Shock!

szeptember 17.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Faith No More: The Real Thing

0623fnm01Pár héttel ezelőtt arról reppentek fel a pletykák, hogy esetleg mégis új dalokon gondolkodik a 2008-as újjáalakulás óta kizárólag lájtosan turnézgató Faith No More. Mivel a zenekartól bármi és bárminek az ellenkezője kitelik, erre egyelőre inkább nem kötnénk fogadásokat, egy dolog azonban biztos: az áttörést meghozó The Real Thing lemez a napokban volt huszonöt éves. És mivel az album hatása a mai napig tisztán érezhető a rock/metal vonalon, természetesen nem is kerülhetjük meg a Klasszikushock között.

A San Francisco-i Faith No More a szokásosnál hosszabb utat járt be a világra szóló sikerekig, hiszen a csapat magját alkotó hangszeresek, azaz Billy Gould basszusgitáros, Mike „Puffy" Bordin dobos és Roddy Bottum billentyűs már 1982-ben összejött, Jim Martin gitáros pedig a következő évben csatlakozott hozzájuk. A banda több énekest is kipróbált a korai időkben – egy nagyon rövid időre Courtney Love-ot is –, de végül egy hollywoodi frontemberben, Chuck Moselyben találták meg a megfelelő embert.

megjelenés:
1989. június 20.
kiadó:
Slash / Warner
producer: Matt Wallace, Faith No More

zenészek:
Mike Patton - ének
Billy Gould - basszusgitár
Jim Martin - gitár
Roddy Bottum - billentyűk
Mike Bordin - dobok

játékidő: 55:18

1. From Out Of Nowhere
2. Epic
3. Falling To Pieces
4. Surprise! You're Dead!
5. Zombie Eaters
6. The Real Thing
7. Underwater Love
8. The Morning After
9. Woodpecker From Mars
10. War Pigs
11. Edge Of The World

Szerinted hány pont?
( 63 Szavazat )

A sajátos, semmiféle kategóriába nem gyömöszölhető rock/pop/funk/punk/metal vegyület először az 1985-ös We Care A Lot albumon öltött alakot, ám semmiféle visszhangot nem kavart, és a hozzáállásuk sem könnyítette meg az érvényesülésüket. Roddy Bottum: „Amikor elkezdtük a zenekart, nagyon hangosak és arrogánsak, offenzívek voltunk, ami később is megmaradt. A sokkolás roppant hatásos eszköz, és persze izgalmas is. Soha nem tűrtük magunk körül a határokat, a lényegünkké vált, hogy mindent megkérdőjelezzünk. Jó olyan alaposan felforgatni a dolgokat, amennyire csak lehetséges: az bennünk a közös, hogy mindenkitől különbözünk." Mindez valóban így volt: noha a We Care A Lot még semmilyen szempontból nem nevezhető tökéletes lemeznek, ma már egyértelműnek tűnik, hogy a csapat ettől függetlenül is egyszerűen túl korán érkezett a színtérre ezzel az eleggyel, a világ a '80-as évek közepén még nem állt készen egy olyan zenekar befogadására, akiknél egyszerre volt jelen a zenében a Black Sabbath, a Devo, a Sex Pistols, Grand Master Flash és James Brown hatása – meg persze némi thrash Jim Martin révén, aki gyökereit tekintve a zenekar klasszikus Bay Area-figurája volt: együtt nőtt fel és közösen zenélt Cliff Burtonnel, illetve szabadidejében is a Metallica, az Exodus, a Death Angel meg a többi helyi nagyság akkori, valamint leendő tagjaival lógott.

