baromira hallatszik, hogy Beinhorn tényleg szarrá buherálta Ozzy hangját, és ami a stúdióban elhangzott, annak nyilvánvalóan köze sincs a lemezre került verzióhoz. Ettől még persze óriási dalról beszélünk, mindig is az egyik kedvencem volt innen. Viszont a másik igazi csúcspont a Perry Mason mellett ezzel együtt is a See You On The Other Side, amelynek Ozzy egyik legnagyobb cimborája, Lemmy Kilmister írta a szövegét Randy Rhoadsról, de természetesen tágabb értelemben véve is tökéletesen működik az egy haldokló szemszögéből írt búcsú. Az önmagában is roppant hatásos szöveget roppant érzékeny, csodaszépen meghangszerelt és felépített, sajátosan ködös melódiák támogatják meg a verzékben, Ozzy dallamaitól már itt sem nagyon lehet szabadulni, a szárnyaló refrén pedig talán az egész album legjobbja. Zakk szólója szintén gyönyörű, nem is beszélve a furcsa ürességet hagyó levezetésről – baromira hatásos dal, ehhez nem férhet kétség.

1027ozzy14

Egy ilyen érzékeny darab után jó érzékkel nem valami helyből arcbamászóval támadnak folytatásként: a Tomorrow is fokozatos, hangulatosan lassú építkezéssel, érdekesen úszó harmóniákkal jut el a berobbanó verzékig és a refrénig. Maga Ozzy sem éppen tipikus dallamokat énekel, de roppant hatásosan, és Zakk kifejtős szólója is minden dicséretet megérdemel. A megint Hudsonnal és Dudasszal jegyzett Denial viszont kifejezetten furcsa dramaturgiai fogás utána, lévén ez is leállósabb, melodikusabb tétel, amely szintén a lemez majdnem egészét átható ködös, lebegős jelleget erősíti Wakeman masszív szőnyegeivel, viszont a végeredménnyel nem lehet vitatkozni, a dallamok valóságos méregként kúsznak be az agyba. A Steve Vai-féle My Little Man szintén nem tipikus téma. Noha Zakk természetesen újrajátszotta a számot a stúdióban, a szitárszerűen csengő-bongó, túlvilági gitárhangok letagadhatatlanul vaiosak, és ez helyből teljesen egyedülállóvá is teszi az énekes fiához, Jackhez írt balladát Ozzy repertoárjában. Maga a zene egyébként tökéletesen passzol az altatószerű szöveghez, van benne valami határozottan álomszerű, kicsit olyan hatást kelt, mint amikor még magadnál vagy, de már tudod, hogy hamarosan el fogsz aludni. Újabb tökéletes nóta.

A My Jekyll Doesn't Hide újabb Ozzy, Zakk és Geezer által szerzett szám, és ugyan a dögös nyitóriff óriási, a magam részéről őszintén szólva mindig – tehát már a megjelenéskor, 15 éves fejjel is – ezt tartottam az album legkevésbé érdekes dalának. Mai füllel is inkább alapjáratos cucc, ugyanolyan hidegen modern téma, mint a Thunder Underground, csak nem annyira erős, viszont ugyanúgy nagyon nyilvánvaló benne Ozzy hangjának túlbuzerálása (aztán persze minden viszonyítás kérdése, hiszen azóta ugye jelentek meg lemezek, ahol a sok vocoder miatt szinte végig olyan a hatás, mintha egy Ozzy-robot énekelne). A zongorás Old L.A. Tonight szép, zongorás lírájáról viszont megint csak a legjobbakat tudom elmondani. Itt elég egyértelműen a No More Tears érzésvilága köszön vissza, és Zakk hatalmas ívet leíró szólója is ezt a párhuzamot erősíti. Viszont mivel megint egy balladáról beszélünk, a mérleg itt billen át a másik oldalra: hiába emlegette Beinhorn minduntalan az ős-Sabbathot a korabeli interjúkban, az albumon valójában csak három igazán súlyos nóta szerepel (Perry Mason, Thunder Underground, My Jekyll Doesn't Hide), egy mondjuk átmenetinek tekinthető a két világ között (Tomorrow), az anyag maradék több mint fele pedig inkább melodikus-nyugis jelleget ölt. De ez puszta ténymegállapítás a részemről, nem fika: az Ozzmosis így is kerek egész, és rendkívül tartalmas, értékes album.

