Shock!

július 23.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Riverdogs: Riverdogs

0420riverdogs1A jelenleg minden korábbinál aktívabban zenélő hajdani DIO-gitárhős Vivian Campbell néhány nappal ezelőtti bejelentése, miszerint a Last In Line mellett egy másik olyan zenekart is rehabilitál, amelyben korábban megfordult, arra késztetett, hogy tavalyi restanciámat ledolgozandó, górcső alá vegyem a CD-lejátszóban amúgy is gyakorta megforduló debütáló Riverdogs-művet. Mert ugye, csakis a Riverdogsról lehet szó, ez teljesen egyértelmű.

Ha valamire rá lehet mondani, hogy kultikus, akkor az a Riverdogs. Olyannyira az, hogy alig lehet információt találni a csapatról, és ez valószínűleg addig így is marad, amíg nem sikerül egyszer Campbellt kifaggatni munkásságának eme átláthatatlan homályba burkolózó időszakáról.

megjelenés:
1990. május 15.

kiadó:
Epic

producer: Michael Frondelli & Riverdogs

zenészek:
Rob Lamothe - ének, gitár
Vivian Campbell - gitár
Nick Brophy - basszusgitár
Mike Baird - dobok

játékidő: 44:08

1. Whisper
2. Toy Soldier
3. Big House
4. Holy War
5. Baby Blue
6. I Believe
7. Water From The Moon
8. Rain, Rain
9. Spooky
10. America

Szerinted hány pont?
( 10 Szavazat )

Annyi bizonyos, hogy a zenekar története valamikor a '80-as évek második felében kezdődött. Az isteni tehetséggel megáldott énekes-gitáros-billentyűs, Rob Lamothe és a szólógitáros Nick Brophy kettőse a Journey Raised On Radio – hamarosan szintén Klasszikushock!-os – albumán és turnéján session-jelleggel szerepelt Mike Baird dobossal szövetkezve elkezdett demókat gyártani Los Angelesben. E kezdeti felállás máig dokumentálatlan körülmények közepette akadt össze Vivian Campbell-lel, aki akkor még a Whitesnake jól fizetett tagjaként turnéztatta az 1987-es lemezt. Lamothe-ék producert kerestek a demóhoz, hogy annak formába öntésével elkezdhessenek házalni különböző kiadóknál, Vivian pedig elvállalta a feladatot. Az album 2003-as újrakiadásának bookletjében azt olvasni, hogy az ír gitárost oly' mértékben megbabonázták Lamothe dalai, hogy azon nyomban búcsút intett David Coverdale-nek, ez azonban, valljuk meg, túl erős megfogalmazás ahhoz, hogy hihető legyen. Tény, hogy Campbell szénája a Whitesnake-ben nem állt valami jól '88 táján, hiszen mind Coverdale-lel, mind a menedzsmenttel tengelyt akasztott az ultrasikeres turnén, ráadásul a pozícióját féltő Adrian Vandenberg is riválist látott benne, aminek hatására még intenzívebben kezdett fogyni a levegő körülötte. Mindezek ellenére sem valószínű, hogy a gitáros a bizonytalanért önként sutba dobta volna a konyhára súlyos dollárokat hozó Whitesnake-kalandot, valószínűleg a körülmények alakulhattak úgy, hogy a továbblépés tűnt az egyetlen kézenfekvő megoldásnak számára.

0420riverdogs6

A jó nevű gitáros Shocker filmzenealbumos cameóját követő csatlakozása a Riverdogshoz azt eredményezte, hogy a csapat viszonylag gyorsan le tudott szerződni egy multihoz, a többek között Michael Jackson-, Ozzy-, Boston- és Cheap Trick-albumokat is gondozó Epic kiadóhoz. A lemez felvételeinek megkezdése előtt azonban némi zenekaron belüli átszervezésre volt szükség: habár a dalokat legfőképp a Rob Lamothe / Nick Brophy tandem jegyezte, a kimondottan ízesen gitározó (halld az 1993-as Bone albumon) Brophynak le kellett nyelnie a békát, és át kellett nyergelnie basszusgitárra, hogy a húzónév Campbellnek helyet csináljanak. Egyébként a végeredmény előretolt basszustémáin egyértelműen átjön, hogy olyasvalaki játszotta fel őket, aki gitáros-aggyal gondolkodott, de ez nem vált az anyag hátrányára.

