Shock!

Tíz évvel ezelőtt, 2010. május 16-án hunyt el minden idők egyik leghatalmasabb rockénekese, Ronnie James Dio. A 68 éves énekest a gyomorrák vitte el, és ugyan jó eséllyel állíthatjuk: ma már alighanem akkor sem koncertezne, ha élne, biztos, hogy néhány nagyszerű lemeztől és turnétól megfosztotta a világot a sors Ronnie tragikus halálával. Persze mint a legtöbb zenésznél, nála is örökre a korai albumok maradtak a legmeghatározóbbak – más kérdés, hogy esetében három különálló korszakra is esett egy-egy megkerülhetetlen alapmű. Szólókarrierje során egyértelműen az 1983-as Holy Diver, illetve 1984-es folytatása, a The Last In Line jelentette a csúcsot, így most utóbbi felidézésével emlékezünk az énekesre.

Nem mindenki fogadott volna Ronnie James Dio szólócsapatára, amikor a Rainbow és a Black Sabbath után beindította a verklit, de a DIO zenekar végül már az első albummal, a Holy Diverrel is óriási sikersztorivá vált. Ronnie Vivian Campbell gitárossal, Jimmy Bain basszerrel és Vinny Appice dobossal közösen messze túlszárnyalt minden várakozást, és egyszerre jött össze neki az áttörés a világ legnagyobb zenei piacain, Észak-Amerikában, Nyugat-Európában és Japánban. Mindezzel elég rendesen meg is előzte korábbi munkaadóit, hiszen a Black Sabbath ekkoriban már megindult lefelé, a Rainbow pedig lehetett akármilyen sikeres az Atlanti-óceán keleti partján és a Távol-Keleten, az Egyesült Államokban sosem tudtak igazán betörni a köztudatba.

A Holy Diver sikeres turnéi után a DIO felpumpált hangulatban kezdte meg a folytatás előkészületeit, és a kor bevett szokásainak megfelelően nem is húzták sokáig a dolgokat: már 1984 elején elindultak a munkálatok a dalokon, majd bevonultak a coloradói Caribou Ranch stúdióba. A zenekari összhang továbbra is tökéletesen működött, és a turnék során bevett billentyűs, Claude Schnell is maradéktalanul megtalálta a helyét az egyenletben. Campbell: „Amikor 1982-ben bevonultunk a Sound Citybe, hogy elkészítsük a Holy Divert, mindössze egy dalunk volt, a címadó, amit Ronnie írt. Volt még egy fél dalkezdeménye a Don't Talk To Strangershez, de ennyi, így aztán közösen raktuk össze a lemez többi részét. Sok ottani dal régi Sweet Savage-nóták átírt verziója volt, az összes riffet én hoztam. Még a Rainbow In The Darkot is egy régi Sweet Savage-dalból, a Lady Marionból gyúrtuk át. A második lemezre sem változott sokat a dalszerzési módszerünk, végig zenekari munka folyt: bevonultunk a próbaterembe, aztán Jimmy vagy én feldobtunk egy riffet, netán Vinny ütött valami ritmust, és mindig kisült belőle valami. Valódi csapatként alkottunk, és ezért sikerültek annyira kurva jól ezek a lemezek. Eszméletlen jól szóltunk közösen, közös nyelvet beszéltünk, és kibaszottul feszes volt minden."

Az új dalok tehát ismét csapatmunkában készültek, és nagyjából az első album irányvonalát követték. Évekkel később ugyanakkor Vinny Appice úgy látta: Schnell bevétele némiképp finomított az irányvonalon: „Eleinte nem igazán voltunk billentyűs zenekar. A Rainbow In The Dark témáját Jimmy játszotta fel, pár háttérakkordot meg ide-oda Ronnie, de ennyiben kimerült a dolog: a gitár vitte a prímet. Aztán ahogy jöttek az újabb és újabb turnék, bekerült hozzánk Claude, aki nagyszerű billentyűs és nagyszerű ember, így onnantól jobban átszőtték a zenét a billentyűk. Ezzel persze óhatatlanul is együtt járt, hogy kicsit felpuhult a muzsika, nem volt már benne az a nyers megközelítés, mint a legelején." Nem kizárt, hogy Ronnie részéről rejlett ebben némi tudatosság is, hiszen a hatalmas amerikai sikerek után megnyíltak előtte a kapuk a tengerentúlon, a felesége, Wendy Dio által vezetett menedzsment pedig ütni akarta a vasat, ameddig meleg. Mindez ugyanakkor ha így is volt, nem hagyott nyomot a zenén: az 1984. július 2-án megjelent The Last In Line a Holy Diver méltó utódjának bizonyult.