1027ozzy5A lemez Ozzy addigi karrierjének legjobb listás helyezését hozta az Egyesült Államokban: már megjelenésének hetében 127 ezer példányban kelt el a tengerentúlon, és ezzel a Billboard Top 200 negyedik helyén nyitott. A kritika és a tábor szintén remekül fogadta a lemezt, a koncerteken pedig szintén kiválóan teljesített a banda, akiket egyébként az első amerikai és európai hetekben a Demanufacture lemezzel ekkoriban robbantó Fear Factory kísért el nyitószámként (nem véletlenül, hiszen Geezer az ő énekesükkel, Burton C. Bell-lel rögzítette ekkortájt megjelent első G//Z/R-albumát, a Plastic Planetet). A közönség Holmest is jól fogadta, a turnébanda összeállítása azonban nem maradt stabil: Geezer 1996 elején, a Korn és a Life Of Agony vendégeskedése mellett lejátszott amerikai turnén átadta a helyét Mike Ineznek, ő azonban csak beugróként vállalta el a koncerteket. Az év márciusától Ozzy a súlyos könyökproblémákkal küszködő Castillónak is kénytelen volt búcsút inteni, így a ritmusszekcióba Robert Trujillo került az előző évben feloszlott Suicidal Tendenciesből és az Infectious Groovesból, a dobos pedig Mike Bordin lett a Faith No More-ból, akivel az előző évi dél-amerikai turnén lett jóban az énekes. Mindenki egyetértett benne, hogy Zakk Wylde ide vagy oda, ezzel a csapattal nehéz lett volna versenyre kelni, és további hatalmas sikerű turnék következtek a tengerentúlon, illetve egy co-headlineri fellépés a KISS mellett az 1996-os doningtoni Monsters Of Rockon.

Sharon Osbourne agya azonban ekkor már máson járt. Ozzy neje és teljhatalmú menedzsere még az év elején puhatolózott a '90-es évek rendkívül népszerű amerikai utazó fesztiválturnéja, a Lollapalooza szervezőinél, hogy lenne-e esély nyáron felléptetni az énekest koncerteken. Miután a szervezők azzal hajtották el, hogy Ozzy már lejárt lemez, a nagyasszony úgy bedühödött, hogy az év őszére összehozta az Osbourne-tábor saját fesztiválturnéját, a fellépők sorában csupa ultrasúlyos, fiatalabb bandával: az 1996 szeptemberében elstartolt első OzzFesten többek között a Slayer, a Danzig, a Biohazard, a Sepultura, a Fear Factory, a Neurosis, a Powerman 5000 és az Earth Crisis játszott, és a turné minden túlzás nélkül sokkolta a szakmát elképesztő sikerével. Ne feledjük: ez az időszak a tengerentúlon az alternatív éra csúcspontja volt, és már a maszkos KISS nyári turnéja is alaposan felbolygatta a kedélyeket, az OzzFest pedig ezek után minden túlzás nélkül paradigmaváltást jelentett a szakmában, ismét nyilvánvalóvá téve mindenki előtt, hogy a zeneiparban semmi sem állandó, és az alter-korszak sem tart majd örökké. A sikerek nyomán 1997-ben hagyományos nyári utazó karnevállá bővítve az OzzFest már gond nélkül maga alá gyűrte a Lollapaloozát egy még elképesztőbb felállással – Pantera, Marilyn Manson, Type O Negative, Fear Factory, Machine Head és még sokan mások –, és természetesen nem is kínálkozott ennél jobb lehetőség arra, hogy végre tényleg ismét összejöjjön az eredeti Black Sabbath magja (Bill Ward egészségügyi problémák miatt ekkor még nem lehetett ott Ozzy, Tony Iommi és Geezer mellett, így a koncerteken Bordin dobolt).

