Shock!

július 06.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Iron Maiden: Fear Of The Dark

ironmaiden_cHarminc évvel ezelőtt jelent meg az Iron Maiden kilencedik stúdióalbuma. 1992. május 11-én még senki sem sejtette, hogy a Fear Of The Dark periódusa lezárja majd a '80-as évek egyik leghatalmasabb, emblematikus zenekarának középső karrierkorszakát: a hangzáson, Adrian Smith hiányán, esetleg a nyersebb megközelítésen ment a vita a rocksajtóban, de a lemez fogadtatása a maga idejében inkább pozitívba hajlott, az eredményekre pedig mindent összevetve nem lehetett panasz. Nem sokkal később mégis bekövetkezett a törés, Bruce Dickinson távozása pedig mindennél ékesebben példázta a kitartó heavy metal közönséggel, hogy a zeneiparban ekkortájt lezajlott változások visszafordíthatatlanok. A Maiden egyik legkeményebb munkájának számító album megítélése utólag vegyes a hívek körében, de kétségtelenül különleges színfolt a tekintélyes életműben.

megjelenés:
1992. május 11.
kiadó:
EMI
producer: Martin Birch, Steve Harris

zenészek:
Bruce Dickinson - ének
Dave Murray - gitár
Janick Gers - gitár
Steve Harris - basszusgitár
Nicko McBrain - dobok

játékidő: 57:58

1. Be Quick Or Be Dead
2. From Here To Eternity
3. Afraid To Shoot Strangers
4. Fear Is The Key
5. Childhood's End
6. Wasting Love
7. The Fugitive
8. Chains Of Misery
9. The Apparition
10. Judas Be My Guide
11. Weekend Warrior
12. Fear Of The Dark

Szerinted hány pont?
( 74 Szavazat )

Az Iron Maiden látszólag sérülésmentesen vészelte át a '80-as és '90-es évek fordulóját, pedig Adrian Smith személyében alapember távozott tőlük, és ugyanígy az is komoly aggodalmat keltett a hívek körében, amikor – kicsivel korábban – felreppentek a pletykák Bruce Dickinson esetleges lecseréléséről. Később persze kiderült: mindössze egy Tattooed Millionaire című szólóalbumról van szó, és az 1990 októberében kiadott No Prayer For The Dying fényében az énekes lemeze inkább megtermékenyítőnek tűnt a banda szempontjából. Egyrészt ennek kapcsán került a képbe a Maidennél Smith utódja, Janick Gers, másfelől a szólóanyagra készült dalok közül csaklizta el Steve Harris a banda számára a Bring Your Daughter... To The Slaughtert. Utóbbi az Iron Maiden történetének első és mindezidáig egyetlen angliai listavezető dala lett.

Maga a No Prayer persze kiváltott bizonyos vitákat: az album nyers, elődeihez képest kissé fapadosra vett hangzását többen is bírálták, mint ahogy a hihetetlenül sikeres PowerslaveSomewhere In TimeSeventh Son Of A Seventh Son mesterhármassal összevetve földközelibb, direktebb zenei megközelítést is. A felszínen azonban úgy tűnt, még a változások dacára is minden a legnagyobb rendben van: a banda nyilatkozataiban az alapokhoz való visszatérést, a felesleges cicomáktól való megszabadulást emlegette, ami a lecsupaszítottabb színpadi show-ban is visszatükröződött.

Utóbbi jó promóciós szöveg volt – csak éppen hátterét tekintve nem felelt meg száz százalékban a valóságnak. A Maiden valóban maradéktalanul tartotta vezető pozícióit Európában vagy Dél-Amerikában, a világ legnagyobb zenei piacán, az Egyesült Államokban azonban lejtmenetbe kapcsoltak. Mindez pedig nem a No Prayerrel kezdődött, hanem a Seventh Son Of A Seventh Sonnal: a '88-as lemez ugyan beplatinázódott Amerikában, de eladási szempontból így is lényeges visszaesést jelentett két elődjéhez képest, a turnén pedig igencsak megcsappant érdeklődéssel szembesült a zenekar. Többek között emiatt kellett például előzenekarnak leszerződtetniük az éppen feltörekvő Guns N' Rosest is az aktuális észak-amerikai bulik egyik szakaszára, és költséghatékonysági okokból kellett később lejjebb tekerniük a koncertlátványosságokat is. A tendenciák a No Prayer For The Dyinggal is folytatódtak: a Dickinson-éra lemezei közül elsőként az album már „csak" arany fokozatig jutott az Államokban. Mire pedig nekiálltak a folytatásnak, még nehezebbre fordult a helyzet, hiszen a rockszíntér gigantikus változások előszobájába került.