0623fnm09

A Faith No More-t eleinte az észak-kaliforniai alternatív színtér bizonyos rétegei fogadták be, a banda azonban itt sem érezte otthon magát, sőt, kifejezetten irritálták őket az ekkortájt a koncertjeiken megjelent sznobok. Billy Gould: „Szerintem a Faith No More soha nem jöhetett volna létre Los Angelesben, mert San Franciscóban mások a motivációk. Az itteni zenészek többsége szegény, és nincsenek is túl jó kilátásaik a jövőre nézve ezen a téren. Vagyis a kapzsiság sem fertőzte meg annyira a zenei színteret, mint a Los Angeles-i vonalat. Ez egy esős város sok európai hatással. Mi azonban ehhez is úgy álltunk, hogy baszd meg, ez azért akkor is Kalifornia, mi pedig szeretünk a tengerparton lógni. És ez a hozzáállás akkoriban nem számított menőnek otthon. Igazság szerint MTV-nk is azért volt, mert az sem volt menő Friscóban. Egy olyan házban laktunk, amit talán másfél éven át senki sem takarított ki, mindenütt szanaszét hevertek a ruhák, de a kábeltévé-előfizetésre és benne az MTV-re azért összespóroltuk a pénzt, méghozzá csakis azért, hogy másokat bosszantsunk vele. San Franciscóban az emberek előszeretettel húzzák fel az orrukat, ha populáris kultúráról esik szó, de számunkra ez is fegyver volt. Többek között éppen ezért kezdtük el játszani a Van Halen Jumpjának egy tökéletes, hangról hangra-típusú feldolgozását is, akárcsak a Black Sabbath War Pigsét. Semmi más célunk nem volt ezekkel a húzásokkal, csak kiakasztani azokat a sznob alternatív köröket, ahonnan az első rajongóink kikerültek. Ebben a közegben óriási kihívásnak számított Black Sabbathot meg Van Halent nyomni. Utálták is, mi meg imádtuk, hogy utálják." És ugyanígy persze a metalos közönség sem értette őket, amikor a baráti Metallica vendégeként léptek fel a Bay Areában... Bordin: „Sokan minket tartanak a funk/thrash vonal vezéralakjainak, de soha nem áhítoztunk erre. Igazság szerint minden kategóriából kilógtunk... Még csak azt sem mondanám, hogy heavy metal zenekar lennénk, hiszen nincsenek minden dalban maszturbálós gitárszólóink, hogy melléjük valami faszkalap operát énekeljen szarul. Mi inkább ilyen szétütött agyú szemétládák vagyunk..." Vagy ahogy Gould megfogalmazta ekkoriban a híres ars poeticát: „Ronda zenészek gusztustalan közönségnek céltudatosan rossz zenét játszanak."

0623fnm10A zenekar leszerződött a warneres terjesztésű Slash kiadóhoz, és 1987-ben hozták ki második lemezüket, az Introduce Yourselfet, amelyet később előszeretettel neveztek a Faith No More igazi debütálásának. Ez az album már kicsit más közegbe érkezett, mint a We Care A Lot: a Run DMC és az Aerosmith közös Walk This Way átdolgozása, majd kicsit később az Anthrax I'm The Manje révén nyilvánvalóvá vált, hogy a rock és a ritmusorientáltabb fekete muzsikák között igenis létezhet közös nevező. Az MTV ennek örömére párszor leadta a We Care A Lot dal lemezen szereplő újabb verziójának klipjét, ami valamelyest bedobta a köztudatba a Faith No More nevét, ám ekkorra a csapat tagjai számára nyilvánvalóvá vált, hogy Mosley-val nem fognak tudni előrelépni: az arrogáns, harsány énekessel emberileg is egyre inkább elveszítették a közös hangot, a csúcspontot azonban az jelentette, amikor Mosley az Intoduce Yourself hivatalos megjelenési partiján olyan részeg volt, hogy egyszerűen elaludt a színpadon a csapat fellépése közben. A zenekar 1988 derekán vált meg az énekestől, és úgy kezdtek bele a harmadik album megírásába, majd felvételeibe, hogy még nem találták meg hozzá a megfelelő utódot. A Faith No More megmentője végül a kaliforniai Eurekából érkezett egy mindössze 21 éves énekes személyében.

Mike Patton a többiekhez hasonló széles zenei látókörrel rendelkezett, és azelőtt csak egy Mr. Bungle nevű saját csapatban énekelt pár saját kiadású, kísérleti zenét rejtő kazettaalbumon. Hosszú, fekete hajával, jóképű megjelenésével külsőre is szöges ellentéte volt a fekete-indián apától és zsidó anyától származó, nála pont egy tízessel idősebb, vadabb fizimiskájú Mosleynak, ám társai természetesen nem ettől ájultak el, miután meghallgatták a demóit. Bordin: „Mike a semmi közepéről érkezett, majdnem az oregoni határ környékéről. Küldött egy kazettát, és egyből lepadlóztunk a hangjától, hihetetlen volt. Már-már nevetségesen jól énekelt, össze sem lehetett hasonlítani Chuckkal." Maga Patton amolyan izgalmas kísérletként fogta fel a jelentkezést: „Korábban rengeteg hardcore-t, extrém metalt hallgattam, és ugyan szerettem a Faith No More-t, mindenképpen egzotikusnak tűnt belépni hozzájuk, hiszen ők ennél sokkal egyenesebb vonalú rocknótákat játszottak poposan fogós dallamokkal. Ez az én múltammal komoly kihívást jelentett, hiszen addig nem igazán énekeltem sokat, nem voltam klasszikus értelemben vett énekes. Ha valaki hallott tőlem korai demókat, tudja, hogy azokon konkrétan a fejemet leüvöltöttem... Úgy gondoltam erre az egészre, mint egy gyakorlatra, és lehet, hogy ha nem lépek be hozzájuk, soha nem derül ki számomra, hogy tényleg tudok énekelni. Vagyis minden szempontból gyümölcsöző kísérletnek bizonyult..."