1027ozzy3

Az Ozzmosis periódusa nagyjából itt zárult le: az album végül kétszeres platinalemez lett az Egyesült Államokban, világszerte összesen pedig több mint 3 millió példányban kelt el, ami a No More Tearshez képest mindenképpen visszaesést jelentett, de hát ezek már más idők voltak. Ozzy tehát megőrizte státuszát, a Perry Mason és a See You On The Other Side videóival pedig még ebben az időszakban sem volt nehéz összefutni a zenetévékben, ami felért egy kisebb csodával. Az énekes a következő években felváltva turnézott a Sabbathtal és a szólócsapattal, amelynek felállása egészen 2001-ig állandó is maradt: a csak ekkor megjelent következő önálló album, az Ozzmosishoz hasonlóan vegyes stábbal írt Down To Earth már ismét Zakk-kel készült el, noha a dalszerzésben egyáltalán nem vett részt. A mai napig sem egyértelmű, miért kellett távoznia hat év sikeres turnézás után Holmesnak, akinek játéka végül mindössze egyetlen Ozzy-szólódalban hallható (az 1997-es Beavis And Butt-head Do America filmzenén szereplő Walk On Waterben, igaz, társszerzőként a Down To Earth három számában is benne volt a keze), de ezek már más idők voltak. Zakk ekkorra a Black Label Societyt is önálló branddé fejlesztette, Ozzy pedig az OzzFestek sikerének farvizén beindított The Osbournes valóságshow-val 2002-ben végleg egy magasabb celebszektorba katapultált.

A Down To Earth persze nagyon sikeres lett, és ugyan mindig is szerettem, de klasszikusnak azért utólag sem nevezném, mint ahogy az azóta megjelent két szólóanyagot, a Black Raint és a Screamet sem. Mivel Ozzy sem lesz már fiatalabb, és a világ is másképp működik, mint a '70-es, a '80-as vagy a '90-es években, tulajdonképpen egész nyugodtan ki merem jelenteni: az énekes utolsó közmegegyezésesen körberajongott albuma, ha úgy tetszik, klasszikusa az Ozzmosis volt, még azzal együtt is, hogy már egyértelműen más irányba mutatott, mint amit a Madman a No More Tearsszel zárult érában követett. Sajátos lemez, ahol már megjelentek a későbbi törekvések is – a végeredmény viszont közelíti a tökéletest. (És mivel most már egyedül a No More Tearsről nem írtunk ebben a rovatban az énekes munkásságából, leteszem a nagyesküt, hogy még idén sort kerítek arra is.)

1027ozzy6

Ozzy Osbourne 2016. június 1-jén a Black Sabbath élén Budapesten, a Papp László Sportarénában játszik. További részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
+1 #19 pelu 2017-02-28 00:00
Nálam az Ozzy-lemezek közül a csúcson foglal helyet az Ultimate Sin és a No More Tears mellett. Az I Just Want You pedig nem csak Ozzy kedvence, hanem az enyém is, de a nem éppen jellegzetes Tomorrow-tól is leesett az állam.
Idézet
 
 
+4 #18 notreadam 2016-08-18 08:53
Idézet - bogar:
Remek lemez, remek írás!

A Thunder Underground riffje szerintem a világ egyik legjobbja. Néha előveszem ezt a lemezt, de mindig van egy csöpp hiányérzetem a végén. Nekem hiányzik róla egy lendületesebb dal, mondjuk valami olyasmi, mint a Mr Tinkertrain.
A hangzásától pedig rendszeresen padlót fogok. Olyan, mint ha a szobában zenélnének.



Egyetértek, egy két lendületesebb nóta kerülhetett volna még a lemezre(mint a Desire), mondjuk a Jackyll/Old L.A. helyett, persze így is tízpontos alkotás.A No more tears mellett a másik örök kedvenc Ozzy-tól.
Idézet
 
 
+4 #17 bjorn 2015-10-30 14:57
Tökre egyet értek, hogy ez az utolsó klasszikus Ozzy lemez. De azért ne feledjük hogy az utóbbi 3on is volt egy két nagyon fasza dal. :)
Nálam a Denial nagyon-nagyon nagy kedvenc, mert egészen a Diary of the Madman lemez borongós hangulatát idézi, csak naprakészebb hangszerelésben és hangzással. Az Old LA Tonight viszont szerintem nem túl jó.
Idézet
 
 
#16 Draveczki-Ury Ádám 2015-10-30 11:51
Idézet - Meszo:
Jelesül, hogy a Toto szintén idén 20 éves 'Tambu'-járól lesz-e megemlékezés ebben a rovatban?