ironmaiden_7

A Maiden persze a felszínen a rendíthetetlenséget hangsúlyozta, és látszólag nem csinált mást a következő albummal, mint korábban. Valójában azonban ők is érezték, hogy muszáj kissé felszívniuk magukat a No Prayerhez képest. Az első lépést ezen a téren a produkciós oldal rendbe tétele jelentette: a legutóbb Steve Harris által erőltetett tanyasi lemezfelvételes, mobilstúdiós vonalról hallani sem akartak a többiek. Így a basszer időközben felhúzott saját stúdiójába, a Barnyardba vonultak be, és az állandó kollaboráns Martin Birch is szorosabban felügyelte a munkálatokat, mint 1990-ben. Akkoriban ezt nem reklámozták, de utólag az énekes már rendszerint hangot adott abbéli véleményének, miszerint ez is kevés volt: „A Barnyard adottságai erősen limitáltak voltak, de sem Martin Birch, sem más nem mert szólni az ellenérzéseiről. Így aztán Steve stúdiójában rögzítettük a lemezt, egyszerűen azért, mert Steve ezt akarta. Megvette a stúdiót, kifizetett érte egy rakás pénzt, a zenekar pedig visszaperkálta neki a stúdióhasználat díját. A Maiden ekkorra eljutott abba az állapotba, hogy mindenkit megigézett a pápai tévedhetetlenség. Miért van igaza mindig a pápának? Hát mert ő a pápa, aki sosem tévedhet."

Zeneileg az jelentette a legkomolyabb változást, hogy Gers menet közben bedolgozta magát a csapatba, és öt dalban is társszerzőként működött közre. A No Prayer nyersebb, egyenesebb vonalú megközelítése ugyanakkor megmaradt, a banda nem próbált meg versenyre kelni senkivel saját korábbi önmagukat leszámítva. Dickinson: „Előbb-utóbb eléred azt a pontot, amikor már csak egy módon nőhetsz még nagyobbra: ha elkanyarodsz a korábbi stílusodtól, és készítesz egy rádiós lemezt. Mi azonban ellenálltunk ennek a késztetésnek. Lehet, hogy ha korábban egymillió lemezt adott el valahol a Metallica, akkor ott most ennek az ötszöröse fogy majd, de az a plusz négymillió hallgató nem ugyanolyan, mint a korábbi albumokat megvásárló fanatikusok."

ironmaiden_5

Kérdés persze, mire ment volna 1992 környékén az Iron Maiden ezzel a bizonyos rádiós lemezzel, hiszen az utolsó simítások idején a rockszíntér egyfelől a Metallica fekete albumától és a Guns N' Roses Use Your Illusion I-II lemezeitől, a másik oldalról a Nirvana Nevermindjától és a Pearl Jam Tenjétől volt hangos. Erőltetett zenei változásokról szerencsére hallani sem akartak, ugyanakkor a banda és környezete egyértelműen igyekezett tágítani a horizontot. Ennek jegyében például tudatos döntés volt a Maidennél mindig is fontosnak számító artwork-vonal felfrissítése: ezért bízták a lemezborító elkészítését is a korábbi állandó kollaboráns Derek Riggs helyett Melvyn Grantre. Grant: „Én magam is arra voltam kíváncsi, mennyire tudom félelmetessé, vészjóslóvá varázsolni Eddie-t. Korábban már bejárták a skálát a fizikai erőszakkal, a vérrel meg mindenféle éles dologgal, így most afelé indultunk, hogy mutassunk valami pszichológiai szempontból sötétebbet. A menedzsment már a konkrét lemezcímmel, a Fear Of The Darkkal keresett meg, ezen túlmenően semmiféle instrukcióval nem álltak elő, teljesen szabad kezet kaptam. Így aztán letettem az asztalra néhány ceruzarajzot, ezek egyike volt a fa-Eddie is. Eleinte mindenképpen igen alaposan át akartam tervezni Eddie megjelenését, de Rod Smallwoodék azt mondták: azért maradjon meg az eredeti kinézet."

Sajátos személyes kapcsolatot ápolok az 1992. május 11-én megjelent Fear Of The Darkkal, ugyanis ez volt az első Maiden-albumom. Már bőven a megjelenés után ismerkedtem meg vele, de még azelőtt, hogy kijött volna a folytatása, akkor tehát még ez számított a legaktuálisabb sorlemezüknek, habár ezt illetően sem volt részemről tudatos a választás. Valamilyen családi kasszába befolyt nagyobb összeg révén kaphattam pár CD-t, és a Megadeth épp friss Youthanasiája, illetve a Black Sabbath Master Of Realityje mellett ezt kértem a Fotex Records Szervita téri áruházában egy röpke belehallgatás után. Utólag sem tudom hibáztatni magam a döntés miatt: később nyilván letisztult bennem, hogy nem ez a Maiden legerősebb munkája, de inkább úgy fogalmaznám meg a lényeget, hogy vannak még nála is sokkal jobb anyagaik. A nyitó Be Quick Or Be Dead például olyan elementáris erővel robban be azzal a bizonyos perfekt riffel Nicko McBrain dobütései után, hogy három évtizeddel később is tökéletesen értem, miért tudtam 14 évesen ott, a fülhallgatóval a fejemen egyből: ez az album nekem kelleni fog.

ironmaiden_8A nyitószám tökéletesen elcsípett tempója és nyersebb, a zenekar mércéjével mérve határozottan agresszív megközelítése igen jól tükrözi a lemez alapvető arcélét. A Maiden egyértelműen a No Prayer sallangmentesebb vonalát vitte itt tovább, a dalok azonban szerintem erőteljesebbek, karakteresebbek a '90-es eresztésnél. Emellett egyszersmind sokszínűbb is a végeredmény a közvetlen elődnél, bár maga a főnök ezzel például nem ért egyet: „Furcsa, hogy sokak szerint olyan különlegesen változatos ez a lemez, miközben minden egyes albumunkon akadtak abszolút nem tipikus momentumok. Ott volt például a To Tame A Land a Piece Of Mindon, de akár már az első lemezről is említhetném a Remember Tomorrow-t, netán a Strange Worldöt, amiket még csak teljesen metálnak sem neveznék. Valójában sosem törődtünk vele, mi számít éppen divatosnak, vagy mit vár tőlünk a közönség. Ha így tennénk, ezen a lemezen valószínűleg valamilyen funk-thrash-rap egyveleget nyomnánk, vagy esetleg death metalt..."