0623fnm03

Patton hivatalosan 1989 januárjában lett a Faith No More énekese. A zenekar bő másfél hónappal korábban kezdte meg Los Angelesben a harmadik album felvételeit, vagyis a zenei anyag gyakorlatilag készen állt: az új frontembernek „mindössze" annyi volt a dolga, hogy élettel töltse meg ezeket a zeneileg cseppet sem tipikus, sokszínű témákat. Ha előzetesen bárkinek is kétségei lettek volna azt illetően, hogy ő a megfelelő választás, ezek napok alatt tűnhettek tova: Patton alig két hét alatt kompletten megírta az album összes dalának szövegét és az ezekhez tartozó énektémákat. A zenészek előzőleg is tisztában voltak vele, hogy a készülő anyag az addigi legjobbjuk lesz, innentől fogva azonban egyértelmű volt: szintet ugrottak.

Érdekesség, hogy magát a lemezt egyébként nem klasszikus csapatmunkában rögzítették. Bordin: „Roddy és Billy Los Angelesben születtek, szóval ők otthon laktak a családnál a munkálatok közben, Jimnek és nekem azonban nem voltak ismerőseink a környéken, szóval egy olyan lakóparkban béreltünk szállást, ahol rengeteg zenekar szállt meg, amikor éppen a városban akadt dolguk. Mobiltelefonok akkoriban még nem léteztek, a lakásban pedig nem volt telefonunk, hogy így is spóroljunk, ezért aztán a többiekkel annyira nem is tartottuk a kapcsolatot. Jim amolyan éjszakai bagoly volt, szóval úgy délután öt körül minden nap lementünk a stúdióba, este tízig végeztünk, elmentünk bulizni, aztán délutánig aludtunk. Javarészt így, kettesben rögzítettük a saját témáinkat. Jim amúgy rengeteg ötletet hozott az albumra: a Surprise! You're Dead! gyakorlatilag teljes egészében tőle jött, ennek az alapjait még a '70-es években írta az Agents Of Misfortune nevű csapatával, amiben Cliff Burtonnel zenélt. De a Zombie Eaters meg a Falling To Pieces is az ő ötleteiből született. A megelőző hónapokban pedig rengeteget lógott a Metallicáékkal, akik akkoriban épp az ...And Justice For All lemezen dolgoztak." Martin emellett a gitárhangzásra is nagyon odafigyelt, és ezzel sikerült szabályosan az őrületbe kergetnie a producer Matt Wallace-t is: „Megfordultam ekkoriban Rick Rubin stúdiójában, aki épp a Wolfsbane első lemezén dolgozott, és bizonyos elemeit nagyon szerettem annak a hangzásnak, ami az ő nevéhez fűződik. Ugyanígy James Hetfielddel is dumáltam arról, hogyan állítja elő a gitársoundját, és rájöttem, hogy a legtöbb a mikrofonozáson múlik. Meg persze azt is megtanultam tőlük, hogy addig kell kísérletezned, amíg elő nem sikerül állítanod azt, amit akarsz. Matt Wallace soha nem figyelt igazán oda arra, hogy jó legyen a gitárhangzás, egyszerűen csak lerakta a mikrofonokat, aztán kész..." A Faith No More harmadik lemeze végül 1989 júniusában jelent meg The Real Thing címmel. (Érdekesség, hogy a furcsa borító helyett eredetileg mást akartak, az a terv azonban végül a Testament Practice What You Preach albumának frontjára került fel.)