Bizonyos albumok között elég nehéz különbséget tenni jelentőség vagy színvonal terén. Melissa vagy Don't Break The Oath? Screaming For Vengeance vagy Defenders Of The Faith? Ride The Lightning vagy Master Of Puppets? Efféle dilemma valahol a Holy Diver és a The Last In Line összevetése is: általában mindenki elismeri, hogy a két lemez hasonló mestermunka, és személyes emlékek döntenek abban, ki melyiket kedveli jobban. Én a magam részéről a '84-es lemezre szavazok ebben az összevetésben, aminek egyetlen oka van: mindig is hallani véltem ezekben a dalokban azt az extra magabiztosságot, ami már a Holy Diver sikereiből fakadt, és persze teljesen össze is értek ekkorra dalszerzésileg. Appice mesterrel ellentétben nem mondanám, hogy a kettes lemez lágyabb a Holy Divernél, de tény: áramvonalasabbak, még ragadósabbak ezek a dalok, mint a debütön.

Az album a We Rock tempós metal'n'rolljával startol, ami valahol jellegzetes Rainbow-utód, máshol meg már ízig-vérig a '80-as évek heavy metaljának jegyében fogant. A szám nem véletlenül funkcionált kisebb-nagyobb megszakításokkal évtizedeken át a ráadásblokk fix elemeként a DIO-bulikon: tökéletesen elcsípett, húzós téma Ronnie óriási hangjával, különösebben nincs rajta mit magyarázni, a végén pedig egyenesen heroikus jelleget ölt néhány apró zenei fogás következtében. Mestermunka, akárcsak a címadó szám, amely alighanem a lemez legismertebb darabja is egyben. A nóta szabása és felépítése is védjegyszerű Ronnie a finom, lassú bevezetővel, amelyből aztán hatalmas elánnal kanyarítják a lehető legmonumentálisabb himnuszt. Schnell billentyűs szőnyegei itt kapnak először jelentős szerepet a főmotívumban, maga a dal azonban így is Vinny sziklaszilárd csapásaira és Campbell ritmusjátékára épít, valójában így is ezek ágyaznak meg Ronnie elsöprő, áradó előadásának. Ha van dal, amelyben maradéktalanul megmutatkozik, micsoda hipnotikus erő rejlett a kis ember hangszálaiban, hát ez az: nem lehet tőle szabadulni, egyszerűen megdelejezi a hallgatót, ahogy énekel. És persze Campbell szólója is klasszikus az első hangtól az utolsóig...

A Breathless azért érdekes, mert jellegzetes európai hard rock jellegzetességeket mutat, hangulatában és egyes fogásaiban azonban vastagon benne van már Los Angeles is. Vérbeli '80-as évekbeli himnusz, nem az album legnyilvánvalóbb szerzeménye, de gyorsan fülbe ül, egy időben az egyik kedvencem volt innen. A kimértebb ütemek után rendesen felpörögnek az I Speed At Night egyértelműen Rainbow-ihletésű gyors témáival – mindig is Ronnie valaha írt egyik legjobb speed-nótájának tartottam a dalt, ahol Campbell lélegzetelállító szólója alatt megint elfüstöl a gitár, az ember pedig szinte egy Corvette ülésén érzi magát, amint tövig nyomja a gázpedált a kaliforniai sivatagban, felette a hold, körülötte semmi, csak a végtelen tér...