A Charlotte The Harlot-széria zárófejezete, a From Here To Eternity a Be Quick Or Be Deadhez hasonlóan szintén szimplábbra, alapra vett téma, akár azt is mondhatnám, ha van a Maiden repertoárjában hagyományos rockhimnusz, ez áll hozzá a legközelebb: nagyon fogós tempójú, elsőre fogós, együtténeklős refrénnel és óriási szólókkal operáló darab, nem véletlenül lett ebből is kislemez a későbbiekben. Nincs rajta mit elemezni, egyszerűen csak felkap és visz magával.

ironmaiden_6

Azonban nem férhet hozzá kétség, hogy az első nagyvad a lemezen a harmadikként felcsendülő Afraid To Shoot Strangers, amelynek szövegét az egy évvel korábbi Öböl-háború ihlette. A szám különleges alaphangulatát a felszínen higgadt, letisztult és megamelodikus jelleg, illetve az ezt mindvégig átható szövegi és zenei feszültség adja meg, amely aztán a második szakasz jellegzetes gitárharmóniáival tör a felszínre – majd a végén elementáris erővel robban, és tényleg a csapat legszebb hagyományait idézi minden tekintetben. Mégis újszerű... Murray: „Mindig is rengeteg gitárharmóniával dolgoztunk, és a közönség hozzászokott ehhez. Most sem próbáltunk tudatosan eltérni ettől, viszont egyszerűen nem annyira passzoltak a dalokhoz a hasonló megoldások. Az Afraid To Shoot Strangerst például telezsúfolhattuk volna efféle témákkal, kísérleteztünk is ilyesmivel, de valahogy nem működött, így aztán megváltunk tőlük. Az ikergitáros harmóniáktól egyes számok édeskéssé válnak, és ugyan a billentyűkkel tudtunk színesíteni itt-ott, nem szerettük volna, ha eltűnik az erő a nótákból." Harris: „Mindenképpen az Afraid To Shoot Strangers a lemez egyik legjobb dala. Mindig is nagyon kedveltem a progresszív muzsikákat, többek között ezért tartom olyan nagyra a saját lemezeink közül a Seventh Son Of A Seventh Sont is. Azon az albumon is mindent áthatottak azok a valódi, '70-es évekbeli progresszív hatások, ez a dal pedig ennek az iskolának a folytatása."

A Fear Is The Key szintén különleges darab a maga epikus hangulataival: benne van a védjegyszerű galopp, de csak szolidan, visszafogott módon, Dickinson pedig mágikus dallamokkal hajtja előre a gépezetet az óriási refrénig. A zaklatott középrész is érdekes megoldás, de tökéletesen működik. Ugyanígy nem tipikus tétel a Childhood's End sem, ahol Nicko érdekes dobmenetei adják az alapot a sajátosan építkező gitártémáknak és a fennkölt vokálmegoldásoknak – ugyanakkor itt ötlik fülbe először nem zavaró, de elég egyértelmű módon, hogy Bruce nem érezte maradéktalanul magáénak ezeket a dalokat. Nem akarom mindezt túldimenzionálni, mert kölyökfejjel csupán azt követően tűnt fel a dolog, hogy feltérképeztem az életmű korábbi darabjait is, de a véleményem egyértelmű: Dickinson az összes általa felénekelt Maiden-album közül talán a Fear Of The Darkon a legkevésbé elementáris. Mindez nem is annyira a dallamok kidolgozottságában érhető tetten, azok a szokásos magas minőséget hozták, hanem inkább egyes rekesztésekben, itt-ott elharapott, elsietett sorvégekben, hasonlókban.

ironmaiden_3Utóbbiakat a maguk idejében persze jól meg lehetett ideologizálni az album spontánabb megközelítésével, és a korabeli nyilatkozatokban az énekes egyenesen hurráoptimistának tűnt saját teljesítménye, illetve a lemez egésze kapcsán: „Szerintem a Piece Of Mind óta nem énekeltem ennyire jól egyetlen albumunkon sem, és soha nem passzolt a hangom annyira a dalainkhoz, mint a Fear Of The Darkon. Az Iron Maiden jelenleg a jövőbe tekint: nem pillantgatunk hátrafelé, nem hasonlítgatjuk a mostani teljesítményünket a korábbiakhoz. Tényleg új kezdetet jelent ez a lemez a zenekar számára. A legjobb dolgokat megőriztük a múltból, ugyanakkor direktebb a zene és a szövegvilág is. A muzsika nagyon súlyos, lényegesen keményebb a Powerslave-től a Seventh Sonig terjedő éra zenéjénél. Valahogy valóságosabbak vagyunk manapság. És őszintén hiszem, hogy ez egy nagyhatású album lesz, mert most tényleg beléptünk a '90-es évekbe. Az Iron Maiden-hangzás ugyanakkor megmaradt: nem kötöttünk kompromisszumokat, nem tagadtuk meg önmagunkat, egyszerűen csak merítettünk a mostani idők energiájából, és átcsatornáztuk a saját világunkba."

