Shock!

A második Bruce Dickinsonnal készült  Iron Maiden-album, a Piece Of Mind idén május 16-án töltötte be a harmincötödik születésnapját, és mivel valamilyen rejtélyes okból kifolyólag eddig senki nem emlékezett meg róla, ezennel megteszem én. Annál is inkább, mert a lemez ugyanakkora klasszikus, mint közvetlen elődje és három utódja.

Az 1982-es év köztudottan vízválasztónak bizonyult a Maiden életében. A Samson éléről elcsent Dickinsonnal minden szempontból szintet ugrottak Steve Harrisék: képzett énekesük lett, akinek bármire képes torka lehetőséget adott arra, hogy az elképzeléseik jóval cizelláltabb, kifinomultabb és szerteágazóbb dalok formájában öltsenek testet. A The Number Of The Beast lemezen tulajdonképpen megszületett az etalon Maiden-stílus, ami egyszerre volt epikusan komplex és lényegretörő, archaikus és jövőbe mutató. Noha akadtak ősrajongók, akiknek nem tetszett, hogy a Di'Annóhoz köthető East End-i punkattitűd nyomtalanul eltűnt a hangzásból, a Maiden kabátjának újragombolása annyira jól sikerült, hogy a többség nem ejtett krokodilkönnyeket ezért.

Persze az, hogy már elsőre egy óriási lemezt hoztak össze ebben a felállásban, még nem jelentette azt, hogy emberileg is összecsiszolódtak. A megalkuvást nem tűrő Harris és a szintén sajátos elképzelésekkel rendelkező Dickinson egyaránt kiskakas volt a saját szemétdombján, ami azt eredményezte, hogy Steve már a Number turné első állomásait követően ki akarta vágni a csapatból az énekest. Persze később a főnök maga is rájött, hogy sokkal többet nyer, mint veszít, ha megköti a maga kompromisszumait a színarany hangszálak birtokában lévő karizmatikus frontemberrel. Harrisnek egyébként is sokkal nagyobb fejfájást okozott Clive Burr dobos hozzáállása, ami a csapat első amerikai turnéján még jobban kiütközött. A csapat a Rainbow/38 Special-túrán, majd a Scorpions és a Judas Priest előtt is kőkeményen melózott azon, hogy elfogadtassa magát a tengerentúli közönséggel, a dobos renitens hozzáállása azonban alapvető feszültségeket hozott felszínre. Habár Clive nagyszerű ütős volt, aki tökéletesen egyesítette a játékában a Paice-iskola hard rockos elemeit a Buddy Rich és Gene Krupa neveivel fémjelezhető swing- és dixieland-dobolás groove-orientált megoldásaival, nem volt hajlandó úgy dobolni, ahogy Harris előírta neki, ezért a turnét követően mennie kellett. Helyére a sokkal sarkosabb és precízebb Nicko McBrain került a francia Trust zenekarból (Mr. Laposorr korábban Pat Travers bandáját is megjárta), a negyedik Maiden-album munkálataihoz már vele futottak neki Steve-ék (ironikus módon Clive pedig bekerült Nicko helyére a Trustba, ő hallható a gallok Trust IV és Man's Trap albumain).

A csapat 1983 januárjában látott neki az új lemez előkészületeinek, méghozzá nem éppen szokványos módon: kiköltöztek Jersey szigetére, erre a viharvert kis brit felségterületre, ami a La Manche-csatorna nyugati bejáratánál terül el, és földrajzilag jóval közelebb van Brètagne-hoz, mint Angliához. Mivel a zord időjárású földdarab alapvetően ingerszegény környezetnek bizonyult, így semmi nem vonta el a zenekar figyelmét, hogy a főhadiszállássá átalakított, használaton kívüli Le Chalet hotelben zavartalanul folyhasson a munka. A zenekari felszerelés mellett a csapat házi grafikusát, a legendás Derek Riggset is átreptették Jersey-re, aki a próbák és a dalszerzés ideje alatt a helyszínen dolgozta ki a lemezborító kényszerzubbonyos, gumiszobában láncravert Eddie-jét. Persze ez sem volt könnyű szülés, ahogy a Derek munkáiról szóló Run For Cover könyvben írta Martin Popoff. A félig kihalt szigeten ugyanis semmi nem állt Riggs rendelkezésére, számos eszközt utólag reptettek oda, hogy haladni tudjon. Ráadásul az első vázlatok, amelyekben egy ülő pozíciót elfoglaló Eddie jelentette a főmotívumot, nem nyerték el Harrisék tetszését. A csapat valami sokkal erőszakosabb képet szeretett volna, így Derek újragondolta az egész koncepciót, és végül ebből a második nekifutásból nőtte ki magát a jól ismert véglelges kép. Az album munkacíme eredendően Food For Thought volt, de ezt is megváloztatták menet közben: egy jól irányzott csavarral Piece Of Mind lett belőle, noha a sor szervesen egyik dalhoz sem kapcsolódott.