A One Night In The City nem tartozik a lemez igazán ismert darabjai közé, nekem azonban első hallgatásra kedvenc lett annak idején, és a helyzet máig sem változott. Jellegzetes Ronnie-féle sztorimesélős darab – nem a fantasys vonalról –, amely a Breathlesshez hasonlóan rejt magában nem kevés Sunset Stripet is, ám ez inkább csak hangulati fűszer, a végeredmény sokkal drámaibb, sokkal nagyívűbb, mint a korabeli hajbandák szerzeményeinek többsége. A csodálatosan építkező „Do you watch, do you see, do you know the people in me" résznél a mai napig, ezredszerre is libabőrös lesz a karom, a refrén az egész anyag egyik legfantasztikusabbja, és Vivian szólója is csodálatos. Meg az is, ahogy a nóta enyhe melankolikusságát utána a felemelő, sodró, rendkívül pozitív kisugárzású Evil Eyes oldja. Az „Oh do you ever think about the way I caught the rainbow" sorban szó szerint Ronnie minden mágiája összesűrűsödik, a mai napig bárgyún vigyorgó tinédzserré lényegülök vissza tőle...

A Mystery volt annak idején a lemez felvezető single-je, és talán itt érhető tetten a legnyilvánvalóbban a rádiókra kacsingatás – ám a dal így sem lóg ki az összképből, noha Schnell billentyűi ismét kiemelt szerepet kapnak, és a verzék szabása is igen könnyed. A szinte tapsolós ütemű refrén azonnal ragad, és nem mellesleg itt hallható talán leghatalmasabb kedvenc szólóm Viviantől. A dal végül nem lett akkora sláger, mint várták, a két későbbi kislemez, a We Rock és a címadó egyaránt nagyobbat ment nála az amerikai rádiókban, de mindez semmit sem von le az értékeiből. Utána pedig ismét jó választás az Eat Your Heart Out szikársága, ahol megint klasszikus Rainbow- és Sabbath-emlékek kelnek életre a '80-as évek közepének fogásaival. A végén pedig a majdnem hét percre rúgó Egypt (The Chains Are On) teszi fel a koronát az albumra, Dio egész pályafutásának egyik leggrandiózusabb eposza, amelyben ismét a nagy mesélő Ronnie veszi át a főszerepet, és tátott szájjal hallgatja is az ember, mert nem lehet szabadulni a varázslat alól. A felépítésében és hangszerelésében is makulátlan dal egyértelműen a korai DIO egyik magnum opusza, nem is kérdés.

A The Last In Line sikere azonnalinak és elsöprőnek bizonyult: Amerikában a huszonharmadik, Nagy-Britanniában a negyedik helyen startolt a listákon, a turné pedig minden képzeletet felülmúló nézőszámokat vonzott szerte a világon. Az album mindössze két hónap alatt bearanyozódott az Államokban, a több mint száz koncertből álló turné során pedig olyan zenekarok játszottak nyitószámként a DIO előtt, mint a karrierje csúcsán lévő Twisted Sister, netán a feltörekvő Whitesnake, Dokken és Queensryche. Mire 1985 elején befejeződött a kör, az album platinalemez lett Amerikában. Ronnie és csapata vitán felül a korszak legnépszerűbb előadói közé emelkedett a műfajban.

A csapat – a korábbi mintát követve – gyorsan nekifogott a harmadik anyagnak, ám ekkor már megjelentek a felszínen az első repedések. Mint oly sokszor, a háttérben itt is a piszkos anyagiak álltak. Vivian: „Ronnie az első közös londoni próbánk estéjén tett egy ígéretet Vinnynek, Jimmynek és nekem. A lényeg az volt, hogy amennyiben nem kérünk részesedést a lemezeladások, a turné- és merchbevételek után, vagyis vállaljuk a melót igen szerény fizetésért, a harmadik album idejére bevesz minket egyenrangú partnerként, és részesedünk majd az említettekből is. Konkrétan kevesebb pénzért dolgoztunk, mint a turnéstáb: a Holy Diver készítése idején heti száz dollár fizetést kaptunk, ami a turnén felugrott négyszáz dollárra. Ezt később lemezenként és turnénként, fokozatosan növelték, de még így is kevesebbet kerestünk, mint például a fénytechnikusunk. Ronnie ígérete miatt viszont senki sem háborgott ezen, hiszen úgy vettük, hogy a harmadik lemezre változni fog a helyzet. Mindannyian ennek érdekében dolgoztunk, a zenekar pedig egyre sikeresebb és sikeresebb lett. Aztán amikor elkezdtük felvenni a harmadik albumot, elsőként emlékeztettem Ronnie-t az ígéretére. Annyit válaszolt: először fejezzük be a munkát, aztán visszatérünk rá. A stúdiózás végén ismét felhoztam a témát, mire az volt a válasz: most próbáljunk, készüljünk fel a turnéra, aztán amint indulnak a koncertek, Wendyvel együtt átbeszéljük a kérdést. Ma már persze pontosan látom, miért alakult így ez az egész: mert négyesben voltunk, amikor Ronnie előállt ezzel az ígérettel, Wendy nem volt jelen. Ronnie pedig soha nem állt oda az ex-felesége elé, és nem vette a bátorságot, hogy közölje vele, mit ígért nekünk."