A Riverdogs zenéje ironikus módon elég közel állt a Whitesnake világához, és első hallásra lehet, hogy azt mondanád, semmivel sem különb, mint az akkori korszellem által kitermelt blues-os hard rock bandák, az igazság viszont az, hogy minőségében ez a lemez az első Badlands- és Blue Murder-anyagokkal mozog egy szinten, sőt, bizonyos szempontból több is azoknál. Mielőtt felszisszennél, javaslom, ásd bele magad a dalok szövegeibe (ha vagy olyan szerencsés, hogy a fehér hollónál is ritkább CD valamelyik kiadása a polcodon lapul). Lamothe papírra vetett gondolatai ugyanis messze túlmutattak azokon a csajos, gyors autós rock'n'roll-kliséken, melyek – Coverdale-nek is köszönhetően – megszabták a korszak rocklemezeinek arculatát. Tulajdonképpen ezt a törekvést már a nyitó Whisper első sorai is nyilvánvalóvá tették. Nem szokásom idézetekkel tarkítani az irományaimat, e lemeznél azonban kivételt kell tennem: „A man is walking, close to tears, live like a cripple, for 39 years. He says – Lord I'm a poor man, I work to feed five children, when the last days come, will you let me in?"

0420riverdogs4

Ilyen és ehhez hasonló, kesernyésen sztorizó, főleg társadalmi problémákat körüljáró és az egyén belső vívódásait megmutató elmélkedések álltak a középpontban. Egyfajta melankolikus magányosságot és meg nem értettséget sugalltak Lamothe elbeszélései, melyek az énekes kifejező, őszinte előadásában roppant érdekesen ható spirituális színezetet kaptak, az ál-intellektualitás kínos árnyékának rávetülése nélkül. Szerelmes téma nem is nagyon lelhető fel, hacsak a Baby Blue című fenomenális bluesballadát nem vesszük annak, viszont a szöveg itt is csavaros, totál más aspektusból került megfogalmazásra a mondanivaló („My daddy told me that men don't cry / The words sounded true, but it's a lie / When I look into my baby's eyes, feels like I've been born again"). Óriási hátba veregetést érdemelne Lamothe azért, hogy ebben a macsó műfajban volt mersze érzékeny lelkületűnek, esendőnek, sebezhetőnek láttatnia magát, és még az érzelgősség csapdáját is képes volt elkerülni.

Zeneileg ugyancsak más volt ez a produkció, mint az átlag hajmetal, a kvartett sokkal intenzívebben használta az akusztikus gitárt, aminek köszönhetően összehasonlíthatatlanul vastagabb szövete lett a muzsikának. Tulajdonképpen az alaphangszereken és némi billentyűs aláfestésen túl semmi extra nem található a korongon, mégis, amilyen textúrákat létrehoztak ezekkel, az példaértékű. A zenei részeket ráadásul úgy alakították ki, hogy azok tökéletesen reflektáljanak Rob költeményeire, a gondolatiság és a muzikalitás szimbiózisa végig szembeszökő. Ugyancsak sokat nyomhatott a latba, hogy két olyan, nagy múltú szakember duója irányította a felvételeket, akik távol álltak a '80-as évek végi agyonzengetett, agyonpolírozott hangzásvilágtól, a Mutt Lange-, Beau Hill-, Michael Wagener-iskoláktól. Michael Frondelli azelőtt Joe Jackson, Eddie Money és a Crowded House munkáit felügyelte többek között, Jeff Glixman pedig egyenesen a progrock-vonalról jött, hiszen vele készültek a legklasszikusabb Kansas-albumok a '70-es években (később dolgozott Gary Moore-ral, a Saxonnal, a Magnummal, Yngwie-vel és a Sabbathtal is). A páros remek érzékkel talált rá arra a pőre, organikus sound-ra, ami valóban illett a Riverdogs magvas muzsikájához.