0623fnm07

A nyitó From Out Of Nowhere hallatán mai füllel talán nem érthető, miben lógott ki a csapat annyira az akkori felhozatalból, pedig gyakorlatilag mindenben: tény, hogy a dal egyenes vonalú, azonnal is fogós szerzemény, mégis van benne egy leheletnyi csavar, egy más típusú megközelítés. És ez a nehezen megfogható agyasság akkor is végig áthatja a számot, ha a tempóra egyből beindul a láb, Patton kissé héliumszívott benyomást keltő előadásmódja következtében pedig a melódiák is egyből a dobhártyára ragadnak. Édeskések a dallamok, de nem giccsesen, hanem inkább ironikusan, a „one minute here, one minute there..." rész pedig még egyfajta katartikus magasságot is kölcsönöz a számnak. A másodikként érkező Epic viszont már sokkal radikálisabb. Mint ahogy arról szó volt róla, a hip hop és a rock házasítása 1989-ben már nem volt teljesen újszerű, ezeket a kísérleteket azonban nem lehet egy lapon említeni ezzel a témával: a Walk This Way poénos feldolgozás volt, a Beastie Boys meg a Red Hot Chili Peppers más vizekről evezett fel a két stílus határterületeire, az I'm The Manből pedig minden jelentősége ellenére hiányzott a tényleges zenei tartalom. A Faith No More egyes korábbi próbálkozásai már kapirgálták a lényeget, az Epicben azonban megvalósult a frigy: a két műfaj szerves egységet alkotott. Annyira gördülékeny a nagyívű témára érkező szövegköpködés, majd az abból kibontakozó monumentális dallam, hogy az emberben ma már fel sem merül: ez bizony annak idején két teljesen más dolog vegyítése volt... És külön érdemes megemlíteni, hogy azok a bizonyos édeskés gitár- és billentyűfutamok itt sem viszik el a végeredményt a cukros irányba.

0623fnm06A basszuscentrikus Falling To Pieces inkább hagyományosan rockos lendületű téma, Patton megint azonnal fogós dallamokat tol benne néhány jellegzetes szövegelős betéttel. Szerintem ez a lemez hagyományos értelemben véve legslágeresebb száma, ennek ellenére sosem számított koncertfavoritnak, ki tudja, miért... A Surprise! You're Dead! ezzel szemben mást hoz a popos sikamlósság után: kizárólagosan Martin dala, ennek megfelelően a lemez legmetalosabb szerzeménye, a riffelésben és a hangulatban is egyértelműek a Bay Area thrashes ízek, bár a Faith No More nem lett volna Faith No More, ha nem viszik el ezeket is más irányba. A rövid, de velős nóta húzása mindenesetre utánozhatatlan, és nemcsak a gitárok miatt: Pattonból itt bújt ki először az igazi vadállat a bandában töltött ideje alatt, de arra is érdemes figyelni, mennyire más felfogásban dobol Bordin a thrashriffek alá, mint ahogyan azt egy klasszikus thrasher tenné. Ha már itt tartunk, Puffy játéka az egész lemez egyik sarokköve: néhol kissé törzsi beütésű ütemei a maguk idejében szintén formabontónak számítottak, és minden pillanatban csinál valami olyat, amire érdemes odafigyelni. Különösen jó példa erre a következő téma, a 6 percet közelítő Zombie Eaters, ahol a nyugodt, szép bevezető nem igazán készíti fel a hallgatót a brutálisan dohogó ritmusokra kanyarított, szigorúan gitárzúzós folytatásra, és persze Patton is újfent hatalmasat alakít, ahogy számtalan különböző hangon szólal meg a szám során.

A címadó szám a lemez leghosszabbja és számomra egyben legjobbja is. Bordin finom kis intrójával indul, majd fokozatosan, Patton sejtelmes dallamain átevezve jut át a zakatolós, riffelős kifejtésig. Bottum billentyűs szőnyegei egymás hatását megsokszorozva kelnek birokra Martin masszív riffjeivel, miközben Mike egyenesen heroikusakat énekel az alapokra, de természetesen a jellegzetes ugatós-üvöltős részek sem hiányozhatnak. A 8 perc fölé kúszó dal szerkezetileg is tökéletes felépítésű, és különösen zseniális húzás, hogy igazi katarzis nélkül, a nyitó lassú, elmélkedős-atmoszférikus témákkal fejeződik be – a labda a levegőben marad, a hallgatónak pedig nem lesz többé nyugta tőle. Kell is utána az Underwater Love könnyedebb megközelítése: funkos-popos lüktetésű darab ez bizarr billentyűs hangszínekkel, viszont aztán ezt is elviszik olyan irányokba, amikre a kezdés alapján nem feltétlenül számítana az ember. A Gould gyomrot öklöző basszustémái köré kanyarított, leállós-berobbanós szerkezetű The Morning After mindenesetre azért közelebb áll hozzám Roddy kísérteties szintetizátoros futamaival és Bordin hatalmas csapásaival.