A külvilág ekkor még persze semmit sem érzékelt belőle, hogy a sikercsapaton belül feszültségek keletkeztek. Főleg, hogy a zenekarnak a harmadik lemez munkálatai közepette még egy Hear 'n Aid nevű all-star segélyprojektet is sikerült összehozniuk Afrika megsegítésére. Ronnie: „Jimmy és Vivian állt elő az ötlettel a lemez munkálatai közben, hogy szeretnének másokkal közösen összehozni valami olyasmit, mint ami a Rock Relief For Africa kezdeményezés volt. El akarták készíteni a dolog metálverzióját. Találtak is hozzá pár zenészt, aki egyből szívesen benne volt, aztán nekiálltak megírni a dalt, és kérte, hogy segítsek befejezni, és esetleg én is kérjek fel embereket a csatlakozásra. Felhívtam néhány zenészt, aztán belefolyt a menedzsment is, és végül átvették a szervezést. Mindenki igent mondott a felkérésre, senki sem hajtott el bennünket. Maguk a felvételek két napon át tartottak: első nap a gitárosok, második nap az énekesek következtek, és hihetetlen volt az egész, életem egyik legjobb két napja, elképesztően tehetséges, csodálatos emberekkel." Az így rögzített, Stars című dal 1986 elején jelent meg, benne a műfaj korabeli krémjével Rob Halfordtól Kevin DuBrow-n át Dave Menikettiig, a hangszeres szekcióban és a háttérvokálokban a DIO muzsikusai mellett az Iron Maiden, a Mötley Crüe, a Journey, a Twisted Sister, a Dokken, a W.A.S.P. és még számos banda tagjaival.

Eközben persze folytak a hármas DIO-lemez munkálatai is, de a bajtársi hangulat egy része odalett, miután Campbell felhánytorgatta Ronnie-nak korábbi ígéretét. Schnell: „Nem kérdés, hogy az első három album idején a DIO zenekarként működött. Az ilyesmi nem azon múlik, ki mennyit keres, hanem a hangulaton és a kölcsönös tiszteleten. Én is fix fizetésért dolgoztam, de bárki bármit állít, egy csapat tagjaként. Később érkeztem, mint a többiek, de engem is zavart, hogy kaphatnék több pénzt, és el tudom képzelni, mit éreztek Vinnyék, akiknek szó szerint mindent megígértek, amit aztán nem kaptak meg. Ronnie ugyanakkor gyakran mondogatta, hogy a Los Angeles-i bandák olyanok, mint egy puzzle, cserélgethető darabokkal. Így aztán nem akartuk felkavarni az állóvizet és persze elveszíteni a megélhetésünket. Ilyen helyzetben általában mindig az emeli fel a hangját, akinek a legkevesebb a vesztenivalója, Vivian pedig eleve tehetős családból származott." Dio: „Vivian lélekben már nem volt jelen a munkálatoknál a harmadik album idején."

Nem akarom azt mondani, hogy az 1985 augusztusában megjelent Sacred Hearton mindez már hallatszott is, mert túlzás lenne: a címadó dal vagy a Hungry For Heaven minden kétség nélkül a DIO első érájának klasszikusai közé tartoznak, a Rock 'n' Roll Childrent meg egyenesen a legjobb dalaik egyikének tartom. Ugyanakkor ez a lemez már nem hozta maradéktalanul az első két lemez mágiáját, ha azokat száz százaléknak vesszük, ez már „csak" úgy kilencvenen állt. A siker persze így sem maradt el, főleg, hogy a korszak leglátványosabb színpadi show-jával támogatták meg a turnén az anyagot. A bulikra felépített, Denzil nevű hatalmas hidraulikus sárkány és a lovagvárat formázó gigaszínpad összeállítása, utaztatása mintegy 250 ezer dollárt emésztett fel, ami alapból is jól mutatja, milyen státuszban mozgott ekkoriban a DIO.