0420riverdogs5Visszatérve az album konkrét dalaihoz... A már említett Whisper nyitása lenyűgöző, ahogy Brophy jelentékeny basszushangjaira Campbell beúsztatja azt a wah-pedálos témát, majd a fojtott tempóra berobban a fő motívum. Lamothe Coverdale-módjára férfias, nagy terjedelmű torka bömböli az azonnal gúzsba kötő verzét, az összképet pedig akusztikus akkordozással lazítja, megágyazva ezzel a lehengerlő refrénnek. Vivian elektromosságtól vibráló két szólója előrevetíti, gitárügyileg mi várható a folytatásban: tüzes attitűd, íz, átgondoltság, tónus, technika és blues minden mennyiségben. Vannak gitárosok, akiknek egyetlen nyújtása többet ér, mint a legtöbb shredder teljes életműve, és Campbell pont ilyen. Az album slágere a nyíltan rádióbarát Toy Soldier lehetett volna, ami hasonló recept szerint készült, mint a Whisper, csak éppen még direktebb formában. Ha a lemeztársaság az MTV-n néhányszor, majd jóval később a VH1-on már többször leadott klip finanszírozásán túl is belefektetett volna némi energiát, hogy a rádióknál befuttassa ezt az abszolút middle-of-the-road-kompatibilis nótát, akár még némi hasznot is realizálhatott volna mindenki. Harmadiknak egy olyan blues-téma érkezik a Big House képében, amiben a kirobbanó elektromos és a laza akusztikus részek kiválóan ellensúlyozzák egymást. A basszusgitár itt is domináns, Viv szólója pedig sokkal experimentálisabb annál, mint amire számítani lehetne. Kicsit feszít a tempón a Holy War, amiben a kvartett ennek dacára még erőteljesebben domborítja ki az akusztikus jelleget. Vivian a lemez egyik legszexisebb szólójával koronázza meg a szerzeményt, egyenesen letaglózó, amit játszik.

Kíváncsi lennék, hogy az imént felhozott Baby Blue milyen eredményeket ért volna el, ha mondjuk Whitesnake-emblémával a borítón jelenik meg 1990-ben... Hogy ez az akkori mainstream minden kritériumának eleget tevő balladának esélye sem volt szélesebb közönségrétegekkel megismertetnie a Riverdogs nevet, sokat elárul arról, milyen mérvű kiadói dilettantizmustól övezve igyekeztek Campbellék felkerülni a térképre. Kicsit elferdítve a mondást, akinek ilyen szakemberek játszanak a csapatában, annak igazából ellenfélre sincs szüksége... A laza, szellős jelleg a korong B oldalán hirtelen szikárabbra fordul, ahogy az I Believe lendületes - és az addigiaknál lényegesen pozitívabb - hard rock témáját Vivian bevezeti azzal a pofás riffel. Szintén ezt a vonalat erősíti a következő Water From The Moon, ami az egyik személyes favoritom a lemezről, Lamothe óriási rekesztések közepette felszabaduló, örvénylő melódiái és Viv pazar gitármunkája egyaránt fő letéteményesei az elképesztően fogós dal zsenialitásának.