A Wasting Love akár példa is lehet utóbbira, ez ugyanis a Maiden történetének talán leghagyományosabb power-balladája, amelyhez hasonló megközelítésű daluk sem azelőtt, sem azután nem született. Szerintem óriási nóta, mindig is különlegesnek és nagyon erősnek találtam, Bruce itt kifejezetten fantasztikus, mint ahogy a szólók is hatalmasak, de tudom, hogy sokan épp a zenekarhoz nem annyira passzoló jellege miatt nem kedvelik. Az anyag egyensúlyának mindenesetre igen jót tesz utána két hagyományosabb szám: a The Fugitive jellegzetes harrisi Maiden, egyszerűen csak jön és lever, ráadásul ebben hallható az album egyik legragadósabb refrénje. Bruce és Davey Chains Of Miseryje ugyanakkor mindig is közelebb állt a szívemhez a maga szimpla, de nagyszerű megközelítésével, himnikus arénarockjával. A szólók itt is briliánsak. Steve és Janick The Apparitionjéről mindezt már sajnos nem mondhatom el, utóbbi alighanem az egész album legjellegtelenebb, legsemmilyenebb momentuma – itt már stílusban és színvonalban is megelőlegezték a '90-es évek második felének Maidenjét. Rossznak éppen nem nevezném a rockos húzású témát, inkább csak szürke és lapos.

Szerencsére a záró hármas azért gyorsan visszarántja a szerelvényt a helyes vágányra. A Judas Be My Guide a lemez legrövidebb dala, alig több mint három perc, de teljesen kompakt: szárnyaló Maiden-esszencia gurgulázó szólófutamokkal, és ugyan Dickinson a verzékben néhol baromira sietősre veszi a figurát – lásd a fentebb írtakat –, mind a nóta hangulata, mind a refrén óriási. Ez az egyik örök kedvencem, mindig is nagyon szerettem. Hasonló telitalálat a gunyoros-ironikus megközelítéstől sem mentes, ám épp emiatt nagyon hatásos, a futballhuliganizmus ellen szót emelő Weekend Warrior, egy újabb Harris/Gers-szerzemény. Zeneileg összetettebb, nagyon okosan felépített és meghangszerelt, ám elsőre a fülbe ragadó darabról beszélünk.

ironmaiden_2

A végére pedig marad maga a több mint hétperces címadó, és természetesen ez az a nóta, amelyikkel mindenki azonosítja ezt a lemezt a mai napig. Harris: „Sok éven át éltem egy állati régi, középkori stílusú házban Angliában, az alapjait még az 1400-as években húzták fel. A gyerekeim később is mindig azt mondták, hogy kissé félelmetesnek találták a helyet, én meg állandóan azzal viccelődtem, hogy hagyjanak már ezzel, maximum én vagyok ijesztő a házban. De maga az épület fából készült, és állandóan nyikorgott minden: akár meleg volt, akár hideg, a deszkák recsegtek-ropogtak, mozogtak, és bárki jött hozzánk, furcsán reagált erre az egészre. Engem különösebben nem izgatott a dolog, hiszen ott laktam, de a vendégeket rendszerint elragadta a képzeletük, és elkezdték ijesztgetni egymást. Ez ihlette a dal alapjait. Egyesek úgy vélték, kísértetek járják a házat. Lehet, hogy tényleg így is volt." Mivel utóbbi dal messze a lemez, sőt, a '90-es évek legismertebb Maiden-dala, nagyon sok okosságot nem tudok hozzáfűzni: nekem is volt nagy kedvencem innen egy időben, aztán eljutottam odáig, hogy magamtól már nem feltétlenül raknám be. Viszont akármikor hallom, rá kell döbbennem, mennyire tökéletes kézzel megírt, kerekre csiszolt mestermunka. Nem véletlen alakult ki valóságos kultusza a táboron belül. Ami az album hangzását illeti, nekem sosem volt bajom vele: a No Prayerhez képest kétségtelen előrelépést jelentett.