A lemez lazán hozta az aranylemez fokozatot az Államokban, ám a turné közben végül robbant a bomba. Campbell: „Az első amerikai turnékör után átmentünk Európába, ahol Angliában adtuk volna az első koncerteket. Hazautaztam a szüleimhez Írországba, ahol kaptam egy küldeményt FedExszel, benne egy szerződéssel. Több pénzt ajánlottak: még mindig nem kaptam volna annyit, mint a technikusaink, de pár száz dollárral azért emelték a fizetést. Viszont benne volt, hogy amennyiben nem írom alá és nem küldöm vissza 48 órán belül, azt úgy veszik, mintha a kilépésemet jelenteném be. Megpróbáltam felhívni Ronnie-t, üzeneteket hagytam neki, de nem értem el, és nem is hívott vissza. Utána pedig már csak azt láttam, hogy Craig Goldy a DIO gitárosa." Wendy és Ronnie tehát simán, a turné közepén kirúgták a csapatból annak legfontosabb zenei építőkövét, és a Rough Cuttból, illetve a Giuffriából ismert Craig Goldyt állították a helyére. Ronnie: „Szerintem Vivian nem volt már olyan elkötelezett a zenekar iránt, mint a legelején. Ettől még óriási gitáros maradt, soha nem felejtettem el, micsoda zenész, de emberileg nem voltunk már egy hullámhosszon. És elég bosszantó, amikor négy ember megfeszül, hogy a lehető legtöbbet nyújtsa, egyvalaki viszont visszahúzza a dolgokat. Az ilyesmi mindenkit boldogtalanná tesz."

Mondani sem kell, mindez a csapaton belül is elég komoly hullámokat vetett... Vinny: „Hajlandók voltunk csökkentett gázsiért dolgozni az első album és turné idején, mert tényleg sokba kerül beindítani valamit, Ronnie pedig a saját pénzéből kezdett neki ennek az egésznek. Emellett azt ígérték, később mi is részesedést kapunk majd, ebből azonban nem lett semmi. Dugig telt arénákban turnéztunk, és pontosan tudom, hogy az egyik turné valami 8 millió dolláros bevételt hozott, ami mai árfolyamon kábé a tízszeresét jelentené. Mi viszont egy vasat sem láttunk ebből, továbbra is csak a fizetésünket kaptuk, vagyis egyszerűen nem tartották be, amit ígértek. Vivian kérte számon mindezt Ronnie-n és a menedzsmenten, ami aztán elmérgesítette a dolgokat, de valójában mind egyetértettünk vele: egyszerűen nem kaptuk meg, amit ígértek, és többet kellett volna keresnünk. Valakik közben nagyon sokat kerestek, de azok nem mi voltunk. A dolog aztán elmérgesítette Viv és Ronnie viszonyát, és egy nap Ronnie közölte velem, hogy ki fogja rúgni Vivet. Én meg: mi van? Ronnie, ez rossz ötlet, soha többé nem fogunk már így szólni nélküle... De addigra Ronnie már döntött, és ezzel a zenei identitásunk egy része mindörökre elveszett. Ha egy csapatban igazi mágia dolgozik, az mindig az ott játszó zenészeknek köszönhető, amit nem szabad megbolygatni. Olyan ez, mint a Led Zeppelinnél, akik nem is folytatták tovább John Bonham halála után, pedig simán megtehették volna. Manapság már nem így működnek a zenekarok, egy csomó bandában egy eredeti tag zenél, vagy egy sem, de annak idején, amikor éppen azokat a lemezeket írtuk, amelyek aztán bekerültek a történelemkönyvekbe, és ma a műfaj legnagyobb klasszikusai közé tartoznak, igenis sok múlt azon, hogy ne történjenek ilyen változások."