0420riverdogs2Sejtelmes és feszültséggel teli akkordbontással indul útjára a Rain, Rain, ami gitár-szempontból a legtöbb finomságot rejti, tele van egymásra rétegzett megoldásokkal, a refrén előtti átkötésnél pedig egy olyan frázist hallani, amihez hasonlókat anno John Sykes alkalmazott előszeretettel. Az énekes itt újfent elgondolkodtató sorokat szegez a hallgatóságnak, éppúgy, ahogy a parázs szólókkal ellátott Spooky második világháborús társadalmi utózöngéket körüljáró sztorijában. Ez a fajta roppant velős, árnyalt megfogalmazás párját ritkító lehetett akkoriban a hajmetal színtéren, ezért nem is csoda, hogy a kiadónak fogalma nem volt arról, hogyan, milyen piaci szegmensben adja el ezt a bandát. Jártak így mások is akkoriban, például a Vain, a Lillian Axe és a Saigon Kick, az ő esetükben sem vált előnnyé az átlagnál kifinomultabb gondolatiság. A lemezt záró America sem hazudtolja ezt meg, az ígéret földjét kőkemény realizmussal láttató kesernyés-cinikus történet minden sora aranyat ér.

Így, visszatekintve, akár a konvencióktól való elszakadás bátor kísérlete és bukása címet is adhatnánk Campbellék 1990-es művének, ennek a motoros imázsba csomagolt, ám ezzel nehezen összeegyeztethető, mély és szenzitív anyagnak. Azért a tengerentúlon is akadtak olyanok, akik meglátták a különleges értéket a Riverdogsban, az akkori idők vezető gitármagazinja, a Guitar For The Practicing Musician például Eric Clapton és Eddie Van Halen társaságában tette címlapra Viviant 1990 szeptemberében. Mindez persze nem sokat ért abban a korban, amikor maga a Whitesnake is messze kalandozott valódi önmagától. A jól körülhatárolt skatulyák egyikébe sem illő Riverdogs menthetetlenül zuhant a szakadékba egy olyan átmeneti időszakban, ahol talán még létjogosultsága is lehetett volna, ha megkapja a megfelelő támogatást ehhez. Simán elképzelhető, hogy a Folyó Kutyái megelőzték kissé korukat, és pár évvel később, a grunge-éra ellenére is jobb esélyekkel indulhattak volna, de az élet már csak ilyen.

Vivian hamar felismerte, hogy a Riverdogs üzletileg veszett fejsze nyele, így először a Foreigner-énekes Lou Gramm-mel állt össze egyetlen lemez erejéig a nem kevésbé legendás Shadow King formációban (nálam minden idők öt legkiválóbb AOR-lemezének egyikét követte el a páros), majd '92-ben nyugdíjas állást kapott a Def Leppardban. Rob Lamothe és a gitárra időközben visszanyergelt Nick Brophy az album kiadását követően csatlakozott Marc Danzeisen dobossal megpróbálta életben tartani a Riverdogs nevet, aminek egy parányi német független kiadónál megjelent második album lett az eredménye. Az új ritmusszekcióval – Cary Baere basszusgitárossal és Ronnie Ciago dobossal – összerakott Bone 1993-ban jött ki, de sajnos annyi vizet sem zavart, mint elődje, pedig ugyancsak óriási – és rendkívül különleges hangulatú – muzsikát rejtett.

0420riverdogs3

A relatív sikertelenség ezután törvényszerűen hamar pontot tett a történet végére. Lamothe '94-ben még tett egy tétova kísérletet a zenekar megmentésére, a hajdani Shark Island-gitáros Spencer Sercombe-bal szövetkezve futott neki újra, ám néhány koncertet követően ez az inkarnáció is bevégeztetett, Rob számára pedig a szólópályára lépés tűnt megoldásnak. Ami a többieket illeti, Danzeisen a hasonló cipőben járó Little Caesar dobfelszerelése mögé ült be a '92-es Influence turnéra, majd később zenélt Gilby Clarke-kal, de játszott a Badlands-basszer Gregg Chaisson lemezén is, illetve vokálozott a Yeah! és a Songs From The Sparkle Lounge című Def Leppard-korongokon. Nick Brophy A-kategóriás hangmérnökké avanzsált a '90-es években, többek között a Rolling Stonesszal és Avril Lavigne-nel is dolgozott.