Az instrumentális Woodpecker From Mars Martin és Bordin közös agymenéséből született, és jóformán minden van benne komolyzenei ihletésű futamoktól kezdve afrikai ihletésű ritmusokon, thrashes zakatoláson és leállósabb, mégis disszonáns részeken át gonosz zajozásig. Nem mondom, hogy ezt hallgatom a legszívesebben, ha éppen kimerült vagyok, de a dolog eredetiségét és kreativitását akkor is muszáj díjazni, ha itt-ott cseppet idegtépő a végeredmény... És megint jól példázza ez a tétel, mennyire másképp állt a zenéléshez a Faith No More, mint a kortársak többsége. A Black Sabbath War Pigsének feldolgozása pont ehhez képest meglepően hű az eredetihez, de ennek okairól már volt szó fentebb (és annyit még tegyünk hozzá: 1989-hez képest még el kellett telnie pár évnek addig, hogy boldog-boldogtalan állandóan Sabbathot dolgozzon fel, szóval ezzel is jócskán megelőzték a korukat). A levezető Edge Of The World pedig az első volt a banda olyannyira jellemző, édesbús bármélyi himnuszai közül Bottum klimpírozásával meg persze Pattonnal, aki olyan benyomást kelt itt, mint aki már túlesett pár pohár pián. Sokan utálják az efféle dalaikat, én sem vagyok oda mindegyikért, de ez speciel nagyon ott van, és tökéletesen passzol is az anyag végére. (Bár a kazettás kiadáson egyébként középtájt szerepelt, a bakelitverzión pedig a War Pigshez hasonlóan egyáltalán nem kapott helyet.)

0623fnm05

Az egyéni teljesítmények közül a két Mike-ot már eleget emlegettem feljebb, de a többiekre sem lehet panasz: Gould és Bottum hangszere eleve sokkal nagyobb teret kapott itt, mint más, hagyományosabb rockzenékben, és éltek is az ebből fakadó lehetőségekkel, ez azonban nem magamutogatást jelent, hanem marha jól eltalált, mindig a lehető legjobbkor és a legjobb formában elővezetett, roppant okos témákat. Ez az egyéni hivalkodástól mentes hozzáállás egyébként a teljes csapatra jellemző volt: az összképre helyezték a hangsúlyt, a muzsika egyben ütött hatalmasat, nem pedig elsősorban részleteiben. Jó példa erre Martin játéka is, ami a korszak sztenderdjei közepette kifejezetten formabontó módon egyáltalán nem volt szólócentrikus, sőt: az albumon egy-két megmozdulást leszámítva tulajdonképpen alig vannak hagyományos értelemben szólisztikus részek. És nem is hiányoznak egyébként... (Ezt leszámítva egyébként sosem tartoztam a Jimet túlfetisizálók közé. Tény, hogy állat módon riffelt, és a hangzása is roppant jellegzetes volt, de azért elég árulkodó, hogy miután később kikerült a bandából, már gyakorlatilag semmi érdemlegeset nem volt képes letenni az asztalra.)

Mint a fentebbiekből is látható, a Faith No More már első blikkre is nagyon messze állt 1989 Guns N' Roses-kópiákkal teli színterétől, és hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy a világ azonnal keblére ölelte a bizarr csapatot. Bizonyos vájtabb fülű szaklapok ugyan egyből rákattantak a lemez eredetiségére, a közönség azonban nem nagyon mozgatta a füle botját sem a Faith No More új gondolataira. Különösen az Egyesült Államokban indult köhögve a motor: a The Real Thing fel sem került a Billboard Top 200-as listájára. Bordin: „Angliában egyből marha jó kritikákat kaptunk, és viszonylag gyorsan beindultak a dolgaink, de Amerikában küzdenünk kellett. Egyszerűen mindenhonnan kilógtunk az akkori színtérről: sem a zenénk, sem az imázsunk nem passzolt sehová. Meggyőződésem, hogy még a kiadó sem igazán tudta, mit kezdjen velünk, fogalmuk sem volt, hogyan kellene reklámozni a bandát. Teljesen összezavarta őket ez az egész rap-és-metal vegyület... Nem voltak feltúrt frizuráink, fehér csizmáink meg nagy balladáink, márpedig akkoriban ezeket lehetett könnyen és biztosan eladni. Angliában nem volt gond, ott egyből sokkal inkább megértették az emberek, honnan érkeztünk." A From Out Of Nowhere single a briteknél egész jól futott, de odahaza megbukott, és még az sem segített nekik túl sokat, amikor az év szeptemberében betársultak pár amerikai dátum erejéig a baráti Metallicához. Az év végére mind a banda, mind a kiadó kész tényként kezelte, hogy a Faith No More áttörése a harmadik albummal sem jött össze.