Mint fentebb is írtam, a Fear Of The Dark kritikai fogadtatása inkább a pozitív tartományba esett: ha nem is kizárólagosan, de a szaksajtó a maga idejében előrelépésként értékelte az albumot a No Prayer For The Dyinghoz viszonyítva. Ami a közönséget illeti, úgy tűnt, a banda legerősebb területein semmi sem változott. A felvezető single Be Quick Or Be Dead a Maiden számos korábbi kislemezéhez hasonlóan egyből felvágtázott az angliai listák élbolyába, és egy második helyezéssel egyszerűen nem lehetett vitába szállni – mint ahogyan magával a lemezzel sem, amely Nagy-Britanniában újfent az élen nyitott, a The Number Of The Beast és a Seventh Son után mindössze harmadikként a csapat diszkográfiájából. Ezekben a hetekben a banda is igen bizakodónak tűnt az anyag sikereit illetően. Dickinson: „Öt éve Amerikában páriának számítottunk: mindenki leszólt bennünket, mondván, most már a Poison az ügyeletes szenzáció, mi meg vén kriptaszökevényként még mindig ugyanazt a régimódi heavy metalt nyomjuk. A Seventh Son lemez nem volt tökéletes, és a turné is túl soknak bizonyult: annyira topra akartuk tenni a műsort minden este, hogy közben megfeledkeztünk róla, kik is vagyunk, maga a zene háttérbe szorult. Emiatt tértünk vissza a No Prayerrel az alapokhoz. Ez az új lemez pedig olyannyira '90-es évekbeli módon dörren meg, hogy sokan a rádióknál is azt mondják majd: de hát semmi okunk nincs rá, hogy ne játsszunk manapság Iron Maident! Márpedig ez itt a kulcs ahhoz, hogy a média felkapja az albumodat. Mindössze egyetlen tényezőn múlik, hogy 700 ezer vagy 2,5 millió lemezed fogy: hogy felkapja-e róla azt a bizonyos nótát hatvan-hetven rádióállomás, vagy sem. Ennyire egyszerű."

ironmaiden_10Az Államokban öt helyezést javítottak a No Prayerhez képest a Billboard-lista tizenkettedik pozíciójával. Utóbbi nagyjából rímelt a '80-as évek sikeralbumainak helyezéseire, és önmagában az 50 ezer példányos első heti eladás is korrekt volt – a fogyások azonban a tengerentúlon viszonylag gyorsan megálltak, és az első komplett turnészakasz itteni állomásai sem futottak éppen mindenütt zsúfolt telt házakkal az arénákban. Dél-Amerika, majd Európa azért persze gyorsan helyrebillentette a mérleget: az öreg kontinensen például ismét, másodszorra is főszámként játszottak a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon – a ráadásban Adrian Smith is színpadra lépett velük –, illetve az ahhoz kapcsolt turnén, természetesen hatalmas tömegek előtt.

A Fear Of The Dark őszre hozta a sztenderdnek tekinthető aranylemezes fokozatot Nagy-Britanniában, ám Rod Smallwood és a zenekar őszinte csalódására az amerikai státusz egyértelműen megroppant: az album fogyásai nem sokkal az aranyhoz szükséges félmilliós példányszám alatt megálltak. A Maiden sosem számított éppen médiadarlingnak, mindez azonban ismét elégnek bizonyult ahhoz, hogy megkezdjék kongatni felettük a vészharangot, holott – számos '80-as évekbeli pályatársukkal ellentétben – a zenekar továbbra is arénákban játszott szerte a világon. És természetesen ők is pontosan tudták, mennyire nevetségessé tennék magukat, ha megpróbálnak idomulni a grunge-vonalhoz. Dickinson: „Akadnak jó seattle-i dolgok, a Soundgarden például óriási. De akadnak közöttük szarok is. Valójában a legtöbbjük nem több a Sabbathtól kölcsönzött elemeknél meg újrafeldolgozott angol rocknál."

A fent szemlézett lelkes nyilatkozatok fényében talán érthető, miért okozott néhány hónappal a turné első szakaszának befejezte után általános és brutális megdöbbenést Dickinson távozásának bejelentése 1993 elején. Kívülről a Maiden egységes zenekar képét mutatta, és ha hihetünk az utólagos visszaemlékezéseknek, a belső törések is nagyon gyorsan, mindössze pár hét alatt váltak láthatóvá 1992 végén. Ehhez persze a lemez vegyes fogadtatása mellett az is kellett, hogy a Fear Of The Dark turnéjával párhuzamosan Bruce-t a kiadó felkérje egy újabb szólóalbum elkészítésére – az énekes pedig két nekifutás során rádöbbent, hogy fogalma sincs, merre kellene elindulnia: „Amolyan művészi megborulást éltem át akkoriban. Rájöttem, hogy fogalmam sincs, miként lehetnék kreatív az Iron Maiden keretein kívül, és halálra rémített a dolog. Arra gondoltam: egy intézmény részévé váltam, és így is halok meg, ha nem teszek ellene valamit. De nem tudtam, mit tehetnék. Először rá kellett jönnöm, egyáltalán énekesként kell-e keresnem a helyemet az univerzumban, vagy már nem. Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy pusztán egy sikeres, olajozott gépezet fogaskereke legyek. Olyan volt az életem, mint az Idétlen időkig, bár persze aranylemezekkel... Aztán egy idő után rájöttem, hogy csak akkor lehetek biztos ismét önmagamban, ha kilépek a komfortzónámból. Erre pedig egyetlen lehetőség kínálkozott: ha egyben a zenekarból is kilépek."