A Riverdogs újkori története ezidáig mindössze egyetlen fejezetből, a Lamothe-Campbell-Brophy-Danzeisen kvartett újjáalakulásából állt, aminek egy World Gone Mad című – elődei nagyszerűségétől némiképp elmaradó – mutatvány lett a gyümölcse 2009-ben. Azóta csend honolt a banda háza táján, ezt törte meg Vivian pár héttel ezelőtti sejtelmes kijelentése. Ha tényleg igazak a hírek, és nyárra valóban elkészül a negyedik Riverdogs-opusz, az már önmagában szenzációszámba mehet, a közvetlen előzmények ismeretében viszont nem árt imádkozni, hogy hasonlóan veretes dalokat rejtsen, mint a '90-es mestermunka...

 

Hozzászólások 

 
+2 #4 warmwetcircles 2017-10-18 12:44
[quote name="Danev György"]

Az én - fejben létező, és időnként változó - hasonló listámon előkelő - és állandó - helyet foglal el a
Katmandu '91-es egyetlen lemeze.
Idézet
 
 
#3 Mádi N. 2016-05-31 09:04
Köszi a 75%a meg volt, a többire meg rákeresek!
Idézet
 
 
+1 #2 Danev György 2016-05-23 13:52
Szia, bocs, hogy csak most válaszolok, nem láttam a kommentet... :-)

Nos, én magam úgy 1988 és '93 közé datálom ennek a világnak az aranykorát, és ha a saját gyűjteményemen végignézek, akkor az alábbi lemezeket veszem egy kalap alá ezzel - ismeretlenségbe n, sikertelenségbe n és minőségben... :-)

Prophet - Cycle To The Moon és Recycled
Saraya - Saraya és When The Blackbird Sings
Witness - Witness
Shark Island - Law Of The Order
Lillian Axe - első négy
Badlands - Badlands és Voodoo Highway
Hardline - Double Eclipse
Vain - No Respect, Fade és Move On It
XYZ - XYZ és Hungry
Widowmaker - Blood And Bullets
Warrant - Dog Eat Dog
Signal - Loud & Clear
Dan Reed Network - összes
The Scream - Let It Scream
Takara - Eternal Faith
Eyes - Window Of The Soul
Sven Gali - Sven Gali
Leatherwolf - Street Ready
Chrissy Steele - Magnet To Steel
Starship - Love Among The Cannibals
Skull - No Bones About It
Shy - Excess All Areas
Shotgun Messiah - mindhárom
Rockhead - Rockhead
Phantom Blue - mindkettő
Nuclear Valdez - I Am I
Lion - mindkettő
Little Caesar - első kettő
Paul Laine - Stick It To Your Ear
Icon - Night Of The Crime és Right Between The Eyes
Hurricane - Over The Edge és Slave To The Thrill
Heaven's Edge - Heaven's Edge
Roxxi - Drive It To Ya Hard
Fifth Angel - Time Will Tell
Bad Moon Rising - összes
Dare - Out Of The Silence és Blood From Stone
Baton Rouge - Shake Your Soul
Alien - Alien
21 Guns - Salute
Shadow King - Shadow King

A teljesség igénye nélkül, ezek nálam mindenképpen nagy megbecsülésnek örvendenek.

Idézet - Mádi N.:
Tényleg nagyon jó album bár nekem a Blue Murder azért lényegesen jobban tetszik.:)
A hasonlóan ismeretlen anyagok közül melyek azok, amiket nagyra tartasz ebből a korból ?
Idézet
 
 
+3 #1 Mádi N. 2016-05-13 13:06
Tényleg nagyon jó album bár nekem a Blue Murder azért lényegesen jobban tetszik.:)
A hasonlóan ismeretlen anyagok közül melyek azok, amiket nagyra tartasz ebből a korból ?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.