Jimmy Bain szintén kiakadt a történteken: „Viv semmi olyat nem tett, ami azt indokolta volna, hogy kirúgják a zenekarból, főleg nem ilyen gyáva módon. Szerintem Viv kirúgása volt Ronnie egész pályafutásának leghatalmasabb hibája. Szó szerint az összes problémát könnyen meg lehetett volna oldani, ha Ronnie-ban és Wendyben megvan az ehhez szükséges akarat." Schnell: „Miután Ronnie lecserélte Craigre, mindannyian úgy láttuk: nagyon rosszul bántak Viviannel, és ez nem is annyira Ronnie-n, hanem inkább Wendy Dión múlt. Wendy egyszerűen beszorította Vivet egy olyan helyzetbe, ahol gyakorlatilag nem tehetett mást, mint amit tett, és ezzel kirúgatta magát a csapatból." Campbell: „Nagyon rosszul érintett, hogy Ronnie hallgatott valakire, akinek szó szerint kibaszottul semmi fogalma a zenéről, és képes volt azzal példálózni neki, hogy Ozzy Osbourne is akárkit bevesz a zenekarába. Miközben Ozzynál rengeteget jelentett, hogy megtalált egy zseniális gitárost Randy Rhoads személyében, és hatalmas szerencséje volt vele. És tényleg egy sor óriási zenész megfordult a csapatában, de teljesen más volt a helyzet nála, mint nálunk. Wendy ennek ellenére azt mondta Ronnie-nak: bárkitől megszabadulhat, bármikor beveheti a csávót a Rough Cuttból gitárosnak, vagy elhívhatja Simon Wrightot, és vele még jobb is lesz, mint Vinnyvel. Miközben senki sem dobol úgy, mint Vinny Appice, a leginspirálóbb rockdobos, akivel valaha közösen zenéltem. Ha Vinnyvel lépek színpadra, szerintem tíz százalékkal jobban gitározom, mint bárki mással, mert felemel, ösztönöz a játékával. És pont az ilyesmiktől volt annyira kibaszott jó az eredeti DIO zenekar. Ott voltunk mi Vinnyvel, Jimmy nyomta a nagy, testes hangokat, pontosan tudta, hogyan fektesse le az alapokat, és persze Ronnie koronázta meg az egészet."

A DIO hivatalosan azt kommunikálta, hogy Campbell saját akaratából távozott, utóbbi azonban természetesen nem tette meg nekik a szívességet, hogy csendben marad, és egyből előállt a saját verziójával. Mindez éveken át tartó sajtócsatához vezetett, amelynek következtében teljesen elmérgesedett a viszony a felek között. Wendy Dio ma már egyébként nem tagadja, hogy ő állt a gitáros eltávolítása mögött: „Vivian később mindig azt nyilatkozta, hogy utálja a Ronnie-val készített lemezeit, ami nagyon bántotta Ronnie-t. Sok más egyebet is mondott a sajtóban, amibe nem szeretnék belemenni, főleg, mert nem Ronnie-val volt igazából vitája. Nem Ronnie rúgta ki Viviant, hanem én, mert ugyanannyi pénzt akart, mint Ronnie. Azt gondolta, ugyanolyan fontos a zenekarban, mint Ronnie, ami egyszerűen tévedés volt. De nem akarok belemenni a részletekbe, mert nagyon rég történt ez az egész, és ma már semmit sem számít."

Campbell ennyire szimpla eltávolításába persze alighanem az is belejátszott, hogy a gitáros és az énekes valójában soha nem ápoltak klasszikus értelemben vett baráti viszonyt. Vivian: „Ronnie bonyolult személyiség volt, mint ahogy mindenki más is, hiszen senki sem fekete vagy fehér. Néha nehéz volt kijönni vele. Elképesztő énekes volt, ezen nincs mit vitázni, mindenki tisztában van vele, de elég komoly hangulatember is egyben. És ha éppen rossz passzban kaptad el, nagyon-nagyon-nagyon nehezen lehetett vele együtt dolgozni. Alapvetően kedves, okos, elbűvölő emberként ismertem meg, de rendkívül gyorsan meg tudott változni a kedve. Mindig úgy éreztem, hogy roppant büszke volt rám, miután megérkeztem Los Angelesbe, és elkezdtünk együtt zenélni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a saját Randy Rhoadsának tekintett: íme, itt egy kiváló gitáros, akit senki sem ismert eddig, én fedeztem fel! A fiaként terelgetett, volt a viszonyunkban egy ilyen apa-fia jelleg, én legalábbis így tekintettem rá. Így aztán kicsit olyan volt, mintha a mostohaapámmal játszottam volna egy zenekarban, aki történetesen nemzetközi rocksztár, és emiatt soha nem is tudtam elengedni magam a társaságában, főleg, hogy óriási rajongó voltam, mielőtt bekerültem mellé. De óriási zenét csináltunk közösen, remek lemezeket, turnékat, nagy sikerrel, szóval zeneileg nagyon gyümölcsöző volt a kapcsolatunk, még ha a személyes viszonyunkban mindig ott is rejlett némi feszültség a generációs szakadék és a fentiek miatt. Szerintem soha nem rúgtak volna ki a zenekarból a zeneiparban túl nagy befolyással rendelkező kapuőrök ráhatása nélkül."