0623fnm04Billyék a Soundgarden és a Voivod turnéján kezdték meg 1990-et észak-amerikai, illetve európai koncertekkel: a kiadó úgy döntött, ad még nekik egy esélyt, és megtámogatja a bandát egy single-lel. Mivel úgyis mindegynek tűnt, melyik dal lesz az, ennek kiválasztását is nagylelkűen rábízták a csapatra. Gould: „Az Epicből először egy riff született meg, amikor Roddyval és Mike Bordinnal próbáltunk, és ezt fejlesztettük fel végül egy teljes nótává. Az Epic eredetileg amolyan munkacím volt, mielőtt megszületett volna hozzá a konkrét szöveg, mert azt meg már Patton írta hozzá, méghozzá nagyjából egy héttel azután, hogy belépett a csapatba. Emlékszem, el is magyarázta, miről szól, de akkor még nem ismertem túl jól, szóval nem is értettem pontosan, mit akar kihozni belőle... De végül ez lett a kedvencünk a lemezről. A kiadónál ugyanakkor senki nem érezte át, mitől jó a dal, főleg, hogy előtte már csináltunk egy klipet a From Out Of Nowhere-hez, ami nem kapott túl nagy figyelmet. Ezután azt mondták nekünk, hogy srácok, ez a lemez nem nagyon működik, de egy klipet azért még csinálunk, döntsétek el ti, melyik dalhoz legyen. Így aztán az Epicet választottuk, mert ezt szerettük a legjobban, ez tűnt természetesnek. Mi sem fűztünk nagy várakozásokat ahhoz, hogy sláger lehet belőle..."

Nehéz lenne pontosan visszakövetni, mi történt ezután, ám tény: 1990. január 30-án a Slash kiadta az Epic single-t, a dalhoz forgatott szimpla, de azért impozáns klip pedig lement az MTV-n. Ezután pedig egyből megtört a jég: a nézők hirtelen ezrével kezdték el követelni a videót, a The Real Thing pedig egyből betört a listákra. A Faith No More innentől kezdve forgószél-sebességgel haladt felfelé minden lehetséges rangsorban, tényleg olyan gyorsasággal, hogy maguk sem értették, mi történt velük: mire észbe kaptak, az Epic már az amerikai kislemezlisták kilencedik helyén ült, az album pedig tömegével fogyott a boltokból a siker nyomán. A korábban eladhatatlannak, túl bizarrnak, betegnek bélyegzett banda hirtelen ott állt a reflektorfény kellős közepén, hóna alatt egy amerikai Top 10-es slágerrel és egy olyan nagylemezzel, amelyet hirtelen menő és sikkes lett szeretni (még akkor is, ha az állatvédelmi aktivisták egyébként teljesen kiakadtak az Epic klipjében bemutatott, partra vetett hal haláltusáján). A folyamatos turnézás közepette Pattonéknak azzal kellett szembesülniük, hogy az önálló koncerteken hirtelen csordultig telnek a korábban kongó termek, és persze mindenütt hatalmas médiaérdeklődés fogadta őket, mint a rockszíntér új üstökösét. A The Real Thing körül eközben komoly őrület bontakozott ki: az album a Billboard Top 200 11. helyéig verekedte magát, és 1990 júliusában, a Falling To Pieces klipesítésével nagyjából párhuzamosan arany-, majd szeptemberben platinalemez lett az Egyesült Államokban. (A keresletet jól illusztrálja, hogy az év nyarán olyan is előfordult, amikor mindössze egyetlen nap leforgása alatt 41 ezer példány ment el az albumból az Egyesült Államokban.)

0623fnm02Az MTV-s sikerrel együtt természetesen megjelentek a koncerteken azok is, akikkel maga a zenekar sem tudott igazán mit kezdeni. Az ügyeletes szépfiúnak kikiáltott Patton különösen nehéz heteket élt át ekkoriban: „Soha ezelőtt nem nézett fel rám senki, és nem vette szent kinyilatkoztatásnak, amit mondtam. A magam fiatal fejével igazából szart sem tudok a világról. Egyszerűen nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárkinek is utat mutassak... Nem tudom, hogy a közönségre a naiv-e a jó szó, de a tömeg könnyen befolyásolható: odamegyek az egyik oldalra, és megőrülnek. Ez tényleg ennyire egyszerű. Pedig semmi fontos nem történik... Ezek a kölykök olyanok, mint a kis birkák: a csajok mind sikoltanak és le akarnak velem feküdni. Viszont ennek semmi köze a szexhez, sokkal inkább egyfajta vámpírizmus, belőlem nyernek energiát. Nem erotikus vagy érzéki, hanem rajzfilmszerű élmény. Nem is érzem kényelmesen magam ebben a popsztár-szerepben, mert egyszerűen nem természetes, hogy végigmész az utcán, az emberek pedig elkezdenek üvöltözni utánad, meg belekapaszkodnak a hajadba. Egy lemezbolti dedikáláson például valaki simán lekapta a fejemről a kalapot, az ilyesmi pedig nem oké. Soha az életben nem csinálnád meg ezt valakivel az utcán, akkor velem miért teszed meg? El is vesztettem a fejemet, és az arcába löttyintettem a forró kávémat. Azonnal vissza is adta a kalapot..."