ironmaiden_11

Amivel társait is megdöbbentette. Harris: „Amikor Bruce 1990-ben visszajött a szólóturnéjáról, egyből láttam: már nem fűti ugyanaz a tűz a Maiden-bulikon, mint a saját zenekarával adott koncerteken. Már akkor megkérdeztem tőle, hogy boldog-e, elégedett-e, de mindenkit megnyugtatott: igen, száz százalékig itt van. És úgy gondolom, ennek megfelelő teljesítményt is nyújtott a Fear Of The Darkon. El kell ismernem, eleinte aggasztott, amikor szólókarrierbe kezdett, megfordult a fejemben, hogy talán el fog menni. De maradt, így aztán elhittem, hogy minden rendben, továbbra is egy csapatot alkotunk." Gers: „A mai napig nem tudom, miért ment el akkor Bruce. Néhány héttel a bejelentése előtt még beszélgettünk a zenekarról, és azt mondta, minden a legnagyobb rendben. Derült égből villámcsapásként ért, amikor közölte, hogy menni akar."

Bruce utólag persze elég alaposan körbejárta az évek során a különböző nyilatkozatokkal, miért döntött végül a távozás mellett, és indokai végső soron érthetőek is: „Kreatív szempontból mintha alvajáró lettem volna az utolsó öt évben. A zenekar többi tagja, illetve a rajongótábor egésze úgy is boldog, hogy nyílegyenesen halad előre a Maiden szűk pályáján, amivel semmi gond, én viszont megpróbáltam letérni erről a csapásirányról. Próbáltam felhívni a többiek figyelmét az újdonságokra, de aztán belefáradtam, mert rá kellett jönnöm: olyan irányba akarom ráncigálni ezt a hatalmas gépezetet, amerre egyáltalán nem akar haladni. Például, Rod néha olyanokat kérdezett tőlem, hogy rá tudnám-e venni Steve-et erre vagy arra. Én meg erre mindig úgy reagáltam, hogy baszki, miért nem kérdezed meg tőle te magad? Miért hozzám jössz ezzel? Steve-en addigra teljesen elhatalmasodott a gondolat, hogy producer lesz belőle, már a koncertvideókat is ő vágta. Ezen is rengeteget vitáztam vele, és megmondtam neki, hogy nem tartom túl sokra a vágásait."

ironmaiden_4A Maiden így meglehetősen skizofrén helyzetben startolt rá a turné következő szakaszára 1993 tavaszán, az A Real Live One című új koncertalbum megjelenésével párhuzamosan, hiszen előre bejelentették, hogy Dickinsont most lehet utoljára látni a banda élén. A hatalmas rajongótábor természetesen kiakadt, és borzasztó sokként élte meg a frontember távozását. Nem segített a helyzeten, hogy a frontember maga is roppant hullámzó teljesítményt nyújtott az ekkori fellépéseken: „Mindenről megvan a saját verzióm, és Steve-nek is megvan a magáé, attól függ, honnan nézed a világot. Steve számára a Maiden mindennél fontosabb, nekem viszont léteznek a zenekarnál lényegesebb dolgok is. Nem tudtam, hogy ekkora vihart kavar majd a távozásom, amikor bejelentettem, de amikor először kimentem a színpadra a turnén, és végignéztem a közönségen, egyből arra gondoltam: a szentségit, ha most széles vigyorral körbe-körbe rohangászom, a közönség egyből azt gondolja majd, micsoda pöcsfej vagyok, hogy elmegyek, miközben ennyire élvezem. Ha viszont nyomorúságos arccal szenvedek odafent, inkább azt a kérdést teszik majd fel maguknak, hogy ugyan miért fizettek húsz fontot ennek a baromnak... Egyszerűen telítődtem, és bizonyos estéken kimondottan ellenséges volt a közönség. Néha élveztem a bulikat, más napokon viszont azt kívántam, bárcsak valahol máshol lehetnék. Meg is fogadtam, hogy soha többé nem fogok semmi olyasmibe, amiben nem hiszek."

A folytatásról mindkét csapásvonalon részletesen írtunk már itt az elmúlt években. Dickinson szólóban gyökeresen más irányba fordult a Balls To Picasso albummal, míg a csapat két (!) további 1993-as koncertlemezzel, az A Real Dead One-nal, illetve a Live At Doningtonnal anyagi szempontból is kisajtolta a táborból a maximumot, majd ráfordultak az utód keresésére. A Blaze Bayley-vel rögzített The X Factor album 1995-ben azonban nagyon felemás fogadtatásra talált, és végül, mielőtt teljesen földbe állt volna a gépezet, még az ezredforduló előtt visszahozták Dickinsont és bónuszként Smith-t. A hattagú Maiden azóta háborítatlanul üzemel, és továbbra is a világ egyik leghatalmasabb koncertattrakciója. Ez pedig, azt hiszem, egyetérthetünk vele: mindenkinek így a legjobb.