Ami a dalszerzést illeti, a Maiden kreatív energiái ennél a lemeznél elkezdek polarizálódni. Míg korábban szinte minden ötletet Steve hozott, addig a Piece Of Mindnál kialakult az ellenpólus, amit Adrian Smith és Dickinson párosa alkotott. Természetesen továbbra is Harris maradt a fő szerző, tőle jöttek az olyan sűrű kiállásokkal tarkított, nehezen játszható és énekelhető témák, mint a lemezt indító Where Eagles Dare, amit Alistair MacLean klasszikus második világháborús regénye, illetve az ebből készült nagy sikerű film alapján íródott (nálunk Kémek a Sasfészekben címmel jelent meg, és Brian G. Hutton csinált belőle sikerfilmet Richard Burton és Clint Eastwood főszereplésével). Mind Dickinsont, mind Nicko McBraint alaposan megdolgoztatta benne Harris, aki köztudomásúan sosem vette figyelembe dalszerzés közben, hogy a témái vajon megvalósíthatóak-e emberi mértékkel. Összetettsége okán nem egy nyilvánvaló koncertnóta, mégis ezzel indították a következő turnén a koncerteket. Steve másik epikus tétele, a záró To Tame A Land sejtelmes hangulata olyan későbbi Maiden-nótáknak kövezte ki az utat, mint a Fear Of The Dark: ez Frank Herbert Dűnéjén alapszik. A címe is ez lett volna, Herbert azonban nem járult ehhez hozzá, így átkeresztelték. A lemez – és a Maiden történetének – egyik legikonikusabb pillanata, a Lord Alfred Tennyson 19. századi brit költő inspirálta The Trooper szintén Harris tollából származik, felejthetetlen gitárdallama és galoppozó tempója azóta is banda élő fellépéseinek egyik alappillérét képezi, a kislemezhez készített Riggs-grafika pedig szintén örökérvényű favorit. Dave Murray és Harris közös szerzeménye, a Dave hangulatos szólójával bevezetett Still Life szövegileg Ramsey Campbell író egyik horror-történetén alapul. Dickinson hatalmasat énekel benne, bár kicsit másképp, jóval indirektebb módon, mint mondjuk az ezt követő Quest For Fire-ban, amihez Jean-Jacques Annaud azonos című 1981-es filmje adta Steve-nek az ötletet.

Tematika szempontjából egyébként nemcsak a basszusgitáros dalai kötődtek erősen az irodalomhoz és a történelemhez. Az egyetemet történelem szakon elvégző Dickinson Adrian Smithszel együtt írt Sun And Steel dala Japán egyik leghíresebb szélsőjobboldali írója, Misima Jukio hatását viseli magán, a konkrét szöveg viszont Mijamoto Muszasi szamuráj filozófusról szól. Zeneileg tipikus Smith/Dickinson-darab, érthető struktúrájú és emlékezetes dallamú középtempózás. Ugyanezt el lehet mondani a története szempontjából a görög mitológiára utaló Flight Of Icarusról, ami örökzöld refrénjének köszönhetően az első vérbeli rádiós slágere lett a Maidennek. Az árnyalt Revelationst Bruce egyedül hozta, ez a dal némileg visszautal a Children Of The Damnedre, míg a közönségkedvenc Die With Your Boots On azon kevés Maiden-szerzemény egyike, amit Harris, Smith és Dickinson együttes erővel hozott össze.

Produkciós szempontból a csapat ezzel az albummal kezdte a Bahamákon található Compass Point stúdiót használni, am a ködös Albion kellemesebb klímára cserélése nem jelentette azt, hogy a hangzásban is változást akartak volna. A felvételeket ezúttal is a Maiden-sound kialakításában elévülhetetlen érdemeket szerzett Martin Birch irányította, aki természetesen a negyedik lemezzel sem hibázott.

A korongot a Flight Of Icarus single vezette fel, a Maiden pedig pont két héttel a Piece Of Mind megjelenése előtt, 1983. május 2-án indította a World Piece turnét, ami ugyan kissé rövidebbre sikerült az előzőnél, intenzitásában azonban legalább annyira megfeszítettnek bizonyult. A koncerteken ekkor már jóval komolyabb látványvilág megteremtésére volt lehetősége a bandának, a show-t pedig az egész világ a tenyerükből ette. A turné a dortmundi Westfalenhalléban ért véget 1983. december 17-18-án a legendás Rock Pop in Concert nevű rendezvényen, ahol a Maiden mellett Ozzy Osbourne, a Judas Priest, a Def Leppard, a Scorpions, az MSG, a Krokus és a Quiet Riot lépett fel.

A Maiden azonban ezután sem ülhetett a babérjain, Rod Smallwood menedzser továbbra is eszelős tempót diktált, szóval minden kezdődött elölről, de az már egy másik történet, aminek Powerslave a címe. A Piece Of Mind ugyanolyan Maiden-védjegy, mint a Number, a Powerslave, a Somewhere In Time és a Seventh Son Of A Seventh Son, az akkori korszak tökéletes lenyomata és a metal műfaj megkerülhetetlen alapvetése.