A Faith No More gyakorlatilag egész 1990-et úton töltötte: az év második felében már önállóan is lazán megtöltötték ugyanazokat a termeket, ahol korábban a Soundgardennel és a Voivoddal játszottak. 1991 januárjában már a banda is ott volt az év rockzenei médiaeseményén, a gigászi Rock In Rio fesztiválon, de tömegrendezvények ide, folyamatos MTV-s és rádiós jelenlét oda, sikoltozó kiscsajok amoda, továbbra sem érezték magukat a sztárközegbe illőnek. Annak persze örültek, hogy végre összejött az áttörés, és ki tudták fizetni a számláikat, ám a nagyság új problémákat hozott magával. A Faith No More pedig természetesen hű maradt önmagához, és ezeket a kereteket is igyekeztek szétfeszíteni maguk körül. Bottum: „Elég gyorsan meg kellett tanulnunk, hogy a szélesebb közönségrétegek nem értik a humorunkat, és nem olyan cinikusak, mint mi – egyszerűen mást találnak viccesnek. Sydneyben például azt találtam kérdezni a színpadon: igaz, hogy Ausztráliában illegális a homoszexualitás? Mert így akkor semmi szórakoztató nem lesz a backstage-ben... Mire a közönség elkezdett fújolni, és azt üvöltötték, hogy basszátok meg, hülye buzi köcsögök. De ennek ellenére továbbra is imádjuk összezavarni az embereket, mert ez sokkal jobb, mint meghagyni őket abban a tudatban, hogy pontosan értik, mi folyik előttük. Így tűnt el egy idő után a War Pigs is a koncertprogramunkból, miután a közönség elkezdte követelni. Miután már üvöltöttek utána, egy este egyszer csak Mike megkérdezte: készen álltok egy feldolgozásra? És amikor mindenki azt hitte, hogy ó, ez az, jön a War Pigs, eljátszottuk a Commodores Easyjét..." A tinimagazinos álomlovag szerepéből nem kérő Patton eközben a maga módján igyekezett elriasztani a csillogó szemű kiscsajokat: különféle szexuális perverzióiról beszélt az interjúkban, illetve arról, hogy előszeretettel lakmározik a saját fekáliájából, ha éppen olyanja támad.

0623fnm08A siker a feszültségeket is megsokszorozta a zenekaron belül. Miközben Jim Martin bevallottan remekül érezte magát a nagy koncertszínpadokon, és élvezte a rocksztárkodást, egyre távolabb keveredett a többiektől. A csapatban korábban is húzódott egy kisebb törésvonal a gitáros és társai között, ez azonban e hónapokban szakadékká tágult: a helyzet odáig fajult, hogy mire a Faith No More 1991 második felében megkezdte összerakni a The Real Thing folytatását, a gitáros és a banda többi tagja már jóformán alig állt szóba egymással. Az 1992-es Angel Dust egyértelműen a sikerre adott reakció volt a maga tüskésebb, bizarrabb, kísérletezőbb zenei világával, de Martin háttérbe szorulása is napnál világosabb a dalok hallatán (a gitáros ennek megfelelően soha nem is volt elégedett a lemezzel, aminek rendszeresen hangot is adott az aktuális interjúkban). A cseppet sem slágeres lemez pusztán zeneileg mindenesetre ismét zseniálisra sikeredett, ráadásul roppant formabontónak és előremutatónak is számított: az Egyesült Államokban talán éppen ezért messze alulteljesítette a várakozásokat, és meg sem közelítette a The Real Thing eladásait. Európában ezzel szemben duplaannyi ment el belőle, mint elődjéből, a zenekar pedig tovább taposta a turnéverklit: ők voltak a Guns N' Roses aktuális világturnéjának egyik fix előzenekara, ők nyitottak a Guns és a Metallica közös amerikai stadionturnéján, és persze önállóan is megállás nélkül nyomultak előre. Ilyen tempó mellett pedig csak tovább romlott a hangulat, így 1993 végén a banda kirúgta Martint. A folytatást meg majd jövőre, az 1995-ös King For A Day... Fool For A Lifetime lemez húszéves évfordulóján elmeséljük ugyanitt...