ironmaiden_9

Harminc év távlatából nézve a Fear Of The Dark tehát egyértelmű korszakhatár. Bizonyosan nem ez az Iron Maiden legerősebb lemeze, ugyanakkor számos maradandó és különleges dalt rejt, amelyekek közül egyiket-másikat személy szerint néha-néha szívesen hallanám élőben is. De hát a Maiden üzleti szempontból is igen tudatos csapat, és mondhat Harris, amit akar, miszerint ő bármit bármikor szívesen játszana, ne legyenek illúzióink: a sok éve nyomott tematikus nosztalgiaturnék programja nem véletlenül állt meg kronologikusan a Seventh Son után. Bírjon akármilyen értékekkel a No Prayer – Fear éra, anyagilag leszállóágat jelentett a Maiden számára, így sosem fognak tudni olyan jövedelmező retro-programot építeni ezekre a lemezekre, mint a '80-as évek albumaira. Még úgy sem, hogy a Fear egyébként összességében mindennek nevezhető, csak sikertelennek nem, hiszen közel 3 millió példányban kelt el világszerte, és pusztán a számokat tekintve több ment el belőle a No Prayernél... A turnéműsorban is egyedül a címadó kapaszkodott meg róla fix képviselőként, bár az Afraid To Shoot Strangers pár évig azért tartotta magát még a ′90-es években. De mást sosem szoktak játszani róla.

Bizonyos tekintetben tehát amolyan elfeledett anyag mára ez a katalógusban – ez azonban nem jelenti azt, hogy nincsenek meg a maga erősségei. Nálam már csak a fentebb említett személyes szál miatt is örök kedvenc marad.

Az Iron Maiden június 7-én Budapesten, a Groupama Arénában koncertezik. Részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
#22 tehasut 2022-05-31 22:46
Nekem ez volt életem első Maiden lemeze. A Judas Be My Guide pedig a kedvenc IM dalom, 30 éve megunhatatlan, és ugyanennyi ideje rejtély számomra, hogy mi a francért nem lett ez a dal gigasláger. Minden másodperce TÖKÉLETES.
Idézet
 
 
#21 Eugen 2022-05-17 10:08
Azt tudtátok, hogy nem Bruce, hanem Nicko javasolta Janickot Adrian megüresedett helyére?

Az alábbi videóban Bruce meséli el ezt 16:40-től:

https://youtu.be/ymDAjOYCHtE
Idézet
 
 
#20 Pisti 2022-05-14 10:54
Nagy kedvenc.
Idézet
 
 
#19 ZoldAsz 2022-05-13 10:03
Először is üdvözlöm a tényt, hogy a "klasszikus Dickinsonos" korszak így teljessé vált a rovatban.

Másodszor: ez is egy hatalmas album, még akkor is, ha kicsit elmarad a többi klasszikustól.
Maximálisan megfelelő választ ad a "mégis mit lehet kihozni egy Piece-Powerslave-Somewhere-Seventh szériát követően?" kérdésre. (No Prayert direkt nem ide veszem, mert vitatottabb cucc.)
Egyetlen hibája, hogy picit nyesegethették volna pl. az említett Weekend Warrior és Apparition senkinek sem hiányozna valószínűleg.
Idézet
 
 
#18 Smittpali 2022-05-13 09:55
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Smittpali:
Sziasztok!
Kiváló cikk újra.
Kérdésem az lenne, hogy az idézett szövegekhez nem lehetne - e labjegyzetet tenni, hogy honnan vannak, engem érdekelne nagyon.
Hammer, Dickinson könyv, vagy netes cikk.
Köszi!

Számos interjút használok ezekhez több évtizedre visszamenőleg a legváltozatosab b online és print forrásokból. Nem Hammer a fentiek közül egyik sem.



Nekem mindegy, hogy honnan van, a forrás érdekelne. Hogy ha nem privát, akkor el tudjam esetleg olvasni a teljes interjút.
Szóval a kérdés arra vonatkoziknlegi nkább, nem gondolkodtok-e forrásmegjelölé sen az ilyen írásokhoz?
Idézet
 
 
#17 redriot 2022-05-12 19:56
Nem emlékszem már hol olvastam, de állítólag Bruce a Somewhere In Time-ra rengeteg új dalt írt - Steve pedig az összeset visszadobta, mondván hogy nem megfelelő színvonalúak. Nem mondom hogy emiatt lépett ki évekkel később a Maidenből de azért ez elég komoly tüskét hagyhatott Dickinsonban.
A Fear pedig... Anno szerintem túlhallgattam, talán ezért ma már nem szívesen veszem elő. Ez egy nagyon eklektikus lemez: számomra nincs olyan kohézió a dalok között mint az '80-88 közti aranykor albumain. Van tipikus "pieces", "poweres", "somewheres" hangzás - a Fearnél ez valahogy hiányzik.
A korábbi lemezeknek volt egy misztikus, epikus hangulata is: fáraók, II. világháborús légicsata vagy sci-fi témájú dalok, vagy ott a Sevent Son fantasy feelingje. Így tizenöt éves gyerekként számomra a zenekart is valamiféle misztikus légkör övezte. Így utólag belegondolva nem tetszett nekem hogy a banda "lejött a földre", mind zeneileg, mind szövegekben - pl. Weekend Warrior. Akkor sokat hallgattam ezt a lemezt, tetszettek is róla dalok - de tudat alatt bennem volt hogy ez már nem ugyanaz a Maiden.
Idézet
 
 
#16 Rainer Siebert 2022-05-12 14:23
Idézet - Smittpali:
Sziasztok!
Kiváló cikk újra.
Kérdésem az lenne, hogy az idézett szövegekhez nem lehetne - e labjegyzetet tenni, hogy honnan vannak, engem érdekelne nagyon.
Hammer, Dickinson könyv, vagy netes cikk.
Köszi!