Akármire is játszott Wendy és Ronnie, a számításaik végül nem jöttek be: az 1987-es Dream Evilt még vitte a lendület, de végül mind zenei színvonalában, mind anyagi eredményeiben messze elmaradt az elődöktől. A demoralizálódást jól mutatja, hogy nem sokkal később nemcsak Appice, Bain és Schnell, hanem a Campbell helyére állított Craig Goldy is távozott a fedélzetről, így gyakorlatilag a nulláról kellett újrahúzniuk mindent. És ennyi évvel később, új emberekkel logikusan nem is sikerülhetett már ismét felépíteni, ami tönkrement, így a DIO fénykora végérvényesen befejeződött. Bain: „Egyre jobbnak és jobbnak kellett volna lennie a lemezeknek, de pont az ellenkezője történt. Felvizezték a hangzást a billentyűkkel, és a dalok színvonala is esni kezdett, mert egyre nehezebb volt kielégíteni Ronnie igényeit, ugyanis egyre szövevényesebb hangszerelésű, összetettebb nótákat akart."

A Dio – Campbell – Appice – Bain – Schnell felállású DIO tehát mindörökre überelhetetlen maradt. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy később egyik résztvevő sem tudott már felérni arra a szintre, amelyen közösen alkottak, bár Vivian maga például nem is nagyon törekedett ilyesmire. A gitárost olyannyira megkeserítették a történtek, hogy utána hosszú éveken át teljesen visszafogta magát. Először elszegődött turnégitárosnak a Whitesnake-be, majd két kiváló, de ismeretlen projektbanda, a Riverdogs és a Shadow King után végül a Def Leppardban kötött ki, ahol teljesen más típusú gitározásra és szerzői vénára volt tőle szükség. Vivian: „Annyira rossz szájízzel ért véget számomra az egész DIO-történet, hogy utána évtizedeken át nem is tekintettem a saját örökségem részének azokat a lemezeket. Csak Ronnie halála után, rengeteg tapasztalattal a birtokomban voltam képes más oldalról is átgondolni az akkori történéseket, és belátni, hogy a DIO-albumok nekem is a múltamhoz tartoznak."

Mint ebből is kitalálható, Campbell és Dio soha többé nem beszéltek egymással a gitáros távozása után. Nem létező viszonyukat mi sem jellemzi jobban, mint az a közismert kis rajongói videó, ahol Ronnie még halála előtt néhány évvel is kibaszott seggfejnek titulálja Viviant egy dedikálás közben, és hozzáteszi: reméli, előbb-utóbb felfordul... Campbell: „A pénz megváltoztatja az embereket. Amikor valami nagyon gyorsan válik nagyon sikeressé, és hirtelen rengeteg pénz folyik be, sokan másképp kezdik nézni a dolgokat. Ronnie és Wendy baromi rövid idő alatt szó szerint sokmillió dollárt keresett a zenekar sikereiből, ami teljesen rendben is van. Csakhogy korábban Ronnie tett nekünk egy ígéretet, amit aztán nem tartott be. És engem ez akasztott ki igazán. Nem érdekel a pénz, az elvek sokkal jobban izgatnak, és ez mindig is így volt. Innen eredt a konfliktusom Ronnie-val. Természetesen utólag látom, hogy rengeteg szerencsétlen és szükségtelen dolgot mondtam róla a sajtóban, mint ahogy Ronnie is rengeteg szerencsétlen, szükségtelen és valótlan dolgot állított rólam a nyilvánosság előtt. Kétoldalú volt ez az egész, és mindketten hibát követtünk el, hogy a sajtóban üzengettünk egymásnak. Ehelyett le kellett volna ülnünk, hogy szóban vitassuk meg a nézeteltéréseket. Ronnie-t ismerve úgy gondolom, ha összefutunk az utcán, először dühös lett volna, de miután tíz perc alatt lehordott mindennek, alighanem azt mondja: na, gyere, igyunk egy sört! Aztán ittunk volna egy sört, és utána alighanem készítünk közösen még egy lemezt." Appice: „Szerintem Viv és Ronnie talán kibékült volna, ha Ronnie még élne, mert zeneileg nagyon egy hullámhosszon mozogtak. De aztán bekerültek a képbe az üzleti problémák, és Ronnie kirúgta Vivet. Az üzleti oldalért pedig Wendy felelt nálunk. Úgy gondolom, Vivnek teljesen igaza volt, hogy kiállt az elveiért. Mert mindnyájunknak odaígérték a csillagokat is az égről, amiből aztán semmi sem lett."