Nagyon kéne Toto a rovatba már, de az a baj, hogy totálisan el vagyunk úszva egy csomó itteni cikkel. Szeretném, ha lenne időm összerakni, de nem ígérem száz százalékra.
Idézet
 
 
+4 #15 Meszo 2015-10-30 11:29
Ifjú korom ellenére pont az utóbbi 20 év Ozzy diszkográfiájáb an nem vagyok túlzottan kompetens. Ez az album például valamiért egészen idáig teljesen kimaradt. Viszont most, hogy a szokásos minőségben felhívtátok a figyelmemet rá, meghallgatom, már csak a 20 éves jubileum szellemében is!:) Volna a személyes vonatkozások mellett egy teljesen nem idevaló kérdésem is. Jelesül, hogy a Toto szintén idén 20 éves 'Tambu'-járól lesz-e megemlékezés ebben a rovatban?
Idézet
 
 
+2 #14 pumpika666 2015-10-28 20:14
kiváló lemez, de 1-2 tempósabb nóta hiányzott róla mindig nekem
akinek eredeti sony-s kazin volt meg, szintén nyúzta a magnója? bár ez szinte az összes hosszabb 50 perc fölötti kazijukra igaz volt
Idézet
 
 
+4 #13 pth0mas 2015-10-28 19:25
Az írás,és az album is mestermunka! Kíváncsi lennék a szerző mit tudna kihozni,mondjuk valamilyen most divatos takonyzene lemezismertetőj éből! Haha Azt is eladná nekem az tuti.Mindig élvezet olvasni az írásait.
Idézet
 
 
+7 #12 Spacelab 2015-10-28 18:46
Hatalmas lemez,bár kissé kilóg a diszkográfiából az biztos,de számomra hibátlan.
A szokásosan olvasmányos,inf ormatív,több,mi nt kiválóan megírt cikk pedig csak hab a tortán...Na,akkor most már csak a No More Tears kritikája hiányzik,hogy teljes legyen a sor! Vigyázzatok,szá mon lesztek kérve!!! :-)
A Klsszikushock rovat már szerintem önmagában is klasszikus...
Idézet
 
 
+8 #11 mpapa 2015-10-28 14:33
Ezt nevezem jól megírt anyagnak, le a kalappal!
A lemezt pedig már hallgatom is! :)
Idézet
 
 
+12 #10 keviny 2015-10-28 07:40
Csak a szokásosat tudom mondani: megyek és felteszem a lemezt. Mindig ez a vége, ha klasszikushock-at olvasok... :)
Idézet
 
 
+10 #9 Charlie Firpo 2015-10-28 01:21
Imádom ezt a lemezt, a kedvenc Ozzy albumom, de álmomban sem gondoltam volna, hogy bekerül ebbe a rovatba.. Dupla meglepetés, tripla köszönet! :)
Idézet
 
 
+6 #8 bogar 2015-10-27 21:40
Remek lemez, remek írás!

A Thunder Underground riffje szerintem a világ egyik legjobbja. Néha előveszem ezt a lemezt, de mindig van egy csöpp hiányérzetem a végén. Nekem hiányzik róla egy lendületesebb dal, mondjuk valami olyasmi, mint a Mr Tinkertrain.
A hangzásától pedig rendszeresen padlót fogok. Olyan, mint ha a szobában zenélnének.
Idézet
 
 
+4 #7 Tom 2015-10-27 20:17
Annak idején jelent meg a Mítosz nevű, gyűjtögetős kártyajáték, és haverjaimmal azt toltuk, én meg hozzá az akkoriban beszerzett Ozzmosist. Azóta, ha akármelyik dal előkerül erről a lemezről, azok a játszmák villannak be :)
Idézet
 
 
+6 #6 queensryche999 2015-10-27 19:23
A klasszikushock mindig informatív, de most még a megszokottnál is több új infót olvastam a lemezkészítés körülményeiről. Király vagy Ádám. :P

Ozzmosis: valóban más világ a szerintem összességében (tehát erős dalok per lemez, hangulat, hangzás) legjobb Ozzy-mű, a 'No More Tears' után (várom a cikket :)), ugyanakkor szerintem is ez talán az utolsó, közmegegyezésse l klasszikusnak kikiáltható lemeze. Hozzáteszem, hogy a 2000-es években megjelent 3 szólóanyaga közül én a 'Black Rain'-t is nagyon jónak tartom (egyik sem gyenge), főleg a limitált változatos dalokkal együtt. Az újabbak közül messze ezt hallgattam meg legtöbbször.
Idézet
 
 
+3 #5 QRman 2015-10-27 16:54
Amúgy anno még Richie Kotzent is megkeresték gitárosnak, akit érdekel esetleg ebben az interjúban mesél erről:
http://www.legendaryrockinterviews.com/2014/08/25/richie-kotzen-discusses-winery-dogs-upcoming-solo-album-almost-joining-ozzys-band-and-more/
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.