Noha Európában elsősorban a mai napig az Angel Dusttal azonosítja a közönség a Faith No More-t, a zenekar legfontosabb, legúttörőbb lemeze mindenképpen a The Real Thing volt (nem mellékesen ez a legsikeresebb kiadványuk is a maga több mint 3 milliós eladási példányszámával). Személy szerint egyformán kiemelkedőnek tartom mindkét albumot, de az 1989-es lemez mindenképpen a nagy rockzenei változások katalizátorai közé tartozott: friss szemléletet hozott a hajmetal-éra egyre áporodottabb levegőjébe, és más, nagyjából párhuzamosan megjelenő lemezzel együtt (Living Colour – Vivid, Jane's Addiction – Nothing's Shocking, Red Hot Chili Peppers – Mother's Milk satöbbi) elég rendesen megágyazott a változásoknak, amelyek aztán két év múlva, a Nirvana áttörésével teljesedtek ki. Nem véletlen, hogy a csapat a mai napig roppant büszke az anyagra. Bordin: „Nagyszerű idők voltak azok: akkoriban még nem jellemezték a csapatot azok a problémák, amik később akkora nehézségeket okoztak. Remekül kijöttünk egymással, és szerintem a zenéből is sugárzik, hogy összetartoztunk. Nagyon büszke vagyok arra, amit megalkottunk, és arra is, ahogyan. Mert sosem a könnyebb utat választottuk."

 

Hozzászólások 

 
+1 #8 Lacanist 2016-03-12 21:55
Óriási album, egyetlen gyenge pillanata sincs.
Most újrahallgatva esik le, hogy pl. a POS és köztük kedvenc Daniel bátyónk a teljes rappelős munkásságát innen lopta... khm, bocs, szóval kölcsönözte. Egész pontosan a címadó nótából egy fél albumra valót merített.
Idézet
 
 
+3 #7 Palinkas Vince 2014-06-24 19:31
Idézet - ddrum:
Idézet - neal and jack and me:
anno imádtam, de nagyon.
tavaly megpróbáltam végighallgatni, de nem sikerült, egyszerűen ki kellett kapcsolnom, annyira idegesítő az egész, de főleg patton orr/fejhangja.


Az Angel Dust-ra ért be a hangja, azt gondolom. Ezen a lemezen még kicsit cérna.


Akárhogy is, Moseley hosszú tavon teljesen élvezhetetlenné teszi az első 2 lemezt, csomó helyen full hamis. Pedig korában elhelyezve mar ott is döbbenetesen újszerű a FNM. Ha valamit érdemes lenne ujra felvenni, akkor a We Care-Introduce az
Idézet
 
 
+3 #6 AntiCimex 2014-06-23 23:01
MASTERPIECE!!!! !!!!!!!!!!!!!!! !!!!!!!!!!!!!!! !!!!
Idézet
 
 
+6 #5 ddrum 2014-06-23 18:39
Idézet - neal and jack and me:
anno imádtam, de nagyon.
tavaly megpróbáltam végighallgatni, de nem sikerült, egyszerűen ki kellett kapcsolnom, annyira idegesítő az egész, de főleg patton orr/fejhangja.


Az Angel Dust-ra ért be a hangja, azt gondolom. Ezen a lemezen még kicsit cérna.
Idézet
 
 
+15 #4 grandmagus 2014-06-23 16:20
Guns,Faith No More,Soundgarde n-micsoda egy koncert volt.
Jöhet a sör,és az emlékek. Köszönet a cikkért.
Idézet
 
 
+11 #3 trypti kohn 2014-06-23 16:17
Mega klasszikus album, a Live at the Brixton Academyvel karöltve a mai napig a kocsiban ordít.
Idézet
 
 
+1 #2 neal and jack and me 2014-06-23 14:40
anno imádtam, de nagyon.
tavaly megpróbáltam végighallgatni, de nem sikerült, egyszerűen ki kellett kapcsolnom, annyira idegesítő az egész, de főleg patton orr/fejhangja.
Idézet
 
 
+11 #1 Norbi 2014-06-23 14:21
Az egyik kedvenc albumom.Egyszerűen fantasztikus és zseniális.Nagyon-nagyon szeretem.
ÁÁÁÁÁ...egy napig tudnék róla ömlengeni.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.