Nem tudhatjuk, valóban így történt volna-e. Egyvalami biztos: Ronnie halála előtt fel sem merült a csatabárd elásása, ezért én inkább úgy gondolom, a hangszeresek elsősorban saját lelkivilágukat nyugtatgatják a hasonló nyilatkozatokkal, miközben valahogy azért azt is igazolniuk kellett, hogy a Last In Line zenekarban annyi év után Campbell végre felvállalta a DIO-örökséget. De ennek amúgy bőven itt volt az ideje, hiszen az első két album egyértelműen a heavy metal csúcskorszakának csúcslemezei közé tartozik, a '80-as évek ugyanolyan megkerülhetetlen alapművei, mint mondjuk az Iron Maiden, a Judas Priest vagy Ozzy Osbourne korabeli munkái. És ha választani kell, szerintem még e két elképesztően izmos, üresjárat nélküli anyag közül is a The Last In Line-nak áll a zászló egy hajszálnyival. Maga Campbell is így látja ezt: „A Holy Diver és a The Last In Line minőség tekintetében hasonló színvonalat képviselt, mindkettő egyformán erős volt. De a The Last In Line-on még egységesebben szólt a zenekar." És bármi is történt később, természetesen Dio is pontosan tudta, micsoda értéket teremtett ezzel az első bandával: „Csodálatos idők voltak azok. Minden tökéletesen működött, minden részlet a helyére került. Elképesztő munkamorállal folytak a próbák, a lemezfelvételek. Mindenki arra törekedett, hogy a lehető legjobb eredményre jussunk. Őszintén hittünk mindabban, amit csináltunk, és alig vártuk, hogy az emberek is hallják, mire jutottunk."

Mint a csapat első felállásának sztorija is mutatja, Ronnie James Dio bizonyára nehéz ember lehetett, de hát minden kivételes tehetség nehéz ember valahol. Zenésztársai mindenesetre a mai napig nem tértek teljesen napirendre felette, hogy már nincs többé. Vinny: „Ronnie-t családtagnak tekintettem. Remekül megtaláltuk a hangot, tényleg nagyon egy húron pendültünk. Fantasztikus ember volt. Imádta a zenét, a rajongókat, mindig, mindenki nevére emlékezett. Jó volt a közelében lenni. Mintha csak lett volna még egy bátyám."

Az elmúlt tíz év alatt felnőtt egy újabb rockzene-hallgató generáció, akiknek már esélyük sem volt élőben látni Ronnie-t, az énekes öröksége azonban ma is tovább él: mindezt a Tenacious D The Last In Line feldolgozásának – amúgy nonszensz – Grammyje éppúgy ékesen mutatja, mint hogy például a Stranger Things következő évadában, illetve a Thor készülő negyedik részében egyaránt szerepel majd valamilyen formában az énekes zenéje. A korai szólóéra tehát mára valahol mémesedett is. Nem akarom azt mondani, hogy manapság az ilyesmi jelenti a garanciát a halhatatlanságra, szóval inkább fogalmazzunk úgy: mindez újabb bizonyíték rá, hogy Ronnie James Dio zenéjét tényleg örökre hallgatni fogja a világ.