Az első és az utolsó az ugyanaz :O)
Idézet
 
 
#15 Draveczki-Ury Ádám 2022-05-12 14:08
Idézet - Smittpali:
Sziasztok!
Kiváló cikk újra.
Kérdésem az lenne, hogy az idézett szövegekhez nem lehetne - e labjegyzetet tenni, hogy honnan vannak, engem érdekelne nagyon.
Hammer, Dickinson könyv, vagy netes cikk.
Köszi!

Számos interjút használok ezekhez több évtizedre visszamenőleg a legváltozatosab b online és print forrásokból. Nem Hammer a fentiek közül egyik sem.
Idézet
 
 
#14 Smittpali 2022-05-12 13:40
Sziasztok!
Kiváló cikk újra.
Kérdésem az lenne, hogy az idézett szövegekhez nem lehetne - e labjegyzetet tenni, hogy honnan vannak, engem érdekelne nagyon.
Hammer, Dickinson könyv, vagy netes cikk.
Köszi!
Idézet
 
 
#13 Draveczki-Ury Ádám 2022-05-12 11:42
Idézet - Rcooley:
"'A tendenciák a No Prayer For The Dyinggal is folytatódtak: a Dickinson-éra lemezei közül elsőként az album már „csak" arany fokozatig jutott az Államokban."

Már a Seventh Son is csak aranyfokozatú az Államokban, ami mára már lehet hogy átlépte a platinához szükséges 1 milliót (pl itt:https://chartmasters.org/2021/11/iron-maiden-albums-and-songs-sales/), de hivatalosan, az RIAA aranylemeznek minősíti.

Azt illetően konszenzus van, hogy a Seventh Son platinaszintű eladásokat produkált odaát, mint ahogy a Somewhere In Time-ból a mértékadó becslések meg források szerint is legalább 2 millió ment el csak az Államokban, mégis csak szimpla platina hivatalosan. Szóval ezek ellentmondásosa k sokszor, és a RIAA adatbázisa sem mindig segít az eligazodásban - például ott a DIO-féle Holy Diver, ami nemrég lett dupla platina, a közzétett Insta-posztban ott a kiadó által jegyzett hivatalos plakett is erről, mégsincs fent a listában a RIAA oldalán.
Idézet
 
 
#12 Rcooley 2022-05-12 11:06
"'A tendenciák a No Prayer For The Dyinggal is folytatódtak: a Dickinson-éra lemezei közül elsőként az album már „csak" arany fokozatig jutott az Államokban."

Már a Seventh Son is csak aranyfokozatú az Államokban, ami mára már lehet hogy átlépte a platinához szükséges 1 milliót (pl itt:https://chartmasters.org/2021/11/iron-maiden-albums-and-songs-sales/), de hivatalosan, az RIAA aranylemeznek minősíti.
Idézet
 
 
#11 cápaidomár 2022-05-11 21:21
6 éves voltam, amikor ez a lemez megjelent. Éppen a kihisztizett Kísértetkastély felé mentünk (Vidámpark), amikor egy hirdetőoszlop alatt elhaladva pillantottam meg a plakátját. Totál lenyűgözött. A mai napig a legjobb borítójuknak tartom, már csak azért is, mert ez tényleg félelmetes, nem pedig nevetséges vagy kínos. Jó sok évvel később hallottam csak a zenéjüket, és kellemetlen csalódás volt. Komolyan azt gondoltam, valami eszement brutális zenét tolhatnak, nem ezt a... Na mindegy, maradjunk annyiban, hogy nem nekem találták ki.
Idézet
 
 
#10 Equinox 2022-05-11 20:49
Nagyon jó íráés, a lemezt is így látom. Eddig a pontig csak a No Prayernél jobb, de gyorsan utána kijött még 2, ami azért bebizonyította, hogy nem ez volt gyenge, hanem a '80-as években felállított mérce magas.

Klasszikus anyag, de azért az első 7 lemez zseniális (meg a 2 visszatérés utáni is). Szóval azért jóféle, szeretjük, meg minden, de a semmitmondó számokat sem lehet letagadni (Apparition, Fear Is the Key, Weekend Warrior)
Idézet
 
 
#9 Chris92 2022-05-11 17:55
Nekem is megvan a személyes kapcsolat ezzel a lemezzel abban a tekintetben, hogy az első Maiden lemez amit elejétől végéig hallottam, pörgettem és emiatt titkos favorit nálam is. Hatalmas dalok bújnak itt meg, kirobbanó energiákkal, a címadó (főleg a koncertváltozat ai) pedig überklasszikus.
Idézet
 
 
#8 miso 2022-05-11 17:31
Az első Maiden lemezek egyike amit megismertem, a mai napig nagyon tetszik. Tán hogy kifelé mentek már a klasszikus érából, de a Fear Of The Dark és a Be Quick Or Be Dead top 10 Maiden dalok nálam, és van még pár kedves szerzemény.

Nálam top 5 Maiden lemez, a sokak kedvence Somewhere meg alulról van az 5-ben. Ízlések és pofonok ugye:)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.